Keresés

Jékely Zoltán

JÚLIUSI ÉJSZAKA

Csillagvilágok hullton hullnak,

hullvást meggyúlnak és kimúlnak,

hullnak szegények sebesen,

egymásra merőlegesen;

hol a Tejút tündér övéből,

hol Andromeda nagy ködéből,

hullnak s mint csíbor a vízen,

cikáznak ők ezüstösen.

Órjási csóvák hullnak, szállnak,

imbolyognak és meg-megállnak,

de rájuk vicsorít a semmi

s gondolják: vissza kéne menni,

ezt gondolják, mikor az égből

hullnak, az Ismeretlenségből.

„Megint, ott is!” – hangod kiált,

ha búcsúzik egy-egy világ.

Hogy boldogságra van-e jussunk,

ne kérdezd, a bokorba fussunk,

meleg szénaboglyát keressünk,

csillag módra beléje essünk.

Ne szánd, az ő bajuk, ha hullnak,

de mi égünk, mint a kigyúlt Nap,

s ha ők hullnak a végtelenbe,

hadd hulljak én is az öledbe!

Jékely Z. összegy. versei, 1941 [237-238.]

Jékely Zoltán

AZ ALKONYAT

Az alkonyat a legtisztább zene,

az alkonyat a legszebb épület;

meghallhatod, ha nincsen is füled,

megfoghatod, ha nincsen is kezed.

Az alkonyat a legszebb költemény,

ködtemplomon a legszebb falikép;

ha ilyet alkotnék valamikép,

halhatatlanságom nem félteném.

Az alkonyat a lelkemnek tava,

melyen hattyú módjára útrakél

s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova

ringassa rajta az esteli szél.

Jékely Zoltán összegyűj-

tött versei, 1941 [237.]

Jékely Zoltán

EGY RÉSZ A „BRANDENBURGI”-BÓL

Angyalok szárnyának suhogása,

földet nem ért lábacskák tipegése,

csillaghajszálak hűvös zizegése,

meg nem halandó lelkek lobogása,

kecsegtető, szentséges földkívülség,

lélekké szenvedt emberség hazája,

éteri fényben kristály-egyedülség,

szent bírásod a lelkem hogy kívánja!

S nem jutsz torkomra, nem vagy foghatóság,

mintha példáznád: jaj, nem teljesülhet

ezen a földön égberagadó vágy,

hanem-ha szép testek megsemmisülnek –

Enyém vagy mégis, s már-már önmagamban

csapdos az angyali szárnyak zenéje:

én elvesztettem földi birodalmam,

angyalszárnyak, repítsetek az égbe!

Jékely Zoltán összegyűjtött versei, 1940 [210-211.]

Jékely Zoltán

TAVASZ-HÍVÓ

Ha szereted a tavaszi füvet,

finom cipellőd kerülgesse szépen;

ne taposs rá a hegyről lejövet,

őrizzen meg bennünket jóemlékben.

A kerítés tövében kis virág

– neked adom; az idén ez az első;

s az utolsót is neked nyújtom át,

ha majd az ideje annak is eljő.

Az erdőszéli fák között kopog

s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;

alattunk száraz ág s levél ropog,

éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

Ott fenn a réteken még szerteszét

a napnak ellenálló hódarabkák,

mintha vetkőző szórta volna szét

mindenféle ruhadarabját.

Hallod, hogy kántál a rigó!

A hegyekben most bújnak ki a medvék,

s a park Flórája – válla, mint a hó –

nyírfák között épp emelinti leplét.

Jékely Zoltán összegyűjtött versei, 1939 [169-170.]

Jékely Zoltán

CSILLAG-ÁHÍTAT

Lehetnek tán szebbek Őnála s jobbak,

én meg szeretném örökíteni.

Így mutatom meg hát a csillagoknak:

– Nézzétek meg, mindenség fényei!

Csillagtörvényes új hitem papnője,

szeme tükrében messzi sugarak,

s amint a Vénuszra mutat előre,

szobor-keze az égbolthoz tapad.

(Törékeny női kéz az égre tartva,

kicsi tenyér, mely bolygókat takar

s a képletek rendjét is megzavarja –

van-é a földön nagyobb diadal?)

S nézzétek arcát, ím, felétek ámul

s régóta sejtett rendszerért repes,

az örökös mulandóság honából

könnyezve kémleli a Véglegest.

Hát nem jeleztek? Perceink varázsa,

e roppant érzés addig nem hatol?

(Te nő vagy, bár te hidd, hogy valahol

e bús életnek lesz víg folytatása!)

Jékely Zoltán összegyűjt. versei, 1938 [162-163.]

Jékely Zoltán

A HOLDHOZ – TÁN UTÓLSZOR

Kiss Tamásnak Debrecenbe

Nézzétek e sápadt rézkarikát!

A Nap hevében sült hamupogácsa;

Mult életek porából kis világ,

Úgy hívjuk, Hold. A Földnek selymes álma.

S akár öröm zsendíti lelkeink,

Akár csúf sátrat vert belé a bánat,

Mindig ránkbámul onnét s aszerint

Mondat velünk víg dalt vagy bús imákat.

Könnyes szemem most is reáfigyel,

Testem-lelkem száz ember-kín zilálja.

Nyugvást keresni hát felé ível,

A kék magasság kihalt csillagára.

– Ott valami már elvégeztetett.

Rajta a nemlét gyöngyházfényű csendje.

