Ammianus Marcellinus (XV, 11, 8):
„Dein prima Germania, ubi praeter alia municipia Mogontiacus est et Vangiones et Nemetae et Argentoratus barbaricis cladibus nota.”
Id. Plinius (IV, 17):
„A Scaldi incolunt [texero] Texuandri pluribus nominibus, dein Menapi, Morini ora Marsacis iuncti pago qui Gesoriacus vocatur, Britanni, Ambiani, Bellovaci, Bassi. introrsus Catoslugi, Atrebates, Nervi liberi, Veromandui, Suaeuconi, Suessiones liberi, Ulmanectes liberi, Tungri, Sunuci, Frisiavones, Baetasi, Leuci liberi, Treveri liberi antea et Lingones foederati, Remi foederati, Mediomatrici, Sequani, Raurici, Helveti, coloniae Equestris et Raurica. Rhenum autem accolentes Germaniae gentium in eadem provincia Nemetes, Triboci, Vangiones, in Ubis colonia Agrippinensis, Guberni, Batavi et quos in insulis diximus Rheni.”
„valószínűleg az akkori latinban sem volt c hang. (Lásd Ceasar - Kaiser)”
Ez nem más, mint a szabályos hangfejlődés tanításán alapuló egyfajta spekuláció. Az indogermanisták ugyanis felosztották szatem és kentum nyelvekre az általuk kigondolt indoeurópai nyelvcsaládot azon az alapon, hogy szerintük az egykor létezett alapnyelv felbomlott volna hátul képzett mássalhangzókat (k, g, h) és elöl képzetteket (s, c, cs, z, zs) alkalmazó idiómákra. A latint a kentum csoportba sorolták, ezért – némi szóviccel élve – szabályosan „elvárják” tőle, hogy úgy is viselkedjék, mint ahogyan azt a kiejtést nem ismerve egyszer már kikövetkeztették.
Kiderült azonban, hogy az említett felosztás nem jó, mert valamennyi indogermánná minősített nyelvben egyaránt előfordulnak kentum meg szatem variációk, legfeljebb különböző arányban. Másfelől nyilvánvalóvá vált, hogy a nyelvek nem isteni sugallatra fejlődnek, nem is valami egyéb transzcendens determináció révén, de még csak nem is ebihalak módjára. Ettől fogva pedig jogosan merül fel az igény, hogy – minő döbbenetes gondolat! – esetleg a beszéd alanyát, a gondolkodó (és a kreativitásnak rendszerint híján nem levő) embert is bevonják ebbe a nyelvi változások okait feszegető elmélkedésbe. Így tehát szükségtelen feltennünk, hogy a korai latinban a c-t csakis k-nak ejthették (/takitusz, mukiusz szkévola/), mert egyáltalán nem biztos, hogy a késői /c/ hangérték valamiféle „fejlődés” eredménye. Magyarán a /k/ hangértéket csak azért kellett feltételezni, hogy minél tisztábban besorolhassák az ólatint a centum („kentum”) nyelvek közé.
Nyilván erősen hasonlított a törökre, ezt senki nem vonja kétségbe. De olyan szögletes és primitív megközelítést, hogy csak azért, mert a türköt részleteiben ismerjük, a korábbi hun nyelvet meg nem...
Földrajzi fogalomról lévén szó, ebben az esetben nem kell sokat mérlegelnünk, pl. régészek is számtalanszor írják, hogy neolitikus romokat tártak fel Törökországban, Irakban... Vagy mi a kifogásod az "Északnyugat-Afrika" ellen?
Valóban, meg kellene vizsgálni, hogy a szűkebben értelmezett magyarok türk neve mennyiben toposz, vagy mennyiben nem az a khorezmi Dzsajháninál, illetve a bizánciaknál. Lehet, hogy azok a magyarok, akikről ott szó van, valamikor türk politikai keretek közé tartoztak. Kézainál aligha lehet toposz az Aba Sámuel khorezmi származására történő utalás.
