Keresés

Részletes keresés

dolna Creative Commons License 2006.05.02 0 0 92

 

Tavaszi kórus

A föld:

Harmat nevet kövér haraszton,
Simogató nap kelteget.
Én elkínzott, fáradt nagyasszony,
Télből és vérből ébredek.
Tavasz van. Új csírák mozognak,
Méhem új élettől remeg.
És, egyformán mindnyájatoknak,
Kitárom telt emlőimet.

Az ég:

Legyen a föld szép Isten-asztal,
Rá langyos esőt hullatok,
És mosolygok meleg malaszttal,
S adok Krisztust és dús napot.
Békélten borul fölibétek
Békélten borul fölibétek
Kék ölelésem, boldogan.
Legyetek boldogok és szépek,
Hadd lássam bennetek magam.

Az ember:

És én a földet összetúrom,
Méhébe ásom poklomat,
S az ég meleg szívébe fúrom
Tűzhullató vak szárnyamat.
Nem kell a Krisztus! Legyen átok,
Sötét és Sátán: akarom!
Véres szememmel amit látok,
Marcangolom, marcangolom!

Az Isten:

„Látván pedig Isten, hogy nagy az emberek
gonoszsága a földön, és a szívnek minden
gondolata gonoszra figyel minden időben,
megbáná, hogy embert teremtett a földön.”

(Mózes első könyve, hatodik
fejezet, ötödik és hatodik vers.)

dolna Creative Commons License 2006.04.17 0 0 91

 

Tavasz csengettyűje

Most a csúf tél bosszusan
Zsörtölődve jár még,
És az égen elsuhan
Sok nagy álmos árnyék.
Én dalolva hangosan,
Szökdelőn és pajkosan
Messze-messze szállnék.

Szól a szél a hegyeken,
Szít repülni vágyat,
Már a hó a réteken
Olvadóra bágyad.
Siheder nap hívogat,
Áprilist és álmokat
Bizsereg a vágyad.

Hát, szeszélyes csacska szív,
Hol a téli bánat?
Dudorászó dala hív
Mese-muzsikának.
Erdő-mező csalogat,
Csalogató dalokat,
Küld a tó utánad.

Csintalan szél dalt fakaszt,
Táncütemre léptet.
Te hívod-e a tavaszt?
Vagy a tavasz téged?
Hó felett és tó felett
Már a fűzfaág hegyett
Barka pelyhe éled.

Most rügyedző ág alatt
Énekelni ülj le.
Fesse frissre arcodat
Víg dalok derűje.
Mert a dal ma rózsaszín,
S lásd, e sok bohóka rím:
Tavasz csengettyűje.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.04.14 0 0 90

Jézus és a kereszt

 

Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók,
És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek.
Odalépett. Szemében két csillag remegett,
S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott.

 

Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén,
Az égen torladoztak fekete fellegek.
Már vijjogott a szél, a föld már reszketett,
És recsegett a kárpit a templom rejtekén.

 

A palota előtt kiáltozott rekedten
A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek.
A lét örök forgása egy percre megmeredt,
S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten.

 

Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett
Szemén és homlokán s a töviskoszorún.
És karjait kitárta, szelíden, szomorún,
És magához ölelte a rettentő keresztet.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.04.14 0 0 89

Bűnösök menedéke


S hadd imádkozom a nem-szűzekért,
Hadd hozom el a bűnösök, a gyengék,
A Barabbás-üvöltők seregét,
A mosdótálas Pilátusok rendjét.
A farizeusok, a vámosok,
Írástudók és papifejedelmek,
Az inaszakadtak, a poklosok
Utánam mind elibéd seregelnek.

 

Könyörülj rajtuk, ó, könyörülj rajtunk,
Akik magunkon nem könyörülünk,
Ütődött-voltunk mélyéből sóhajtunk
A magasság arcába - s itt ülünk,
És szégyeneljük ezt a sóhajunkat,
S szégyelljük azt is, hogy szégyenkezünk,
És ássuk, egyre ássuk le magunkat
A mélybe. Jaj, kezdj valamit velünk!

 

Ó, hiszen halljuk berrenni az órát,
Állnánk is lábra, csak ne kellene
Elmetszeni a bűn köldökzsinórját.
Még mondanánk is bátran ellene,
De cselekedni - cselekedni már nem:
Az imavágy szívünkben fuvoláz,
De az Uram-tól messze még az Ámen,
És bánom nélkül nincsen Megbocsáss!

 

Úgy tátogunk az égre, mint a szomjas
Békák egy száraz kútban: Hol az Ujj,
Melytől a mindenség e rossz atomja,
Földünk tekéje mozdulni tanult?
Lenyúzott bőre vonagló húsával
Borzong előtte szívünk meztelenje:
Ha izzó késsel, ha tüzes husánggal,
Csak üssön, vágjon, de az elevenbe.

