Filozòfusnak lenni kapàlàs közben szerintem sokkal elörehaladottabb a mai korban, sokkal nagyobb tàvlatokkal birò mint filozòfiatörténelmet tanitò szòcsépelönek lenni. Mert mit akar egy mai "filozòfus" még kigondolni, amit màr az elödök nem ràgtak szét? Mi fütheti a mai ugynevezett filozòfust (a régieket sem fütötte màs mint a többi kifényesitett aggyal versengeni) azon kivül, hogy az egòjàt etesse?
A mai kor embere meghaladta ezt a tanult filozòfiàt, ez a tevékenység, mert nem több mint tevékenység, mult korok szellemének terméke volt. Néhàny, magukat kivàlasztottnak vélö, ember verte a hideg vasat.
A mai ember egyre jobban ràérez az élet összességére, és ehhez a kapàlàs is hozzàtartozik. Ràérez arra, hogy ö is az Összesség része, hogy ö maga az Összesség. Nincs kizàràs, végsösorban kérdések sincsennek, csak vàlaszok. Vàlaszok, amik az Összességböl automatikusan jönnek. Ez pedig nem a müvelt filozòfiànak köszönheti, hanem a megélt sajàt kis gyakran meggyötört életének, életeinek.
Mindettöl függetlenül természetesen te is azt teszed amit tenned kell, mint mindenki màs.
"S a határok tágítása sem előzmény nélküli: a francia penseur (gondolkodó/ bölcselő) moralista alakja, az esszéista hagyomány, s ezek hatástörténetei."
Visszamehetnénk akár a kezdetekig: a filozófia mindenekelőtt a bölcsesség szeretét kellene, hogy jelentse, úgy, ahogyan az a görögöknél és a hellenisztikus korban már jelen volt - nemcsak művek formájában, de az egész életformában. Épp ezért súlyos félreértés a filozófiát csak és kizárólag az akadémia falai közé száműző - meglehetősen szánalmas és kevély - felfogás; a "filozófus-gyár", a műveket elsősorban mennyiségi és nem minőségi aspektusból méltató szemlélet. Aki a filozófiát csak tudományként fogja fel, téved. Téved az is szerintem, aki szerint a filozófia művészet. Az igazság itt is paradox, mint annyi más területén az életnek: a filozófia lehet mindkettő egyszerre. Legszebb példái azok, ahol az igazság bár szubjektív eredetű, mégis objektív érvénnyel bír(hat), és túl ezen: szépirodalmi módon fogalmazódik meg. Ilyen kiváló stiliszta és bölcs volt pl. Seneca, Platón, Pascal, Montaigne, Kierkegaard, Schopenhauer, Bergson, Nietzsche is. Az a filozófia, amely magát csakis szigorú tudományként definiálja (mint tette pl. Husserl vagy a logikai pozitivisták), és magával az élettel nincsen szoros kapcsolatban, tévút.
A filozófia szakos diploma kapcsán merült fel bennem hogy bemásolom ide a napokban írt feljegyzésemet - Gregor engedélyével. (vállalva az esetleges offtopic irányt)
Soha nem adtam fel kapcsolódásomat a filozófiához, ugyanakkor folyamatosan újragondolásra kényszerül e viszony; fel kell tennem a kérdést: milyen formában kötődöm a filozófiához úgy, hogy annak nem vagyok képzett művelője. Képzett ezt a szót használom, hisz az egyetemek filozófusokat képeznek (avagy filozófiatörténészeket, filozófiatanárokat, filozófia szakos előadókat ez már önmagában is megérne egy vizsgálódást, hisz mások a hangsúlyok, ugyanakkor fontos szakmai identitástényező lehet.) Ugyanakkor filozófiát csak filozófia szakos diploma birtokában művelhetek? Természetesen a szakmának is megvannak a maga kritériumai, de ugyanakkor látni kell, hogy a professzionalizált bölcselet-ipar - a szakkönyvtermeléssel, a folyóiratközlésekkel - nem fedi le a filozófiafogalom teljes területét. Szélesebb horizontja van tehát: a kultúra egészét áthatja a filozófia felé irányuló érdeklődés, másfelől a filozófia irányából is vannak törekvések arra, hogy túllépjen a szűk akadémai kereteken. S a határok tágítása sem előzmény nélküli: a francia penseur (gondolkodó/ bölcselő) moralista alakja, az esszéista hagyomány, s ezek hatástörténetei. Az egzisztencializmusnál szerencsésen ötvöződött a két irányvonal: a filozófiai alapok mellett az irodalom révén Sartre, Camus, Beauvoir művei által szélesebb olvasóközönséghez jutottak el filozófiai gondolatok, nem feledve a hely- és a kor atmoszférájának szellemi rásegítését.
