Munkaköröd fáraszt, úgy érzed, máshol, más emberek között, másféle életfeltételek mellett igazibb erővel és megelégedéssel tudnál dolgozni.
Az emberi együttélés kimerített, családod, kedvesed, barátaid terhedre vannak, s ösztökél a vágy, hogy új kapcsolatokat szerezzél.
Lakásod minden zegét-zugát vakon ismered már, s reménykedsz, hogy az új, korszerűbb, kényelmesebb lakásban megtalálod tested kényelmét és lelked nyugalmát.
Igen, a várost is untig ismered már, ahol születtél, nevelkedtél, férfivá serdültél. Igen, az országot is, mely hazád, megismerted, mint a bányász a tárnákat, ahol
negyven, ötven éven át dolgozott; nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen ismered, minden veszélyével és mélységével. És hallottál idegen országokról, távoli világokról, ahol méltányosabbak az emberi együttélés feltételei. Kínoz a kétely, sürget és ösztökél a vágy, hogy elhagyjad munkahelyed, családod, kedveseid,
városod, hazád, s erőszakos mozdulattal kiszakítsd magad mindabból, ami eddig életed környezete volt.
A kísértés órájában vizsgáld meg tapasztalataid, értelmed, jellemed és a világi dolgok igaz természetének ismeretében vizsgáld e vágyakat. Új emberek nem adhatnak neked semmit, ami alapjában megváltoztatná a világhoz való viszonyodat; mert csak te adhatsz magadnak valami elhatározót és lényegeset. Hasonlóképpen az új munkahelyen is munkás maradsz, és rajtad múlik, milyen erővel teremtsz magadnak az új helyzetben megfelelő munkalehetőségeket.
Minden rajtad múlik. Éppen így az új városban, az idegen országban, ahol méltányosabbak az emberi együttélés feltételei, megtalálod idővel ugyanazt az emberi önzést, kapzsiságot, hiúságot és rosszakaratot, ami hazádban gyűlöletesnek tetszett; mert az emberi alaptermészet nem változik meg az országhatárokat jelző sorompók mögött.
S ezenfelül még idegen is leszel; s idegennek lenni mindig annyi is, mint nyomoréknak lenni. És az emberi törvények egyike parancsolja, hogy mindig, feltétlenül maradj hűséges hazádhoz, még akkor is, ha ez a haza zsarnoki módon, méltánytalanul bánik el gyermekeivel. Mikor van hát jogod erőszakosan változtatni életed körülményein, keretein és helyzetein? Semmi esetre sem akkor, ha unalmad szűntét, vágyaid kielégülését, bosszúd betelését reméled az ilyen elhatározástól. Maradj, ahová az élet állított, végezd kötelességed és töltsd meg lelked az igazsággal; többet az új világban sem kaphatsz,
a déli szigeteken sem. De ha úgy tapasztalod egy napon, hogy munkád, életed környezete és feltételei nem egyeznek jellemeddel – akkor és csak akkor szánd el magad
a változásra. És tudjad, hogy te minden változáson belül ugyanaz maradsz.
Használtam én a testemet feszítettem és kifacsartam és többet éltem mint lehet és többet mint amit akartam bár tudtam hogy majd eltörik a kezemben a kis faág és hétfő hajnali ötig a birodalom visszavág
Öltem magamban mérgeket tüskék szikráztak a hajamban úgy égettem az életet az ágy is meggyulladt alattam a tőrt begyilkoltam tövig magamba hogy mint kis faág eltört – tudtam hogy hajnalig a birodalom visszavág
Belőle éltem – öltem egy delejes dallamot agyamban hogy az egyre féktelenebb lángot az égen fölmutassam behatoltam a függönyig énembe hol a kis faág nagy ifjúsága eltörik s a birodalom visszavág
Herceg – a testnek mestere kit magad is fölfeszítettek tudod hogy csak a test tere hol ilyen színjáték teremhet minden ebből keletkezik a költemény a kis faág a szív bárhogy hetvenkedik a birodalom visszavág.
Szeretni könnyű lenne, ha lenne, kit lehetne, egy oválisat, barnát, vagy lehetne nyakigláb, talán szűz is lehetne, ha az ember szeretne.
Talán a vörösszőkék is elképzelhetők még, ha nem nagyon kövérek, ha nem nagyon nyögnének hanyatt fekve az ágyban, vagy a fürdőszobában.
Vagy egy óvatos béna, ki várja elalélva, hogy csöndben összetesszük a szánkat, mint az esküt, talán vak is lehetne, ha az ember szeretne.