 

S ha majd a vér szeplőtelenre ázta
Az ideget, amit felzsongatott,
Kezed szórjon a pihegő barázda
Forró szívébe lüktető magot,
Az indulás piros kegyelme magját:
Küldj langy esőt a hulló mag elébe,
Ó, nem-szűzek, ó, betegek, ó, balgák,
Ó, te minden bűnösök menedéke!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.04.12 0 0 88

Messze nézzen, aki élni akar

Nyüzsgő, visongó csöpp sereg,
Hároméves kis-emberek.
Táncol a vízen a friss evező,
Hintázva hív a kék hullámmező.
Hozom, hozom a csónakot!
- Felejtsük el a tegnapot!

 

Temessük el magunk megett
A véres bombaszőnyeget,
Amely alól előnyüzsögtetek,
Szegény kis bódult fölöslegesek,
Amely alatt ott hagytatok
Apát, anyát, a tegnapot.

 

Felejtsük el, s vele a mát,
A szegény eszelős hazát.
Messze, maradjon el a becstelen,
Az ordíttató, őrjítő jelen,
Minden, amit megátkozott
Fejünk megeste ránk hozott.

 

Felejtsük el, felejtsük el!
Csak émelyt okoz a közel,
Gyomrot kever, kétségbeesést kavar,
Messze nézzen aki élni akar!
Nem holnap, nem holnapután:
Szálljunk a szálló nap után.

 

A mélyre menjünk, mosdani,
Ahol nincs ember, mostani,
S kéklő ég alatt, kéklő víz felett
Csak a nemes sirályok lengenek,
S a napsütésben hallgatag
Sütkéreznek a bölcs halak.

 

Jóságos, csendes, tiszta nép,
Még önfajtájának se vét...
Lám, ilyen bolondokat álmodom,
Ülvén a villás evezőpadon
S forgatván a lapátokat,
Mint egy leláncolt gályarab.

 

Ki álmatlan láztól nehéz
Piros szemével messze néz
S már-már hiszi, hogy el fog jönni még
Egy emberhez hasonló nemzedék
És megadatik látnia,
Hogy eldöglik a bestia.

 

Hogy lesznek újra emberek,
Igazak, mint a kisgyerek
És jobbak és bölcsebbek nálatok,
Ti fák, füvek és lelkes állatok,
És szépek, mint az egykori
Ember emberek fiai.

 

Balatonzamárdi, 1944. augusztus

dolna Creative Commons License 2006.04.06 0 0 87

 

Ezeréves dallam

Lányok, lengő ruhákban, lebegő
Aranyvásznán az esti napsugárnak
Fátyol pillék a zsongó víz felett,
Összefogózva körbe-táncot járnak.

Oly fiatalok, oly könnyűdedek,
Le sem verik a fűről a zománcot,
Lejtenek, ezeréves dallamon
Kétezeréves hajadoni táncot.

Mögöttük mosolyog a Balaton:
A pillanatnyi hullámok zsibongnak
Tízezeréves altató zenét
A százezer esztendős Badacsonynak.

Mögöttem Pest felé, Párizs felé,
Lohol a jött-ment vonat sivalogva.
Elönt egy mérhetetlen nyugalom,
És fölnézek a rejtett csillagokba.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.04.04 0 0 86

Egy borjú sír

A szomszédasszony udvarán
Egy borjú sír az anyja után.

 

Tegnap még itt volt, ma nincsen itt.
A boci sír és sejt valamit.

 

Hogy talán nem is látja már,
Elment az anyja, mint a nyár,

 

A gyenge tej, a zsenge fű
És minden ami gyönyörű,

 

Minden amit a szív szeret:
Nem szopik többet langy tejet;

 

Ha álmából fel-felpiheg,
Nem lesz már ott a jó meleg,

 

Amihez odadörzsöli
Busa fejét a kis boci,

 

Bőgölyt sem rezzent róla el
Virrasztó farkavégivel.

 

Nem tudja még, de sejti tán:
Másképp lesz minden ezután,

 

Égen, földön és udvaron:
Sovány sarjú, száraz alom,

 

Hosszú nap, kurta éjszaka,
Fejetlehúzó vasiga,

 

Görnyedt fej és görbült gerinc,
És munka, munka, munka mind,

 

Rabszolgasors, rabszolgalét,
S a végén bús kerek szemét

 

Behúzza vérpiros homály,
Érthetetlen, kábult halál.

 

Csak áll és néz boci-bután
És bőg az elment jók után.

