Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Milyen szép ez a tenger, mint gigászi ősállat a beteg földrészek közt elnyúlik kéken, holtan, azután a vihartól újra életre támad, és körmének kagylóit otthagyja a homokban.
Úgy kellene kivárni a jövőt, mint a tenger várja a szélvihart, és heverni addig lomhán, látszólag nem törődni bajokkal, fellegekkel, akár e behemót lény, míg ki nem tör az orkán.
És akkor megragadni, abban a biztos percben, és úgy, hogy soha többé elvenni ne lehessen, mint prédát, a jövendőt megragadni azonnal.
Elmerülnek a kagylók, a felhők ellebegnek, úgy kellene kivárni nekem is azt a percet, ahogyan vár a tenger, félelmes nyugalommal.
Szívem, te álmaimban is rohansz! Mikor fogsz lelassulni végleg? S lesz-e majd nyugalmas, könnyű éjed? Nekem már az is „megszolgált vigasz”, ha aggódásomat megérted... Lassulj, szívem, hisz élni kéne még! Átsétálnék veled néhány szép nyarat, vagy ülnénk tűnődőn öreg fák alatt, és hallgatnánk halk éjjeli zenét... s a csillagok velünk, amíg megvirrad.
Ég veletek múltam lehullott rózsái ég veled ifjúság, mit lángok között éltem drága borom utolsó kortyait iszom sarkamban az idő, hogy csináljunk számadást.
Nem siratok már és nem gyűlölök senkit ha elmúlt a tél, új tavasz bontja szárnyait sok boldog virágot szül a gyönge hajtás nyáját őrizve asszonyra gondol a pásztor.
Csöndben csak nézem, hogyan szövi hálóját vértelen ujjaival az idő angyala vad lován hogyan közeledik a végzet hogy maga mellé emeljen a nyeregbe.
Egymagadban álltál itt alkalmi tanítványok körében Hosszú ideig csak te érzékelted merre halad ez a század miféle örvénylő szellemi vihar söpör végig Európán napkelettől napnyugatig
Álltál rendíthetetlenül fürkésző tekintettel konok kősziklaként viselve a lángok harapását a csalódások keserű füstjét Ha kellett naponta megújultál újra fogalmaztad a törvényt
Nem lankadtál soha megcsináltad mindig amit lehetett Hol így hol úgy igyekeztek félrevezetni tőrbe csalni Sosem sikerült Inkább elvonultál szívósan tovább építkezni horgászni vagy festeni
Példád maradandó amíg megőrzi az emlékezet amíg érdemes férfiként cselekedni Téged örökre elsodort az idő tőlünk mégsem siratlak nyafka asszonyi szóval Győztesként hanyatlottál te a halálba Csak a komor csönd helyénvaló itt
Kerítést mázoltunk a hetedik napon és fütyörésztünk a hatodikon az ötödik napon az Úr letört beletápláltunk amink csak volt mindent negyednapra az éhségtől vakon harmadnapra fenn ültünk a bakon a második nap csattogott a fejsze nőttek a házak és a temetők ábrákat rajzoltunk a szűz havon kezdtük elölről az első napon.
***
Hol szerettelek hol utáltalak csak sose voltál közömbös nekem.
Mikor röpködtél mint a pántlika mikor szorítottál mint a kenderkötél.
Neked beszélek most is, ki másnak te pedig másnak pedig csak egymásnak.
Mikor póráz voltál mikor mézesmadzag szakad6 szál mikor mikor köldökzsinór.
Pilinszky sír ezen a képen, Pilinszky nevet. És befelé hullatja mosolyogva a könnyeket.
Ó, mennyit sírt Pilinszky, mindig vörös volt a szemealja, s most a fényképen, mely reánk maradt, szemét a balkezével eltakarja. Mintha Istennel érintkezne, mintha Istentől elszakadna.
Haja simán fejére gördül, füle jóformán áll alatt, élő, ahogy egy holt lehet, s halott, aki örökre megmarad.
Ugyanolyan, mint ötvenhétben, nevetne, sírna - valami titkot súg Isten a fülébe, s azt nem lehet kimondani...
Olyan szégyenletes, s olyan borzalmas és vigasztaló, olyan háborgó, mint a tenger, olyan nyugalmas, mint a tó.
