Az Árpád-kori magyar vaskohászatnak jelentős avar kori előzményei voltak a Kárpát-medencében. Egyelőre csak a nyugat-dunántúli és somogyi lelőhelyek szolgáltattak kézzelfogható bizonyítékokat ennek igazolására. Az avar kori vaskohászati emlékek jobbára a második avar kaganátus gazdasági átszervezésének időszakából származnak. Feltételezhetően azzal az onogur kolonizációs folyamattal kapcsolhatók össze, amelynek következtében az Avar Birodalom önellátásra rendezkedhetett be. Avariában a VIII. századra már megteremtődtek a korai feudális átalakuláshoz szükséges feltételek. A még nomadizálókkal szemben ekkor már a nagyállattartással is foglalkozó földművelő népesség aránya lehetett nagyobb és meghatározó.
A bodrog-alsóbűi rovásírásos lelet, amely egy X. század elején használt vasolvasztó műhelyben került elő, azt látszik bizonyítani, hogy a letelepült, vasművességgel is foglalkozó "őslakosság", a honfoglaláskor itt talált népesség egy része magyarul beszélt. Feltételezhetjük, hogy az Árpáddal bejött honfoglaló magyarok, helyismeret hiányában nem kezdtek azonnal vasat olvasztani, hanem ezt a munkát kezdetben a helyiek végezték, főleg Somogyban, ahol a kutatások szerint nagyobb arányban élt tovább az őslakosság, föléjük helyezett Árpád-házi herceg, dux (kapkan Koppány), illetve a harka felügylete alatt. A bodrogi székely-magyar rovásírásos szöveg jelentése még vitatott, olvasatától függetlenül alátámasztja azt a feltételezést, hogy még a késő avar kori onogur kolonizációs hullámok egyikével beköltözött, magyarul beszélő vasasok leszármazottait is itt találhatták a X. századi honfoglalók.
A kohászati munkaszervezésben és technológiában a X. század második felében következett be jelentős változás. A korai Árpád-korra vonatkozó újabb ásatási eredményeink alátámasztják és kibővítik a magyarországi vaskohászatról alkotott eddigi ismereteinket. Ez elsősorban azt jelenti, hogy a korábban ismert két kohótípus mellé négy újabb kohótípust, illetve típusvariánst sorolhatunk fel. Tisztáztuk a Sopron megyei kohászati lelőhelyek időrendi viszonyát, és megkezdtük ugyanezt a munkát kohászat-régészeti szempontból korábban fehér foltnak tekintett Somogy megyében. Az 1968-ban nyitva hagyott kérdések jó részét megválaszoltuk. Ugyanakkor újabb kérdések is felmerültek. Közöttük az egyik leglényegesebb, hogy az avar kori vaskohászat emlékanyaga kimutatható-e a Balatontól K-re eső területen, illetve, hogy a már ismert analógiákon túlmenően fellelhetők-e az avar és magyar vaskohászat Kárpátokon kívüli keleti kapcsolatai. Ugyanilyen fontos feladat a megismert kohászati centrumok mikro-régiójának alapos dokumentálása, a településtörténeti összefüggések feltárása, vagyis a korabeli lakóhelyek és temetők leletanyagának, valamint a kohászati emlékanyagnak az együttes vizsgálata.
A feltárt kohók leírása után tekintsük át, hogy milyen munkafolyamatok előzték meg a direkt eljárással végzett vasolvasztást. A direkt redukció az indirekt vasolvasztással szemben azt jelenti, hogy a kohókból vasszemcsékből összeállt bucát nyertek, amelyet a salaktól való megtisztítás és tömörítés után azonnal kovácsolható vastömbbé alakíthattak. A bucakohászat Magyarország területén a XVII. sz. végéig általános volt. Akkor, de inkább a XVIII. század elején terjedt el az indirekt vasgyártás ismerete, az első öntöttvas előállításra alkalmas nagyolvasztók építése.