Példátadó kihaltságban lebeg

Földünk előtt a kongó végtelenbe…

Fénycsóva lobbant, 1937 [323.]

Jékely Zoltán

BUDAPESTHEZ

Cs. Szabó Lászlónak

Ott, ott, hová az alkonyat s a hajnal

szokott vetítni fátylas színeket,

milyen jó volna most boldog sóhajjal

suhanni a fehér tornyok felett!

Ihol a szárnyam, vágyam szárnya! Vaj ha

madár lennék, repülhetnék-e jobban?

Mind ott kóvályog lelkem, ott bolyong

a tornyos domb körül, az ablakokban,

s a vár körül, melyet mint kék korong

planéták testét, köd tart fél-burokban.

Itt vagy, város, előttem és alattam,

tágult szemembe gyömöszöl a tér;

nézlek a hegyről, melyre felszaladtam

horizont-fejtő őszi távlatér’.

Talán enyém leszel e pillanatban!

Látom ismert utcáid, a kupoláid,

most kelnek ki ködből a házsorok;

multat keresnek az új paloták itt,

s rekonstruált, csúcsívű templomod

Mátyás kardos korába visszavágyik.

S mind nősz időben s térben magasabbra,

hatalmasodsz a síkon s halmokon;

nagy éjszakánkban tündökölsz, harapva

a vak homályt, mint tengeri torony;

vigyázz, milyen fényt szórsz e földdarabra!

S e roppant morgás: ezrek lihegése,

rohangáló robotja úgy szakad

össze egyetlen vad dörömbölésbe,

mint zengő tengerbe a sok patak,

s e zúgásnak nincs kezdete, se vége.

Benne enyészik, pusztul, benne fő szét

anyám szava; vajon kihallom-e?

s a többi hangot, a sok ismerősét?

Roppant moraj, életnek eleme,

nekem ördög-malom, süketítő gép.

S így keverednek itt, így porladoznak

csillanva néha a kis életek,

az életünk: zúgó, melyet e poshadt

morotva szomjasan magába vett;

maradtunk volna meg magányosoknak!

Körúti csillogás – Buda homálya;

aszfalt-kaland – esti zongoraszó;

éhes fehérnép – múltbeli leányka;

lebuj-kávéház – szűz éjjeli hó;

ezek között vergődtem én zihálva.

S hányszor baktattam haza éjjelente,

hogy lelkemben halál-vigasz fogant;

hányszor töltött meg sajgó végtelennel

rossz éj után a hajnali harang

a semmisülés kéjét megjelentve!

Mégis jó élni! Nem dicsőbb halálért,

mint ez, melynek babéra fenyeget;

hisz mintha máris más világba járnék:

itt lajstromozom emlékeimet

hazámból, mely tünőben, mint az árnyék.

Így élek itt már kilencedik éve

– nonum prematur –, budapestivé

nem a körútak párizs-színű fénye,

de azzá érlelt a sok drága vér,

törökverők, honvédek régi vére.

S hányszor véltem Reviczky bús alakját

látni magam előtt! S szegény Krúdy

hányszor suhant mellém, forgatva botját!

S itt aluszik Kuncz Aladár, Ady.

Ez nem elég? Miért panaszolok hát?

Nosztálgia mért kínoz, mi a mágnes,

mely furton-fúrt kék messzeségbe von?

Mintha a ködbe gyenge lámpa égne

s apró gyertyák mindszenti sírokon –

Micsoda üzenet, micsoda láng ez?

Addig? barátok, tűnő nők emléke;

erkélyek, tornyok utcák magasán,

valcer-foszlányok, melyekben a béke

s a századvég él túl önnönmagán:

zsibongjatok bennem tovább ti kéken!

Így ballagjunk a dombok őszi hátán

makk-hullós útakon, ösvényeken,

arra, hol annyi közt aluszik árván,

aki most lesz mind kedvesebb nekem,

hideg földben, lassan agyagra válván.

E földet és e várost, melyet – ámbár

szent vérrel oltottak be századok,

hideg maradt, mint rózsaszínű márvány –

porló kis tested, szülői halott,

sírocskád tette második hazámmá.

Te oltottad be minekünk a dombot,

ott, ahol alszol három éve már,

te könnyes szív, aggódó ráncú homlok!

Izgága testünk nyugtot ott talál,

ha meghúzzák a fekete harangot.

Jékely Zoltán összegyűjtött

versei, 1937 [155-157.]

Jékely Zoltán

ÖRÖKTŰZ

A tornyok élnek itt, jól megfogantak,

látszik, vérük van és lélegzenek.

Kőtestükből, miként fából a gyanta,

éjfél körül csillámló nedv csepeg,

és baglyok ülnek a repedt harangra.

Most már tudom: e város-rengeteg

is földből él és földdel összenőve;

s ha egy-két órát mind megyek, megyek,

bízvást kiérek valami mezőre,

amely felett kék gólyaraj lebeg.

Most már tudom: Párizs is volt falu!

A tornyok helyén pásztor heverészett,

kunyhók mögül kelt ugyanaz a hold,

szentek és boszorkák barlangjába nézett –

Párizs: emberség földje, ős tenyészet!

*

Ugy vártam ezt a Párizs-élményt,

mint a szerelmet valaha:

megvolt – elmúlt; félek, szegénykém,

hogy vissza nem jövök soha,

hogy élni fog bennem örökre

ez az egyszer-kóstolt gyönyörüség,

őrült öröktűzként, mely sisteregve

lámpást-marón, követ-repesztve ég.

