Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
a szálló por a hulló csillagok a hóra zuhant megfagyott kismadár tiéd minden széthintenek vagy betakarnak az égboltra rajzoló vadliba csapatok az utca sarában ázó kenyér amit már nem tud senki megmenteni magának tiéd minden a bezárt boltok utcája az üres kamrában futkosó egér a hitelminősítés a világ nyilvánosháza üldözött és üldöző a globalo-komprádor liberokrata uralkodó beszédmód a lejátszás-technikai felszín alatt földbe fúlt nyöszörgések eltitkolt sírások néma üvöltések programok és lemondott programok üresen fájó esték kitöltött elzüllő esték álmokból rád hulló napok hamar kibújó megfagyó rügyek fagyhalottak hátbaszúrtak lezuhantak mérgezők és mérgezettek tiéd minden értelmező hatalom dübörgő tőzsdék szegények imamalma a C-lista a B-lista az adóslista a halállista az önfenntartó börtönök álma
kelet és nyugat tiéd minden az alma és az almáról készült festmény a festményre szálló por az almában dolgozó féreg tiéd minden észak és dél szél és szélkakas tenger és kalóz az emberképek a magyarságképek a cigánysorok a szegénygettók a legyen ön is milliomos hülyék és hülyítettek munkaadók és munkanélküliek az utolsót repülő pilóta a földre fagyott repülőgép fapadosok tolongása hiéna sakál és héjatársaságok európa szégyenpadja
…
vagyunk akik még titokban őrzünk ne hagyj el minket te adtad emberi arcunk könnyeinket és reménységünk itt jártál közöttünk senki se látta, mikor tűntél el nem érezzük már jelenléted azt is mondták, hogy meghaltál egy hatalmas fa alá húzódtunk lombjai között egyszer valaki arcodat látta kirajzolódni de ha összedőlne hirtelen mindnyájan ott maradnánk összezúzódva alatta keresünk a gomolygó felhők között talán a szállongó hópelyhekkel bánatodat küldöd szét kellett volna osztani szeretetünket hogy másnak is jusson belőle annak is aki a téli kútnál mossa tányérját és egész élete egy szatyorban van annak is aki még gyűlölni tud tiéd minden imádság gyűlölet fázós kezű virágkötők verseink énekeink káromkodásaink táncaink sötétben vonszolódásunk adósleveleink és az űrlapok akik megszöktek innen és akik nem tudnak elmenni mert csak egy hazát kaptak egy fél cella egy egész börtön tiéd minden gyere vissza várunk
Kik gyülekeznek a legfelső városkapu előtt? Kezükbe miért vették arany és ezüst művekkel mintázott botjukat? A kisbírók mit dobolnak országszerte? Hogy ízlésdiktatúrája miatt elcsatolják tőlünk a Nyugatot? Hogy majdani temetőnk bejáratának oromdíszeit, az egy-két oroszlán közrefogta oszlopot porba döntötték jóelőre, és a sírkövekről kivésték a Hádés-járó dalnokok nevét? egyébként pedig köpnek Weöres homokba írott lábnyomába? Rendeletet hoztak a bársonypárnák beszerzésére, s hogy fényezzük házunk vaskulcsát szorgosan mi is, ahogyan ők a Város aranykulcsával teszik. Hogy földig hajolva, mivel a barbárt elbűvöli a ceremónia, nyújtsuk át majd a limesek felől törpe lovon érkezőknek. Már készen áll a sötétkék barlang, a bor palackozva. Ez mégiscsak megoldás lesz, ígérik.
...............................
Konsztantinosz Kavafisz
A barbárokra várva
„Mire várunk, tolongva mind a fórumon?"
Hogy végre ma a barbárok betörjenek.
„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan? Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek. Mily törvényt hoznának még a szenátorok? Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.
„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért ült ki a legfelső városkapu elé trónjára, koronával, ünnepélyesen?”
Mert várja, hogy a barbárok betörjenek. S a császár méltóképp készül fogadni fő emberüket. Külön pergament íratott, hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.
„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös hímzett tógában, melyben ünnepen szokás? Mért díszítik őket ametiszt-karkötők, és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst művekkel gazdagon mintázott botjukat?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.
„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok, hogy szóljanak s elmondják, ami lelkükön?" Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, s a barbárokat untatják a szép szavak.
„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!) Mért néptelenednek el utcák és terek, s mért siet ki-ki otthonába komoran?"
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
„S most — vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy..."
