Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. Azt dédelgeted ami gátol, ami megóv a kimondástól, úgy őrzöd, mint koldus a rongyát, hogy tested pucérnak ne mondják. Észrevétlenebb a fedettség, a megtagadott meztelenség, a félbenyelt döbbentő - mondat, ára behódolt nyugalomnak. Elhessegetsz sok sas szerelmet ha kotlós biztonság melenget, moccanna vágyad bár: cseréld el a meleget a repüléssel. . . A szárny alatt a szárnyalás - vágy: gyutacsát vesztett bamba gránát, sorsától fél, robbanni reszket, magát alázza játékszernek. Élve maradt szomorú bomba, egykedvű csirke, puha tollban, szélárnyékban delelő koldus, vigyázatodban egyszer fölbuksz! Félelmed rongyod - óva koldul - szabályos koldus. Sose fordul senki feléd. Nincs szava, élce, nincs tetteden meghökkenése. Örülsz, ha rád se pillant senki, ha nem kényszerül észrevenni, tekintetek pergőtüzének körében kényelmetlen élned. Magaddal is hitetve vallod, hogy bőröddel egy már a rongyod, kínok nélkül letéphetetlen, benne szíved elérhetetlen. Miről titkon vallod: bolondság - őrzöd, akár koldus a rongyát, talpig beléje öltözötten lapulsz ártalmatlan közönyben. Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá - s benned van, magadban, ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad
mosolyok mögött lakunk apró-kis lépcsőházi mosolyok mögött rájuk kattintjuk a biccentés nemzetközileg szabadalmazott biztonsági zárját s már otthon is vagyunk megkönnyebbülten bújtatjuk házikabátba pongyolába papucsba a lelkünk reggelig már aligha zavarhatnak legfönnebb telefonon
gyermekkoromban egy utca volt egyetlen utca az egész faluban melynek egyetlen házában sem jártam későbben amikor világföldrajzot is tanultunk már afrika ázsia amerika de még a messzi-messzi ausztrália is templomszög egyetlen négy-ötházas utcájában kezdődött s végződött nekem
a horizontális titokzatosságból negyven év múltán vertikális lett elégedett lehet velem eképpen a legmodernebb igényeket támasztó szövegmagyarázó is igazán elégedett
pedig még fölvonó sincs gyalog tesszük meg a három emeletet
még csak ezután ahogy öregszik a szív a szem még csak ezután ahogy nehezedik a kéz s a mondat egyre több féltenivalóval a háta mögött egyre sebezhetőbben s mégis tétova nélkül naponta végső lépéseire szánja el magát még csak ezután még csak ezután csak ezután kezdődik a gyötrelmek gyötrelme percenként megmérettetel s önnön kételyeid tisztító- tüzébe vettetel krónikás
Feloldani a titkot: ezt akartuk. Volt hozzá minden, hangulat, két csésze kávé, mondanivaló, kulcsok a megfejtéshez, percek, mosoly, jelenvalóság.
Ha nem tudnád, a falióra három napja nem járt, nem akkor állt meg! A zenegép előző este még működött, a rád váró dal ott forgott, forgott köztünk.
Virágos erkélyén a tekintetnek áthajoltak kimondatlan szavak. Élmények illatos italát szürcsöltük, a kávé elfogyott, jaj, nem keresett már az öröm hangzó formát, elemezhető indokot!
Sejtelmek áttetsző ideje hívott és hitegetett újra, belső derű, parttalan izzás,
Megtört időm, varázslatom S varázsom sincs… Parázs atom, Nyüzsögtem én is vakmerőn: Nyugodni sem maradt erőm, Túl száz hazug s igaz csodán, Míg vigaszul ripacskodám Szét önmagam személytelen Örömbe rejtve kételyem… De szép szavakba ölt remény Csak lét kacatja: költemény, S mért boldogít, ha átadom Versnek s világnak bánatom? Tetszés volt célom? Nincs nekem Már légi lelkem, szellemem, Ki látomássá játszik át Mindent és semmit… Gráciát Sem áhítoz s imáz szavam, Föloldozom hibám, ha van: Sok, cirkalommal írt dalom Esendőbb, mint az irgalom. – S hogy színről színre lássatok, Ha bántok, megbocsássatok.
