Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Kint szüntelenül locsog az eső. Így locsog hajnal óta már. Mit mond? Hogy ez az év is elmegy? Azt mondja: nem volt soha nyár? Ha volt is, én eltékozoltam, csak fonnyadtam a nap alatt, nem virultam. A csók lepergett; hogy fogant volna meg a mag?! Jöttem egy sűrű éjszakából, mit magam függönyöztem el, nem volt ott álom, se kísértet, csak nagy, fekete, lágy lepel. Kitakarózva körülnézek. minden ugyanaz, mint előbb, csak lucskosabbak a virágok, csak fakóbbak lettek a nők. Valamit talán megtanultam. Várok ősz fejjel, feketén. Voltaképp semmire se várok. És semmitől se félek én.
Hamu voltam, füstté válok, füstként felhők közé szállok. Felhőhabként messze futok, esőcseppként hozzád hullok.
Eső cseppje, ennyi voltam, amíg hozzád eljutottam. Arcod, tested megismertem, a talpadnál földdé lettem. Hideg földre mikor fekszel, nem tudod még, mit cselekszel.
Mint ama Villon hajdanában, Kivégzésünkre várva itt Énekelgetjük balladásan Az időt s foszló tagjait. Egy jóformájú comb s a többi, Anatómiai lelet - Nem sok kell fényét összetörni; Szerelmeink ki érti meg?
Mert nincs ítélőszék, se törvény, S fellebbezésnek nincs helye; Instanciázunk az öröknél, S reménykedünk. Pedig, mire? Nem őrzi meg a rímes írás Testem szikráztató kezed, S hangod változását, ha meglátsz - Szerelmeink ki érti meg?
Fejed tétova köszöntését, A felszivárványló mosolyt, A fulladást az ölelésért, Mikor erünkbe vágy osont; A ritkán engedő szorongást - Holnap a végleg nem lehet - Őrző szemmel igézzük egymást, Szerelmeink ki érti meg?
AJÁNLÁS
Herceg, nevess, hisz másod úgysincs; Testünkre föld hull és kövek, Szavad se lesz, hogy újrahódíts; Szerelmeink ki érti meg?
Kedvesem, ne feledd: múlik a kék idő. Vérünk cukrosodik, ráncosodik a szemünk alja, domborodik hajdani termetünk. Szépségünk odalett bohón.
Szellemünk se ragyog, tétova csillagunk. Mind többet feledünk. kedveseink nyomán teng emlékzetünk vén koldús gebeként. Búcsúzunk szakadatlanul.
Ámde itt van a kert: zúdul rá az eső. Tombol mind, ami zöld: fű, here, gyom, virág. Sarj sarjon tolul itt; kákics orozkodik. És mi irtani kapkodunk.
Suhong mind a kaszánk, mind a kapánk suhong. Mégsem győz iramunk: ránk kacag a bohó sarjadzás: kezeink esni hanyatlanak. Rajtunk már feledés borong.
Csálén húz a világ. Gyűlnek a fellegek. Tombol a rosszakarat; eltérít repülőt. Bombák gyűlnek: elég többszörösen reánk rárobbantani Földgolyónk.
Cselleng, vár a magyar. Nem szülnek gyereket meddő lelkű anyák - félnek-e vagy talán kényelmessebb ez így? - nyelvünket feledőn élni, amit hoz a pillanat.
Álértékek után kapdos : ugyan ki rak nagyzolóbb palotát rontva a tájt, s kinek van újabb fazonú gépkocsija. s szíve összeroppan idő előtt.
Küzdj még, római vers, bárha nem is remélsz. Tuszkol már kifelé, villog a Villitánc. S kedveském szemeit nézi fakó szemem, s azt, mint tombol a sarjadás.
Horgaselméjű s szikár Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr... S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet, Megvetéssel fordítom el akkor a fejem... Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, - mint az arabs szamár, Ki megszagolván honni földjét, új ösvényre fordul hirtelen, - Úgy indultam el én is egykor biztos útamon. És nem az öröm útját választottam én sem, - ám a kopár sivatagét, Hol vörös a földek szirtje, s nem legelész semmiféle nyáj, - De hol majd megpróbáltatik, ki mit bír el? S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e? S a szomjúságtól majd jajongok-e? S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e? S minden tudásban kerestem egyre új tudást S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket S hol világos volt az ég, nagyobb világolást S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet.. Úgy látom, öregember én már nem leszek. S most folytassam a régit addig is? - Ó jaj, - kiáltanám egy ablakból talán, De gúnytól félek s elbúvok magamba, Négy izzó fal mered reám csupán, - Az Úristennek vörhenyes haragja, - Majd bólogatva, lassan elmegyek. S mint ki régen hordja már szívében a halált, - Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga S ki bírót ment el keresni, de nem talált.