A korai bucakohászat jellemzője, hogy 1. a kohász sokszor maga fejtette (vagy a felszínen gyűjtötte) a vasércet, és már a helyszínen kiválogatta a hasznosítható darabokat, 2. a mosás és szárítás után következett 3. az érc darabolása, hogy a kohóban a nyersanyag nagyobb felületen érintkezhessen a redukáló gázokkal. Az érc pörkölése a felesleges szerkezeti vizek elpárologtatása mellett előredukálást is jelenthetett. Ezért valószínű, hogy az érc pörkölése csak azután történt, hogy 4. a kohót megépítették, kiszárították, előfűtötték. 5. A faszén és érc adagolása a kohó toroknyílásán keresztül történt. Feltehető, hogy a még forró pörkölt ércet szórták a kohóba. Az érc minőségétől és a fújtatók teljesítményétől függően átlag 10 óra hosszáig tartott az érc redukálása, általában nem folyamatos fújtatással. 6. A vasolvasztás befejeztével a kemencetípustól függően emelték ki a vasbucát. A salakgödrös (római császárkori) kohóknál az egész felső aknát szét kellett rombolni, hogy a bucához hozzáférjenek. Azért találhatók ilyen kohók százai egymás közelében, mert csak egy olvasztást végezhettek bennük. A nemeskéri típusú kohó ebből a szempontból gazdaságosabb, de legalább is praktikusabb, mert a mellfalazat leemelése után a bucát kihúzhatták a kohóból. A salakos bucát újraizzító tűzhelyen hevítették, és a szivacsos vasanyag közül igyekeztek a vassalakokat kikalapálni, kovácsolható vasat alakítva ki. 7. Ezután következett a kovácsolás, amely általában már nem a vasolvasztás helyén, hanem a lakótelepülések kovácsműhelyeiben történt. A nemeskéri kohótípus és a hozzá kapcsolódó munkaszervezeti forma esetében - legalább is részben - a kész vastárgyak kovácsolását is a kohótelepen végezték. Illetve az avar kori kohók sok esetben a falvak szélén álltak, ahol a kovácsműhelyeket is kereshetjük. A korai középkori átmeneti munkaszervezeti formák után a X. századi Magyarországon már biztosan külön műhelyekben dolgoztak a kovácsok és kohászok.
Mint a fentiekből látható, alapvetően kétféle kohót használtak a korai középkori Kárpát-medencében. A szabadon álló, illetve műhelygödör oldalába épített vasolvasztó kemencéket szinte kizárólag agyagból készítették. Átlag 35-40 cm medenceátmérő és 70-80 cm magasság jellemző mindkét fő típusra. Minden feltárt kohó mesterséges fújtatással működött. Az emberi erővel fújtatott vasolvasztó kemence és a hozzá tartozó műhely neve a szláv környezetben vichnye volt, a kohász (és a vasércet gyűjtő bányász) elnevezése rudnok, vagy rednek lehetett. Avar(?)-onogur kohász és kohó elnevezése nem ismert, magyar környezetben vasas volt a kohász neve. A vasolvasztó (vasizzító) kemence korai magyar elnevezése ismeretlen, a koh, kohó feltehetően germán eredetű. A kohótelepek keltezése 50 évnyi, szűk időhatáron belül még igen bizonytalan, akár a cserépkronológiát tekintjük, akár a műhelytipológiát, akár a fizikai kormeghatározásokat. Ezek együttes alkalmazásával azonban már megbízhatóbb kormeghatározást kaphatunk, tehát eldönthetjük hogy egy bizonyos kohótelep az Avar Birodalomban, a Karoling Ostmarkt területén, avagy már a magyar nagyfejedelemség vagy korai királyság időszakában működött-e.
A fél évszázada szervezett keretek között folyó vaskohászat-régészeti kutatás bebizonyította, hogy első királyunk korában már jól kiépített vastermelő szervezet működött Magyarországon. A korai Árpád-korban országrésznyi területeket átfogó, szervezett vasvidékek álltak a királyi kincstár szolgálatában.
Az államalapítás korának bucakemence típusa az ún. imolai típus, amely formailag a fajszi típust követi, de az imolai kohók nyitott mellel, kisebb hatásfokkal működtek. A salak nem folyt ki a kemencékből. A X. század második felétől a XIII. századig tartó periódusból a várszervezetek által regionálisan irányított, de egységes, országos koncepció szerint szervezett vasipar képe bontakozik ki előttünk. Ennek a szervezetnek a Heckenast G. - Nováki Gy. - Vastagh G. és Zoltay E. által 1968-ban felvázolt összefüggései és számos részlete az újabb kutatások megvilágításában is helytállónak bizonyult Számos új adattal gazdagították ismereteinket a Sopron környéki - korábban keltezhetetlen - lelőhelyek feltárásai. Ugyanakkor egy újabb megoldatlan kérdés is felmerült. Történetesen, hogy mi volt az oka a mellfalazatok elhagyásának az imolai típusú kohók esetében.