Szerintem sosem élt. Csak hagymázas képzeletünk sorolja közénk az Ugarra. Nem lakott a Veres Pálné utca első emeletén, a hétköznap négy és hat óra között látogatható múzeum‐lakásban soha. Csak száműzöttségünk tudata rajzolja az égre a nagykarimájú, gyűrt kalap alatt parázsló, nőktől árkos szemeket, a beteg, de bárkitől oltalmat remélő arcot. A ránk emelt tekintet ránk gyújtotta a meghitt akolt. Füstben és forróságban támolygunk a kijárat kifelé. A fellobbanó világosság mámorát kívánjuk vissza, de úgy, ahogyan volt, soha többé nem lesz. Se Nagyvárad, se Párizs nem forog tovább. Nincs kijárat.
– Képzeld, mit álmodtam. Látszólag minden egészen olyan volt, mint nálunk. A láb alatt talaj, víz, tűz és levegő, függőleges, vízszintes, háromszög, kerék, bal- és jobboldal. Tűrhető időjárás, elég kellemes tájak, és számos élőlény, beszéddel is megáldva. De másképp beszélnek, mint mi itt a Földön.
Mondataikban a feltétlen mód uralkodik. A nevek szorosan a dolgokhoz tapadnak. Semmit sem lehet hozzájuk tenni, elvenni, változtatni, átformálni.
Az idő mindig az órával egyezik. A múlt és a jövőnek nagyon kicsi tér jut. Az emlékezésre egyetlen elmúlt másodperc marad, az előrelátásra is csak egy pillanat, ami épp most veszi kezdetét.
Csak annyi szó, amennyi kell. Sohasem eggyel több, ami azt jelenti, hogy líra nem létezik és nincs se filozófia, se vallás. Nincsen hely az efféle szabadosságra.
Semmi sincs, amit csak el lehetne gondolni, vagy látni behunyt szemekkel.
Keresni csak azt lehet, ami éppen közelünkben. Kérdezni meg azt, amire kész a válasz.
Nagyon csodálkoznának, ha tudnának csodálkozni, azon, hogy valahol léteznek okok a csodálkozásra.
A „nyugtalanság” szót trágárnak ítélik, nincs ahhoz bátorsága, hogy megjelenjen a szótárban.
A világ még a legnagyobb sötétben is számukra világos. Mindenki jutányos áron jut árucikkekhez. Mielőtt elmenne a kasszától, nem kér vissza a pénzből.
Érzelmileg – elégedettek. Minden zárójel nélkül. Az élet: lábhoz tett pont. És zúgnak a galaktikák.
Ismerd be, ennél rosszabb egy költővel nem történhet. Utána meg semmi jobb nincs annál, mint hogy fölébred az ember.
Amikor közeledhettünk volna egymáshoz akkor nem közeledtünk hanem visszariadtunk ettől nem nekiindultunk hanem hirtelen megtorpantunk és hátat fordítottunk hogy ettől aztán megint visszariadjunk de szűkölve és vinnyogva meneküljünk tovább el egymástól minél messzebb csak minél távolabb mint akik igazából nem is egymáshoz eljutni hanem egymástól örökre eltávolodni akarnának mint akik nem is szeretnének soha szembetalálkozni akik már nem is szeretnének arra az útra lelni ha van ilyen út egyáltalán amely a másik felé a másikhoz vezet csak küszködnek előre a viharosan csapkodó szélben vánszorognak elgémberedett vaksi bogarakként imbolyogva és hunyorogva és nincs soha nincs megkönnyebbülés nincs föllélegzés sem révbe érkezés csak egyre hevesebb nyugtalanság van amelybe egyre elviselhetetlenebb fájdalom hasít
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen
Előbb csak a levelek ritkulnak meg, csak Egy-egy levél között lesznek nagyobb és Nagyobb szünetek, előbb csak a levelek, Majd az üzenetek is kimaradnak fokozatosan, Miután elmaradnak a mindennapi beszélgetések, Aztán a távolsággal együtt, a több óra Eltéréssel együtt összezavarodik minden, Hogy mikor volt nappal és mikor éjszaka, S mikor érhették volna utol egymást az éterben…
A napok jönnek-mennek, elszaladnak Aztán a hetek, hónapok is, az elején még Oly nagyon várt találkák, az oly nagy Körültekintést, egyeztetést kívánó ilyen- Olyan időközönkénti találkozások is elmaradnak A nagyon-nagyon messziről egymás felé tartók Között hol ezért, hol azért, aztán már az Emlékek is kezdenek lassacskán megfakulni, Elmosódni kezd a vállak íve, az arc képe, a Mosoly, elsuhan a hang az ájerben valahová…