És akkor is éljen a forradalom, ha szégyene lettem a harcban, keverve dalomban a vér s a korom, de látni a vért nem akartam. No lám, igazolva a túlszigorú s bigott jakobinusi kétely: "Mit ér barikádon az úrifiú ? Mi dolga az utca kövével?" Én ülve maradtam a nagy lakomán, mikor pedig állani volt jobb, nem szűnt meg igézni igéit a szám, de ülve nem ülnek a tósztok. Eléri a vétkem az államügyészt s megéri maholnap a rendszer: leülve szavalja a tósztokat és nem álmodik utcakövekkel, de addig a fürge tiló nyakamon nem várhat, a dolga: veszejtés.
Ám akkor is éljen a forradalom, ha benne szegény fejem elvész.
Ma ültettem néhány fát. Nem nagy dolog. De ezekben talán verseken túl megmaradok. Mert piszkos a vers, mihelyt megjelenik. Piszkos az ég alja. Esik. Ismét esteledik.
Minek is megmaradni? Olyan egyszerű a halál. De ez a néhány fa még akkor is áll, s ha valaki erre téved, ha felnőttek a fák, kit érdekelhetnének verseim is tovább?
A szűk völgyben szögesdróttal lezárt út. Bronzpatájú, verítékes lovak, Kékesvörösben hullámzik a hátuk, Rohannak láthatatlan hómezőkön, Felnyilallik a föld lábuk alatt.
És ég és hegy. És árnyékuk a víz. A szem egy pillanatra visszahőköl. Más ég és hegy, más színű itt a víz. Valami kiált a nyers levegőben. Egy percnyi görcsbe rándult némaság. Feszülések. Az érdes semmin át Egy sejt homályos magja fényre döbben.
A hártyák lassan áttetszőre válnak, És rezgésük frekvenciája nő. Gyorsuló, sötét hullámokban árad A kétféle sűrűségű idő.
A szív a csupasz bordákon dörömböl, Ledobja sebhetetlen részeit. Ritkás juharligetbe érkezik: Valami szél kúszik végig a földön.
Az ajtóra hirtelen holdvilág hull, S a hajszálrepedéseken benéz. Az arc a feslő csillagokba tárul, És rásimul a gyöngéd ébredés.
Milyen szép ez a tenger, mint gigászi ősállat a beteg földrészek közt elnyúlik kéken, holtan, azután a vihartól újra életre támad, és körmének kagylóit otthagyja a homokban.
Úgy kellene kivárni a jövőt, mint a tenger várja a szélvihart, és heverni addig lomhán, látszólag nem törődni bajokkal, fellegekkel, akár e behemót lény, míg ki nem tör az orkán.
És akkor megragadni, abban a biztos percben, és úgy, hogy soha többé elvenni ne lehessen, mint prédát, a jövendőt megragadni azonnal.
Elmerülnek a kagylók, a felhők ellebegnek, úgy kellene kivárni nekem is azt a percet, ahogyan vár a tenger, félelmes nyugalommal.
Szívem, te álmaimban is rohansz! Mikor fogsz lelassulni végleg? S lesz-e majd nyugalmas, könnyű éjed? Nekem már az is „megszolgált vigasz”, ha aggódásomat megérted... Lassulj, szívem, hisz élni kéne még! Átsétálnék veled néhány szép nyarat, vagy ülnénk tűnődőn öreg fák alatt, és hallgatnánk halk éjjeli zenét... s a csillagok velünk, amíg megvirrad.
Ég veletek múltam lehullott rózsái ég veled ifjúság, mit lángok között éltem drága borom utolsó kortyait iszom sarkamban az idő, hogy csináljunk számadást.
Nem siratok már és nem gyűlölök senkit ha elmúlt a tél, új tavasz bontja szárnyait sok boldog virágot szül a gyönge hajtás nyáját őrizve asszonyra gondol a pásztor.
Csöndben csak nézem, hogyan szövi hálóját vértelen ujjaival az idő angyala vad lován hogyan közeledik a végzet hogy maga mellé emeljen a nyeregbe.
