Késő volt, mentem haza, lelkem az elmult nappal küszködött, mentem, mogorván, kimerülve, a kertek és villák között, nem is én mentem, csak a lábam vitt a fekete fák alatt, két lábam, két hű állatom, mely magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben valami hullám megcsapott: illatok szálltak láthatatlan, sűrű és nehéz illatok, a lélegző, édes sötétben szinte párolgott a világ és tengerként áradt felém az orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből tengerként áradtak felém, nagy, puha szárnyuk alig lebbent és letelepedtek körém, a meglepetés örömével lengették tele utamat s minden gondot kifújt fejemből ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat külön megszólalt és mesélt, ittam a virágok beszédét, a test nélkül szerelmes éjt; a rácson kísértetfehéren áthajolt hozzám egy bokor s úgy töltött csordultig a lelke, mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva indultam nagylassan tovább, s új tenger dőlt a szomszéd kertből, új bokor az új rácson át, s az illattól már illatos lett tüdőm és szívem és agyam, egész testem elnehezült s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már. – A gondom ma se kevesebb. De azóta egy kicsit újra megszerettem az életet, s munka és baj közt mindig várom, hogy jön, hogy majd csak újra jön valami fáradt pillanatból valami váratlan öröm.
Minek beszélni, minek is magunkról, minek is szólni, ha valami fáj: a belső bánat sose való másnak, a belső bánat jobb, ha maga jár. Más úgysem érti, csak úgy tapogatja, vagy mint a harkály, sebet üt, nagyot, mikor a fáknak kérgét hasogatva megtalál olykor egy kis kukacot.
Ne csapj le rám, fejsze, ne sodorj magaddal szél egyedül állok itt, akár az elátkozott s tudom, panaszaimat sem hallja meg senki miket tagjaim remegései kísérnek. Valaha erdő állhatott itt és körülvettek testvéreim, hozzám hasonló valamennyi örömük és bánatuk olyan, mint az enyém összedugtuk fejünket s száz erős karjukkal megsimogattak, miközben bársony rügy fakadt és illatos virág nyílott rajtuk nevetve.
Miért ily haragot tartó felettem az ég gyökereim miért tengnek a málló homokban? Lám, egyik évszak elvonul a másik után és megvénülök majd anélkül, hogy egyszeris vőlegény, vagy szép menyasszony lehettem volna. Milyen lehet a világ e holt partokon túl? Olykor benézek a ringó folyó tükrébe s látom nem kellhetek én már többé senkinek csak állok itt az éhes, zümmögő legyek között s kegyetlen viharok tépik sárgult fürtjeim.
Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás. Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség, fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek, midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából kemény életre trombitáljalak. Fogadom, hogy gyűlölni is foglak, fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők egykedvűsége képes, és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehessek, és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Szervusztok. Mindenkinek áldott hétvégét, jó egészséget kívánok!
&
Baranyi Ferenc
A NYOLCADIK AJTÓ Kékszakállú, én adom most: íme, itt a nyolcadik kulcs.
Csak belülről nyitja ajtód, mely saját magadra tárul, nem torzíthat már a fény, mely rólam visszaverve rádhull - nem vagyok már. Tűnhetsz annak, ami vagy - s nemcsak lehetnél. Senki sem lát, csak a nyirkos várfalak közé rekedt éj. Mássá tett a nő-jelenlét: úgy lehettél hős, kegyetlen, dús, gyengéd, s országgal ékes, hogy a tükröd én lehettem, gyöngeséged s múltad titkát féltve is büszkén szemérmes úgy lehettél, jó uram, hogy volt egy asszony, aki kérdez. S ha hét ajtód meg se látom? Ha semmit se kérdezek meg s azt sugallja hallgatásom, hogy kicsit sem érdekellek?
Akkor sértve inkább lennél? Akkor inkább lenne részem bús magamra-hagyatottság várad örök éjjelében? Lettem volna - mint sok asszony - üres szívű, puszta szájú? Milyen kellett volna lennem? Mondd meg nékem, Kékszakállú!
Enyém most már minden éjjel - és mindig is éjjel lesz már. S vak az éj. Senkise lát, csak a rajtam kívül rekedt vár. Fedd magad fel önmagadnak, mérd, amit raksz és amit dúlsz.
Kékszakállú, én adom most: íme, itt a nyolcadik kulcs.