 

(1943. augusztus)

dolna Creative Commons License 2006.04.01 0 0 85

 

Csendes tavaszi dal

Gyöngyvirágos szép tavasznap,
Testvérül ma elfogadj,
Kisgyereknek, szép-igaznak,
Önmagamnak visszaadj.
Fürge szellő, lég suhanca,
Légy te most a mesterem.
Míg szökellve szétsuhansz a
Friss füvön, jer, játssz velem!
Új tavasz, legyünk ma egyek!
Add, ma mindent elfeledjek,
Ami nem dal, nem derű,
Nem győzelmes-egyszerű.

Félre tőlem, téli rontás,
Zúzmarázó kételyek,
Sziromrázó részrebontás,
Gondok, árnyak, éjjelek.
Drága köntös, egyszerűség,
Tiszta tóga, légy ruhám;
Kék-fehér tükröd, derűs ég,
Arcom nézze vissza rám.
Zaj ha bennem, elcsituljon,
Csendnek ujja rám simuljon.
Angyalujjú rejtelem,
Tiszta béke, légy velem!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.31 0 0 84

Mit mondanál?

 

Ha ablakodat megkoccantaná
A Hűvös Angyal,
S avval a csöpp lélekharanggal
Becsengettyűzne födeled alá,
Amelyet mások meg sem hallanak,
Csak akiket immár szólítanak, -
Lelkem, mit mondanál?

 

Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!?
Ajtód kitárnád?
Vagy fejedre vonnád a párnát
És dideregve suttognád: Ne még,
Legyetek türelemmel angyalok,
Még lenni és zümmögni akarok? -
Semmit sem mondanék.

 

El sem köszönnék, mint egy átfutó
Nyáréji vendég.
Még kalapot se vennék,
Mint aki csak a szomszédban lakó.
Szökellenék, mint lomha tél után
A nap, a fű, a fürge szél után
A mámoros csikó.

 

1941. augusztus

Előzmény: Constanzia Corleone (70)
dolna Creative Commons License 2006.03.28 0 0 83

 

A könnyről

A könnyben van az élet.

Most megtaláltad. Lásd, ez a titok.
Milyen egyszerű, Istenem!
És mégis mennyit futsz, amíg eléred,
S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!

És most megszűnt a küzdelem.
Most álljunk meg. A harc most elpihenhet.
Kint a tengeren még vijjog a szél,
De mi pihenjünk. Le az evezőkkel,
Ez itt a rév, ez itt a cél.

Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak,
Veri a vizet sok serény lapát.
Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak,
Mind megy keresni a kincses hazát.
Mi nézzük őket a hullámtörésről,
Ahol a szél se zúg.
Voltunk mi is sajkás legények,
Csikorgott ránk is a vitorlarúd,
Hozzátörtünk mi is az evezőhöz,
Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret,
Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom,
Boldogszigetek és énekes élet, -
Most vége. Most ülünk a parti páston,
S pirosló napfény játszadoz velünk.

Egy cseppnyi víz most a mi tengerünk.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.28 0 0 82

Mindazonáltal

 

Egyik kezedben skorpió sziszeg,
Hóhéri ostor.
Másikkal, Uram, egyre simogatsz
És kegyelmeket osztol.

 

Ma kibocsátol minden ördögöt,
Kedvére rontson,
Holnap felgyújtod oltármécsedet
A meggyalázott roncson.

 

Ma elrúgod magadtól a bitang
Gazdátlan földet,
S a kisdedek jajára megkövül
Intézkedő szemölded;

 

Holnap sértetlen engedsz párducok
S kígyók közt járnunk,
Csendet parancsolsz a tücsöknek is,
Hogy ne zavarja álmunk.

 

Mint sebes tűzláng, üldöz utamon
Értetlen átok,
S csodát értem csodára halmozol,
Amerre járok.

 

Villámmal nyilazol körül, de csak
A szelük érint.
Bizony hogy a Te gondolataid
Nem a miéink!

 

Imhol törvényt ül a bárány felett
Vérbűzös ordas,
S a bűn sárkánya mind a hét fején
Szentelt koronát hordoz.

 

Végképp benyelte az édes napot
A gyászos éjjel,
S a szótalan csecsemők lágy fejét
A sziklán verik széjjel.

 

Nem értelek, Uram, nem értelek,
De ne is értsek:
Honnan venném az irdatlan erőt,
Viselni Végezésed!

 

Hogy élhetnék szívemen ütve át
A Rejtelemmel:
Meghal, mond az Írás, ki az Urat
Meglátja földi szemmel.

 

Csak annyit engedj alázatosan
Uram, kívánni:
Otthonom hadd maradjon reggelig
A Getsemáni.

 

Hadd maradhassak egyszerűen egy
Te rettentő imáddal:
Hogy legyen meg a te akaratod
Mindazonáltal.