Kovács András Ferenc Fattyúdalok Versek (1993–2003) 85.o.
Ti jártok a fényben fönn, Puha pályákon, boldog géniuszok! Tündöklő isteni szél Érint lágyan Benneteket, mint művésznő Ujjai szent húrt.
Sorstalanul, mint aluvó kisded, Lélegzenek az égiek; Szellemük Szerény bimbóban Szűzen őrzött, Örök virág, És a szemük boldog látás Néma, időtlen Ragyogásban.
De nékünk kiszabva Sehol sem lelni nyugalmat, Csak tűnik, csak hullik A szenvedő ember, Vakon verődve Percről a percre, Mint víz a kövekről Kövekre csapódik, A bizonytalanba alá.
Fönt jártok ti a fény puha földjén, boldog Géniuszok! Sugárzó isteni szellők éringetnek titeket: szent húrokon így művésznő ujja ha játszik.
Sorstalan, így, alvó csecsemőként lélegeznek az égiek; szűzi-szerényen, bimbón őrzik: múlhatatlan virul ott a szellem, boldog szemeikből pillant csöndes, tiszta öröklét.
Nékünk más adatott. Ne lehessen nyugvásunk helye. Tűnnek, buknak a szenvedők, vakon, egy óráról a másra, mint a víz verődik kőről kőre, éveken át a bizonytalanba.
Csak jel vagyunk, mögötte semmi, kín nélkül vagyunk, és már-már elfeledtünk beszélni is a messzi idegenben. Pedig ha emberekről vitáznak fenn az égben, s hatalmasan mozdulnak a holdak: a tenger is szót szól majd akkor, és a folyamoknak új meder kelletik. Csak Egyvalaki áll mindenek fölött, szabhat bármikor változást, törvényt sem igen áhít. Felcsendül akkor majd az Írás és a tölgyek örök hegyi hó közt lengenek. Mert nem tehetnek mindent az égiek: a halandók előbb pusztulnak el. Fordul ezért a Visszhang is feléjük. Nehézléptű az idő, de világra hozza majd az igazságot…
A Versmások rovat ilyetén elnevezése saját csinálmány, versfordítások lappanganak benne, mert ugye így hívjuk, így szoktuk nevezni, ha idegen nyelvből magyarra fordítunk egy verset, csak felfogásom szerint, verset nem lehet fordítani, se le-, se fel, legfeljebb létre lehet hozni egy magyar versművet, amely nagyon-nagyon hasonlít az eredetire, annak mintegy mása, versmása.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szivében megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
Néha úgy hiszem, ennyi volt. Már láttam mindent, mit szabad: nyár estén napnyugtát vörös téli hajnalt tavasszal szél táncát és délre húzó darvakat.
Néha úgy hiszem, ennyi volt. Éreztem mindent, mit lehet: bódult mámort, lebegést viszonzott szerelmet szorító féltést és dühös, sós könnyeket.
Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok. Már nem jön több új kezdet: az élet csak ennyi. Majd becsapom magam is bölcs mosolyt hazudok mert tovább kell menni.
Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak. Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt. Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és magad megadni késztet a férfiölelés. A támadásra vártál, hogy megadhasd magad. De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.
Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig! Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik, mikor számban csupán még jövendő íz zamatja édesíti a nyálat, indít meleg szavakra! Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék. Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!
Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték. Téged az ágyba döntött a szigorú betegség, keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt, s elvitte veled együtt testednek titkait. És vége, vége, vége. Elmentél csókolatlan. A csók örök adósság. Míg adhattam, nem adtam.
Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás! Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz, tested, mit érintetlen átadtam a talajnak, a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad, elhódított a vén föld és én azóta folyvást siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.