Félszemű szent volt. Mosolyába kapaszkodom éveken át, idehallatszik a sírása, látszik szvettere hurkolása - könyörgök - soha ne feledjem, ahogy ő se a franciát.
Ötven úton túljutottam, néha boldog asszony voltam. Pénzes álmok elkerültek, fű, fa, virág elterültek előttem, ha közeledtem titokzatos ösvényeken. Fülemüle dala csendül, fülemben nem csak a csend ül. Mit is mutat ó, mind e kép? Élni szeretnék mindenképp.
Ez a jégveréssel terhes koraőszi kánikula, ez a gyümölcstelen augusztus nem a vénemberek derűs nyara még: sűrű, forró pára kotlik a tejüvegbe dermedt tájon, korasárgán fonnyad a lomb, süketítő csönd szúr mint homokszemek pirregése. Megőszült térddel ülök töprengve: fülledt nap vagy tompa vénség nyom le? tört tűnődés, rossz hír a javíthatatlan ember túlkapásairól? a jövőbe vetett remény aszalódik pálló ködbe? Föladjam? Ha nincs türelmem a mosthoz, elmenekülni ott az emlék, a megszépült kín, megújult hit, kudarc, siker, befogott száj, kis mosoly. Lehet a fölpárázó holtakat újraszülni magamból, alakot adva a költő képzelgéseinek? Ahogyan tudósok mondják: lelkemből mitikus modell lesz, mert jelentéssé válnak, mik jól történtek? Boldog növények, állatok: csak a mostban élők! Szerencsés tárgyak, emlék nélkül, céltalan! Én mentől mélyebbre bukom le a tűnt időbe, annál forróbb lesz a vágy, hogy folytatódjék mind, ami fölgyűlt bennem. Az öregség, ha mélyül, nyugtalanabb is. Nem az elvont, végső kérdések gyötrik: nem a lét értelme, a mérhetetlen kiterjedés és benne a sors; vigasztalást nyújt a kis dolgok sokasága: friss ing, cicák, új ízek, árnyak, lombsuhogás ... S főként az őszi ajándék, ki szívemen pihen s betakar szívével, azért, hogy könnyítő, örömosztó jelenléte jó bizalommal töltsön el újra. Vele éled bennem a hit, hogy szükség van még rám: ki teremt, őrizzen is, ez a dolga: takarúlás, szüret, teli kamra, hogy legyen mit beosztva túlélni a tél közönyét. Az lesz majd igazi megvalósulás, újuló lét, és nem ez a gyűrt, aszályos koraősz, ez a szivárogva áradó, föltarthatatlan éj, amelyben bátran félni is könnyebb így. Mert az istenek terve kitudhatatlan.
Háttal a szélnek, mintha hideg házfalnak támaszkodna, nézi, hogyan rohannak zörgő falevelek az utcán. Mint vézna árnyék, egy oszlop mögé húzódik, mikor felbukkan gimnazista lánya. Itt megy át minden reggel egyedül a zebrán, mégsem találkozhatnak, mint valahol egy távoli városban, szégyen és büszkeség.
Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván, háborút emleget és lélekölő viadalt. S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák szép adományairól zengve szeretni tanít.
„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan? Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek. Mily törvényt hoznának még a szenátorok? Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.
„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért ült ki a legfelső városkapu elé trónjára, koronával, ünnepélyesen?"
Mert várja, hogy a barbárok betörjenek. S a császár méltóképp készül fogadni fő emberüket. Külön pergament íratott, hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.
„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös hímzett tógában, melyben ünnepen szokás? Mért díszítik őket ametiszt karkötők és szikrázó smaragdgyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst művekkel gazdagon mintázott botjukat?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.
„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok, hogy szóljanak s elmondják, ami lelkükön?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, s a barbárokat untatják a szép szavak.
„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!) Mért néptelenednek el utcák és terek, s mért siet ki-ki otthonába komoran?"
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy . . ."
/Somlyó György ford./
*
Orbán Ottó
A barbárokra várva
„S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?” Kavafisz-Somlyó
Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán, hol romlott hal és romlott eszme bűzlik?
Mert várjuk a barbárok tankjait.
Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart? És miért rohanunk haza nézni a tévét?
Mert várjuk a barbárok tankjait.
Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő? Miért kap a torkához? Miért fuldokol? S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn miért jajgat álmában? Miért nyöszörög?
Mert várja a barbárok tankjait.