Egymagadban álltál itt alkalmi tanítványok körében Hosszú ideig csak te érzékelted merre halad ez a század miféle örvénylő szellemi vihar söpör végig Európán napkelettől napnyugatig
Álltál rendíthetetlenül fürkésző tekintettel konok kősziklaként viselve a lángok harapását a csalódások keserű füstjét Ha kellett naponta megújultál újra fogalmaztad a törvényt
Nem lankadtál soha megcsináltad mindig amit lehetett Hol így hol úgy igyekeztek félrevezetni tőrbe csalni Sosem sikerült Inkább elvonultál szívósan tovább építkezni horgászni vagy festeni
Példád maradandó amíg megőrzi az emlékezet amíg érdemes férfiként cselekedni Téged örökre elsodort az idő tőlünk mégsem siratlak nyafka asszonyi szóval Győztesként hanyatlottál te a halálba Csak a komor csönd helyénvaló itt
Kerítést mázoltunk a hetedik napon és fütyörésztünk a hatodikon az ötödik napon az Úr letört beletápláltunk amink csak volt mindent negyednapra az éhségtől vakon harmadnapra fenn ültünk a bakon a második nap csattogott a fejsze nőttek a házak és a temetők ábrákat rajzoltunk a szűz havon kezdtük elölről az első napon.
***
Hol szerettelek hol utáltalak csak sose voltál közömbös nekem.
Mikor röpködtél mint a pántlika mikor szorítottál mint a kenderkötél.
Neked beszélek most is, ki másnak te pedig másnak pedig csak egymásnak.
Mikor póráz voltál mikor mézesmadzag szakad6 szál mikor mikor köldökzsinór.
Pilinszky sír ezen a képen, Pilinszky nevet. És befelé hullatja mosolyogva a könnyeket.
Ó, mennyit sírt Pilinszky, mindig vörös volt a szemealja, s most a fényképen, mely reánk maradt, szemét a balkezével eltakarja. Mintha Istennel érintkezne, mintha Istentől elszakadna.
Haja simán fejére gördül, füle jóformán áll alatt, élő, ahogy egy holt lehet, s halott, aki örökre megmarad.
Ugyanolyan, mint ötvenhétben, nevetne, sírna - valami titkot súg Isten a fülébe, s azt nem lehet kimondani...
Olyan szégyenletes, s olyan borzalmas és vigasztaló, olyan háborgó, mint a tenger, olyan nyugalmas, mint a tó.
Félszemű szent volt. Mosolyába kapaszkodom éveken át, idehallatszik a sírása, látszik szvettere hurkolása - könyörgök - soha ne feledjem, ahogy ő se a franciát.
Ötven úton túljutottam, néha boldog asszony voltam. Pénzes álmok elkerültek, fű, fa, virág elterültek előttem, ha közeledtem titokzatos ösvényeken. Fülemüle dala csendül, fülemben nem csak a csend ül. Mit is mutat ó, mind e kép? Élni szeretnék mindenképp.
Ez a jégveréssel terhes koraőszi kánikula, ez a gyümölcstelen augusztus nem a vénemberek derűs nyara még: sűrű, forró pára kotlik a tejüvegbe dermedt tájon, korasárgán fonnyad a lomb, süketítő csönd szúr mint homokszemek pirregése. Megőszült térddel ülök töprengve: fülledt nap vagy tompa vénség nyom le? tört tűnődés, rossz hír a javíthatatlan ember túlkapásairól? a jövőbe vetett remény aszalódik pálló ködbe? Föladjam? Ha nincs türelmem a mosthoz, elmenekülni ott az emlék, a megszépült kín, megújult hit, kudarc, siker, befogott száj, kis mosoly. Lehet a fölpárázó holtakat újraszülni magamból, alakot adva a költő képzelgéseinek? Ahogyan tudósok mondják: lelkemből mitikus modell lesz, mert jelentéssé válnak, mik jól történtek? Boldog növények, állatok: csak a mostban élők! Szerencsés tárgyak, emlék nélkül, céltalan! Én mentől mélyebbre bukom le a tűnt időbe, annál forróbb lesz a vágy, hogy folytatódjék mind, ami fölgyűlt bennem. Az öregség, ha mélyül, nyugtalanabb is. Nem az elvont, végső kérdések gyötrik: nem a lét értelme, a mérhetetlen kiterjedés és benne a sors; vigasztalást nyújt a kis dolgok sokasága: friss ing, cicák, új ízek, árnyak, lombsuhogás ... S főként az őszi ajándék, ki szívemen pihen s betakar szívével, azért, hogy könnyítő, örömosztó jelenléte jó bizalommal töltsön el újra. Vele éled bennem a hit, hogy szükség van még rám: ki teremt, őrizzen is, ez a dolga: takarúlás, szüret, teli kamra, hogy legyen mit beosztva túlélni a tél közönyét. Az lesz majd igazi megvalósulás, újuló lét, és nem ez a gyűrt, aszályos koraősz, ez a szivárogva áradó, föltarthatatlan éj, amelyben bátran félni is könnyebb így. Mert az istenek terve kitudhatatlan.