 

1944. július

dolna Creative Commons License 2006.03.25 0 0 81

 

A magányosság toronyablakából

Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
És gondolatom illattalan űrén
Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
Egyetlenül,
Soha még ilyen fogható nappali fényben,
Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
A magányosság tragikus toronyablakában,
Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
Egyedül, emberül.

Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
Egy-emberül.
De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
Egy új dallamnak kell születnie még:
Amit éntőlem akar az Isten,
Magamtól, egyedül.

Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
Dadogni tud csak és sírni szegényke.
Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
Csak ő egyedül.
Aki a néma halat is érti,
Akinek dallam a vicsori orkán,
Ő engem is ért, és én is értem őt,
Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
Félreérthetetlenül.

Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
Szál-egyedül.
Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
Úgy, ahogy a többi:
Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
Nem lenni felelősnek,
Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
Hasonlítani, emberül.

Most a határtalan horizon figyeli mozdulásom,
Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
Borzong körül.
A magányos Igazság arca előtt állok
Magányos igazammal,
Meztelen mellel,
Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
Meghitten néz a szemembe,
Egyedül, emberül.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.20 0 0 80

Március


Nézd: földben, szélben, erekben
Hogy lüktet a tavaszi láz!
A mélység ritmusa rebben,
Szíven, rügyön az furulyáz.
Friss szélben, bíboros érben
Megzendül a tártölű távol,
A lélek lobban a vérben,
És szállani, szállani vágyol.

 

Szökelleni, szállani vágyom
A szűz föld szíve felett,
Én, én a gyerek-rügy az ágon,
Én, én a kelő kikelet.
Mosolyomtól serken a pázsit,
És rezzen a tavalyi dudva
S búvó pici szarvacskáit
Félénken a napra kidugja.

 

Rám nyisson most, aki kóró,
Rám nézzen most, aki vak:
Énbennem az életszóró,
Ibolyáslehű tavaszi Nap.
Bontsátok mind meg a kelyhet
Szürcsölni a jó melegecskét,
Holtszirmú, télbeli lelkek,
Testvérek, árva rügyecskék.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.20 0 0 79

Köszönjük meg a mái kenyerünket

 

Parancsot vettek az őrangyalok:
Hagyják el ezt a sápadt csillagot,
Mely föl sem tudja inni már a vért,
S az ítéletre hétszer is megért.

 

Bocsássuk le szépen a függönyünket;
Köszönjük meg a mái kenyerünket.

 

Adtál egy meg nem érdemelt napot:
Engedj, Uram, ne rosszabb holnapot.

 

Lélegzetet a lelkiismeretnek.
Szeresd azokat, akik nem szeretnek.

 

(1943. július)

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.19 0 0 78
Ehhez a vershez kapcsolódik Radnóti Miklós özvegyének néhány sora: ,,nem is tudom kellőképpen megköszönni csak a nagyon melegítő örömről és büszkeségről írhatok... Nekem legszebb az első négy strófája és az egésznek a mondanivalóhoz simuló lejtése, csak a szuverén szót érzem kicsit elütőnek... éppen a Hang... mellett... nagyon is földi reális jelzőnek. Bocsánatát kérem, hogy ilyenformán beleszólok, de olyan nagyon jólesik annyi idő után újból egyszer vershez szólni; Miklóssal megszoktam ezt régen, és minden vers születése ünnep volt nekem, amint azt jelenti most, kietlen életemben Professzor Úr verse is."
Előzmény: Constanzia Corleone (75)
Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.19 0 0 77

Ujjak

 

Lenn a városban valamely toronyban
Valamely óra mintha négyet bongna.
A nyirkos, hűvös éjszakai erkély
Magasságából számolod szorongva.

 

A hangtalan Dunában szürke vásznak:
Rongyolló ködök foszlányai áznak,
De még az éj sötét kendője ott ül
Behunyt szemén a százezernyi háznak.

 

Holttengerében a feketeségnek
Imitt-amott még haldokolva égnek
Az elnyűtt lámpák s titokzatos ujjak
Nyúlnak közülük a sejtelmes égnek.

 

Felindult szemmel találgatni kezded,
Mik lehetnek e fölfelé meresztett
Tapogatói az éji világnak:
Gyárkémények vagy templomi keresztek?

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.19 0 0 76

Isten lánca

 

Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.

 

Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

 

A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.

 

És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.

 

És tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.

 

Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.

 

Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.

 

Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.

 

És mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.19 0 0 75

Örvénynek az örvény

 

Radnóti Miklós emlékezetének

 

Úgy-e, még élsz? Úgy-e, még énekelsz!...

 

A lomb között borzas szellő motoz.
Zizeg az illat, amit erre hoz, -
Talán ebben az illatban felelsz?
Vagy immár csak a könyvben,
A versek márvány idomaiban?

