Van egy világ, amit belülről ismerek, és nem tudom, hogy oszthatnám meg veled, mert fontosabb a szavaknál, ez mindig kiderül – én benne vagyok és itt van legbelül.
Az én világom oszthatatlan, és elmerülnék most magamban, de hadd legyek mégis itt veled: te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!
Van egy világ, amiben mindig csak ma van, ahol egyedül vagyok, de itt vagyok önmagam, a világomban rend van, és ezt a rendet ismerem, nekem legbelülről kerek az életem.
Az én világom oszthatatlan, és elmerülnék most magamban, de hadd legyek mégis itt veled, mert belülről tudom, hogy így szeretsz, te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!
A nagyvilágban nem vagyunk egyedül, erre kevés a szó, ez mindig kiderül – mindenki külön világ, mégis értünk emberül, mert ami igazán fontos, az itt van legbelül.
Az én világom oszthatatlan, és elmerülnék most magamban, de hadd legyek mégis itt veled, mert belülről tudom, hogy így szeretsz, és értesz olyankor is, mikor én nem értelek!
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk - lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás - lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék - efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb
“Legyen előtted mindig út, Fújjon mindig hátad mögül a szél, Az eső puhán essen földjeidre, A nap melegen süsse arcodat, S míg újra találkozunk, Hordozzon Téged tenyerén az Isten.”
A Te neved is mint annyi más Egy puszta szó csak, nekem írás. Betűjét szülte egyszer egy ihlet Mit még több betű felékesített Más nevekkel, s ez mily' csodás
Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna kitartó, csendes, hű forradalomban élni: – szeretni, hinni a világot; tenni valamit, mivel besugárzod; melegítni: – telet a gyertya lángja; szelidítni: – aszályt a szik virága; rázni a világot: – szellő az erdőt; kérlelve bíztatni: – karsztot a felhők; lázadni: – úgy, hogy magadat naponta feláldozod, ha mégoly kis dologra; ellenszegülni: másképp nem? – parányi toporzékoló ügy nyergébe szállni, osztani magad: – hogy így sokasodjál; kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál; hallgatni őket, hogy tudd a világot; róluk beszélni, ha szólsz a világhoz. Széjjel szóródni – eső a homokra – sivatagnyi reménytelen dologra s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb: – kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!
Indul forró délről a fecske, s millió más madár, szállnak parttalan vizek felett, mire célhoz érnek, tavasz lesz talán. Szigorú rendben sorjázó rügyekben millió virág moccan, igyekszik, a nap felé törekszik. Fekete hegyekből, bukdácsolva megindulnak gyereknyi patakocskák, kagylók és csigák porrá tört héját, gördülő kavicsok lepattant szilánkját terelgetik, ezüst homokká összemossák, s valahol majd egy új sziget születik. Időtlen távolból úton van és felénk tart egy csillag, hogy lehúnyt szemmel földre boruljon. Elindult és majd hozzád érkezik számból egy szó, szememből a ragyogás, hogy fénylő fátyolként föléd hajoljon.
A költészettel az a baj, jöttem rá, ahogy egy éjjel sétáltam a parton - talpam alatt hűs floridai homok, és csillagok parádéja az égen -
szóval a költészettel az a baj, hogy újabb költeményekre ingerel: újabb guppik a tele akváriumban, újabb nyúlfiak
szökellnek elő az anyjukból a harmatos mezőre. Na és hogy lesz majd vége? Lehet, hogy végül eljön majd a nap mikor már mindent összehasonlítottunk minden egyébbel a kerek világon, és nem is marad több dolgunk, csak csendben becsukni füzetünket és ülni összetett kézzel asztalunknál.
A költészet nyers öröm felemel engem, mint a tollat a szél. A költészet élő fájdalom és letaszít, mint lánc zuhan a hídról.
De a vers leginkább mégis új versek írására ingerel, hogy várjam, amint kigyúl a sötétben a lángocska a ceruzám hegyén.
És persze rögtön lopni akarok, betörni a mások verseibe, elemlámpával, símaszkkal, ahogy kell. S milyen szánalmas rablók is vagyunk, zsebmetszők, bolti tolvajok, gondoltam, miközben hideg víz örvénylette körül lábamat, s a világítótorony végigcsapott megafonjával a tengeren, ezt a képet természetesen loptam, mert maga Lawrence Ferlinghetti írta - hogy őszinte legyek egy pillanatra -
a biciklis San Francisco-i költő, kinek vidámparknyi kis kötetét az egyenruhám zsebében rejtegettem a gimi szorongató folyosóin.
