"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
felszívnak Téged is a hétköznapok s mint Te, én is ponttá válok egy zsugorodó tengeren hab leszünk zsebóceánok partjainál, vagy valami tébolyodott szellő kis örvénye, eszét vesztett tekervénye a kígyózó dallamnak vagy sápadt sugara a haldokló hajnalnak egy kis sötétség cafat a szétmarcangolt éjszaka eldobott sóhaja egyetlen részecske a fekete lyuk fantáziátlan anyagtömegében vagy lehullott morzsa a konyha kövén esetleg szőrszál egy kövér macska fején mindegy, hisz semmi nincs a helyén a világ tetején nyílnak a poklok kapui és mennyekbe szállnak alá a fanfárok hangjai ezer ordítást hallani és már nincs idő elromlani, mert már rég elromlott valami hiányzik egy elem és lám, máris semmi sincs jelen az egész mintha nem részekből állna, hanem rész lenne maga is minden pillanat elveszít valamit fogy a világ fagy a világ sír aki lát, már nincs ünnep, csak sápadt napok már igazi csókot sem kapok mert felszívnak Téged is ...a hétköznapok
Múlt éjjel róla láttam álmot: Buckminster Fuller. Erő, amely hajtja a virágot, S felékesíti a hernyót, A lassan kúszót, Céljától részeget. A nem látható még nem válik semmivé.
És én, csak egy kis teremtés, Létrehozott, mint bármi más, Szerény, mint a serény poszméh, Vágyakozom a Hold után. Teljes erőmmel érzem, Itt van az értelem: A nem látható még nem válik semmivé.
Hogyan történt, hogy van ez, Hogy nőtt ki ez a nagy világ? A láthatatlan dolgok immár Itt vannak, Lassan kúszva, Céljuktól részegen. S a nem látható még nem válik semmivé.
A mécsvirág kinyílik s a húnyó láthatárnak könyörg a napraforgó; a tücskök már riszálnak, odvában dong a dongó s álmos kedvét a bársony estében égre írta egy röppenő pacsirta; s ott messzebb, kint a réten, a permeteg sötétben borzong a félreugró nyulak nyomán a fűszál, a nyír ezüstös ingben immár avarban kószál, s holnap vidékeinken újból a sárga ősz jár.
Ma ősz van és vasárnap, avarszag és dohányzom, az asztalkán fajanszban még gőzölög az égbolt, egy öntöttvas fotelben ülök a cifra balkonon, kavarva hosszú kávét, míg végre lusta tükrén eloszlik és bedrappul mint kondenzált ökörnyál a kedvem égi mása. Pedig szép itt a Herbsttag, ahogy körülkeríti, mint birtokát a gazda a parkot és a kertet, hogy majd planíroz, ásat, és télre házat épít e zöldből és vörösből, ahonnan úgy hiányzol, hisz csak neked, ha egyszer, ha egyszer még, neked csak, valami házat, allét, napórát lusta tűvel, hová a hosszú árnyék magát befűzni boldog, s szakadt zakóm zsebébe a forró őszi holdat bevarrja éjszakára.
Távol a várostól elhagyott tanya áll, ember nem jár erre, ide a madár száll, dudvás, sűrűn benőtt a régi gyalogút, pajkos szél ringatja a rozoga kaput. Itt roskadt magába a nádfedeles ház, őrködik felette egy hűséges akác. Roggyant, görbe falak, esőtől lemállva, ablakai vakon pislognak a tájra. Gémeskút karjával az égre integet, rég nem húzott ő fel friss, hűsítő vizet. A szétrepedt vályú szomjazva kiszáradt, repedéseiben zöld fű vetett ágyat. Foghíjas kerítés nem védi a házat, az enyészet, a csend uralja a tájat. Nem volt mindig ilyen, lélegzett, virágzott, ablakai előtt muskátli pompázott. Gondosan nyírt füvén apró, boldog gyermek csilingelő hangja verte fel a csendet. A nagyszülők egy nap végleg elköszöntek, égi ablakukba muskátlit ültettek. A gyermek is felnőtt, messze vitte vágya, s könnyes szemmel gondol a kicsiny tanyára.