Szeretném megköszönni még a nádat, mely néha sárga, néha almazöld, a dőlt fatörzsből hajtó barkaágat, s a keskeny ösvényt ott a híd előtt, mely dombra hágott, önmagát gyötörve, a parti dombra, és ott megpihent, – azóta nézi lenn a víztükörben a benne látszó kettős végtelent. Szeretném megköszönni még a gyűrűt, mely kő után a vízben szertefut, a pittyegéssel terhes berki sűrűt, s a völgytorokban álmodó falut, a mályvaszínű, kékbehulló estet, s a vadlibát az őszi kert fölött, az elborongó csendesítő csendet, – s az Árnyat is, mely súgja már: jövök.
Akihez soha nem futott nő karját kitáró repeséssel, az még soha nem érkezett meg, csak megjött mint az álom éjjel; akihez nem szaladt, ki várt rá, amikor a küszöbön feltünt - nem érzi, hogy nincs egyedül, csak azt érzi, hogy magánya megszünt. .... Repültél hozzám s felborultak a székek szinte körülötted, a tárgyak józan sorfalát szép suhanásoddal szétsöpörted, jöttem, dobolt a lázas expressz, a szívverésem nem kevésbé, s elémfutásoddal avattad betoppanásom érkezéssé, jöttem száz mérföldön keresztül, de az a két vagy három méter - amit utamból visszaadtál - mérföldek ezreivel ért fel, az a táv, az a semmi - pálya amivel megröviditetted utam hozzád, az méri hosszát lemérhetetlen közelednek
Hozzád könyörgök, óh, Hozzád, kit még imádok, az örvényből: ide, ide zuhantam én. Zord táj, szűk láthatár nehezedik körém, s éjjel a borzadály röpköd itt és az átok;
félévig nap süt, óh, melegnélküli fény, a másik féléven át sötét fed, örök éjfél; meztelenebb ez a világ a sarkvidéknél; se állat, se patak, se erdő, se növény! Nincs hát, nincs borzalom, amely túltenne dermedt dühén ennek a jég-napos, vad végtelennek, s ezen a megujúlt fekete káoszon.
Boldogabb nálam a leghitványabb barom: irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet, olyan lassan pereg orsaja az időnek!
Neki, hiszen leszaggatta a hársak koronáját; a vasingek urának, a sisakforgók számontartójának, neki feszítsd a lándzsa hegyét, alkony, alkony szele, segítőm, végrehajtóm.
Csak annyira bántsd, hogy ne közelítsen, soha vizembe korsót ne merítsen, soha ne álmodjon kertünk világló, sarjadni vágyó repkényeiről; a fűről, ahová holdak hevernek, a szőlő csuklójáról, bokájáról, a harmatszületésről, -száradásról, a fényesedő útról, mit a lelkek mezítláb egy irányban végigjárnak, közelébe jutnak a jó homálynak: sejtjeikben sem lakik félelem.
Jó szó, jó szellő, légy te fegyverem. S ha őt nem tartod távol perceimtől, engem kapj fel láthatatlan levélként, elmúlni vágyó semmi lebegésként; vigyél el, rejts el, jó szó, édesem. Szép a halál és szenvedéstelen. És a csönd is szép, szenvedély nem bántja; menj, szél, hírem se fordítsd evilágra.
Szervusztok. Drága Teresa, Kedves Bajkálifóka, szívből köszönöm! Nektek, Mindenkinek Jó egészséget, minden jót, szeretettel:
*
Köszönöm a tájékoztatást, a biztatást Bajkálifóka, a másodikat mikor kapjátok? Valóban kibírható hatások jelentkeztek nála, orvosuk ajánlására a felesége is
bevállalta, őt is Szputnyik V-vel oltották pénteken, drukkolok értük. Teresa kedves, ez igen, határozott vagy. Én sokáig gondolkodtam rajta, akkor hajnalban jelentkeztem, a háziorvosomra bízva a nehéz döntés egy részét.