Kik voltak a magrebiek? Mohamedánaink – korabeli kifejezéssel izmaeliták, bőszörmények, szerecsenek – ezen csoportját az Afrika északnyugati vidékeiről elszármazottak alkották. "
Képes vagy egy mai, vagy párszázéves fogalmat visszavetíteni 12. századba...
A kálizokat tehát nem araboknak kell elképzelni, hiszen a mohamedán világ lakosságának ezek amúgy is csak töredékét adták. Kmoskó hangsúlyozza, hogy a középkori iszlám vezető értelmiségében az arabok gyakran elenyésző kisebbséget alkottak. Uvarazmiya őslakói lehettek tehát ezek a mohamedán hitre tért kálizok. Talán nem túl nagy merészség megkockáztatni, hogy zömében avarok voltak!
Ugyancsak a Granadai írja: „Itt ezerszámra élnek a magrebi származásúak, és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják, keresztényeknek tettetik magukat, s titokban tartják, hogy muszlimok. A magribi származásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot.”
Kik voltak a magrebiek?Mohamedánaink – korabeli kifejezéssel izmaeliták, bőszörmények, szerecsenek – ezen csoportját az Afrika északnyugati vidékeiről elszármazottak alkották. Al-Garnáti besenyőket említ közöttük. Nem volt kevésbé összetett etnikai szempontból moszlimaink másik tábora sem. Keletről jöttek, Horezmállamából. Ezeket az Aral-tó vidékéről ide költözötteket hívtuk kálizoknak. Kézaia tanú rá: jóval 712. évi arab leigázásuk előtt Atilla fia Csaba közülük választott feleséget magának, s ugyancsak e gestaíró szerint „de gente Corosmina” származott Aba Sámuel.
Abu-Hámid azzal dicsekszik, hogy a magyarországi muzulmánokat ő tanította meg a pénteki imára. Ebbéli működését eredményesnek ítéli: „Ma már több mint tízezer helyen prédikálnak péntekenként, nyíltan vagy titokban, mivel országuk hatalmas.” Ezután elbeszéli, hogyan harcoltak hittestvérei Géza oldalán Mánuel császár ellen, hogyan ejtettek mohamedán türk foglyokat, és miként adott a császár „rengeteg kincset és számos muszlim hadifoglyot” a békéért cserébe.
Magával a királlyal is elvitatkozott al-Garnáti a többnejűségről...
Ezek az eredmények egyébként valahol várhatóak voltak, s talán eljön az az idő is, amikor nem törökös nyelvekről, hanem hun kapcsolatú nyelvekről fognak majd beszélni
"Vendége iránti kitüntetett bizalmát tanúsítja, hogy Géza diplomáciai megbízatással engedte útjára a Granadait. Azt mondta a családjához – a Volga-torok környéki Szágszínba – utazó tudósnak: „Hagyd itt idősebbik fiadat, Hámidot, én pedig elküldök veled egy küldöttet, aki majd összegyűjt nekünk olyan moszlimokat és türköket, akik szegények és gyengék ugyan, de kitűnőek a nyilazásban.” Iszmáil ibn Haszant, egy böszörmény emírnek a fiát s annak szolgáit, kíséretét adta mellé. Ibn Haszán a következő évben célhoz ért, s iszlám harcosok kíséretében indult vissza a törökök földjéről."
Mégis, mekkora lehetett a Magyar Kir. káliz, böszörmény közössége? Úgy tűnik a 12. századig az uralkodócsalád szoros kapcsolatban állhatott velük. Szerinted Aba Sámuel nemzetsége is hozzájuk köthető?
Úgyszólván az összes ősi (tehát bizánci vagy nyugat-európai átvételként nem magyarázható) Árpád-házi személynév kimutatható Elő-Ázsia ókorából, mint azt a méd topikban láttuk: Ámos-Álmos (volgai-bolgár uralkodónév is), Árpád, Emeš-Emesa-Emese, Levent-Levedi-Levente (óbolg. 'hős'), Gazah-Ghazza-Gáza-Géza, Bél-Béla, Vaik-Vajk...