S hogy még a sírban is, a messzi sírban

a holdat látom, amint ott lebeg

kimérás gót arcokkal teleírva,

jobbkéz felől, a Notre Dame felett.

*

Most is nagy-nagy A-hangzás a csend,

melyet régi szobáink mélye zsonga;

benne búsan s néha fel-feljajongva

Anyánk gyerekkori hívása cseng.

*

A Luxembourg-kert vén fái felett,

ott, hol tengerbe hull a sárga, nagy Nap,

a felhőgátak lassan felszakadnak.

Mintha emelkednénk! A föld lebeg!

Ó, ezt az érzést őrizd meg magadnak!

S a kert szagával tüdőd szívd tele:

mert Párizs lelke száll most a fasorban:

kövek, kutak, fák, rácsok szelleme,

mit ezer éve érez Európa –

Párizsi szél: költők eledele!

Párizsi elégia, 1937 [216-217.]

Jékely Zoltán

SÉTÁK A ZUGLIGETBEN

Kék csillagát sziklaszín bükk alatt

hetykén lengeti már a télizöld;

alatta nagy barlanglakó vadak

csontvázait morzsolgatja a föld.

Egetverő vén bükkök gyökere

öles mélységben köréjük karolt:

ennyi azoknak minden öröme,

kiknek itt valaha víg násza volt.

S most csak azt várják, hogy fahegybe szálljon

s csirippoljon valamit egy madárka:

a csitri hang végigfut a sudáron

s nagy csontvázuk lent zúg-zeng, mint a hárfa.

Itt szökdösnek a vézna mókusok,

egyetlen rossz ideg izgága testük;

ugrás közben lompos farkuk suhog,

húzzák maguk után, mint nyírfaseprűt.

Bolond szökdécselés az életük,

s nyomorult lapulás ág-könyökében,

rossz odujokban pókok és tetük

között vacogtak át ezen a télen.

Tavasszal égbenyúló lapi-sátrak

rejtik őket, kuncognak és makognak;

alattuk mélyen alszanak a Bátrak,

kiket ősapáink kipusztítottak.

Itt járunk most ketten örökre eltünt,

elhorkant bölény-szerelmek helyén,

s úgy érezzük, roppant nagy a szerelmünk,

tán legnagyobb a világ kerekén

s csókkal, virággal kéne ünnepelnünk –

Hiába vágod fogaid belém:

tán akkora sincs emberi szerelmünk,

mint cincéreké az ág levelén.

Itt állanak a sziklatestű bükkök,

napfoltozottan ég a szürke kéreg;

fogyatkozó, sudár sereg, közöttük

pusztítanak a balták és a kések.

Tudom, úgy illenék, hogy most megálljak

s a legnagyobba egy nevet bevéssek;

de örökké a nagy bükkök sem állnak.

Minek vésném neved az eltűnésnek? –

Míg a hegyek egy-két centit lekopnak,

addig mi ötször-hatszor meghalunk.

Tesz-vesz minket a sors, próbál, rakosgat

s kicserél végképp, ha megunt.

Torkukszakadtából azért kiáltnak

a hegytetőn nagyot az emberek,

mert azt hiszik, ha ők halálra váltak,

hangjuk a sziklában tovább rezeg.

Mi ne kiáltsunk. Inkább csak fogózzék

belém fogad fehér csonthorgonya;

ne hadd, hogy az idő tovább lopózzék:

ölelj, harapj, ne engedj el soha!

Jékely Zoltán összegyűj-

tött versei, 1935 [80-82.]

Jékely Zoltán

STRÓFÁK RÉGI ŐSZÖKRŐL

                           1

Mondják, hogy „ősz van, ősz van.” Mint a béke,

megnyugtat és elálmosít a szó.

Az embernek öregek hervadó,

deres feje jut róla az eszébe.

Pedig az őszben semmi sem fehér,

mint minden elbukó kor: tarka-barka!

Sárgán virít sétányok holt avarja

s ecetfa, ampelopszisz csupa vér.

                           2

Hat óra sincs, s már lappang a sötét,

a hegyeken lilálló pára-hártya;

a kőrisfa gyérlombu üstökét

halálraszántan a magasba mártja.

Tövében citerázgat a tücsök,

odva száját száraz lapuk takarják,

s az emberek, kik nótáját ma hallják,

tudják, az ő órája is ütött.

Szavát majd átveszi az ősziféreg,

riog, riog, mint föld alatti kürt;

mire elhallgat, a föld is kihült,

hogy azt hinnéd, többé már fel nem éled.

                           3

Ködös völgyek. A nap hideg korong.

Kéklő kastély: élő Corot-i kép.

Ösvények mélyéről gyerekkorunk

bokrot zörrentő sóhajjal kilép.

Egy régi alma integet. A porban

már régesrég eltűnt csutkája is,

mint ahogy eltűnt az a szilvaíz,

melyet majszoltunk kis piros csuporban.

Idegen őszben járunk. Elhagyott

parkokban sanda szobrok vigyorognak,

s korhadnak kecskelábu asztalok:

emlékei régi nagy dáridóknak.

Jékely Zoltán összegyűj-

tött versei, (1935) [79-80.]

Jékely Zoltán

SUHAMLIK AZ IDŐ

Mért bús e nyári délután?

Mintha velünk zöld léggömb ringva szállna,

vagy mintha szőllős dombon állva

integetnénk futó hintók után.

