“Egy bácsikám, ki csősz volt s egész évben a Varjúdomi kunyhóban lakott olyan mesét mesélt, amilyen éppen abban a percben eszébe jutott. Az volt a jó, hogy élni kellett, élni a sok szeszélyes mesét. Így csinált nékem hosszú orrot, kedvet ahhoz, hogy éljek úgy, ahogyan ő élt. Mert ő volt, ő meséje minden hőse, a hónapok és magok ismerője, kinek a nap volt kalendáriuma, szél a nagyapja, parázs meg a húga”
Franctuggya... most hirtelen eszembe jutott egy kétezres évek környéki szüreti bál. Akkoriban, amikor kezdtek nagyon menni ezek az egyemberes haknizenekarok.
No, ott egynek fellépett két srác meg egy lány - gőzöm sincs már, hogy mi volt a nevük - két komolyabb szintivel, aztán olyat toltak, hogy na!
Rájuk például pont ezért emlékszem, mert nem midiről ment a műsor, hanem játszották: színesen, gazdagon, itt-ott imprózva ahogy szerintem egy zenekarnak játszania kell.
Persze az "elektronikus hangzás" errefelé nem menő, de tőlem nagy tapsot kaptak. :)
A magyar együttesek mindig olyan "kevesek" voltak a külföldiekhez képest. Jó, talán kinn nagyobb merítésből lehet válogatni, de a magyaroknál mindig csak azt láttam, hogy szegényes a hangszerelése a daloknak, van kábé egy szólam, és annyi.