Szigorúan véve a történelemre vonatkozó összes állítás csak feltételezés, ill. spekuláció. Ennyire nagy filozófiai mélységekbe én a magam részéről nem bocsátkoznék.
Az Árpád-házat a parthusoktól tudtommal nem eredeztette itt senki.
A "török származtatás"-ról: Ez egy nyelvészeti alapú megközelítés, ami történetileg elég érdekesnek látszik, ha számításba vesszük, hogy például a hun birodalmak vezető etnikumára is sokan egyszerűen csak rásütik, hogy "török" vagy "törökös" nyelvet beszéltek. Ugyanis a hunok korábban hoztak létre birodalmakat, mint a türkök, és a Hiung-nu Birodalomba a türkök éppenséggel bele is tartoztak. Ezért meglehetősen módszertelen dolog az időben későbbi népcsoport nyelvét abszolutizálni, és más nyelveket, ad absurdum: etnikumokat a türköktől származtatni. A türk-török kifejezést szvsz nem szabad egy olyan hipotetikus nyelvcsalád neveként használni, amelybe korábbról adatolt népcsoportokat is besorolnak vagy megpróbálnak besorolni. Újabban pl. a mongol Isjamcs és Harmatta bizonyította, hogy a türkök a rovásírásukat is a hunoktól örökölték.
Forrásokat idéz, amelyekben a kelta-germán nemet népnév előfordul. Ez a népnév kerülhetett át hozzánk hunugur közvetítéssel, mint láttuk, elsősorban a IX. század 20-as éveitől nyugatról visszatelepedő var-khunok jelzőjeként.
Három esztendőt töltött II. Géza király országában Abu-Hámid, ezalatt az uralkodó kihallgatáson fogadta őt. Idősebb fiát hátrahagyva indult haza azzal, hogy reményei szerint visszatér. A király vörös arany arcmásával lepecsételt kísérőlevelével belépő idős utazót a kijevi uralkodó határtalan tisztelettel fogadta. A sorok megtették hatásukat, a fejedelem „nagy becsen tartotta a básgird király levelét, félve tőle”.
Vendége iránti kitüntetett bizalmát tanúsítja, hogy Géza diplomáciai megbízatással engedte útjára a Granadait. Azt mondta a családjához – a Volga-torok környéki Szágszínba – utazó tudósnak: „Hagyd itt idősebbik fiadat, Hámidot, én pedig elküldök veled egy küldöttet, aki majd összegyűjt nekünk olyan moszlimokat és türköket, akik szegények és gyengék ugyan, de kitűnőek a nyilazásban.” Iszmáil ibn Haszant, egy böszörmény emírnek a fiát s annak szolgáit, kíséretét adta mellé. Ibn Haszán a következő évben célhoz ért, s iszlám harcosok kíséretében indult vissza a törökök földjéről.
"A Kazár Birodalom népessége köztudottan összetett volt, a szabírok mellett türkök, kálizok (khorezmiek, vagyis a perzsául „Uvarazmiyá”-nak mondott államból bevándorlók), alánok, zsidók, továbbá böszörmények, azaz „muzulmán”-ok is éltek benne. De éltek itt médek is, másként mondva „baskír”-ok, akiknek egy része majd részt vesz majd a Kárpát-medence elfoglalásában. (Az m–b hangátmenetre a „baskír” és a „böszörmény” szavaknál méltóztassanak felfigyelni!)"
Az árpád-kori teljes településszám hány százalékát tehették ki a káliz, böszörmény települések? Illetve az adószedés, mely területein működtek ők? Az egyházét is ők szedték? Mi lett ezeknek a közösségeknek a sorsa?
"Egy 1150 körül tudósító mór utazó, Abu Hámid al-Garnáti megfordult II. Géza udvarában. A magyar uralkodótól – mai kifejezéssel szólva – diplomáciai megbízást is kapott, leírja beszélgetését is a királlyal."