Szervusztok, Szép estét Nektek Kedves Topiktársaim!:)
———
Krusovszky Dénes
A te partod felé
Ott ülnek mind, a sivatagból kiűzöttek, a romos házak alól előmászók, a holdat vonyítva ugatók, a cserzővargák, a fenőkőárusok, a megjavult gyilkosok, és azok is, akik csak feledékenyek, ott ül az összes állat, de Noé nincs sehol, vagy csak rá sem ismerünk már, ott ülnek a megtűrtek, és azok is, akik megtűrik őket, de ott vannak ők is, akik senkinek nem kellenek, meg akiknek nem kell senki, valahol mind ott lapulnak, és ott ülnek a pederaszták, a gerontofilok, a szodomiták, és az összes többi szerelmes is, a jövőbe látók és a múltba révedők, a képrombolók és a képmutatók, ott ül az összes hagyományőrző, az összes nyelvápoló meg az összes testnevelő tanár, ott ülnek, akik szépek voltak, és azok is, akik szépek lehettek volna, ott ülnek, akik előre tudták, és azok is, akik még mindig nem értik, a fiatal csibészek meg a vén gecik, a tüdővészesek és a torokgyíkosok, az oltáspártiak és az oltásellenesek, a klímaszorongók és a klímatagadók, az újpestiek meg a fradisták, ott ülnek a nagycsaládosok meg az egykézők, a természetes és a mesterséges kopaszok, a hájfejűek meg a csontkollekciók, akik nemrég másztak le a fáról, és akik még mindig odafent vannak, a reménykedők és az elkeseredettek, a hátsó szándékúak és az ügyeskedők, meg akiknek az egész már tök mindegy, ott ülnek mind, a sötét bárka aljában kuporogva, és megállíthatatlanul közelítenek a te partod felé
A halhatatlan istenek törvénye int: – Vond vissza minden átkodat, mert millió út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld magadhoz a világot, mint az egynapos piciny virág magába öleli piciny karjaival a dagadó eget. Ne várd, hogy minden sikerűl; de nagyot és sokat elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj, ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis, ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd a parttalan jövendő, és vezéreid maradnak a mindenütt egyformán nemes Helios s a mindenkori álarc mögött értelmükben változhatatlan Ideák. Légy hű isteneidhez, s rád mosolyog arany szemével – s egy kicsinyt csillagajkával is – a szivárványtrónú, magas Uránia!
Magasban és húnyt szemmel járom a pillanat útját – köröttem vigyorgó vázak gyúlnak ki – jobbra-balra mély szakadékok, kétely és őrület húz-vonz zuhanni és a tragikus csöndbe időnkint belebőgnek a halál alaktalan barlangjai. Magasban és húnyt szemmel járom az ember útját s minden pillanatom előre érzi a következőt, az utolsót, amikor zuhanok s már lent heverek, rosszindulatú istenek összetört játékszere.
Kiket szeretsz s akik szeretnek Ha bántanak, ha megsebeznek; Ne haragudj' rájok sokáig! De öntsd ki szíved', s ha letörléd A fájdalom kicsordult könnyét: Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.
Oh egymást hányszor félreértjük, Szeretteinket hányszor sértjük, Bár szívünk épen nem akarja. Mi is talán vérzünk a sebben, Nekünk is fáj, még élesebben, De büszkeségünk be nem vallja.
Ne légy te büszke, légy őszinte, Hived legott azzá lesz szinte, Oszlik gyanú, megenyhül bánat; Oly váratlan jöhet halálunk S ha egymástól haraggal válunk, A sirnál késő a bocsánat!
Kertem mélyén van egy kút, mélye sötét, mint az ében, ha leszáll a bársony éj, megmártózik hűs vizében a félénk hold s a csillagok. A víz színe atlaszkék, mint köntöse a Szűznek, a pergő kristálycseppek minden bűnt elűznek; lemosnak-elmosnak minden hazugságot, hallgatásba bűvölik e zajos, rút világot.
Némán sötétlik a kút… beléhullt minden bűn, elmerült lent a múlt. Álarc és máz nélkül, pőrén állok itt… üres kezű koldus, ki jó szóért cserébe megosztja véled tünékeny álmait.
Kajuk Gyula Őszi kék válogatott versek 2010 [163.]
Át az időn lebegő, végtelen út kanyarog – Mennénk messzire, mennénk frissen, ruganyos léptekkel – nevenincs vándorként – nevesincs városokon, hegyeken túlra, szelíd vizeken túlra, erős fiatalként, fel a csillagokig. Mint egy a sok közül, örvendeznék, s a világ gondjaival viselős mostani önmagamat szánnám ottan is. Elhinném, hogy ragyogást hordoz a lélek, aranyló fényt, napmeleget. Hinném, másra születtünk; más lenne a cél, hol más lenne az út. – Itt lent, jól tudom én, nincs mese, álom a kép. Minden múlik, a föld támolyog, égi urunk pergeti ránk az esőt, és forgatja alánk – most is – a sárga avart.