Elmorzsolom a könnyem...
Fiam voltál, háromszor is fiam:
A Titkot hányszor kopogtattuk együtt
És kézből kézbe hányszor eregettük
A rímek csordogáló gyöngyeit!
Kisfiú voltál, borzas és szelíd,
És férfiú, bronz és kemény,
Mint egy döngő római költemény!

 

A Tiszaparton idéztük a multat,
S a Túlsó Partot, - amíg körülöttünk
A kiskertekben lázasan pirultak
A csüngő súlyos paprikafüzérek...

 

Jaj, mi is ez a könnyzilálta ének?
Egy mellre sírt búcsúztató?
Egy tépett sóhaj a szélnek?
Vagy üzenet, mit egy tollászkodó
Fekete holló kegyelmére bízunk?

 

A Hang kiáltja: bízzunk!

 

Igen, bízzunk, - de tovatűntél,
És azt is tudom, hogy a tündér
Remény is tovatűnt!
Jaj, az ördög forspontjaképpen
Ki fogta hámba az Ész szekerében
A butaságot és a bűnt!

 

Bízzunk! De hol a hatalom,
Mely visszahoz vagy elfeledtet
Tégedet és a Látomást?
Nem, amely téged karjainkból elvett,
Azt a világot, azt az elvet,
És a monstrumot, amit ellett,
Nem akarom, nem akarom!
De ki sugall helyébe mást?...
                  Az összetört tudás
Szilánkjaiból szemembe cikáz
A kétségbeesés.
Azt mondja: Nézz!
Köss már békét a jégszemű valóval:
Őt fel nem hozza már a ringató dal,
Az ő zenéje már a szféra-csend.
Eszelős nappal, máglyás est után
A lélek is a mártír test után
Immár a Plejádok közt elpihent.
És velement
A dallam is, a pihegő,
És a dallamok álma: a jövő!
Mennek, mennek, mind, a szépek, a tiszták,
S akik az eszmék szűz havát
Fertelmes lucsokba taposták,
Élnek, tenyésznek, tipornak tovább!

 

És csendesen mormolni kezdem,
Csak úgy, a szókra sem figyelve,
Egy eklogád egy reszkető sorát:
S kongatni kezdi lelkem és a testem,
Mint harangot a nyelve,
A Hang, a szuverén.

 

A Hang, az ismeretlen,
A te hangod-e? Az enyém?
Vagy Azé, aki az elérhetetlen
Messzeségekből mennydörög belém?

Azt mondja: Vagy, hát lenni kell!
Azt mondja: Tudsz, hát tenni kell!
Ember vagy, azaz isteni.
Van Isten: indulj küzdeni!
Költő vagy: Istenből atom,
Költő, azaz forradalom,
Szó, melynek parazsas hit az anyja,
És atyja lángos értelem.
Szó, melytől a jövőt foganja
A lobogó történelem.
A mát és holnapot te méred:
Tanú vagy és világítélet,
És kegyelem.
Te a szabadság, te a törvény,
Téged zúg örvénynek az örvény,
És benned búg a végtelen.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.19 0 0 74

S.O.S.

 

Alszeghy Zsoltnak

 

Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes!
Kihalt faluban minek a harangszó?
Minek az ének rokkant regimentnek,
Ahol dezentor a java legénység,
A többi kullog, bélyeges tudattal,
És nincs egyébre vágya, mint aludni
És enni, és nem-lenni katona.
Ahol a zászlót kapcára metélték,
És nem ismernek egyéb muzsikát,
Mint duhaj nótát s vénasszonysipítást.
Húzódjunk félre (mondod) már az útból,
Köveknek kántáló apostolok.
Jöjjenek azok, akiket kívánnak;
Ébresztők helyett a gyújtogatók,
És gyújtsanak, pusztuljon, ami rothadt,
Úgyse kár érte! És ha beleég
A nagy tűzvészbe az is, ami Szentség,
Legalább veleégünk, legalább
Ha nagyszerű nem is lesz a halálunk,
De mégsem kell megvetni minmagunkat.
Mondod keserűn. De a két szemed
Ellenemond a keserű ajaknak.
Az életed, amelyet odaadtál
Amaz Oltárra égő áldozatnak,
A két karod, mely most is érte fárad,
Míg a tagadás vérzi ajkadat:
Hangosan tagadják a tagadást.
Ezt a nemet nem lázadás üvölti:
Ezt a szeretet sírja, nem a sértett,
De a szerelme tárgyáért jajongó,
A vérrel verejtékes szeretet.