Hosszú hónapok múlva tudja csak meg, hogy Az élet egyre mélyebb nagyvilági erdejében, A világ egy másik, végtelenen túli felében Hogyan is és miként is volt, van, hogy éppen Mit csinált, merre járt, mivel töltötte idejét Az utóbbi egy-két-három hétben, hónapban, S ha változott, hát mi volt, ami azóta nagyon Jelentősen a most már külön életében, csak egy- Egy ritka levélből, egy-egy sebet feltépő, kósza Esemesből, aprócska, finom jelzésből csupán…
Úgy jönnek-mennek a levelek közöttük egyfolytában, mintha az a napi evangéliumuk lenne, a mindennapi örömhírük, jó hírük, és hiába beszélgetnének naponta akár órákat is, mégis van, mindig van mondanivalójuk a leveleikben, és mindig úgy várják ezeket a küldeményeket, mint az égi áldást, mint a szomjas föld az esőt várja, és ha nem jön, akkor elesettek és reménytelenek lesznek, és idegesek és gondterheltek, és kíváncsiak és türelmetlenek, hogy megtudják végre, hogy miért nem írt a másik, mert szükségük van erre a varázsra, mert szükségük van ezekre a mondatokra, a kedvességre, a szerelemre, mert érezni akarják, bár a leveleken keresztül, ha rövid időre is, a másikat…
És jönnek-mennek közöttük a levelek, és olyanok ezek számukra, mint az a prizma, amelybe rendszeresen, naponta besugárzik a napsugár, megtöri, elemeire bontja, szivárványos fénycsóvává alakítja a fehér fényt, mert ezt teszik ők is, szinte sugározva, egymásra vetülve, a lehető legnagyobb intenzitással élik meg az együtt töltött időt, majd szétszedik a jövő- menő leveleikben mindezt elemeikre, mindezeket a történéseket végiganalizálják, egymás mellé rakják, majd összerakják, hogy összeálljon kettejük színesen sziporkázó külön élete eggyé, időnként megint eggyé…
Hol felvillan hol keskenyebb hol sötétebb hol fényesebb hol nedvesebb hol kényesebb a szemed hol kiderül hol nincs veled hol fogyatkozik feketül hol nyári éjszakán lebeg a szemed hol megbúvó apró gyerek hol gömbölyül hol szétpereg milyen ha nem vagyok veled
Közeleg hozzád a szerelem szótlanul, jön szállást kérni szorongva-vágyakozva, jön cicomátlanul, egyszerű öleléssel, s te törékeny-vállú, seb-szájú, menekülsz! Ugyan hová, te védtelen, gyenge, gyáva, ugyan hova menekülsz a tiszta asztal, a száradó párnahuzat, az értő mosolyok elől: ugyan hová menekülsz a kívánó kezek elől, hová? Az okos magányba? Hát lehet okos a hazugság, mert hazugság, hogy jó egyedül? Lehet okos a pót-élet, a rohangálás mámorok után: a zenébe: szeszes szavakba, őrjöngő sóvárgásokba menekülés? Te kegyetlen, törékeny vállad: penge: seb-szájad: kelevény, s csak kínzó hidegséged védhetetlen - magadra maradsz!
szeretlek Magyarország te fárasztó nemvalóság mivel is küzdök ha veled ahogy magadat vered lobbos jobbod beteg baloddal hátukban maradék táboroddal
rebellis hagyományér’ még juthat itt nekem tányér hacsak nem akasztva talán holt irodalmunk falán miből a fojtó böszme ujjak és föstött rózsáid rám uszulnak
Ez képtelenség. Hogy egyszer, egyszer van, – másszorra nincs? Ha van, és igenis él, akkor csak bámulj utána s legyints? Ha egyszer van, van nagyon is, lobog erősen, áthatóan, – lopva akkor hogy menne át a semmi-voltba, minek, abba a hiányos, más-állapotba? Ne vegyük ezt félvállról, vert szívek. Aki van, mindörökre van. Úgy él, mint sziklák és a fák. A teste hajlong, illata kél, haja lebben, amit gondol, valami lesz belőle. Fúródik a világba egyre jobban. Ott lélegzik sálakban, zokniban, kezét, a ráncosat, rád fonja, így. Nem képzelhető el másutt, csak itt. A halál fikció. Csak feltételezés, hogy föld alatt folytatunk másik, jaj, egészen másfajta létezést. Hogy tárgyak leszünk, kavicsok, vizek. Ó, nem! Mi emberek vagyunk. Félig istenek, azt hiszem. Puritán párkák, rongy démonok, szatír nemtők, rezgő művészek, és igen: tudósok, pincérek, orvosnők, zsoldosok, szálló varrónők, csontos balerinák. Úgy döntöttem, már nem halok meg. És nem halsz meg te sem. Hiszen vagy. Súlyosan átjár a teremtő erő: vágyam, hogy létezz. Légy nekem.
