A világűr nem üres kutatási adatok szerint 1 köbcm, világűr átlag öt részecskét tartalmaz, ezt 1köbmm-es cső formájú tér gyanánt vizsgálva 1m. hosszú térrészben öt részecskét találunk. Vizsgáljunk most részecske átmérőjű világűr teret fényévnyi hosszban, tegyük fel, ha ebbe egy részecske esik, (most nem akarok nagy számokkal bíbelődni) akkor 12 milliárd fényévnyi hosszú térrészbe a valószínűség szabályai szerint 12 részecskét találunk. Ennyi részecskén küzdi át magát az a foton amelyik ilyen messziről érkezik hozzánk. A felkelő és a lenyugvó napból szemünkbe érkező fény valószínűleg ugyan ennyi részecskén verekedte át magát, mivel a sűrű légrétegen ferdén jutott el hozzánk.
Áruld már el nekem, miből táplálkozik a te lenyűgöző rendíthetetlen magabiztosságod!
Szeretnék egyszer én is ilyen fensőbbségesen nyilatkozni valami olyasmiről, amiről semmit se tudok. Mondjuk a molekuláris genetikáról, a szanszkrit nyelvtanról, vagy esetleg az emelt alapú négy szűk szeptimről.
Hogy azok szerencsétlenek mennyire egzotikus fordulatokat vesznek!
Miközben én továbbra is azon töröm a fejem, miként láthatnék rá inkább magára a valóságra.
Annyira irigylem ezt a tiszta romlatlan együgyűséget.
Bizonyára azt gondolod, hogy szellemeskedtem, pedig nem. A vizsgált objektum a mi galaxisunk. Vannak - legalábbis elvileg vannak - olyan észlelők, akik még csak a 13,8 milliárd éves múltunkat látják, azt a sugárzást, melyet az azóta atomokba kötött töltések bocsátottak ki. Akkor most milyen "dinamizmusra" kell gondolni? Itt, de nem most, hanem 13,8 milliárd éve. Bár felőlem lehet akár most is.
Nézd, annyi egzotikus fordulatot tesz ez a szerencsétlen Nagy Bumm-os világunk (elmélete), csak, hogy a létét - naagy bummos létét - igazolja, hogy ez már nekem kicsit soknak tűnik.
Én továbbra is töröm a fejemet, hogy mivel lehetne egy való-világra rátalálni.
Ez egy elég tipikus cikk. A laikus elolvas egy népszerűsítő cikket, és kb olyannak látja, mint egy népmesét, amiben sárkány meg királyfi helyett kvantum meg kvark szerepel. Aztán úgy gondolja, hogy ő jobb sztorit is tud ezekkel a szereplőkkel, és megírja.
Már az első két mondat elvette a kedvemet a továbbolvasástól. Nagyon rosszul van leírva a határozatlansági reláció. Elég pontosan meghatározható egyszerre az impulzus, és a pozíció. A lényeg: a kettő szórásának szorzata mindig nagyobb a redukált Plank állandó felénél. Ez pedig egy nagyon pici érték, bár egyetlen részecske esetén már jelentős lehet, és elvi korlátot állít a pontos meghatározhatóság elé. Szó nincs arról, hogy egyszerre csak az egyik mérhető. Mérhetők, de nem pontosan.
Hát való igaz, a bumm elmélet igazolásához sok komoly fordulat lezajlásának elfogatása szükséges, én meg a józan egyszerű változat bizonyításán töprengek.
Eddig a felvetéseim erős ellenszenvet váltottak ki a kissé túlkomplikált teóriákat jól ismerők, azokat igazoltnak elfogadók részéről.
Én türelmes vagyok, ha minden felvetésemet egy egy már rég és jól kidolgozott teória cáfolja is, engem nem nem térít el a további önálló gondolkodástól. Lehet, hogy nem tudom hitelt érdemlően megcáfolni a mostani Tudomány nagyra becsült téziseit, de attól azért azok nekem kétségesek.
Ennek ellenére köszönöm a közreműködésedet, és az összes hozzászóló e rovaton kifejtett véleményét, a kulturált párbeszéd mindig hasznosabb mint az egymás pocskondiázása.
Einstein, az ő gravitációs matekjának magyar segítséggel történt kidolgozása után csalódottan jelezte, hogy műve aligha lesz gyakorlati célokra használható.
E tévhitében két agytröszt próbálta megingatni igen hamar: Friedmann és Schwarzschield.
Nagyon hamar elvesztettük őket, valami háború rosszvoltából ...
"a "horizonton" túli objektumok "tovább nyújtódó fénye" ad e számunkra észlelhető infravörös nyomot?"
Az égbolton ma látható CMB túlnyomó többsége az infláció végére a horizontunkon kívülre fúvódott, és a későbbi lassuló tágulás alatt lassanként került csak vissza belülre.
Ugyan már! Épp a lassuló tágulás volt a Nagy Bumm alapelgondolása, miután kiderült, hogy az Univerzum nem lehet statikus.
Később, a nyolcvanas években derült ki, hogy a 10-33 - 10-32 sec környékén kellett legyen egy rövid de intenzív gyorsulás, az infláció. Csak ezzel sikerült megmagyarázni a háttérsugárzás és az egész látható Univerzum feltűnő homogenitását, nagy léptékű görbületlenségét, a CMB apró mintázatainak eredetét, valamint a mágneses monopólusok hiányát. A 6 milliárd éve tartó, egyelőre csak mérsékelt gyorsulásra pedig pedig az ezredforduló előtt derült fény, a távoli galaxisok és halmazok Hubble paraméterének kimérésével.