 

Ó szeressük is, testvér, ezt az árva
Kitaszított szegény Hamupipőkét!
Ha még mi is, öten-hatan, utolsók,
Átesküszünk a két gonosz leányhoz,
Szegény kicsi végképp szemétre jut.
A nagyok, kik öngyilkos jóhiszemmel
Heverésznek a gőg vak nyoszolyáján,
Vagy jóravaló restség kerevetjén,
Meg sem látják szegénykét a suton
És inaszakadtak leszállni hozzá,
(Az egyetlenhez, aki még talán
Tud adni jó szót holnap is nekik
Közelgő koldusságuk éjszakáján!)
A kicsinyek meg... Ó elvész a nép,
Amelyik tudomány nélkül való,
Ha meg nem fogjuk ártatlan kezét,
És el nem visszük a forráshoz őket,
Hogy igyanak, hiszen még azt se tudják,
Hogy szomjúság az, ami gyötri őket.

 

Elhagyott templom papjai vagyunk.
A nép, amelyhez fiatalon küldtek,
Idegen istenekhez tántorult,
Csak egy öklömnyi ministránsgyerek
Maradt eljátszani a csengetyűvel.
Ó de mi csak meghúzzuk a harangot
És felöltjük a súlyos kazulát,
Régi királynék ujja-hímzetét,
És bemegyünk és mondjuk a misét,
És cselekedjük emlékezetét
Mindennap Annak, aki rendelé.
Nem ember dolga, Isten dolga ez!
Ha más nem hallja senki, hallja Ő.
Ha nincsen ember, aki térdre hulljon,
Angyalszárnyaknak érezzük suhogtát
Magunk fölött az Úrfölmutatáskor.
Ha nem mondja Dominus vobiscumra
Senki az Et cum spiritu tuo-t:
A mi lelkünkkel csak itt van az Isten
S utána jár az ő lelküknek is.
Ha nevetik is, övék a misénk,
Ha átkozzák is, áldást hoz nekik.
Ó mondjuk, testvér, mondjuk a misét,
Van miért mondjuk! Van, aki velünk van
Minden napon, világ végezetéig.

 

Hisz tudod testvér (ej, magunk között
Minek tagadjuk!): süllyed a hajó.
Ez a rozzant, vén Európa-bárka
Addig irtotta legénysége színét,
Addig gyilkolta kapitányait,
Addig baltázta önnön padozatját,
Addig aludtak a kormányosok:
Léket kapott eltömhetetlenül.
Árad a szennyes sósvíz. Hasztalan
Gép és szivattyú: süllyedünk! De hagyján,
Nem nagy kár érte! Ami drága volt
A rakományban, régen kidobálta,
És ez a rozzant vén jószág sokáig
Már úgy se bírná a kalózkodást:
Ifjabb hajók járják az óceánt.

 

Hát Isten neki, egyszer halni kell!
Hallod testvér, hogy csendesedik ott lenn
A szalónban a rekedt grammofon?
Hallod, milyen halálos lett a csend?
És odatúl a csónakok felől
Hallod az őrjöngő tülekedést?
Azelőtt régen, kemény kapitányok,
Erős hadnagyok revolverrel álltak
És tartották a rendet. A legénység
Értő parancsra dolgozott halálig,
És a parányi mentőcsónakokban
Megmenekült az utasok java.
Most rég legyilkolták a tiszteket,
Nincsen vezényszó, nincsen céltudat.
Pálinkáshordók üresen görögnek,
A fedélzet a vértől sikamós,
Egymást gázolja őrjöngő tömeg,
Egymás után merülnek el sikoltva
Az őrült módra túltölt csolnakok.

 

Nincsen segítség! Nincsen józan ember
Rajtunk kívül az elítélt hajón!
Testvér, magunk állunk a rádiónál
És szórjuk szét a négy égtáj felé
Végső szavát egy süllyedő világnak,
A csupasz lelkek hördülő imáját.
Ki törődik a süllyedő hajón
A veszendő lelkekkel kívülünk!
Mink, mink, kik soha mással nem törődtünk
A lelken kívül, most ez a mi percünk!
Ezért a percért volt szükség reánk,
Ezért a végső, egyetlen dalért!
Mert ez a dallam örökkévaló.

 

Amikor ember és hajó
Régen korhad a moszatok között,
Ez a dallam még élni, szállni fog,
Óceánok és jéghegyek fölött,
És átüvölt a viharok zenéjén
És átharsog az ezredek zúgásán
Világokon és világsírokon,
Úgy sírja fel az égiek felé
A hulló ember végső sóhaját,
A csodaváró meztelen imát:
Mentsétek meg lelkeinket!
Mentsétek meg lelkeinket!

dolna Creative Commons License 2006.03.19 0 0 73

 

Borongás naplementekor

Közelebb hozzám a vég, mint a kezdet.
Még dús gerezdek
Hintálnak izmos száramon.
A szüretelők fiatalja, vénje
Sikongva jár még mézes venyigémre,
Még idecsalja illatom.