S miért spriccel a jó nép százfelé? Miért bújik a pincébe s az árkádok alá? Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”? És mitől hallgat el? És mitől izzik szemében a halálos rettegés? S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik?
Mert ezt tanulta és ehhez szokott, s most várja a barbárok tankjait.
S miért gyújtják föl városunkat hétfelől? Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink? És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik? Miért kívánják vérrel jóllakatni azt, akinek nem tudnak kenyeret adni?
Mert tudják, hogy a barbároké a jövő, s most várják a barbárok tankjait.
Így veszi kezdetét a fényes örömünnep; van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör… S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem.
Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés? Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk?
Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész… Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.
*
Wagner Dezső
A barbárok betörése
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
"S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…" (Kavafisz: A barbárokra várva)
Majd reggel lett, és futárok érkeztek megint a limesek felől, s újabb barbár törzs feltűnését jelentik e marcona fiúk.
Nos, ha úgy tetszett is egy kicsinyég, hogy nincsenek többé barbárok, most már bizonyosság: csak azok a barbárok nincsenek; úgyhogy bizakodhatunk ismét…
S a tegnapi hajcihő, az sem tekinthető hiábavalónak, de nem ám, próba volt, hogy ma már flottul működjön minden.
Íme a császár el is indult a városkapu felé, trónjával a hóna alatt, koronával a fején (méltóképp készül fogadni fő emberüket); a szenátus tagjai pedig mind a fórumra sietnek. Ja, és a két konzul is, no meg a prétorok persze, kik a barbárokat elbűvölendő, ma is olyan díszekben pompáznak, hogy a Nap rájuk emelé szalmakalapját…
És nini, már meg is jelent az első barbár (mögötte a végeláthatatlan had), s császárunk kezéből, hopp, kitépi a pergamentekercset, kultúránk rövid foglalatját; de csupáncsak arra kíváncsi, óh, egek! hogy a pergamen miként ég…
Ha visszatérsz a házba, ahonnan eltemetted, nyitva még az antik szekrényajtó, s ott találod a piros csempekályhán a zománcozott, kerek fülű teáskannát, a villát az edények között a mosogatóban, a pamacsot, s a borotvát a habos vízzel teli fehér lavórban, a kockás inget a széktámlán. Keresd őket a fénykoszorúk itt felejtett illatában, s a kandallótükörből valaki szembenéz veled: a konyhaasztalon szárad az utolsó kenyérszelet.
Barát is elhágy, család is elhágy, látogatóm sincs, beteg a testem, szegény lakomban senkit se látok, rejtett faluban, koplalva fekszem. Fagy ereszkedik. Lámpám sötétül. Tárt függöny lobog kettérepedten. "Cör, cör": ablakom alatt az éjben. az új hóhullás fülembe zizzen. Vénülök, mindig rosszabbul alszom, kelek éjfélkor, ülök meredten: érzést feledni mért nem tanultam, hogy nagy magányom békés lehessen? Mérhetetlenség és mulandóság kénye-kedvére kivetve testem! Kormos éjfélben négy éve ébren ezerháromszáz éjszakát lestem.
Vevé az Úr Isten az embert s helyezé Édennek kertébe: őrizné , mívelné; S megtiltja az embert, két fát víve elé; Halállal lakoznál, hát ebből ne egyél!
Az Úr Isten pedig ezt is mondta vala: Nem jó az embernek egyedül lennie; Egy segítőtársat szerzek tán nekie, Az aki mindenkor előtte állana.
Annak okáért az Úr bocsát mély álmot, Ádámból egy oldal tetemet kivágott, Azután befedte hússal a bordákot; Építteték ekként az asszonyi állot.
Vivé ezt Ádámhoz, Ádám pedig mondta: Találtam már társot, hasonlót magamra, Akinek csontomból való az ő csontja, Akinek húsomból való az ő húsa.
Ahogy a Te csontod a csontomból való, Ahogy a Te véred véremmel elfolyó, Ahogy a Te fogad fogamhoz koccanó, Ahogy a Te szemed szemgödrömbe való.-
A kígyó pediglen, ravaszb minden vadnál, Szólítja az asszonyt a középső fánál: Mondotta-é Isten, ha hogy meg ne haljál Ezek gyümölcséből ingyen se szakasszál? Felelt az asszonyi állat a kígyónak: Minden fák gyümölcse teremtetett jónak, Csak egy tilalma volt a Mindenhatónak: Imezt ne illessük, e közbül valókat!