Fajszi és imolai típusú kohók mellett talált vasérc-, vassalak és kemencetöredékek műszaki vizsgálatokból az az általános következtetés vonható le, hogy a különböző típusú kemencékből kikerülő buca minőségét meghatározó kohósalak képződését nem a kemence formája, hanem az indirekt redukciós folyamat kézbentartása befolyásolja. A folyamat a kohóba került anyagok mellett a levegő adagolásával irányítható.
A vasvári kohótípus
A dupla kemencés, Árpád-kori kohótelepek Vas megyében kerültek feltárásra. A típusnak három lelőhelye ismert (Ólmod, Vasvár, Kőszegfalva). A kohók itt is műhelygödörben állnak, de oldalról fújtathatók, nincsenek teljesen a falba mélyesztve.
Nyugati bányászok és kohászok betelepítéséről XI-XIII. századi oklevelek tanúskodnak. Az egri püspökség királyi engedéllyel flandriai bányászokat és kohászokat hozatott Magyarországra a XI. században. II. András (egyik 1291. évi oklevele szerint) stájer (Eisenwurzel, Erzberg környéki) munkásoknak adott kiváltságlevelet, hogy 1200 körül Torockó környékén a vasipar alapjait megvessék. "Tarack" az ottani erdélyi nyelvjárás szerint vassalakot jelent. 1271-ben V. István a Garam vidékére Stájerországi bányászokat hozott be.
A kohók "gazdaságos" feltárásához önmagukban sokszor nem elégségesek a hagyományos régészeti módszerek. Szükség esetén a geofizikai leletfelkutatást is igénybe kell venni, így miután pontosítottuk a kohó helyét, a legfontosabb információk birtokába juthatunk kisebb felület feltárásával is. A kutatás első szakaszában valóban csak a műhelytípus meghatározása és a salaklelőhely lehető legpontosabb kormeghatározása lehet a fő cél.
A továbbiakban azonban szükséges a lelőhely nagyobb felületeinek feltárása, mert tapasztalhattuk, hogy a kohók közelében faszénégető boksák, ércpörkölő gödrök, újraizzító tűzhelyek, egyes munkahelytípusoknál esetleg kovácsműhelyek, vagy lakóházak is lehetnek. Ezek az objektumok együtt képezik azt a tipikus lelet-együttest, amelyből már nem csak a vasolvasztás technikai lebonyolítására, hanem az egész munkaszervezésre fontos adatokat nyerhetünk, emellett nagyobb eséllyel kísérelhetjük meg lelőhelyünket a környék települési összefüggéseinek rendszerében vizsgálni. Az ásatás megszervezésekor el kell döntenünk, hogy 2-3 kohótelep lehető legteljesebb feltárására törekszünk e, avagy több telepről igyekszünk megtudni a legfontosabb információkat.
Az "élet és halál féme" a vas - mítosz és valóság. Mítosz, amikor a mesterségbeli tudásuk miatt szinte varázslatos erővel és földöntúli képességekkel felruházott kohászokról és kovácsokról, sőt kovácshősökről, kovácsistenekről, a vas titkának ismerőiről hallunk egymástól térben és időben távoli népek regöseitől. A valóság, amikor a feltárt műhelyeket tanulmányozhatjuk. Elsősorban erről lehet sok mondanivalója a magyar kutatásnak
A vasművesség a korai középkorban nem nagyon hasonlított más kézművesek, például a fazekasok, a nyílfaragók, a nyergesek, a bőrrel, fával és csonttal dolgozó iparosok széles rétegének tevékenységéhez, akik munkájukat a szövéshez, fonáshoz hasonlóan háziparszerűen is űzhették, áruikat közeli piachelyeken cserélgethették. Nem így a vas előállítói és művesei, akik egy része ugyan mezőgazdasági munkája mellett állította elő a vasat, de akiknek stratégiai fontosságú készítményeire az előbb említett termékeknél sokkal nagyobb mértékben formált jogot a mindenkori hatalom, a törzsfő, a helyi birtokosok, a fejedelem, vagy a király, a "vastermő föld" birtokosa. Tehát a vas története nem csak a technikatörténetnek, hanem a gazdaság- és hadtörténetnek is fontos összetevője.