Ez a páratlan ősz hozta el magas, kék kupoláját, És a felhőknek tiltva lett árnyékot vetni reá. Már a szeptember vége felé járt, a népek csodálták: Hova tűntek a hűvös, a nyirkos napok, vajh, hová? Smaragdzöldesre váltották színüket mind a csatornák, Még a rózsáknál jobban is illatozott a csalán, Olyan fullasztó, vérpiros, ördögi alkonyok járták, Hogy mi életünk végéig emlékszünk erre talán. Mint egy városba érkezett ifjú rebellis, a nap maga hős lett, És az őszi tavasz odabújt az ölébe mohón, Nekem úgy tűnt, a hóvirág most kivirul hihetőleg... Ekkor értél a házamba hozzám, és lett nyugalom.
"Csak az az ember, aki tudja, hogyan kell egyedül és örömmel létezni, telik meg olyannyira szeretettel, hogy képes legyen megosztani. Akár idegenekkel is."
"Amilyen önmagadhoz vagy, olyan leszel másokhoz is. Ha szereted önmagad, másokat is szeretni fogsz. Ha képes vagy áradni a saját lényeddel, a kapcsolataidban is képes leszel áradni. Ha belül megfagytál, kívül is fagyott leszel."
Ha egy szép élet vágyát őrzöd, a múlttal nem szabad törődnöd. S mindig úgy tégy, ha veszteség ér, mint hogyha újjászületetten élnél. Mit akar? - kérd meg minden naptól, és minden nap felel majd akkor. Tetteidnek tudjál örülni, más tetteit tud megbecsülni! Főként ne gyűlölj egy embert se, s a többit hagyd az Úristenre!
Sóhajok csendességében megjelenő álom vagy, emlékképek csodája, nyugtató árny e világban, Te nyúlsz felém kezeddel.
Szellemednek igazsága szabadító esti csók, mely békésen körbefon, s újjáéled, mint az alkony, szerelmes érintéssel.
Vadvizeknek evezőse, oktalan látomása vezeti napjaimat, de az est várja csókodat, s megbékél a hontalan.
És bármerre is vinne el megzavarodott elmém, hűen követne múltad, bennem ez mutat már utat, mert reményt talált a vad.
Oh, ha adhatnék cserébe vajmi keveset, többet, olyan ajándékot, mit más nem, csak egyet, valamit, táncoló boldogságot.
De nekem nincs gazdagságom, természetes szépségem, csak a szavak jutottak, s nem támasztok fel holtakat, beszélnek a sóhajok.
Ám nézz mélyen a szívembe, egy virág nyílik benne, érezd színes tavaszom, ennyim van, de neked adom, mert én fentről látok rád.
És az a fény, mely rám ragyog, éltet ad, sok-sok napot, az is a Tied lehet, szívesen adnám át neked, s értelem, értelmetlen.
Kell nekem a szív szépsége, kivel megosszam létem, életem egész legyen. Isten! Kérlek, add meg nekem, álmok, amit a reggel oszlat szét, de a nappal tovább álmodja...
Szép napot kívánok, Kedves Sárkányka, Kedves Gyöngykeresők!
Jocc36
Üres kottalap
Lenyugszik már a nap, színes az alkonyat, a bogarak táncolnak. Nyíló esti virág ontja az illatát, felsóhajt a gondolat: Ha itt lennél velem, ha fognád a kezem, érezném illatodat.
A hangod a csenddel, beszélő szemeddel szívembe súgnák a szót: Szeretlek, szeretlek, hűséggel kedvesem, örökre Tied vagyok. Kezed a kezemben, szavad a szívemben, mily boldog pillanatok.
Az idő elillant, helyében csend maradt, a hiányod átkarol. Reggel ébreszt a fény, szívemben a remény bánatosan zakatol. Üres lett minden nap, üres a kottalap, Te távol vagy valahol.