Fénylik a sötét, ragyognak a keresztek, ragyognak a testek, belesápad a pazar ég. Légben suhan a lélek s fázón összeremeg, száll a széllel, de félúton elhal céltalan... Ez nem az a világ, ami arra várna, hogy csak úgy megváltsák; kevés itt a hit, sok az ima, a dal, de csak, mint a támasztalan fal, mely minden szélnek megremeg, hiába érnek össze a kezek... Isten tudja jól, hogy ez a világ retteg, egy újabb Megváltótól! Itt még a keresztet sem ácsolnák meg, itt már nincsenek hozzáértő kezek, itt nem lennének tanítványok, itt csak mesterek vannak és mester-helyettesek, akik percek alatt kioktatnák az Istent, itt csak pénz van és nyomorúság, az anyák gyermeküket megfojtják, hisz mostanság ez itt a sikk. Hát ne próbálkozz, Isten, hidd el, cudar világ ez itt lenn; farkas farkassal szemben, támadásra készen, minden hiába, a falka széthullott régen.
Mélyet lélegzik a csend; és toronyiránt víz alatt átússza az Atlanti-óceánt. A gesztenyében lakó csend meg sem moccan, ha fájáról a gesztenye a földre pottyan. Dobj követ a kútba s a csend csak nevet, mert álmodik s az álmát össze nem törheted.
Rómában a keresztény világnak főura, Sok századdal előtte nagy álmot lát vala; Az álmot Isten küldte, mint jós sugallatot – Szavára áhítattal a pápa hallgatott.
Előtte angyal állott, Istennek hírnöke, S ajkáról így hallatszék az intő szent ige: „Igaz hitnek szolgája, Istentől fölkenett, A földön millióktól tisztelve rettegett!
Adj mindenkinek áldást, ki kér áldásodért; De meg ne vond érdemtől azt érdemtelenért – Mellyel díszítni szántad a lengyelek urát, Boleslawnak ne add meg a szentelt koronát.
DE holnap virradattal követség jön eléd, Egy ismeretlen népnek hozván üdvözletét; A népnek fejedelme kéréssel van hozzád – Fején legillendőbben fog állni koronád.”
Szólott az égi hírnök; a pápa megriad, S Istennek intéséért buzgó hálákat ad. Ajtóját ismeretlen követség nyitja meg, Párduccal és kócsaggal ékes magyar sereg.
Egy főpap a vezérök, tisztes ruházatú, Asztrikus érsek, ékes és dús szónoklatú. „A Kárpátok honából köszönt egy hősi nép!” kezdé szavát – s a pápa előtt féltérdre lép.
„Fejedelme Kárpátoktól parancsol tengerig, Övé a föld Dunától Erdélynek széleig; István fejedelmet értem, ha hallottad hírét, Dicső Árpád utódját és Géza gyermekét.”
„Hírét a hős magyar nép vérrel jegyezte fel. – Viszont a pápa – küzdvén Európa népivel. Nincs nagy határon ország, hol romboló kara Nem volt a nemzetnek csapása, ostora.
A dajka ő nevökkel ijeszté gyermekét, Még szentegyházainknak sem hagyták meg kövét… Vajh, ismerjük bíz őket, a dúló hősi vért; S rettentő a magyar név előttünk mindezért.”
Mond borzadás jelével ez egyház főnöke, De tiszta méltósággal kel István hírnöke: „Ha ilyen volt valóban Árpád nemzete, Annál nagyobb ezentúl e népnek érdeme.”
S lefesti szónokajkkal múlt mellé a jelent, Újabban a magyar nép mi szépre, nagyra ment. Lefesti lelkesedve Istvánt, az új vezért Ki új pályán indult el aratni új babért.
S most merre a Dunának, Tiszának habja mén, Áll millió magyarral az egyház küszöbén, Melynek keblébe vévén magasb sugallatát, a békés haladásnak tűzé ki zászlaját.
„De még a munka kezdve van csak, végezve nem! – Folytatja a magyar pap – küldöm kérdést teszen: Hogy amit a vallásért honában mívele, Az egyház fejedelme megszentelendi-e?