Háttal a szélnek, mintha hideg házfalnak támaszkodna, nézi, hogyan rohannak zörgő falevelek az utcán. Mint vézna árnyék, egy oszlop mögé húzódik, mikor felbukkan gimnazista lánya. Itt megy át minden reggel egyedül a zebrán, mégsem találkozhatnak, mint valahol egy távoli városban, szégyen és büszkeség.
Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván, háborút emleget és lélekölő viadalt. S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák szép adományairól zengve szeretni tanít.
„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan? Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek. Mily törvényt hoznának még a szenátorok? Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.
„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért ült ki a legfelső városkapu elé trónjára, koronával, ünnepélyesen?"
Mert várja, hogy a barbárok betörjenek. S a császár méltóképp készül fogadni fő emberüket. Külön pergament íratott, hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.
„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös hímzett tógában, melyben ünnepen szokás? Mért díszítik őket ametiszt karkötők és szikrázó smaragdgyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst művekkel gazdagon mintázott botjukat?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.
„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok, hogy szóljanak s elmondják, ami lelkükön?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, s a barbárokat untatják a szép szavak.
„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!) Mért néptelenednek el utcák és terek, s mért siet ki-ki otthonába komoran?"
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy . . ."
/Somlyó György ford./
*
Orbán Ottó
A barbárokra várva
„S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?” Kavafisz-Somlyó
Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán, hol romlott hal és romlott eszme bűzlik?
Mert várjuk a barbárok tankjait.
Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart? És miért rohanunk haza nézni a tévét?
Mert várjuk a barbárok tankjait.
Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő? Miért kap a torkához? Miért fuldokol? S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn miért jajgat álmában? Miért nyöszörög?
Mert várja a barbárok tankjait.
S miért spriccel a jó nép százfelé? Miért bújik a pincébe s az árkádok alá? Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”? És mitől hallgat el? És mitől izzik szemében a halálos rettegés? S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik?
Mert ezt tanulta és ehhez szokott, s most várja a barbárok tankjait.
S miért gyújtják föl városunkat hétfelől? Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink? És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik? Miért kívánják vérrel jóllakatni azt, akinek nem tudnak kenyeret adni?
Mert tudják, hogy a barbároké a jövő, s most várják a barbárok tankjait.
Így veszi kezdetét a fényes örömünnep; van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör… S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem.
Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés? Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk?
Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész… Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.
*
Wagner Dezső
A barbárok betörése
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
"S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…" (Kavafisz: A barbárokra várva)
Majd reggel lett, és futárok érkeztek megint a limesek felől, s újabb barbár törzs feltűnését jelentik e marcona fiúk.
Nos, ha úgy tetszett is egy kicsinyég, hogy nincsenek többé barbárok, most már bizonyosság: csak azok a barbárok nincsenek; úgyhogy bizakodhatunk ismét…
S a tegnapi hajcihő, az sem tekinthető hiábavalónak, de nem ám, próba volt, hogy ma már flottul működjön minden.
Íme a császár el is indult a városkapu felé, trónjával a hóna alatt, koronával a fején (méltóképp készül fogadni fő emberüket); a szenátus tagjai pedig mind a fórumra sietnek. Ja, és a két konzul is, no meg a prétorok persze, kik a barbárokat elbűvölendő, ma is olyan díszekben pompáznak, hogy a Nap rájuk emelé szalmakalapját…
És nini, már meg is jelent az első barbár (mögötte a végeláthatatlan had), s császárunk kezéből, hopp, kitépi a pergamentekercset, kultúránk rövid foglalatját; de csupáncsak arra kíváncsi, óh, egek! hogy a pergamen miként ég…
Ha visszatérsz a házba, ahonnan eltemetted, nyitva még az antik szekrényajtó, s ott találod a piros csempekályhán a zománcozott, kerek fülű teáskannát, a villát az edények között a mosogatóban, a pamacsot, s a borotvát a habos vízzel teli fehér lavórban, a kockás inget a széktámlán. Keresd őket a fénykoszorúk itt felejtett illatában, s a kandallótükörből valaki szembenéz veled: a konyhaasztalon szárad az utolsó kenyérszelet.
Barát is elhágy, család is elhágy, látogatóm sincs, beteg a testem, szegény lakomban senkit se látok, rejtett faluban, koplalva fekszem. Fagy ereszkedik. Lámpám sötétül. Tárt függöny lobog kettérepedten. "Cör, cör": ablakom alatt az éjben. az új hóhullás fülembe zizzen. Vénülök, mindig rosszabbul alszom, kelek éjfélkor, ülök meredten: érzést feledni mért nem tanultam, hogy nagy magányom békés lehessen? Mérhetetlenség és mulandóság kénye-kedvére kivetve testem! Kormos éjfélben négy éve ébren ezerháromszáz éjszakát lestem.