Suhamlik az idő! Még a harang

kongása sem más: mély, szomorú tik-tak –

s mintha a csendben is futó ladiknak

evezőcsapásait hallanám.

A domboldalakon végigterül

a hullt gyümölcsök sűrü sokasága,

s a szellő erjedés-szaggal repül

egyenesen a másvilágra.

Eltelt huszonnégy óra: tegnap este

még Vele néztem a világot itt,

de lám, heverészésünket feledve

a tiprott fű kiegyenesedik!

S fut az idő! És sohasem előre,

csak messzebb, hátrább visz engem e táltos,

el, el az ifjúságtól, messze Tőle,

s mind közelebb, közelebb a halálhoz.

                            *

A nyári éjjel tücsökmuzsikája

szebb, mint a legszebb téli éjszaka;

a csend az embert hangokkal kínálja,

a tücsökszó a csend, a csend maga!

Jékely Zoltán összegyűjtött versei, 1935 [59.]

Jékely Zoltán

KÉSŐ TARLÓZÁS

A dombon túl eltünt a sárga nap,

rétek felett repül a pókselyem;

olyan a mai alkonyat,

mint egy hegedü zsongó belseje…

Nézem az égbolt végtelen tavát;

milyen színű? – színének nincs neve.

Lelkemen illatok surrannak át,

hűs illatok, melyeknek nincs neme.

Nézem a fenyők mély-zöld tetejét:

ott fenn, rég sejtem, lappang valami

rejtelmes szép veszély, melynek nevét,

ha tudnám, sem merném kimondani.

Ma a virágok végsőt intenek,

s tán földbe bújnak, mint a rovarok;

az elpusztult temetőn a kövek

is elfeküdtek – a halál halott.

Jékely Zoltán összegyűj-

tött versei, 1934 [45.]

Jékely Zoltán

SZÉP NYÁRI ZENEKAR

A hegytetőn hiún rikolt a páva,

az éjszakától félti köntösét;

az álom hűs ében-oázisába

cammognak már fáradt felhő-tevék.

Üvegcimbalmos tücskök muzsikálnak

– van a világon még szebb zenekar? –

Most kellene megállnia a nyárnak,

mielőtt még az álom eltakar.

Most kellene megállnia a nyárnak,

s torpanna bár meg az egész világ!

Kertünkre illat-mézet trombitálnak

kórusban a pilledt petúniák.

Tücsök, cigánykám! fújjad, sose szüntesd

gyermekkorunk nyáresteli dalát,

kísérd vele pusztuló életünket,

s majd sírunkon is ezt fújjad tovább!

Lankadt szűzek, pilledt petúniák,

fújjátok ránk illatos harsonátok!

Akkor úgysem fújhatjátok reánk,

amikor majd sírunkon trombitáltok.

Jékely Zoltán összegyűjtött versei, 1934 [36.]

Jékely Zoltán

VÁROSVÉGI GESZTENYEFASOR

Sohase látott gesztenyefasor!

A lámpafény megaranyozza,

monumentális és komor,

sötétbe fut, nincs vége-hossza.

Lombok alól a szél lehozza

gyermekkori őszök szagát:

jaj, régi, sétatéri fák,

kőris, fenyő, juharfa, bodza!

És az az út, a városvégen, ott,

keréknyomával erdőnek futott,

s amint homálya nőtt, szűkült az éke,

s belehasított a vadas sötétbe.

Házunktól macskaugrás volt a vége,

ott kezdődött az új birodalom:

az erdő napvilágon gyáva népe

hancúrozott a tisztás-oldalon.

Mesébeillő, fürge vigalom!

Tündérek hopszaszáztak körbe-körbe,

szökdöstek át a patakon,

s vadkan hátán nyargalt a törpe.

Utána bakkecskén botorkált,

szarvába csimpaszkodva a boszorkány,

kezében kés, szemében méreg,

nyomában baglyok, denevérek…

Autó robog a gesztenyesoron,

száraz levél hull záporozva.

A szél szaga gyermekkorom

csodáit vissza-visszahozza.

Jékely Zoltán összegyűj-

tött versei, 1932 [11-12.]

Jékely Zoltán

ÍGY JÖTT AZ ÉJSZAKA

A temető mögött lebújt a nap.

Pár pillanat

s már szöszke csillagfejeket

szúrtak fel a szőlőkaró-hegyek.

A májusi gyümölcsösök felett

illatok üzekedtek s denevérek;

álmában édes nedveket eresztett

a hangyajárta cseresznyefa-kéreg.

A házak nőttek, lejjebb szállt az ég,

az utcán hervadt villanykörte égett;

dalolt valahol a cseléd,

s a Fiastyúk a templomgomb felé

terelgeté a sárgálló csibéket.

A kéményünkre felszállt egy kuvik

– párja ott ült a templom tetején –

csujogatásuk

felhallatszott a magas tejutig.

Borzongva ültem én

kis társaimmal ott a kőpadon:

fiúk, lányok vegyest.

Nem volt még semmi tilalom,

ha testet ért a test.

Hol szundított a szerelem?

Csak az volt izgalom,

ha surrogás ütött meg hirtelen

s az erdőszél felől

jött, jött, mint egy kísértetes madár,

jött, mint a Bükkös bolygó szelleme:

a roppant agancsú szarvasbogár.

Jékely Zoltán összegyűjtött versei, 1932 [10-11.]