Első királyunk, István, amikor az általa kiépített várszervezetet jelölte ki a Magyar Királyság szilárd alapjául, rendelkezett a királyi birtokok népeinek kötelezettségeiről. Az ispáni várak hármas funkciója közül az első és legfontosabb, hogy az erődítmények az ország védelmének és az uralkodói hatalomnak a támpontjaivá váltak. Másodikként a várakban, illetve a királyi udvarházak mellett főesperességeket alapítottak, védelem alá helyezték a keresztény egyházi szervezés körzeti központjait. A királyi várak és udvarházak harmadik feladata a gazdasági élet irányítása, a járadékok begyűjtése volt. A mezőgazdasági és kézműipari termékek, valamint a kereskedelem bevételei biztosították az állam katonai és ideológiai feladatainak ellátását, vagyis a védelmi és rendészeti feladatok költségeit, valamint az egyház támogatását. Az utóbbi évtizedek régészeti feltárásai olyan emlékek sorát hozták felszínre, amelyek tárgyi valóságukban is dokumentálják az államszervezésnek ezt a korai időszakát, amelyről eddig csak gyér írott forrásanyag állt rendelkezésünkre. Az ásatások felfedezései közül az oldalon az ispáni váraknak, a későbbi megyeközpontoknak a szervezett kézműves-csoportjai közül, a vaskohászokat - vagy ahogy István király korában nevezték őket - vasasokat mutatjuk be. Az ezeréves magyar államiság méltó megünnepléséhez is hozzájárulhatunk, ha közkinccsé tesszük azokat kutatási eredményeket, amelyek a magyar állam gazdasági alapjainak megteremtését dokumentálják. Ilyen adatcsoportot képeznek a X-XI. századi vasművességre vonatkozó, és az előzményeket képező avar kori kohászatrégészeti leletek is.
Az utóbbi 30 év során a Soproni Múzeum régészeti részlege, és az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottságának Iparrégészeti Munkacsoportja különböző típusú vasolvasztó kohókat tárt fel és vizsgált meg, főleg Magyarország északnyugati részén. Majd Somogy megyében is tervszerűen folytattuk azt a munkát, amelyet a Kohászati Történeti Bizottság még az 1950-es évek közepén kezdett el főleg Északkelet-Magyarországon és Vas megyében.
Ha egy régen vitatott kérdést kívánunk megválaszolni: hogy tudni illik, ilyen "lovas-nép", mint a magyar, vagy korábban az avar, járatos lehetett-e egyáltalán a vaskohászatban és kovácsmesterségben, avagy kik készítették a szablyák, zablák, kengyelek kovácsolásához a vasat, akkor először a feltárt vasolvasztó kohókat kell tanulmányoznunk. Kísérletet kell tennünk a műhelyekben végzett munka menetének rekonstruálására, és meg kell vizsgálnunk a vasasok által előállított bucát és az abból kovácsolt készítményeket. A feltárt objektumok és leletek mögött azonban emberek álltak, akik egykor kemény munkával töltötték napjaikat a most általunk feltárt műhelyekben.
Tudjuk, hogy a feltett fő kérdésre ezek után is csak bizonytalan választ kaphatunk, mert a korai középkori, honfoglalás kori és Árpád-kori vaskohászok egyes csoportjainak etnikumát a felettük álló politikai hatalomnak, a törzsfői, fejedelmi, vagy királyi szervezés eredőjének alapján meghatározni lehetetlen. A helynevek sem adnak egyértelmű választ az ott dolgozó kézművesek származásának kérdésében. E kérdés megválaszolásához, hozzásegít az a tény, hogy 'vas' szavunk ősi uráli eredetű. A mesterség alapszókincse ősidőktől változatlan maradt. Egy rovásírásos fúvókalelet - amely 1999-ben látott napvilágot - kétségbevonhatatlan bizonyítéka annak, hogy a honfoglalás kori és Árpád-kori kohászok nagy része magyarul beszélt. Ha érték is türk, szláv, majd később germán hatások a magyar vasművességet, csak újításokra gondolhatunk, amelyek az addig nem használt eszközökre, eljárásokra, vagy más jogállású kézműves-csoportok és munkaszervezési formák elnevezésére vonatkoztak.
Régészeti következtetések avarkori bronzok elemzési adataiból = Múzeumi Műtárgyvédelem 12/1983 267-278. o.
Nem értem, hogy ha a var-khun fémtárgyak összetételét ilyen módszerekkel elemezték, akkor miből gondolod, hogy a szerves leleteiknek a korát ne mérték volna meg a közismert módszerekkel legalább néhányszor...