Egy bolti eladólány is szórakoztató ám, ki nejlonkombinéját is összehajtja kétrét mielőtt lefeküdne, ha az ember szeretne.
Legjobb lenne egy árva talán, ki hazavárna, ülne egy hintaszéken rémülettel szemében, és szervezné az árvák kokott-köztársaságát.
Talán egy háziasszonyt, ki néha igazat mond, ki megsüti a májat, ki pénzért sose lázad, még szeplős is lehetne, ha az ember szeretne.
De nem szeretünk senkit, ha undorít, ha tetszik, egy sztárt, egy színésznőt se, ha van, ha nincs szemölcse, ki jót akar, ki árt se, még a Szűzmáriát se!
Ezek a versek kishalálom idején születtek. Az ember jól tudja, hogy meghal. Énekli, várja, álmodja – már ifjúkorában is, aztán a szerelem idején. De amikor bekövetkezik, maga is elámul: jé! Meg kell halni? Mikor közvetlen közelről mellbe találják, elnémulnak a filozófiák, igencsak elhiszi, hogy meghal.
Évek óta jó előérzetem űzött arra, hogy amit csinálok, amit élek, az valami halálfutás. Mérhetetlen erőbedobással és kifeszített mellel futottam lobogva-lihegve – ennek előtte is –, de az utóbbi hat–hét évben különösen. Mint egy éveken át tartó aurában, a halántékfeszítés szélragyogásában már 1986-ban írtam:
„rohanok mint a jaj még élni élni élni”…
„gázt adok kapcsolok hogy hátha még elérem azt a helyet ahol már nincs számomra hely”
Valami földöntúli tréning volt ez – Balczó jut eszembe, ahogy vérző vesékig a derekára kötött ólomsúlyokkal edzette magát a Pilis kacskaringóin futva hajnalban, este.
Ezért futottam? Vagy most visszafelé futok? Vagy még előbbre?
„már a tér fut belém a kocsi áll maga…”?
Íme, edzésnaplóm versszövegei, imaszövegei, szerelmi fohászai, életkönyörgései ebben a füzetben.
Van, hogy leveszem az álarcomat, És megmutatom valódi arcomat, szívemet, a százszor összeragasztottat. Nagyon törékeny, s csak kevesen láthatják, Próbálom elrejteni, hogy ne bánthassák, Mégis van, hogy néha hibázom, És amikor nem kell, akkor is kitárom.
Vicsorgó pofával röhög rajtam az élet, Mikor sebzett szívemet marcangolja két kezével, S vérem csorog rothadó, vörös tenyerébe. Hányszor keltem már harcra ezzel a szörnyeteggel, Küzdöttem könnyekkel és verejtékkel, De soha nem adtam fel, sose tettem, És szívem darabjait egyesével, Újra és újra összeszedtem.
Egyre ritkábban veszem le álarcomat, Nem érdemli meg a világ, hogy lássa arcomat. Elfáradtam. Nem viselném el az újabb sebeket, Túlságosan gyenge vagyok, ha őszintén szeretek
Van egy világ, amit belülről ismerek, és nem tudom, hogy oszthatnám meg veled, mert fontosabb a szavaknál, ez mindig kiderül – én benne vagyok és itt van legbelül.
Az én világom oszthatatlan, és elmerülnék most magamban, de hadd legyek mégis itt veled: te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!
Van egy világ, amiben mindig csak ma van, ahol egyedül vagyok, de itt vagyok önmagam, a világomban rend van, és ezt a rendet ismerem, nekem legbelülről kerek az életem.
Az én világom oszthatatlan, és elmerülnék most magamban, de hadd legyek mégis itt veled, mert belülről tudom, hogy így szeretsz, te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!
A nagyvilágban nem vagyunk egyedül, erre kevés a szó, ez mindig kiderül – mindenki külön világ, mégis értünk emberül, mert ami igazán fontos, az itt van legbelül.
Az én világom oszthatatlan, és elmerülnék most magamban, de hadd legyek mégis itt veled, mert belülről tudom, hogy így szeretsz, és értesz olyankor is, mikor én nem értelek!
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk - lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás - lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék - efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb
“Legyen előtted mindig út, Fújjon mindig hátad mögül a szél, Az eső puhán essen földjeidre, A nap melegen süsse arcodat, S míg újra találkozunk, Hordozzon Téged tenyerén az Isten.”