Jatzkó Béla

VARIÁCIÓK

Akarva-akaratlan,

színekben és szavakban,

tengerekben, tavakban,

a felhőkben, a napban,

a napban, a felhőkben,

az égen, ha felhőtlen,

a tavaszi esőkben,

a pipacsos mezőkben,

mezőkön, pipacsok közt,

tengeri szivacsok közt,

a nyárban, a tavaszban,

esők, ha lassan esnek,

akarva-akaratlan

mindig téged kereslek.

Jatzkó Béla

EGYSÉG

Magamba néztem s téged láttalak,

szóltam magamhoz és te válaszoltál,

a borotva megvágta arcomat

s a kibuggyanó vérem is te voltál.

Beléd néztem és láttam magamat,

hozzád indultam és magamhoz értem,

lebarnultál, míg rám sütött a nap,

megbotlottál s nekem tört föl a térdem.

Már nem tudom, hogy hol végződöm én

és hol kezdődsz te. Tápláló, egyetlen

zsinór vagy komor létem köldökén:

tőled másodszor is születni jó;

a végső búcsúra készülve lettem

benned-belőled élő embrió.

Jászay-Horváth Elemér

ÉJSZAKÁK 3.

TAVASZ

Gondolatlan álmodozva,

Elborozva,

Régi búk közt elmotozva

Töltök hosszu éjeket.

Künn a fákon holdfény csillan,

Illat illan,

Denevérnek szárnya villan:

Száll keresni kéjeket.

Kandúr hangja szól rekedten,

Furcsa tetten

Miákolnak macskák, ketten,

Távol és komor tetőn.

Bús boszorkánylepke lódul

Hűs bozótbúl,

Tűzre röppen, tűzbe bódul

És lehullik reszketőn.

Fáknak lombja összehajlik,

Gallytól gallyig

Suttogásnak zaja zajlik,

Szerte száll a kéj szaga.

Ágyak fája megcsikordul,

Szív kicsordul,

Két hevült test összefordul:

Igy teremt az éjszaka.

Tavasz éjén talpig télbe’,

Alig élve,

Semmi szépet nem remélve

Egymagam csak én ülök.

Rozsda rágja régi ércem’,

Már nem vérzem,

Megadással telve érzem:

Vénülök, biz’ vénülök.

Száll előlem mind a kellem,

Mint a szellem,

S bár utána sír a mellem,

Átal mégse ölelem.

Sugarai sárga holdnak

Vágyat oltnak

S mesés „hol volt, hol nem volt”-nak

Tűnik már a szerelem.

Óh macskák, ti víg bolondok,

Súgó lombok,

Forró mellek, hajló combok:

Rátok búsan gondolok.

Ily éjen, mely szívet forral,

Telve borral,

Bölcset játszni ifjú korral

Rettentő bolond dolog.

Nyugat, 1916. 6. szám

Jászay-Horváth Elemér

ÉJSZAKÁK 2.

SZOBÁM

Előttem késő éjekig

Két gyertyaláng szerénykedik,

Kis fényük csöndesen libeg,

Mint megriadt szivek,

Szelíd, szorongó fény, alig

Merészkedik a négy falig,

Árnyékban állnak, reszketeg,

A néma szegletek.

Hová a sárga fény csorog,

Szunnyadnak régi bútorok,

Lánglibbenésre intenek,

Mint bólongó fejek.

Ott vén karosszék álmodoz,

Tölgyében élénk szú motoz,

Szines párnája megkopott:

Bús rab, ki fényt lopott.

Nagy, barna bőrü kerevet,

Rajt’ színezett szövet nevet,

Álmában érzi ujra itt

Török szűz ujjait.

Pár kétkarú székszörnyeteg,

Rajtuk mélyszínü szőnyegek,

Perzsák, vallásosak, vakok,

Némák és vastagok.

Magányos ágy felett a szűz

Diána íve vágyat űz,

Míg véle szemben, koldusúl,

Egy vén paraszt busúl.

És mind fölött, mint sok gyerek,

Hancúzik tarka könyvsereg,

Míg nagyja, mint a néma gyász,

Telt polcokon tanyáz.

A széles íróasztalon

Esztendők felhalmozta lom:

Papiros hátán papiros,

Fehér, sárgult, piros,

Rajtuk betűk, szavak sora,

Évek műve, – évek pora,

Szülöttek édes éjeken:

– Egész én életem.

Nyugat, 1916. 6. szám

Jászay-Horváth Elemér

ÉJSZAKÁK 1.

CSEND

Éj pókja, csend, ki fent s ki lent

Szövöd a selymes égi lent:

A csillagfényt, hold súgarát –

Köszöntelek, komoly barát.

Nappal megűlöd zárt, setét

Boltívü termek szegletét;

Szív nem dobog, nap nem derűl,

Hová homály-hálód terűl.

De lent közel és messzi fent

Ha fény és élet elpihent,

Magányos, békés estelen

Előkuszol nagy nesztelen.

Ezüstös-szürke fonalad

Mérföldre nyúlik perc alatt,

Lehellet-könnyü szöveted’

Fáradt szivek fölé veted.

Amerre útad elvezet,

Megkönnyít minden nehezet;

Mi rút, álomban ékesül,

Keserü száj megédesül.

Fejekben ólmos gond helyett

Száz fürge kép foglal helyet.

Pillák mögé búvó szemek

Nem látnak lévőt, – érzenek.

Viszesz gyereknek szép mesét,

Ifjúnak szűz szerelmesét;

Erővel férfit ékítesz,

Halállal aggot békítesz.

Munkálva ringó szőnyeged’

Függesz a bús költő megett.