Költő László--Szentpéteri József: A 8--10. századi kontinuitás kérdései a vörsi 8-10. századi temető kapcsán (The question of continuity in the 8-10th -century on the basis of the 8-10th -century cemetery excavated at Vörs) = Ljudje ob Muri, Népek a Mura mentén - Zbornik referatov mednarodne znanstvene konference v Lendavi, 10.-12.-maj 1995; (Murska Sobota-Zalaegerszeg 1996) 101--109.
Költő László--Szentpéteri József: Adatok az avar asszimiláció kérdésköréhez (egy koraközépkori népesség régészeti emlékeinek feltárása Vörsön) = Forrás 1990/10, 69--78. o.
Röntgenemissziós analízis későavarkori bronztárgyakon = Iparrégészeti kutatások Magyarországon, - Sopron 1980 (VEAB Értesítő), 1981. IV. 165-179. o.
Későavar bronzöntvények bevonatainak vizsgálata röntgenemissziós analízissel = A kiegészítés, az etika és a természettudományos vizsgálatok kérdései a restaurálásban. III. NRSz. - Veszprém, 1981 júl.11-20. (Bp. 1982.) 120-133. o.
The examination of the platings of late Avar bronze casts = Problems of completion, ethics and scientifical investigation in the restoration. III. Int.Rest.Sem. - Veszprém, 11-20.7.1981. (Bp.1982.) 128-140. o.
Ehhez képest a termolumineszcenciás vagy 14C-s módszer rutinfeladatnak tűnik (valószínűleg kevesebbet publikálnak róluk külön tanulmányokban, mert a relatív datáláshoz képest nem jelentenének szenzációt)
Röntgenemissziós analízis későavar kori bronztárgyakon / X-ray analysis on bronze objects of the late Avar period; in: Iparrégészet / Industrial Archaeology I (1981), 165--180.
X-Ray Fluorescence Analysis of bronze Objects from the Avar Age; in: ATOMKI Annual Report 1989 (1990), 62.
X-Ray Fluorescence Analysis of bronze Objects from the Avar Age; in: Abstracts of the Int. Symp. on Archeometry, Heidelberg, 1990. ápr. 2--6., 144.
Gondolod, hogy akkor egy egyszerű abszolút kormeghatározást nem tudnak elvégezni?
3900. Költő L. 3 , Kis-Varga M. 1+ : X-ray fluorescence analysis of bronze objects from the Avar age (abstr.p.144). International Symposium On Archaeometry. Heidelberg, Apr.1-6,1990. 0 (1990)0-X./ 0.000 0 ATOMKI ref. code: P06744
„Az akár csak alig néhány évtizeddel korábbi fölfogáshoz képest számos kérdést forradalmasító négy-, de legalább háromlépcsős honfoglalás föltett első két »mozzanatáról« erdélyi régészeti bizonyítékok hiányában egyelőre nincs mit előadnom. Az 567–568. évi, Báján khágán avar honfoglalásához fűzhetőn e pillanatban csupán Makkay Jánosnak a mezőségi meg a csángómagyar csoporthoz kapcsolódó, nyelvészek és régészek kutatási eredményeire alapozott, nagyon figyelemre méltó, ám további erősítésre szoruló nézetére hivatkozhatom. A Mezőségnek a székely nyelvjárásokétól »nagyon eltérő magyar nyelve és annak korai jelenléte (már a 10. században ott volt Marosszéktől nyugatra és feltehetően Marosszék területén is, a székelyek érkezése előtt) igen jól egyeztethető a Maros és Küküllő menti avar településtömbbel ... Ez a mára már széttöredezett mezőségi nyelvjárás (dél és nyugat felé eső szórványaival a Maros, Nyárád és Küküllő mentén) kifejezetten ’erdélyi’, a magyarság belső zöme felé semmiféle kapcsolata sincs.«[8] Viszont nagyon szoros a rokonsága a csángó és a mezőségi nyelvjárásterületnek. A bizonyítóanyagok régiek, és jelenségei »ilyen alakjukban egyedülállók a magyar nyelv, illetőleg nyelvjárások történetében és jelenében«.