A Nyugat íróinak nevében búcsúzom tőled, Ady Endre! Búcsúzom tőled mindazok nevében, akik hozzád a magyar irodalmi életben legközelebb álltunk: a hadsereg tiszteleg az elesett vezér ravatala előtt! Neveddel indultunk és neveddel vívtuk meg tizenkét esztendőn nehéz küzdelmünket: a neved szabadságot és bátorságot jelentett nekünk, új célokat és új horizontokat jelentett a te neved, az aranytermő ország biztos ígéretét. A te pályád úgy mutatott utat előttünk, mint a biztos, kincses ér a bányász előtt messze idegen tárnákba, s oly bizalommal néztünk az arcodra, mint a Kolumbus hajósai Kolumbus arcára: te merész kapitány! Átadunk most az örök tengernek, addig, amíg mint te jövendölted:
Megindulunk mi is mind teutánad Magyar harcokat más csillagon keverni.
Ó, megdöbbenve, félve nézzük fenséges színedváltozását, mint a tanítványok hajdan Krisztusét; hogy aki előbb még közöttünk jártál és vezérkedtél, drága barátunk, legnagyobb büszkeségünk, most egyszerre fölkerültél, elérhetetlen magasságba valamennyiünktől, a nagy magyar Olympusra, ahol Petőfid, Csokonaid, Vörösmartyd fogad és üdvözöl, és ott fogsz ezentúl járni és ragyogni földi szemeinkbe; a halottak élén! Mert nem úgy van, ahogy te írtad magadról, szerény jós, halálodat érezve és mondva:
Most az igazi halaványak Táborában vezérkedem:
Nem: most az igazi fényesek táborában vezérkedsz örökre, és nem vagy többé senkinek alázatos, ki voltál itt lenn is
Kevély szabad magyar, királyi gőgű,
De fajod, néped és a fényes álmok
Hódoló, harcos, hős alázatossa!
Most az igazi fényesek táborában vezérkedsz, és végképp elhagytad a mi szegény táborunkat! De mi ragaszkodunk nevedhez örökre, és fájdalmas büszkeséggel kiáltjuk a világnak, hogy a magyarság nagy gyászában minekünk külön gyászhoz van jogunk: mert idelenn mi voltunk méltók rá, hogy köztünk vezérkedj! És hiába, nem hagyhattál el bennünket egészen: mert, ki magad mondtad hogy „életed millió gyökerű",. végképp meggyökereztél életeddel bennünk. Vezér! nézz bennünket: a tieid vagyunk, egy részed él bennünk és csírázik, a te halhatatlanságod mibennünk indul el hosszú útjára. Földi maradványaidtól búcsúzunk ma, Mester, de telkedtől sohasem akarunk elbúcsúzni!
Megjött a fagy, siklik a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis ősz bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán.
Viszontlátásra, - mondom, és megyek. Robognak vonatok és életek - Bennem, legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom: Szoríthatom-e még Azt a kezet, amit elengedek. Viszontlátásra: mondom mégis, mégis. Viszontlátásra - holnap. Vagy ha nem holnap, - hát holnapután. Vagy ha nem akkor - hát majd azután. És ha aztán sem - talán egy év mulva. S ha még akkor sem - hát ezer év mulva. Viszontlátásra a földnek porában, Viszontlátásra az égi sugárban. Viszontlátásra a hold udvarán, Vagy a Tejút valamely csillagán - "Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!
Nem értem a ti logikátokat. Nem értem a kilégzéseteket, Hogy is lehet egyazon levegőből Kikalapálni egy ilyen öreg Párát, és az mért marad üvegen? Azt mondtátok, enyém lesz az üveggyár.
Láttam fotókon: lelkesedtetek. Láttam fotókon: összetörtetek. Fél füllel már hallottam, hogy citáltok Engemet, a tízéves gyereket, És azt mondtátok: enyém a jövő, Értem lelkesedtek és törtök össze.