Magányt leső lelkünk rokon:

Mi virrasztunk az álmokon.

Mi virrasztunk át éjeken,

Ember-nem-látta mélyeken,

Álomtalan, vigasztalan,

Oly édesen s oly hasztalan.

Csodákért meglopjuk magát

A titkarejtő éjszakát.

Szövünk megejtő szálakat,

Miken pillangó fennakad.

Idézünk szárnyas árny-hadat,

Míg jő a gőgös virradat

S a durva vén cseléd, a Nap,

Fénysöprüvel hálónkba csap.

Szaladj, éj szürke pókja, csend!

Őrült forgását kezdi lent

Unott élet unott zaja,

Uj napnak uj, ezer baja.

Nyugat, 1916. 6. szám

Jászay-Horváth Elemér

ESTELI SÉTA

                               3.

Aludt a föld, csupán a vágy vigyázott.

Az égmezőn föltetszett már a hold.

Ezüst hárfán a szél zokogva játszott,

Kerengve, ringva lejtett légi táncot

Sok szép sugár, meredtszívü kobold.

Mint tiszta tejnek, omlott lanyha színe,

Körülölelt a langyos fénypatak.

Nagy hallgatag

Indultam útnak, mely a messzeségbe vinne.

Csak erre vágytam még: egy kis melegség,

Holdtölte éjjel, távoli zene...

Kioldózott bennem minden merevség,

Mint tört ugarra lágy eső ha esnék

S mozdulna benn az élet holt szeme.

Könnyektől áznak szélpaskolta orcák,

Madárdalt hall a síró kisfiú:

Tiú, tiú...

Hová merültél, régi kedves Meseország?

Mesék országa, régi, régi kertem!

Hisz’ itt az útja, most megismerem.

Hol kis koromban álmodón hevertem,

Hadd térjek vissza, kortól leteperten,

Álmodni egyet, végsőt, végtelen...

Talán ott él még édes Hófehérke,

Szép Csipkerózsa, Tündér Ilona.

Törpék hona,

Hová nem ér rossz mostoháknak csalfa mérge.

Megyek, mint hogyha ösmert útat járnék,

Mögöttem ballag egy sötét alak,

Káprázat ez, vagy holdfényszülte árnyék?

Vagy benne régi ismerőst találnék

Ki tőlem régen, messze elmaradt?

Léptemhez szabja hangtalan menését,

Kezét nem érzi lüktető kezem,

Beszél velem

S úgy hallom halk hangját, mint lepkék libbenését.

Nyugat, 1912. 5. szám

Jászay-Horváth Elemér

SONETT

Dalok, mik éjszakáknak bús méhében fakadtak,

Szavak, miket a lélek tűzzel vet ki magából,

Mint hév izlandi krater, csillogva tél havától:

Ez az, mit lelkem adhat.

Húsz éves, büszke szivem, mely tiszta és szerelmes,

Szememnek szürke tükre, melyet szépséged edzett,

Kezem tíz fürge ujja, mit kéj még sohse sebzett:

Szolgáid ők, te kedves.

Hozom neked hajókon kék tenger tiszta gyöngyét,

Szűzlányok-szőtte selymet, simogatót és gyöngét,

Gyémántos thék-fa lantot, melylyel szépséged zengem;

Hozom múlt századoknak minden nagy álmát néked,

Dús tálczának ezüstjén hozom szivem elébed:

Vedd el! – S felejts el engem.

Nyugat, 1910. 6. szám

Jászay-Horváth Elemér

ŐSZUTÓ II.

Rideg az ég, fagyos a föld szine,

Sápadva veszti a nap bíborát,

Bujjunk melegre, törpe-cimborák,

Föld keblibe, mély barlang mélyibe.

Gonosz öreg a Tél, mellen ragad

S megdermeszti az apró szíveket.

Föld-anya melle kedves és meleg,

Ölelve rejti a kicsiny hadat.

A barlang ékes drágaságtól csillog,

Tüzes gyémántok, nagy, véres rubinok,

Bágyadt opálok égnek vetekedve.

S hol a barlang sötétlő szája tátong,

Kincstartó őrként jó, öreg barátunk:

Téli álmot alszik a barna medve.

Nyugat, 1910. 6. szám

Jászay-Horváth Elemér

ŐSZUTÓ I.

Bús, őszi ködnek tépett fátyola

Lebeg a szunnyadó, tar fák között;

Dérgyöngygyel ékes agg törzsek moha

S a sziklás föld avarba öltözött.

Pajkos Szél-pajtás fütyörész vigan,

Meg-megcsipkedve pár vén nyír-anyót;

A hószakállú Tél nyomán suhan,

Zúzos iszákja rejt kemény fagyot.

S a csöndes erdő álmai felett

Szorongva szállnak lomha fellegek,

Mint óriás hajó sötét vizen.

Harcos hajó, mely ácsolt, barna hátán,

Barbár sziveknek kedvelt, szűzi zsákmányt:

Egy hófehér tündérleányt viszen.

Nyugat, 1910. 6. szám

Janus Pannonius

A SZELEK VERSENYE (részlet)

„…Zephyr nevet én nem ezért kaptam! Ki ne tudná?

Lét fakad ott zsendülve, amerre belengem a tájat.

Általam éled a rét, a mezőt vígan telehintem

Tarka virággal, s zöldel a rónán szerte a pázsit,

Lombosodik fa, bokor, legelőknek zöld füve sarjad,

Nektártól csöpögő szárnyam ha kitárom a rózsás,

Szép tavasz első napjaiban, s minden csupa illat.