[9] Úgy lehet: nem véletlenül hívják Mezőségnek a Szeret és az Aranyos-Beszterce összefolyásának ősi moldvai csángó táját, harminc magyar falut Bákó vidékén. »Mivel a mezőségi csángó nyelvi kapcsolatok legalább a 12. század közepe óta székelyek lakta Székelyföldön át nem jöhettek létre, megadják a csángómagyar települések alapításának a legkésőbbi elképzelhető időszakát is a 11–12. században. Mi azonban sokkal valószínűbbnek, sőt egyedül lehetségesnek azt tartjuk, hogy a történeti csángó lakterület azonos időre esik a mezőföldi archaikus és rokon magyar nyelvterület megalapításával már az avar korban. Gunda Béla szerint[10] a Bákó és Románvásár környéki csángómagyarok a honfoglalás előtt a Kárpátokon kívül rekedt magyarok utódai. Ők a honfoglalás óta megszakítatlanul ott élnek. Ha azonban a mezőségi nyelvjárási térség régiessége, mind a székelytől, mind a ’belső magyartól’ teljesen elszigetelt helyzete és bizonyos avar kori településterülettel való szabatos egybevágása alapján ítélve avar kori eredetű a maga helyén, akkor az ősmagyar népességnek a Kárpát-medencébe való költözésében – elsősorban a mezőségi csoport igen korai nyelvjárásiasodása (dialektizálódása) miatt különböző rétegeket vagy hullámokat kell feltételeznünk. Az valószínűsíthető, hogy a mezőségi csoport már a korai avar korban letelepedett, és ott él azóta is.«[11]
[8] Makkay János: A magyarság keltezése. Átdolgozott, bővített kiad. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 48. Szolnok 1994. 85–86.
[9] Makkay i. m. 86–87.
[10] Makkay János Benkő Loránd alábbi tanulmányait idézi: Adalékok a székelyek korai történetéhez = Új Erdélyi Múzeum I (1990). 116; A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. Bp. 1990. 23–27; Nyelvészeti adatok a magyarság erdélyi megtelepedéséhez. Magyar Múzeum I (1991). 58.
[11] Mny. LXXXIV (1988). 23. Korábbi hasonló véleményekre l. Benkő Loránd: i.m. 21, továbbá Zsupos Zoltán: Tisicum VIII (1993). (Szolnok) 243–246; Makkay János: i.m. 115.”
(Ferenczi István: Az erdélyi honfoglalás kérdése a régészeti leletek világánál; in: Erdélyi Múzeum LVIII. köt., 1996, 1–2.füz.)
"Kora avar sírokat sikerült feltárnunk Tiszavasváriban, a Wienerberger Téglagyár egyik leendő bányájának területén, s bár a feltárás nem kapcsolódott a tárgyalt útépítésekhez, csodálatos leletanyaga miatt figyelmet érdemel. Az ásatás legfőbb eredményeként könyvelhető el a négy kora avar sír feltárása, melyek közül kettőből kiemelkedően gazdag leletanyag (ezüst fülbevalók, gyöngysorok, két bizánci aranyszolidusz, egy kék színű üvegből öntött, monogramos exágium [próbasúly], díszített csontlemez, aranyozott ezüst kantárveretek, zabla, kengyelpár stb.) került elő. Temetéskor a két gazdag halott mellé megnyúzott birka bőrét, az egyikbe megnyúzott ló bőrét helyezték el.11 A temetkezések további érdekessége, hogy a Tiszavasvári határban már korábban feltárt két lelőhely mellett12 Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén a kora avar kor egyedüli emlékei a most feltártak, gyaníthatóan a kaganátus északnyugati gyepűterületére vezényelt, határőrzéssel megbízott katonai arisztokrácia emlékei.
A Nyírtura határában feltárt ötvenöt sírból álló temető a Kárpát-medence egyik legkeletibb késő avar lelőhelye. Ritka szerencse, hogy a telephez tartozó temető is előkerült. Maga a telep négy házból és további telepobjektumokból állt. Leletanyaga szegényes, kevés kerámia és nem túl sok állatcsont fordult elő. Utóbbiak beható vizsgálata alapján felmerült annak a lehetősége, hogy pl. enyvkészítéssel foglalkoztak az itt élők.13 Kerámialeletei alapján ugyancsak a 7. század végére, a 8. század elejére datálható a székelyi határban kiásott tizenhat ház egyike. Az Árpád-kor időszakát húsz ház reprezentálja a tavalyi ásatási anyagból. Közülük a székelyi ásatáson feltárt tizenhat ház egy része már a 9. század elejétől (a fentebb említett avar kori veremházat figyelembe véve akár a kései avar kortól) az Árpád-kor végéig használatban lehetett. Az eddig rendelkezésünkre álló kevés bizonyíték egyike ez arra nézvést, hogy az avar kori lakosság megélte a Felső-Tisza-vidéken az Árpád-kort.