És most nem értem az öreg beszédet, Hogy verhet ez ma is hullámokat Az üvegtáblán, ami képtelen Alólatok kiúszni, mert ti úsztok; Első vagyok, aki meg tudja tenni, Hogy ne értse, mit magatokkal hoztok.
Az urbánus az egy városlakó? A népi az egy ornamentika? Kezetekben szitokszó lett a város? Kezetekben szitokszó lett a nép? Megszabtátok, hány állítmány a mondat? Megmondtátok, mit gondoljon a vers?
Nem te voltál? Akkor te? Vagy te sem? És te mit tettél? Nyakkendőt kötöttél? És te tartottad a nyakad? Te nézted? Hogy lett a nyugatból újra enyészet? Megmondod, hogy melyik mozdulatod Gondolt rám, és mi volt a gondolat?
Átírtad a törvényt? Te újat írtál? Többség, kisebbség voltál, abból éltél? Nagyobb akartál lenni a nagyobbnál, Ezért írtál a hazádról? Nocsak. Megmondod, hogy melyik mozdulatod Gondolt rám, és mi volt a gondolat?
Hiba volt, hogy nem szóltam, de ütött, Ütött egyet rajtam is az idő: Őszülök – amit ti nem mertetek. Szálanként őszülök. Tudjátok-e, Milyen érzés a rend szerint haladni, És nem tapadni, tapadni, tapadni?
Kineveztetek folytonos jelennek Néhány évtizedet – de ez a múlt, Éppen ez ellen szálltatok a síkra. Zászlótokon az én gyerekkori Fotóm volt! És hosszú lett a triumphus, És én felnőttem az ünnep alatt,
És most kérem: öregedjetek hozzá Halottaitokhoz, akik nemes Háborúban álltak tiveletek; Tudjátok meg: őket éltetitek, S nem élnének, ha ti elhallgatnátok. Megbecsülnénk titeket, mint kiváló,
Úgy avat be a lassú körömfestés Műveletébe, hogy városra lássunk, S végig sugallja, hogy miénk lehet, Ami alattunk füstben pácolódik Eredendő folyómellettiségben.
Városi lány, nem is ért semmihez, Legenda a főzés, a takarítás, Egyet tud csak: megjelenik, varázsol, Karcos heteket tesz varázslatossá Azzal hogy van, és semmi, semmi többel.
Kihúzza a parasztból az urat, Hogy az parasztot lásson bárki másban, Aki nem éli át őt és mondatait – Melyek között olyan gyöngyszemek vannak, Amelyekért városba költözünk.
Kegyetlenségét már megtapasztaltuk, S nem érhetünk az ő végére mégse: Ha közönyt szavazunk, megjelenik A főtéren: belekapaszkodunk; Így szól: híres leszek az életedben,
Az idő elmúlva hova tűnik hova pereg le? Miféle homokórán hull át másik világba? Az idő elmúlva el is pusztul? Vagy összegyűlik odatúlban s valahol újra sűrűn egyberakódik heggyé hegycsúcsokká emelkedve érinthető lesz? Gyúrható anyag? Színe támad vagy se színe se hamva mert megsemmisül? S végleg
Ami örökre megszűnhet az sose volt Arra nem lehet se szó se tapasztalás Csak félrevezet lelket és elmét köddé válik benne kép és esendőség s a köd is eloszlik fölpárolog s miként a pára enyészik levegővé Vagy az idő másfajta minőség? Nincs benne anyag csak a tiszta eszme s a lélek párlata? Fénylő és sötét erő? Amiben tágan ring a csillagi-földi világ kakukkfészke benne irdatlan tejutakkal?
Az időnek nincsen folyása sehol az időben nincsen fő irány de nem áll mégsem – örökös mozgás minden irányban s így tölti be a lehető űrt minden térben nesztelen loccsan akár a víz kemény s kegyetlen hullámütése s nemcsak kívül a tárgyakon hanem belül is minden dologban az idő zúz mindent ízzé-porrá Átjár tüzet-vizet hitet s álmot és fölemészti vasak fémek mindenféle halmazállapotát Az idő vakító lüktetés amit nem a szemünkkel látunk de az egész test nézi keserűn figyeli bennünk a mész a foszfor a vas a só a tengerből való és mindenféle ásványi anyag s jóllakat hűvös másodperceket táplálja a könyörtelen múlást az idősödés szüntelen lemondás az ember arcán keserű mosoly visszatérés az öntudatlanság vak és keserű anyaméhébe