Olvad a dermedt jégtakaró a szelid fuvalomtól,

Enyhül a föld fagya, múlik a tél, s kivirulnak a lankák,

Tarka virágdíszt öltve megint mosolyognak a kertek,

Feslik a rügy, lágy zöldje kibomlik, a fák leveleznek,

Szerte vajúdik a föld, fölkúszik a szilre a szőlő,

Ujjong, zsong a határ, nyoma sincs már régen a hónak,

Újra susognak a rengeteg erdők, selymes a dombhát,

Drága ruhában kelleti báját újra az évszak!

Illatozó ibolyák bújnak meg a lágy berek alján,

Nyílik a rózsa megint, kivirít s buja szirma piroslik,

Ring a fehér liliom, csupa fűszer az illatos ánizs,

Itt a kecses nárcisz pompázik, amott meg a jácint,

Kint a mezőn a kakukfű, ott a fahéj meg a sáfrány,

S szűzi fagyal veti árnyékát a sötét violára.

S végre, midőn kivirágzik a part, gyülekeznek a méhek,

Rajba verődve a dús kertekben gyűjtik a mézet,

S lágy zizegésük az embert mély álomba meríti.

Bárhova lépsz, a tavasz ragyogása fogad mosolyogva,

Enyhe ligetben a gyep puha szőnyege tárul elébed,

Kertek ölén sárgán lobog és rádbókol a sáfrány,

Hívnak a lágy, susogó ligetek, kivirult az egész föld,

S jólesik, elheveredve a fák árnyában, az álom,

Hol madarak dala száll csicseregve a szűzi magasban.

Majd meg a hattyúk éneke csendül a tó közepéről,

S halk csobogással kúsznak előre a völgyek öléből

Szerte a hűs patakok, kiömölve a zsenge mezőkre,

Így hozom én a tavaszt évente, varázsom a földet

Így díszíti virággal, a holt rög is általam éled…”

Janus Pannonius válogatott munkái,

Berczeli A. Károly fordítása [152-153.]

Janus Pannonius

MÁTYÁS KETTŐS GYŐZELMÉT ÜNNEPLI

Múzsák, most igazán oly szent himnuszra fakadjon

    ajkatok, édes dalt zengve a csillagokig,

mint Jupiternek Phlegra, Bacchusnak Lydia, míg ő

    hámba kötötte levert India tigriseit.

Ám Jupiter s Bacchus fényes győzelme akármily

    nagy lehetett – ez most kétszeresen ragyogó.

Mátyás két diadalt aratott egyszerre a harcban,

    egy kézzel szerzett két diadalkoszorút.

Lám: Erdélyben, majd Moldvában nyert hadipálmát;

    ottan a csel győzött, itt meg a harci erő.

Két tájék hódolt más-más módon leigázva;

    itt a vitézség volt győztes, amott meg az ész.

Ott az ügyes Pallasszal vértelen ütközetet nyert,

    itt Bellona saját géta-hadára rohant.

Most, újév napján Szent Janus atyánk, mire kérjünk?

   ily jó kezdet után teljen is így el az év!

Janus Pannonius – magyarországi humanis-

ták, 1468, Muraközy Gyula fordítása [63.]

Janus Pannonius

NYÁRDÉL EGÉN RAGYOGÓ CSILLAG

Déli verőfényben mért villog az üstökös ott fenn?

    Rendbontó csillag: nappal a földre ragyog.

Már az Oroszlánnak feketés-rőt fürtözetén át

    fölfele hajtja a nap nyári, heves lovait,

és nem hagyva a sok kusza árnyat hosszura nőni,

    függélyes nyilat ont Afrika népeire.

Minden lángol most: ilyenkor a szép szüzi égbolt

    nem tűr egy szeplőt, foltot az arculatán.

Mélykék köntösü éjt telehintő mennyei fények

    lángba-vakult seregét rejti a nappali ég,

ám egy nagy jövevény, bátrabban, mint valamennyi

    fenn-égő nappal mitse törődve vakít.

Minden időszakban süt e bíbor-tűzü kométa,

    csóva-uszálya nehéz háborúval fenyeget.

Ó, te, akár Jupiter légy, legfőbb úr a magasban,

    vagy Vénusz kedvelt bájteli csillaga tán,

vagy fiatal lobogás, kit az isten rendel az égre,

    hogy te segéld Phoebus lankadozó erejét,

ó, te szerencsefi, fent versenghetsz nap sugarával,

    s nemcsak a zord éjnek mennyei ékszere vagy,

gyászt, szomorúságot sose hozz, kedvezzen a fényed,

    űzd el a balvégzet gyilkait és cseleit!

Győzd le Saturnus vad hidegét, és Marsot, az ártót,

    mérsékletre tanítsd, nagy heve kárt ne tegyen;

add, hogy az Arcturus viharától félni ne kelljen;

    hosszas záporesőt már sose öntsön a Kos;

édes arany szöllőnk Gida zord jéggel le ne verje,

    el ne aszalja a dús völgyet a Kánikula,

bősz Orion a hajóst tenger mélyére ne döntse,

    szablyát és buzogányt rázva a bárka felett,

s óvja a jó Castor tarajos-habu áradat ellen,

    s révbe vezesse a hét-csillagu Medve kegye.

Föld a vetett gabonát majd százszor visszafizesse,

    sok halat adjon a víz, jó levegő madarat.