Megszentesítni kész-e Jézusban szándokát, S melyet viselni kíván fején, a koronát? Hogy lenne, mint más ország, Árpádnak hős hona, S fejedelmét díszítse királyi korona!”
Szólott a szónokérsek; a pápa ősz szemén Öröm könyűje látszik, arcát övedzi fény – A szónokot szívéhez szorítja két keze, Kimondhatatlan a kéj, mit lelke éreze.
„Engem címeznek – úgymond – apostol címivel; De küldőd ilyen címet még méltóbban visel. Eredjetek s mondjátok, mondásom az vala: Hogy István nemzetének fölkent apostola.
Eredjetek s mondjátok, áldásom van fején, S mely nyomdokába lépett, dicső, hős nemzetén; Az egyház fejedelme királynak ismeri, Mert már előbb az Isten királynak tűzte ki.
Eredjetek – s elővé a drága koronát, S átadta azt, követvén Istennek jós szavát – Legyen királyi dísze – mondá – e korona, S alatta nagy és hatalmas Árpádnak hős hona!”
S átadta a követnek királyi ékszerét, Mely ékesítse mától István fölkent fejét, Mellé kettős keresztet hódolva nyújta át, Mellyel megtiszteltesse mint Úr apostolát.
Ekképp nyeré meg István az ősi koronát, Mely nyolc századnak óta díszíti homlokát Magyar királyainknak. Megemlékezzetek, Hogy azt az ősi monda s a kor szentelte meg.
Voltak percek, melyek órákat értek. Voltak órák, melyek napokká értek. Voltak napok, melyek évvel felértek. Voltak évek, melyek örökké élnek. Voltak döntések, melyektől volt okom félni, s voltak érzések, melyekért megérte élni…
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem sajdulok néha aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe - bár szívesen tenném- a mozdulataid is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, miattam se szavad, se élted el nem véted, a nyakkendőd is biztonságban van.
Két szavad közt a köz, a csend leszek, úgy maradok meg, észre sem veszed.
hiszek a szélben, ha illatodat hozza utcák szürke porán, hiszek az esöben, ha múlt perceket kopogva ablakomon élni kezd a magány, s miközben a csendet színesre festik halkan koppanó tavasz illatú percek, emlékeim délibáb-táncát puhán megöleli a vörös est néha fa árnyékához támaszkodva, közös perceket számolok s hajnalban meglesem arcod mi a függönyben maradt. Talán.
A villám is magányos, nem él fényben sokáig, csupán addig, míg elérhet felhőtől az első fáig, mellyel egyesülni vágyik. A vers maga is ilyen. Magányos fényében él, ameddig élhet, indul tőlem, talán megtalál téged.
Figyeltem, ha szól: nagy csöndet teremt. Ha ír: világos, áttetsző mondatot terem. Mondom én: maga lesz a kötelező bravúr, mikor tetté nő a szó és a lélek szépen ellazul a hely bárhol is legyen: templom vagy tanterem, kiránduláson – Rómáig – biciklinyereg. Végülis egyremegy: hiszen vele az Úr, a szelíden súlyos szavú van mindig jelen.
Vannak szavak - már szinte élők, mint a falevél. Lélegzenek, suhognak, izzanak, s mikor kisüt a nap, egy pillanatra megpihen a fény rajtuk. Szemhúnyva várják. Fényt a fény, életet élet, szót a szó ...
Aztán fordul a szél, suhint az ősz, vetkőzik a karó, és megsárgul a lomb is: vége már. Riadva száll, akár vak tó fölött csapongó vak madár.
Hiába élt, hiába volt, lélegzett, izzott, szólva szólt. Élt, de lehullott: vége már. Elmúlt a nyár.
Vannak szavak: élők, de élők csak, mint a levél. Lélegzenek, suhognak, izzanak, – s mind egy nyarat ha él.
De van szó, van szó olyan is, ha ritka is, mely nem egy évet él. Nem hullik földre, mint a falevél, nem tépi, fosztja, bárhogy fújja is a szél.
Az ősznek sincs hatalma rajta: vak, ólomszínű tó, sebzett madarak, avarba pergő, már-csak volt szavak fölött is égig ér.