Tudatosan ügyelek, hogy ne legyek (túl) patetikus, ami amúgy nem állna tőlem távol, de ezúttal kivételt kell tennem és engedek magamnak: minden elismerésem és őszinte csodálatom a Tiéd. Személyesen vagyok lenyűgözve ettől a kifarolástól és bátorságtól, amire én akkor, 20 évesen nem volt képes, elsősorban praktikus-pragmatista megfontolásokból és amiatt, mert - legfőképp életkori sajátosságból adódóan - még hittem abban, amiben ma már nem. Ha számít bármit is, tudd: tisztellek azért, amit tettél, ami ma, ebben a pénzcentrikus, szellemileg hitvány világban még nagyobb szó, mint korábban. Szívből kívánom, hogy ne add fel az álmaidat és ha megteheted, tarts ki a filozófia mellett! Szükség van ilyen emberekre, mint Te!
Elnézést Schopenhauer szellemétől, de most pont egy híres és szerintem nagyon szép, találó Hegel-mondat jutott eszembe: "Minerva baglya csak a szürkület beálltával kezdi röptét." Legyél Te is Minerva baglya!
Nem szeretnék már Gregor türelmével visszaélni, szívesen elmondom, de mailben, és mivel nem nyilvános a mailcímed, dobj már rám egy üres vagy párszavas mailt a peterlake70@freemail.hu -ra, és elmondom, kösz.
Ne istenezz itt légyszi. Adja karma, ha már. És tessék megvenni a Szerelem-Élet-Halál-Életbölcsességet, mert még mindig fenn van... A többit inkább privátban légyszi. Köszi!
Köszönöm a jelzést, mindjárt átolvasom. Londonban tartózkodásod kapcsán pedig jó tanulást/kikapcsolódást kivánok! (attól függően, hogy mi célból tartózkodsz kint):)
Ugye ez álkérdés? Nagyjából azért, amiért pl. a hétköznapi, betegségekkel kapcsolatos - amúgy működő - gyógyulás látszatát keltő tapasztalatok még nem elégségesesek ahhoz, hogy valakit orvosnak hívjunk, vagy amiért egy excentrikus, exhibicionista ripacs nem lesz még színésszé...
Szia, köszönöm, jó felvetés, a Pink Floydot, Joy Divisiont és Dead Can Dance-t ismerem, utóbbi nagy kedvencem is egyébként, és bele fogok hallgatni a többi ajánlottba is.:)
Még egy ajánlat, bár ez egyértelműen szubjektív természetű: Schopenhauer gondolatainak megértését (és átérzését) nekem elősegítette a háttérzene. Az amúgy sem száraz módon, hanem nagyon is érzékletesen író filozófus gondolatait plasztikusabbá, kontrasztosabbá tette számomra a zene, amikor olvastam. Pár ilyen zenekar/előadó, a teljesség igénye nélkül: Dead Can Dance/Brendan Perry, Death In June, Fields of the Nephilim, Joy Division, David Sylvian, Pink Floyd, King Crimson, Robert Fripp szólóalbumai... Több tucatnyit tudnék még írni, de most nem ez a lényeg. Nem tudom, ismered-e ezeket, netán szereted-e őket. Akár igen, akár nem, egy esélyt talán megérnek.