Kínzott földünkön veled újra viruljon a béke,

    zárja be végképpen Janus a fegyvereit.

Minden népnek hozz virulást és tiszta szerencsét,

    mégis főképpen Pannoniára tekints:

űzd a nyilas törököt mind Hellespontuson által,

    kit most hűtelenül hoz mifelénk a Duna.

Tiszteljék a királyt az urak, s a király velük együtt

    kormányozza szivét, jóra vezesse honát.

Így léssz legnemesebb a rózsa-világu tüzek közt,

    s lángot-ölő habokat már sose érj nyugaton.

Janus Pannonius – magyarországi humanis-

ták, 1462, Weöres Sándor fordítása [84-85.]

Janus Pannonius

BÚCSÚ VÁRADTÓL

Még mély hó települ a téli földre,

erdő, mely csak a zöld levélre büszke,

szürke suly a ködös fagy zúzmarája,

s el kell hagyni a szép Körös vidékét,

és sietni Dunánk felé, urunkhoz.

Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

Nem tart vissza folyó s az ingovány sem,

mert fagy fogja hideg vizét keményen.

Hol nemrég evezett a föld lakója

s félt – most hetyke bizalmu, fürge lábbal,

megdermedt habokat fitymálva, lépked.

Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

Nem siklik soha úgy a lenge csónak

jó sodrásban, erős lapát-csapástól,

még akkor se, ha fodrozó Zephyrus

bíborszínűre festi át a tengert,

mint ahogy lovaink a szánt repítik.

Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

Hőforrás-vizeink, az isten áldjon,

itt nem ront levegőt a kén-lehellet,

jó timsó vegyül itt a tiszta vízbe,

mely gyógyítja szemed, ha fáj, s ha gyenge,

és nem sérti az orrodat szagával.

Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

Könyvtár, ég veled, itt a búcsuóra,

hires könyvei drága régieknek,

már Phoebus Patarát elhagyta, s itt él;

költők isteni pártfogói, Múzsák

többé nem szeretik Castaliát már.

Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

Isten áldjon, aranyba vont királyok,

kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott,

sem roppanva dülő fal omladéka,

mig tűz-láng dühe pusztitott a várban,

s szürke pernye repült a kormos égre.

Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

S rőt fegyvert viselő lovas királyunk,

hős, ki bárdot emelsz a jobbkezedben

– márványoszlopokon pihenve egykor

bő nektárt veritékezett a tested –

utunkban, te, nemes lovag, segíts meg.

Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

Janus Pannonius – magyarországi humanis-

ták, 1458-59, Áprily Lajos fordítása [83-84.]

Janus Pannonius

[BÚCSÚ A MÚZSÁKTÓL]

Lágyszavu Múzsák, Bacchus atyám s Paean, te sugárzó,

    jó szolgálatomért végre bocsássatok el.

Éveimet ha tekintitek, újonc áll a porondon;

    tetteimen látszik, hogy veterán katona.

Tökmag voltam, s már zászlótok alá bevonultam,

    orcámon most is tétova még a szakáll.

Végeztem; leteszem lantom, leteszem koszorúmat,

    szőke halántékom már ne borítsa babér.

Eddigi játszadozásomnál komolyabb feladat vár,

    végtelenebb síkság várja szilaj paripám.

Tárva a nyílt tenger, semilyen part nem köti árját,

    zordabb, mint a sötét  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .

Erre feszítsem a gyors szelek ellen vásznamat, erre,

    hol feneketlen a mély, hol feketéllik a hab.

Nem rettent el a szörnyektől dagadó hasu hullám,

    ossai csúcsoknál bár magasabb tarajú,

sem vad szirtfokok, és az sem, ha a víz sima tükrén

    sikló bárkám csöpp tengeri sülre akad;

vasmacskám vagy a vágyott parti homokba haraphat,

    vagy halak étke leszek kint a vizen magam is.

És te, ki néppel a népet, mennybeliekkel az embert

    megbékíted, erőd tiszteli minden elem,

közbenjársz, hogy az argosi skorpió húzza be csápját,

    szétkergetsz szeliden feldühödött vadakat,

s nem kissebb a tekintélyed, ha kevély jogaroddal

    nagy Jupiter mellett isteni körbe belépsz:

jöjj ide, óvjad a Romulus-adta jogot, meg a törvényt,

    s pártold művem, arany köntösü, isteni szűz.

Megtelepedhetsz így az elárvult földeken újra,

    ritkábban dúljon gyilkosok-adta halál;

élvezetekkel, rémversekkel időt csak a lusták

    töltsenek, árnyék s lágy pamlag az ő örömük,

légyen övék a babérkoszorú is, s hajtsa csak őket

    hegy-völgyön Bacchus thyrsusa mámoradón:

az, ki megérti: az élete nemcsak övé, az övéit

    illeti, nyilvános helyre kiáll a közért.

Nem röstelli tanulni, Lycurgus amit kijelentett,

    s szentesitett a tudós száju Solon, az igaz;

ők állnak híres birodalmak, városok élén,

    s összekötik szeretet-szállal a nemzeteket.

Janus Pannonius – magyarországi humanisták,

1454 körül, Kerényi Grácia fordítása [74-75.]

Janus Pannonius

EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,

    hősi Ulyxes sem Alcinous szigetén.

Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,

    nemhogy a pannon-föld északi, hűs rögein.

S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,

    ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!

Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,

    vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

Janus Pannonius – magyarországi huma-

nisták, Weöres Sándor fordítása [60.]