A szó, a szó, a szó, az egekig ható, szívekbe markoló. Mit az ég íve fent, tó tükre idelent nem némít: visszazeng. Vak tóban vak habok tükrén is fölragyog, szélnél hatalmasabb, fényesebb, mint a nap.
Van szó, van olyan is, ha ritka is, amelyre ráfelel az ég, a szél, a szív. És szól, szól, egyre hív. Perel. Halállal, ősszel, mindennel, ami - szégyen bevallani - kemény pámcélként a szívünkre fagy. Van szó -
Élni, élni, élni, élni...- élni kell! Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet! Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve! Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt, szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élni kell!
Élni kell, mikor kimondják: - "Rák!" - "Gümőkór!" Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni! Élni kell, ha tudatják: - "Létszámfeletti!" Élni kell, ha sziszegik: "Már nem szeretlek!" Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál: - "Későn jöttél!" Élni kell, ha hirdetik: - "Életfogytiglan!" Élni kell, ha dob pergeti: - "Golyó által!" Élni kell még, élni kell még pár óráig!
Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül. Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad! Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek! Élni kell, mikor már sokszor érezzük: - nem lehet élni!
S élni kell, ha kuporgatva napot napra; élni kell, ha könyörögve, reménykedve: - egy tavaszt még! Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért! Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!
És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk! Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve, betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt, szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élünk, élünk!
Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad. Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük - nem lehet élni! Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni! Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet! Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!
Forrás:
Arany-Tóth Katalin weboldala aranykati.blogspot com
A decemberi fagyok még dér-ruhában járnak, köntösbe bújt remény tárja karjait felém. Csupasz fák tövében, didergő, csonka árnyak új tavaszt várnak a szunnyadó lét csönd-peremén.
Újjászületni vágyom már én is úgy e Földre, ahogy a szirmok bontanak új illatokat! Lélek-színekben pompázva, fényleni végre, kérges múlt alatt hagyva a véres korbácsokat,
vagy szabadon engedni mind, mi gyötört és kínzott, mert szűkülő időmben lassan elfogy a tér… (Talán a nyomor falaiból rám táblázott részvét egyszer majd beteljesítő kincseket ér.)
Ha hátat fordítanék e vajúdó világnak, nem látnám siratva, mi az, mit szégyellni kell. Kényszerű vaksággal temetném a hibákat, s nem láttathatnék a szavak vádló szemeivel.
Remélek hát kegyelmet és ringatok szerelmet, álmokat hordozok haldokló koldusokért. Éjeket virrasztva gyónom meg vétkeimet, s a tavaszba simítom tört létem csönd-peremét.
Arany-Tóth KatalinCsöndszekér(2016) aranykati.blogspot com
Álmomban Nap voltam, szél voltam, esőként hulltam a földre. Hollószárnyak röpítettek vadvirágos, zöldellő rétekre, tündér-leplet terítettem bélpoklos, fekete sebekre.
Vágytam, hogy lehessek könny-harmat reggelek, regés szivárvány-egek, s legendák ismerőse: didergő királyok, jávorfát öntöző leányok, faragott furulyák csöndes könyörgése.
Örökkön keresve, futva és elesve utaztam a Föld körül, csillagok közt, holdsugárban, lebegve, magányos-nesztelenül.
Mesemúltból visszatérve, vállamon maradt egy kék palást. Rózsám tüskéje, mint a hajnal tiszta fénye, s mint anyám, gyermekem, szerelmem ölelése, mind, mind engem vigyáz. Hitem, s igazam bennem érik, s bár vagyonom szűken mérik, tudom, hogy mi fontos, megmarad.
Lábaim már nem sietnek, Utamon törött szárnyú angyalok szelíd mosollyal követnek – a Világgal egy vagyok.
S te édes-szomorú, gyermeki varázs-világ, úgy lobogsz bennem most is, mint rőt gyertyaláng… s ringatsz, ringatsz, mint hajdani mesékbe halkuló, hulló csillagok vágyaiba temetett - de el soha nem feledett - álmot hozó, örök éjszakák.
Arany-Tóth KatalinCsöndszekér (2016) aranykati.blogspot com
Te Új Világ, jóra törekvő, bár te lennél az a rég várt, békét hozó, csodás esztendő, mely az Idők méhében érik talán már évmilliók óta... s most a mi Századunk tüzében, most válik nagy... igaz valóra... Boldog új évet, emberek!