Ne mondd már, hogy te most csodálkozol rá az alapvető lassuló tágulásra!
Meddig folytatódik még ez a lelepleződés?
Elindítasz egy topicot a cáfolatára, ám azt se tudod, miben áll az, amit tagadni akarsz?
Ami még hagyján, de legalább hajlandóságot mutatnál a tanulásra.
Ehelyett ilyen tohuva bohu mondatok igazítgatásával kísérletezel:
"A gyorsuló tértágulás következtében, a határeseten lévő objektumok okán, bizonyos "dinamizmust" is feltételezhetnénk a "horizonton"?"
A lassuló tágulás hosszú (legalább 6 milliárd éves) időszakában, mindvégig újabb és újabb objektumoknak kellett belépniük a horizontunkon belülre, így a ma látható CMB nagy része kívülről jött vissza, de abban nem mutatkozik semmiféle határfelület, hanem igencsak homogén.
Még lassuló időszakkal is számolnunk kell, bonyolódik a bumm-elmélet!
"A táguló tér valamely horizont zónáján észlelünk e ritkább objektum sűrűséget . . ."
A kozmológiai horizontunk, nem valami abszolút hely az Univerzumban, hanem a megfigyelőtől függő. Egy hozzánk képest távoli megfigyelő horizontja máshol helyezkedik el, az ő számára 'horizonton belüli tartomány' lehet diszjunkt a miénkhez képest.
Az Univerzum tere biztosan sokkal nagyobb mint a mi horizontunkon belüli tartomány, s talán végtelen is. Nagyon erre utal a modern precíziós kozmológia egyik legfontosabb eredménye, hogy a tér nagy léptékben görbületlen, s a korábbi kozmológiai időszakokban még a mainál is sokkal görbületlenebb volt, egészen az infláció végéig visszamenve. Márpedig egy görbületlen tér vagy nyílt végtelen (mert nem tud a maga farkába harapni), vagy ha véges, akkor valami keretének, határfelületének kell lennie. Ennek pedig semmi jelét nem tapasztaltuk. A lassuló tágulás hosszú (legalább 6 milliárd éves) időszakában, mindvégig újabb és újabb objektumoknak kellett belépniük a horizontunkon belülre, így a ma látható CMB nagy része kívülről jött vissza, de abban nem mutatkozik semmiféle határfelület, hanem igencsak homogén.
Nekem úgy tűnt, a mikrohullámú háttérsugárzásról beszélsz, eddigi válaszaimat kérlek ennek fényében olvasd.
A kérdésedre pedig: aminek a fénye, jele sok zével eltolódva most ér el hozzánk, az jelenleg simán lehet már a horizonton túl, sőt a mostani gyorsulásos modellek szerint a látott galaxisok fele is, azaz elvileg sem fogjuk megtudni, mivé fejlődtek mára.
A táguló tér valamely horizont zónáján észlelünk e ritkább objektum sűrűséget, ha nem esélyesek vagyunk a VILÁG KÖZEPE pozíciójára. -:)
A táguló tér miatt mennyivel ritkább a horizont zóna még észlelhető objektumainak sűrűsége.
/Ábrázológeometriai ismeretem folytán felmerült bennem a gondolat, hogy a távoli zónákban arányos objektum ritkulást kellene észlelnünk. A tévedésem lehetősége persze nincs kizárva. (Nem tudtam még teljes mértékben magamévá tenni a kozmológia legfrissebb teóriáit.)/
Egy táguló objektum tágulásának mértékét többféleképpen meg lehet adni.
Az is egy jó definíció lehet, amit mondtál, hogy megadjuk időegységenként hányszorosára nő az univerzum. A nehézség benne, hogy az univerzum nagysága nem mérhető, és igen hosszú következtetési láncon keresztül tudjuk megbecsülni. Nem véletlen, hogy nem így adják meg az univerzum tágulásának mértékét.
A másik mérték megadási mód, amit használunk, az a Hubble konstans. Ez szintén az univerzum tágulásának mértékét adja meg, sebesség/távolság formában, ahol is adott távolságra levő 'nyugvó' objektumok távolodási sebességét adjuk meg. A nyugvó távolodó logikai ellentmondását éppen az univerzum tágulásának ténye oldja fel. Ez esetben az univerzum mérete következmény, mivel a látható univerzum méretét éppen a fénysebességű távolodás, tágulás határolja be.
Az ilyen összekutyulásokból jönnek például azok az ökörségek, hogy "egykor az univerzum tágulása meghaladta a fénysebességet is".
Legalább aki ért hozzá, az ne kavarja a kettőt! A tágulás "sebességének" a definíciója a (jellemző) méretek aránya osztva az idővel, mértékegysége 1/s. A távolodás - mint minden mozgás - sebességének definíciója viszont a távolságok különbsége osztva az idővel, mértékegysége m/s. Össze sem vethető a kettő! Az egyik egy mozgás, a másik egy nagyítás.
Egy táguló rendszerben vannak egymástól távolodó pontpárok. Viszont egymástól távolodó két pont nem táguló rendszer.