Szia Tarmac! Örülök az érdeklődésnek... Nos, én anno kiskamasz fejjel a Szerelem, Élet, Halál / Életbölcsesség c. könyvet vettem először kézbe, ami szerintem kiváló keresztmetszetet ad a schopenhaueri filozófiáról és életérzésről. Ezt ma már csak antikváriumokban lehet kapni, vagy itt:
Őszintén ajánlom, nem fogsz csalódni! Rám a reveláció erejével hatott akkor és ez a hatás azóta is tart. Egy életre megváltoztatott mindent. Vigyázz, mert veszélyes könyv, utána valószínűleg semmi sem lesz ugyanolyan, mint korábban. Katartikus. Aki nem fél az igazságól és nem rest leszámolni az illúziókkal (pontosabban az azok realitásába vetett hitével), annak örök értéket és belépőt jelent egy Csúf, de Igaz Világba...
Melyik Schopenhauer művet ajánlanád elolvasásra egy olyan érdeklődőnek, aki eddig még nem olvasott Schopenhauert? Melyik írását érdemes először elolvasni?
Schopenhauer óta valahogyan a legtöbb filozófiát vagy banálisnak, vagy feleslegesnek érzek. Esetleg tautologikusnak. Mert hiába lehet érdekes számos gondolkodó számos gondolata (beleértve a posztmodern teoretikusat is), ha végül öncélúvá válik az egész, és sem az ismereteket nem szélesíti vagy gazdagítja érdemben, sem nem járul hozzá az életbölcsességhez, már amennyiben nem képes nóvumot nyújtani a korábbiakhoz képest. Pláne igaz lehet mindez akkor, ha valamely irányzat már fundamentálisan is tévedésen alapul és/vagy etikailag is kifogásolható (mint pl. a mostani korra egyszerre reflektáló és az azt szentesítő, legitimizáló neopragmatizmus).
Az egyik legfőbb kérdés talán az, hogy vajon igaz-e a platóni axióma, mely szerint "a filozófia feladata a halál megtanulása", a rá való, egész életen át tartó felkészülés... Mert ha nem, akkor a filozófia tárgya bármi lehet és végtelen, divergáló irányban terjed tova, minden jelenséget vizsgálati tárgyként maga alá gyűrve... Ám mindez meddő, parttalan tevékenység, ami szép dolog lehet a filozófia szerelmeseinek, de nem az azok számára, akik számára nem feltétlen az úton levés a cél, hanem néha a megérkezés és az eredmények szemrevételezése is. Egyáltalán: a szemlélés és megértés. Úgy gondolom, Schopenhauer megérkezett valahova. És közben magáévé tette a platóni gondolatot, igaz, nem kis részben buddhista segítséggel. (No és persze Kantéval.) Magyarázta, de legfőképp megértette a világot - és benne az emberi életet. Elsősorban attól örök filozófia az övé, hogy független a társadalmi történésektől, teljes mértékben ahistorikus. Kurzusok feletti. Erre talán csak az egzisztencializmus volt képes azóta, még akkor is, ha komoly tévedésekkel van megterhelve az amúgy kezdetektől fogva heterogén irányzat. A fentiek az én gondolataim, nem védhetetlenek vagy támadhatatlanok. Elfogadom, hogy mások a posztmodern filozófia valamely ága mellett voksolnak, vagy a fenomenológia útvesztőjében találják meg magukat... A filozófia soha nem volt olyan sokrétű, tagolt és ellentmondásos, mint a legutolsó évszázadban. Ezt még akkor is így gondolom, ha ezt többé-kevésbé minden században (talán még a skolasztikában is!) el lehetett mondani. Mégis, azt hiszem, ha messziről, a magasból lenézünk erre a lázas korra és annak szövevényes szellemi terméseire, akkor a sokkoló zavarodottságot, kavarodást hamar képes feledtetni a sok száz és ezer év távlatából megszólaló, az örök igazságokat megszólaltató gondolkodók szavai és üzenetei... Akik számomra inkább voltak bölcsek, mint okosak (bár a kettő nem zárja ki egymást). "Frankfurt Buddhája" volt az egyik ilyen utolsó, rendíthetetlen bástya.