Még szeretem az ablakom kitárni,
Hegyeket járni
Hajlós bokám nem lomha még.
Megkönnyezem az eldobott virágot,
S ha két szerelmest összenézni látok,
Még mindig áldást mondanék.

De néha nincsen íze a gyümölcsnek.
Már néha bölcsnek
És hűvösnek érzem magam.
Sokszor messzének látom már a messzét,
S mint nesztelen fecske a ház eresszét,
Valami olykor megsuhan.

Hajamban több a szürke, mint a barna.
Az évek karma
Belém-belémkap vérzetőn.
Meg-meglegyint a túlnani sötétség,
Mikor az esti nap legördülését
Lesem a hűlő hegytetőn.

Nézem a gyorsan eltűnő korongot,
És elborongok,
De sohasem a múltakon:
Még nem tanultam visszanézni mélán,
A pezsgő pír az esti ég acélán
Nekem még hívó sugalom.

Megyek, megyek az alkonyati fényben,
Piros reményben,
Előretárva két karom.
Mit bánom én, ha nő az árnyék!
Mindent, mindent, ami rendelve vár még:
Fiatal szívvel, akarom.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.16 0 0 72

Fakereszt

 

Kékre mázolt deszkabódé,
Benne durva feszület,
Adj ma is, mint annyi másszor,
Áhitatot, ihletet.
Kontár ujjak faragdáltak,
De nem kontár áhitat,
Mely az erdőmélybe plántált
És örökre itt maradt.

 

Őzikék rátarti népe
Hajnalonta erre húz.
Rigó surran, harkály koppan,
Hogyha szól az Angelus.
Reggel-este jő a hangya,
(Fürge kolduló-barát)
És lerakja lábaidnál
Izzadása zálogát.

 

Üldögélek elmerülve
A csöpp deszkazsámolyon,
Míg a hegyi legelőkről
A kolompszó rámborong.
S a rigóval, a kakukkal
Egyetértve, mint iker,
Dúdolom a dallamocskát,
Mely szívemben csiripel.

 

Ó ha versbe kottázhatnám
Ezt a szótalan imát,
A térdeplő természetnek
Ős gregóriánumát.
Bár ezt búgná béna szívem
Akkor is, ha meghalok,
Mint a nyíló felhők szélén
Felkönyöklő angyalok.

 

dolna Creative Commons License 2006.02.28 0 0 71

 

A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.21 0 0 70

Száll az angyal

Ilyen éj még sohasem volt,
Álmodót is élni költ.
Mérhetetlen mély a mennybolt,
Mámorítón mély a föld.

 

Száll a szellő, fürge langya
meglegyinti homlokom.
Száll a szellő, száll az angyal,
Óriási szárnyakon.

 

Száll az angyal, ifjú angyal,
És megáll a domb fején,
Szól az angyal, és a hangja
Átjár rajtam, mint a fény.

 

Áll az angyal, - nincs a térben,
Mégis látom, érzem őt.
Szól, - nem szóval, mégis értem.
Levetkőztem az időt.

 

Már megoldom, már levedlem
Földiségem fátyolát,
Embervoltom ismeretlen
Énbe, fénybe fürdik át.

 

Innen-onnan hetven évem
Merre ment el, hova tűnt?
Hétszerhetven gyöngeségem
Elhajítom, általlépem -
Mind a gondot, mind a bűnt.

 

Angyal, angyal, visszatérsz-e?
Drága testvér, el se menj!
Lelkem, lelkem, visszatérsz-e?
Fátyolodba, vagy megérsz-e
Már a másra, már a készre,
Túl a hernyó életen?

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.21 0 0 69

Elomlott testtel

 

Elomlott testtel, a műtét végén,
Szinte még füstöl a késtől a gégém,
Fekszem a forró lepedőn fázón,
És csendesen litániázom.

 

Lesem a fájdalom álnok szisszenését:
Hol leli fogának legelőbb rését.
Várom, konokul: jöjjön akármi.
Akarom a részemet fájni!

 

Mennyit sírt már bennem a lélek!
Számodra is immár szűnjék a kimélet,
Sajogj már egyszer, égj te is, testem,
Szóljon hozzám így is az Isten!

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.21 0 0 68

Néz a magyar...

 

Néz a magyar nyugatra,
Néz a magyar keletre,
Vajha nézne önmagába,
Nézne már az egekre!

 

Les egy szót eminnen,
Alamizsnát amonnan.
Várna bár az Úristentől,
Egyebünnen sehonnan!

 

Elindítót belülről,
Istenáldást felülről.
Ami elmúl, vége annak:
Kezdené már elölről!