A Te neved is mint annyi más Egy puszta szó csak, nekem írás. Betűjét szülte egyszer egy ihlet Mit még több betű felékesített Más nevekkel, s ez mily' csodás
Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna kitartó, csendes, hű forradalomban élni: – szeretni, hinni a világot; tenni valamit, mivel besugárzod; melegítni: – telet a gyertya lángja; szelidítni: – aszályt a szik virága; rázni a világot: – szellő az erdőt; kérlelve bíztatni: – karsztot a felhők; lázadni: – úgy, hogy magadat naponta feláldozod, ha mégoly kis dologra; ellenszegülni: másképp nem? – parányi toporzékoló ügy nyergébe szállni, osztani magad: – hogy így sokasodjál; kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál; hallgatni őket, hogy tudd a világot; róluk beszélni, ha szólsz a világhoz. Széjjel szóródni – eső a homokra – sivatagnyi reménytelen dologra s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb: – kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!
Indul forró délről a fecske, s millió más madár, szállnak parttalan vizek felett, mire célhoz érnek, tavasz lesz talán. Szigorú rendben sorjázó rügyekben millió virág moccan, igyekszik, a nap felé törekszik. Fekete hegyekből, bukdácsolva megindulnak gyereknyi patakocskák, kagylók és csigák porrá tört héját, gördülő kavicsok lepattant szilánkját terelgetik, ezüst homokká összemossák, s valahol majd egy új sziget születik. Időtlen távolból úton van és felénk tart egy csillag, hogy lehúnyt szemmel földre boruljon. Elindult és majd hozzád érkezik számból egy szó, szememből a ragyogás, hogy fénylő fátyolként föléd hajoljon.
A költészettel az a baj, jöttem rá, ahogy egy éjjel sétáltam a parton - talpam alatt hűs floridai homok, és csillagok parádéja az égen -
szóval a költészettel az a baj, hogy újabb költeményekre ingerel: újabb guppik a tele akváriumban, újabb nyúlfiak
szökellnek elő az anyjukból a harmatos mezőre. Na és hogy lesz majd vége? Lehet, hogy végül eljön majd a nap mikor már mindent összehasonlítottunk minden egyébbel a kerek világon, és nem is marad több dolgunk, csak csendben becsukni füzetünket és ülni összetett kézzel asztalunknál.
A költészet nyers öröm felemel engem, mint a tollat a szél. A költészet élő fájdalom és letaszít, mint lánc zuhan a hídról.
De a vers leginkább mégis új versek írására ingerel, hogy várjam, amint kigyúl a sötétben a lángocska a ceruzám hegyén.
És persze rögtön lopni akarok, betörni a mások verseibe, elemlámpával, símaszkkal, ahogy kell. S milyen szánalmas rablók is vagyunk, zsebmetszők, bolti tolvajok, gondoltam, miközben hideg víz örvénylette körül lábamat, s a világítótorony végigcsapott megafonjával a tengeren, ezt a képet természetesen loptam, mert maga Lawrence Ferlinghetti írta - hogy őszinte legyek egy pillanatra -
a biciklis San Francisco-i költő, kinek vidámparknyi kis kötetét az egyenruhám zsebében rejtegettem a gimi szorongató folyosóin.
Fénylik a sötét, ragyognak a keresztek, ragyognak a testek, belesápad a pazar ég. Légben suhan a lélek s fázón összeremeg, száll a széllel, de félúton elhal céltalan... Ez nem az a világ, ami arra várna, hogy csak úgy megváltsák; kevés itt a hit, sok az ima, a dal, de csak, mint a támasztalan fal, mely minden szélnek megremeg, hiába érnek össze a kezek... Isten tudja jól, hogy ez a világ retteg, egy újabb Megváltótól! Itt még a keresztet sem ácsolnák meg, itt már nincsenek hozzáértő kezek, itt nem lennének tanítványok, itt csak mesterek vannak és mester-helyettesek, akik percek alatt kioktatnák az Istent, itt csak pénz van és nyomorúság, az anyák gyermeküket megfojtják, hisz mostanság ez itt a sikk. Hát ne próbálkozz, Isten, hidd el, cudar világ ez itt lenn; farkas farkassal szemben, támadásra készen, minden hiába, a falka széthullott régen.
Mélyet lélegzik a csend; és toronyiránt víz alatt átússza az Atlanti-óceánt. A gesztenyében lakó csend meg sem moccan, ha fájáról a gesztenye a földre pottyan. Dobj követ a kútba s a csend csak nevet, mert álmodik s az álmát össze nem törheted.
Rómában a keresztény világnak főura, Sok századdal előtte nagy álmot lát vala; Az álmot Isten küldte, mint jós sugallatot – Szavára áhítattal a pápa hallgatott.