11 A végtagcsontok és a koponya pozíciójából, valamint abból, ahogyan a lószerszám díszei elhelyezkedtek a sírban, megállapíthatjuk, hogy valóban belehelyezték a sírba az állatok bőrét
12 Tiszavasvári-Koldusdomb és Tiszavasvári-Eszenyi telek lelőhelyek
13 Vremir Mátyás hipotézise"
(Gergely Balázs: Új utak alatt -- A régmúlt emlékei --Ásatások az autópálya nyomvonalán Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében; in: Korunk 2005. ápr.)
Teljes etnikum vonatkozásban igazad van, de uralkodó osztály viszonylatban lehet, hogy fifti-fifti a helyzet.
Salamon Géza László korára a hungár uralkodó réteg (nemesek) kikristályosodott, a nagy, korábban szabad tömegek lesüllyedtek.
Az érkező magyarok kiharcolták maguknak a szabad státuszt, jogaikat az első nádor (Gyula) garantálta, aki legfőbb bírójuk is volt. Megélhetésükről a bérhadjáratok gondoskodtak. De ennek AD 955 (i.sz. 1145) után vége lett.
A déli hadjáratokban nehéz volt rabszolgát szerezni, mert Hungária II. Géza idejében (1141-62) Konstantinápoly falai-ig ért. (Nem szokás reklámozni, az utódállamok érzékenysége miatt.)
Talán túlzás szimbiózisról beszélni, hiszen a szűkebben értelmezett magyar (méd) etnikum nem volt olyan nagy lélekszámú itt a Kárpát-medencében a középkorban, hogy a varkhonitákkal igazán elkeveredhessen. A médek csak az uralkodóházat adták, illetve közülük került ki a bárói-nemesi elit egy jelentős hányada. Jellemző, hogy a Kárpát-medence lakosságának egészét csak idehaza kezdték magyarnak nevezni a XI-XII. századtól.
A szó az óperzsa khshathrapāvā („a tartomány védelmezője”) szóból származik: khshathra („birodalom”) és pāvā („protektor”) összetétele.
A bibliai héberben ahashdarpān (többes számban אֲחַשְׁדַּרְפְּנִים ahashdarpenim). Az ógörögben σατράπης, szatrápēsz, latinizálva satrapes. A modern perzsában ساتراپ (keshvarban vagy shahrban). A perzsa szó rokona lehet a harcos osztályra utaló szanszkrit kstarija szónak.
Átvitt értelemben több nyelven, így a magyarban és az angolban is használják azokra a politikai vezetőkre, akik valamely nagyhatalom erős befolyása alatt állnak. A magyarban (Satrapa vagy satrafa alakban) tréfás leszólásként is alkalmazzák pl. a zsarnokosokodó nőkre, különösen anyósokra.
Méd-perzsa szatrapák
A szatrapiák (tartományok) rendszerét a perzsáknál először Nagy Kürosz kezdte el széleskörűen alkalmazni Kr. e. 530 körül. A tartományi birodalomszervezést azonban már a Kürosz által meghódított Méd Birodalom is alkalmazta korábban. A méd tartományok azonban, amelyek a meghódított területekből alakultak, királyok és kormányzók vezetése alatt álltak, akik a méf király alárendeltjei voltak. Ezzel szemben a perzsáknál a királyi rang az isteni származás koncepciójával kötődött egybe, így a tartományi vezetők nem lehettek királyok. A Kürosz kinevezte 20 szatrapa nem király volt, de alkirályi jogosítványokkal képviselték a királyt (igaz, köztük voltak olyanok, akik megpróbáltak függetlenedni a királytól). I. Dareiosz továbbfejlesztette a tartományi rendszert, 23-ra emelte a szatrapiák számát és megállapította az általuk évente fizetendő adó összegeit (Behisztuni felirat).
A perzsa szatrapa a tartomány közigazgatásának feje volt. Hasonló udvar vette körül, mint a királyokat. Ő gyűjtötte be az adókat, ellenőrizte a helyi hivatalnokokat, törzseket és városokat, és egyszersmint a szatrapia legfőbb bírája volt, aki elé lehetett vinni a polgári- és a bűnügyeket is. A szatrapa felelt az utak biztonságáért, ő fojtotta el a helyi lázadásokat és ő küzdött meg a rablócsapatokkal.