 

dolna Creative Commons License 2006.02.11 0 0 67

 

Tűnődés


Merre menjek?
Ki a rétre, könnyű lábbal?
Vagy a hegynek, föl a hegynek?
Itt mosolyog ifjú élet,
Ott magasok meredeznek.
Testvér velem mind a kettő.
Merre menjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Ki a rétnek?
Ismeretlen bimbók rajta
Csodálatos színben égnek.
Álombeli nótát suttog
Vidám ajka könnyű szélnek.
Rózsás arca mosolyog a
Messzeségnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Föl a hegynek?
Verejtékes sziklacsúcsok
Nagy-komolyan rám merednek.
De a győző hegyi vizek
Forrásai ott erednek.
És a csúcson tüze fénylik
Napkeletnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Merre térjek?
Az én hazám mind a kettő,
Bennem forrnak, bennem élnek.
Ez is, az is lelkem lelke.
Fél lélekkel hogyan éljek?
Mozdulatlan egyre állok.
Merre térjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.08 0 0 66

Kérdések felelet nélkül

 

Aranymisémig kisfiú koromtól
Bűneimet meggyóntam számtalanszor,
Papok térdére, angyalok fülébe,
Az Isten irgalmának tengerébe.
    Látszik-e vajon emberi valómon,
    Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?

 

Polcaimon a könyvek százai,
Ó ifjú olvasások lázai!
Sok költőm, szentem, mesterem,
Titeket iszlak most is szűntelen.
    Meglátszik-e viseltes arcomon,
    Hogy én is a családhoz tartozom?

 

Mint gyümölcsfákra májusi eső
Zúgtak le rám a dallamkereső
Élni akaró gondolatcsírák,
S én nekiültem, mint szorgos diák,
    Írtam, daloltam a tőlem telőt.
    Egy pohár vizet ért-e más előtt?

 

Egy volt minden második szó a számban:
A szeretetet oly nagyon kívántam,
Mint édesanyja emlejét a kisded.
Mindent vágytam szeretni, mint az Isten.
    Akartam mindent szeretetből tenni, -
    Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?

 

De minek ez a sok mihaszna kérdés?
A tett a fontos, nem a szürke értés.
Zárlatig úgyis elkészül a mérleg.
Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek.
    Mint a pusztai vadrózsabokor.
    A nap is legszebb naplementekor.

 

dolna Creative Commons License 2006.02.04 0 0 65

 

Este

Magam vagyok.
Suhog, lobog
A kályha.
Rőt fény remeg
A reszketeg
Homályba.

Kint bús a táj.
Hószárnya száll
A télnek.
A föld felett
Szilaj szelek
Zenélnek.

A szikra száll,
A félhomály
Megéled.
Mozdul a csend,
És fölmereng
A lélek.

Szorong, remeg,
Mint szellemek
Dalára.
A Tűz lobog.
Suhog, dohog
A kályha.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.04 0 0 64

Csillag

 

Ez a világ az ördögé!
Már csak belátod?

 

    Jaj nagyon is belátom,
    De mit tegyek: mégis az én világom!
    Csak szeretem ezt a szegény világot!

 

Eh, rúgj belé!
Maga kereste! Pusztuljon magába!
Te félreállj!

 

    Hiszen már rúgnám rég, - de fáj!
    Nekem jobban fáj! Mindhiába:
    Csak az enyém, és csak az Istené!

 

Ej, romban régen, ami isteni!
Bolond, aki a romokon veszékel!
Evvel az élve-rothadt nemzedékkel
Már nincs mit kezdeni!

 

    Jaj mérgezettek a kutak!
    Az Isten hidege megvesz!
    De indulhatnak új utak!
    A Csillag Istállót mutat:
    Bocsássatok a kisdedekhez!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.04 0 0 63

Tavalyi fű

 

Ungorkodnak a bőjti szelek.
Mozdonyfüst száll a töltés felett.

 

Füst is, szél is fanyar-keserű.
Árokparton tavaly-őszi fű.

 

Elmaradt fű sorsa de nehéz!
Szélnek, füstnek mind utánanéz.

 

Füst is, szél is, mint a gondolat,
Fel-fellibben s újra ellohad.

 

Szállna ő is, szállna szívesen,
Nem öröm itt lenni neki sem.

 

De ha nincsen a helyébe más!
Sehol egy idei fakadás!

 

Fűnek mégis, fűnek lenni kell:
Mi takargatná a földet el?

 

Hol van, ami árkot borogat?
Jeltelen, céltalan sírokat...

 

Lesz-e füves év még, leveles?
Az ő dolga egy és egyenes:

 

Lenni, amíg tartják tövei,
Amíg rá nem nől az idei.

 

Csak megmozdul egyszer, ha akar,
Szebb is lesz és jobb is, fiatal.

 

Csak kibukkan egyszer melegen,
Tavalyőszi málló füveken.

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!