Előtte angyal állott, Istennek hírnöke, S ajkáról így hallatszék az intő szent ige: „Igaz hitnek szolgája, Istentől fölkenett, A földön millióktól tisztelve rettegett!
Adj mindenkinek áldást, ki kér áldásodért; De meg ne vond érdemtől azt érdemtelenért – Mellyel díszítni szántad a lengyelek urát, Boleslawnak ne add meg a szentelt koronát.
DE holnap virradattal követség jön eléd, Egy ismeretlen népnek hozván üdvözletét; A népnek fejedelme kéréssel van hozzád – Fején legillendőbben fog állni koronád.”
Szólott az égi hírnök; a pápa megriad, S Istennek intéséért buzgó hálákat ad. Ajtóját ismeretlen követség nyitja meg, Párduccal és kócsaggal ékes magyar sereg.
Egy főpap a vezérök, tisztes ruházatú, Asztrikus érsek, ékes és dús szónoklatú. „A Kárpátok honából köszönt egy hősi nép!” kezdé szavát – s a pápa előtt féltérdre lép.
„Fejedelme Kárpátoktól parancsol tengerig, Övé a föld Dunától Erdélynek széleig; István fejedelmet értem, ha hallottad hírét, Dicső Árpád utódját és Géza gyermekét.”
„Hírét a hős magyar nép vérrel jegyezte fel. – Viszont a pápa – küzdvén Európa népivel. Nincs nagy határon ország, hol romboló kara Nem volt a nemzetnek csapása, ostora.
A dajka ő nevökkel ijeszté gyermekét, Még szentegyházainknak sem hagyták meg kövét… Vajh, ismerjük bíz őket, a dúló hősi vért; S rettentő a magyar név előttünk mindezért.”
Mond borzadás jelével ez egyház főnöke, De tiszta méltósággal kel István hírnöke: „Ha ilyen volt valóban Árpád nemzete, Annál nagyobb ezentúl e népnek érdeme.”
S lefesti szónokajkkal múlt mellé a jelent, Újabban a magyar nép mi szépre, nagyra ment. Lefesti lelkesedve Istvánt, az új vezért Ki új pályán indult el aratni új babért.
S most merre a Dunának, Tiszának habja mén, Áll millió magyarral az egyház küszöbén, Melynek keblébe vévén magasb sugallatát, a békés haladásnak tűzé ki zászlaját.
„De még a munka kezdve van csak, végezve nem! – Folytatja a magyar pap – küldöm kérdést teszen: Hogy amit a vallásért honában mívele, Az egyház fejedelme megszentelendi-e?
Megszentesítni kész-e Jézusban szándokát, S melyet viselni kíván fején, a koronát? Hogy lenne, mint más ország, Árpádnak hős hona, S fejedelmét díszítse királyi korona!”
Szólott a szónokérsek; a pápa ősz szemén Öröm könyűje látszik, arcát övedzi fény – A szónokot szívéhez szorítja két keze, Kimondhatatlan a kéj, mit lelke éreze.
„Engem címeznek – úgymond – apostol címivel; De küldőd ilyen címet még méltóbban visel. Eredjetek s mondjátok, mondásom az vala: Hogy István nemzetének fölkent apostola.
Eredjetek s mondjátok, áldásom van fején, S mely nyomdokába lépett, dicső, hős nemzetén; Az egyház fejedelme királynak ismeri, Mert már előbb az Isten királynak tűzte ki.
Eredjetek – s elővé a drága koronát, S átadta azt, követvén Istennek jós szavát – Legyen királyi dísze – mondá – e korona, S alatta nagy és hatalmas Árpádnak hős hona!”
S átadta a követnek királyi ékszerét, Mely ékesítse mától István fölkent fejét, Mellé kettős keresztet hódolva nyújta át, Mellyel megtiszteltesse mint Úr apostolát.
Ekképp nyeré meg István az ősi koronát, Mely nyolc századnak óta díszíti homlokát Magyar királyainknak. Megemlékezzetek, Hogy azt az ősi monda s a kor szentelte meg.
Voltak percek, melyek órákat értek. Voltak órák, melyek napokká értek. Voltak napok, melyek évvel felértek. Voltak évek, melyek örökké élnek. Voltak döntések, melyektől volt okom félni, s voltak érzések, melyekért megérte élni…
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem sajdulok néha aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe - bár szívesen tenném- a mozdulataid is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, miattam se szavad, se élted el nem véted, a nyakkendőd is biztonságban van.
Két szavad közt a köz, a csend leszek, úgy maradok meg, észre sem veszed.