A szatrapát egy tanács segítette, amely perzsákból és helyiekből állt. A szatrapát a királyi titkárság, illetve a király küldöttei ellenőrizték, különösen „a király szemei”, olyan hivatalnokok, akik évente ellenőrzéseket végeztek, illetve állandó felügyeletet gyakoroltak.
Hatalmát további ellensúlyok is korlátozták. Pénzügyi főhivatalnoka (perzsául ganzabara) és a tartomány hadseregéért és erődítményeiérét felelős katonai parancsnok tőle függetlenek voltak és időközönként személyesen tettek jelentést a királynak. A szatrapának azonban saját csapatai lehettek.
A nagy szatrapiákat gyakran kisebb kerületekre osztották és ezek fejét szintén szatrapának hívták (a görög-római szerzőknél hüparkhosz, vagyis „alrégens” cím szerepel). A nagy szatrapiák élén gyakoriak voltak a személyi változások és az is gyakran előfordult, hogy ugyanaz az ember két tartományt is irányított.
Mivel a szatrapiák hódítások eredményeképp jöttek létre (a perzsa magterületeknek nem kellett tartományi adókat fizetniük), az elsődleges- és alszatrapiák határait gyakran a korábban ott létező államok határai, vagy az etnikai-vallási tömbök határai alapján állapították meg. Az Akhaimenidák sikerének és birodalmuk tartósságának kulcseleme volt, hogy türelmet és nyitottságot tanusítottak a meghódított népek kultúrája és vallása iránt. Abszurd módon magán a perzsa kultúrán változtattak legtöbbet a hódítások, mert az uralkodók beépítették a meghódított területek kultúrájának elemeit a perzsa kultúrába és ez a keveredés alakította ki például a főváros, Perszepolisz új birodalmi stílusát.
Amikor a központi uralom valamilyen okból meggyengült, a szatrapák függetlensége megnövekedett, például az eredeti szabálytól eltérően a katonai parancsnok jogköreit is megkaphatták tartományukban. Előfordult az is, hogy a szatrapa cím ugyanazon a családon belül öröklődött és ez növelte a tartományi elöljárók ragaszkodását hatalmukhoz. Az 5. század közepétől gyakorivá váltak a szatrapák által a király ellen kirobbantott lázadások. I. Dareiosznak például sokat kellett harcolnia a lázadó szatrapákkal, II. Artaxerxész idejében Kisázsia nagyobb része és Szíria gyakran került a nyílt lázadás állapotába. az utolsó nagy lázadásokat III. Artaxerxész verte le.
A szatrapa rangot gyakran említi az Ótestamentum (Eszter könyve 3:12, 8:9, 9:3, Ezra könyve 8:36 és leggyakrabban Dániel könyve 3:2,3:3,3:27,6:1,6:2,6:3).
A hellenisztikus kor szatrapái
A szatrapiák-szatrapák rendszerét megőrizte a Perzsa Birodalmat meghódító Nagy Sándor, majd a hellenisztikus utódállamokat létrehozó utódai is, különösen a Szeleukida Birodalom, amelyben a szatrapa nevet a görög sztratégosz cím váltotta. A sztratégoszok tartományai kisebbek voltak a szatrapákéinál. Végül a hellenisztikus birodalmakat a Római Birodalom döntötte meg, amely saját, jelentősen eltérő tartományi közigazgatási rendszerét vezette be a meghódított területeken.
Parthus és szászánida szatrapák
Az egykori Perzsa Birodalomnak a Római Birodalmon kívül eső területein létrejött Parthus Birodalom új alapokon szerveződött: itt a király hatalma a nagy területeket uraló nemesi családok támogatásán nyugodott, akik katonákkal és adókkal tartoztak a királynak. A városok viszonylagos önállóságot élveztek, de adót fizettek. A parthusokat követő Szasszanida Birodalom központosítottabb és a szatrapa-rendszerhez hasonlóbb volt. A félfüggetlen királyságok és önkormányzó városállamok helyett helyőrségekkel ellátott „királyi városokat” hoztak létre, az élükön a király által kinevezett kormányzókkal (shahrab). A shahrab nem csak a várost, de a környező vidéket is uralta.
Gömöri János
Gömöri János
Gömöri János
Gömöri János
Bolla Ilona