De mondta a kígyó: nem haltok halállal, De tudja az Isten mit tesz parancsával; Mert valamely napon éjendtek a fákkal, Felnyílik szemetek, Isten látásával.
Mikor azért látná az asszonyi állat, Hogy jó volna annak gyümölcse, a fának, S jó volna bölcsessége a Menny Urának; Szakasztott és evett, - és adott Ádámnak.
És megnyílt a szemük a rosszra, a jóra, De a Te szemed csak nyílt hamis valóra, Mert az én szemem nyílt az igaz valóra És az én fájdalmam nől nőttön azóta:
Nem tudtam, hogy Téged így kelljen szeretnem, S most tudom mennyire szerettél Te engem Midőn már átkozott lett a föld érettem, Midőn porrá leszek, ha porból vétettem ...
Hátranézek és nem látom magam fiatalon, sem az esőkben, sem a hóval megtömött egek alatt. Ősz van, régi háborús ősz és Fehérvár minden harangját egyszerre hallom zúgni egy fenyegetett délelőttön. De csak mellkasom visszhangzik most is tőlük.
A folyóból, melyen átgázoltam, vércsék ittak. Zölden rohant a víz árnyékom fölött. De hova tűnt az az igyekvő, nyurga árnyék? S hová a túlsó part sásos széle? A vércsék égre szögezve visongnak erőtlenül, mint földrengéses lopásban lefülledt latrok.
Bátorka arcom sehol. Kezem melege sehol. Zsoltárt éneklő szám is hamu alatt. Mintha egy elfelejtett nyelv szótára volnék, vagy időszerűtlen álom, melyben évszázadokat ugrál az idő kőről kőre és jegenyék csúcsáról át a Holdra.
Bevetett ágyakat döncölök szét, párnákat lökök félre, mint házkutatásos mámorban titkosrendőr, de a gyűrt lepedőkön is csak a nők kitakart arca tüzel- sehol az enyém! Hamis tanúja voltam tán magam is ifjúságomnak s tüzes kutyákat láttam futni a mezőn
ott is, ahol rőt kórót hömbölygetett valami vihar? Vagy rég ízleltem csobogó, üde vért, amelytől utoljára még megújulnék s a szememben lerakódott só is kimosódna és láthatnám magam újra minden ég
alatt, minden ház kapujában, határvidékek szélhordta szemetében? Hátam mögött csapkodó fény-esőkkel?
Vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-főre, légy hitelképes, keress kezeseket, ne maradj ki a piac örömeiből se, szerezz, szerezz, szerezz!
Nélküled fizetésképtelenek a hivatalok, hát jár neked ez, te állítod elő a globális értéktöbbletet. Vegyél meg minden ezt-azt, a polcok roskadoznak, váltsd árúra magad, legyen meg mindened.
A dolgos testnek, ha este még maradék erejét összeszedi (mert komolyzene megy s jobb egy kis etyepetye) kell a tudat, hogy a gyereknek – ha úgy dönt a főorvos úr is – meglesz majd mindene.
Hát vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-főre, légy hitelképes, keress kezeseket, ne maradj ki a piac örömeiből se, s szerezz, szerezz, szerezz!
Az álmoknak szükségük van ránk, álmodókra és a penge-valóság ott a vakmerőknek. De ki látná a virágok színét, s fricskázná az elfek orrát, ki hallaná a zenében a szinkópát? Csak repülők zúgnának és autók tülkölnének, villamosok vonítanának szüntelen. Most villámok nélkül dübörög az ég, és az eső sem esik. Megfulladunk a szárazfű halálos illatában. Napnak holdra, télnek nyárra, gyökérnek ágra, esőnek hóra, az álmoknak ránk van szükségük: álmodókra.
Valami zene kellene, kijózanító, nagy zene, melytől a bódult hangulat szétfoszlik, mert mindent tudat.
Tudassa azt, hogy összejátszhat a vígság napjával a másnap, tudassa azt, hogy réges-régen már hét krajcárt sem ér a hét menny, tudassa, hogy minden pokolnak legalján szélmalom zokog csak, tudassa, hogy a Golgotán fent még Mária könnye is álszent, tudassa, hogy minden szavunkban lassan pusztító stroncium van, tudassa, hogy a muzsikából mind harsányabb halál rikácsol, tudasson mindent, ami minket meghazudtolására ihlet, szóljon igazmondó zene!
Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország, láncot ellik a láng, hol a lélek kihal, íme a koronám, magát a napot hozzák világ elemésztő robbanásaival.
Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország! Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza! Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák! Koronás homlokom a holnap iszonya.
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
Szögezzétek csak ki Budavár kapujára és Pestre két karom, kard és kenyér az ott, Gyulafehérvárra s Váradra két lábam, Szegedre koponyám – a jövő én vagyok.
Írmagunk se marad, te vaksi toportyán, ordas Werbőczy, te és te, gyihos gyaur, Szapolyai János, ha ránk tör az oszmán, s nem nől ki a karom a vér és mész alól.
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
De élek: beszélek, én, Székely Dózsa György, magyar Krisztuskirály, jövő-fejedelem, e forradalmakban megszentelt magyar föld szabad jövendőjét újra elrendelem.
Ímé: nyerít a láng, trónom elragadják, mint Illés szekerét a kozmosz csikai, haza szállok, haza, lángom bebalzsamozzák Erdély-szülőföldem izzó havasai.
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
Ó, uram, ki testünk föleteted földdel, ordas kanok közé beesett csecsemőt, ki most undorító bendőjükbe földelsz, mért falatsz föl engem, ehetetlen jövőt?
Akadjon torkukon a tüdőm, a májam, köpjék ki a szemem, hányják ki sok szavam, s mert bűnösök vagyunk mi mind, mindahányan, irgalmazz Nekik is, s végy magadhoz, Uram!
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
A kommentátor mondja, mondja s ő sem hiszi, amit papol. (Akkor is nektárt szavatol, ha megpimpósodott rég a bor.) Alrebellis és főeretnek mosolyog, mintha mosolya mögött a kellő tiszteletnek nem lenne látható nyoma. Futásban jártas sportriporter jég hátán is riszálni kész, fejre is áll, akármikor kell, de fel csak önmagára néz. Megannyi fürge kecskebéka úgy ugrabugrál, mintha csak fűzfára mászni volna célja vágyott uborkafák alatt. Több rámenős play-boy agyában csak műveltség nem kap helyet, buta lúd, szédült tyúk, ahány van, csakis előttük illeget. Fontos fajankók ivadéka zápolja únos-úntalan azt a tojást is, melynek héja a fenekén még rajta van. Fusizó, félkontár középszer babrálja a közvéleményt, ágál, minősít, cáfol, érvel, saját paródiájaként, hol szentbeszéd zubog belőle, hol meg Marx Károly tanai - mindig tömött a képernyő, de alig van rajta valaki ... Azért akad nehány, ki vállal tudatos telemissziót, nekik hívők alázatával rebegek mindig hálaszót, ők tudják, hogy nem lehet játék soha a közgondolkodás!
Velük erőd lehet talán még a vén Szabadság-téri ház.
Szembejön naponta az Árulás, mosolyog és roppant figyelmes. Rámutathatnál: Őkelme volt ott, igen, a fényes, kölcsön-álruhás, és kérlelve szólt: „ne légy rebellis!”, mert „meglásd, fiam, nyakadat töröd”, ha elmulasztod eszedbe venni: egy vagy csupán a rabszolgák között, szívedet is próbáld hát jegelni, hűvös megvetésed így marad örök!
Ne indulj be. Ha nem ér úgyse semmit, minek a vers?? legyen bár zengő, veretes. E kurva szakadékba is bizonnyal ez vitt - vers-hágcsón, vers-ballonon nem oldsz kereket.
Rejthet a bűvészkalap bármi' szép bokrétát, nem üdülsz fel te annak szagától soha, mert nincs neki. Ha hiszékeny és ostoba vagy, csak a csalást élteted: élelmesebb kollégád.
Az értelem a lélek barlangjában szánnivaló fény, lebbenő kudarc. (Amíg itt árnyakról és fényekről szavalsz, a barlangban tonnás sötét és fulladás van...)
A szavak rohadt okosak. Mindenre van szó. A nyelvre, pajtás, büszkék lehetünk - a nyelv a nem-megoldó, körmönfont halasztó; mikor lesz belőle már egyként elegünk?!
Melyik szóból nem illant el az eleven hit?! ...Míg végül immár a belső hang is remeg. Ne indulj be. Csak dögöljön a líra meg.