Így éneklem a dalt, azt mit lényed sugallt, bennem zeng, hisz rám talált. Erdők s mezők nyílnak, csak rólunk dalolnak a madarak és a fák. A csillagok éjjel, a mosolygós éggel, sírják az álmom dalát.
száraz levelet lök odébb néha az őszi szél fordul egyet-kettőt, majd billenve megáll a kis levél nyárutó-fénye pihen meg bágyadtan rajta tudja, hogy vége már mindennek, de elfogadni nem akarja
még zöld-mosolyú tavaszra emlékezik még ereiben áramlani érzi az erőt még tagadni próbálja a hideg szeleket de már magába szívja a nyirkos levegőt
nedves lesz és szinte elfolyik az esőben nem tehet már semmit, a Tél van születőben igyekszik a földre simulni és feloldódni benne úgy érzi, mintha az új tavasz az Ő újjászületése is lenne
Szép napot kívánok mindnyájatoknak még a nagy szürkeségben is.
* * *
Szabó Lőrinc: ŐSZI FÁK
Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! Mint kívül a gesztenyefák, ép oly magas az ablakom: az ablakot a kék tavaszban zöld ujjongásod lengte be s még ráncos volt minden kis leveled, mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, ráncos megint, mint bőr vagy öreg papír zörögsz, ha a szél megráz odakint, de ha fele kincsed lent röpül is a földön ide-oda, még beragyogsz az ablakomon, gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap, ezer meg ezer kis kezed egyenkint markolja a fát és fölgyujtja a végső perceket: gyönyörű vagy! S akármilyen reménytelen, ez a tékozló szépség, ez a dac tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de ha nem lehet, küzdj bátran és búcsúzz vigan: így veszni szebb; küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj büszkén bele, – arany voltál, szemét leszel, szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél, halál lepkéje, gyúlj ki, szállj! Most ég el a nyár, és nem is szomorú ez a szép halál. Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt igér a szél s az út sara: ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is így pusztulnék el valaha.
"Esténként pedig, amikor minden elhalkul és az erdők álmodásában csak a patakok csörögnek szakadatlan tovább: puha tisztások, borzos cserjések fölött kurrogva és libegve bolyong már a gyönyörű madár. Alacsonyan száll és bagolyszerűen és hosszú csőre van és az első csillag fénye már rezdül akkor és nincsen nála szebb a tavaszi erdőn. Tudja, aki vadász: szalonkamadár ez az esti bolyongó. És nincsen csodálatosabb, mint egy olyan halk szavú tavaszi este. Akik olyankor, egy tisztáson megállnak, mélyen, mélyen bent a csalitos közt, azok tudják, hogy nem lehet soha igazuk azoknak, akik a békét csinálják. Mert a békét nem lehet csinálni. Az van, s azt csupán megtalálni lehet."
Tegnap még szégyenlős növendéklányként szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas szilvák, barackok, riadt-kicsi almák, hajladozó búzatáblák alig sejtették szőkeségük élet-adó hatalmát, a napok tüzes-arany csöndjébe bele-belecsattant egy zápor, a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág, és látod, kedves: ma, a kert egyik zugában, orgonabokrok szoknyája alatt fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát. Remegtek, mikor tetten értem őket, hogy szirmaikon cipelik már az őszt, hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak, de csak hallgattak makacsul, és benne volt e hallgatásban, hogy maholnap a faleveleken dérré kegyetlenkedik a harmat, hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka, az utcák megtelnek lebarnult emberekkel, s a siető, álmos arcokat piros-vidámra csipkedi a reggel; a sétatéren fiók-festő-gigászok lesik el a fáktól a pazar színkeverést, s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek; lomhán csurognak a méz sugarak s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek, és szemed parazsában föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság. Szerettem volna neked adni a virágokat. De aztán csak ez a vers maradt. Mert mire hozzád érnek: elhervadnak a remegő őszirózsák.
