Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya, s szememből az önkívület kicsap, emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer, halál fölé, a régi romokon, segíts nekem, szeptember, ne eressz el, testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez hideglelős és reszkető imát, mindig feléd fordultam, mert hideg lesz, pogány igazság, roppant napvilág. Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok, még sok hívő száj büszkén emleget, vérembe nőnek a termékeny álmok, s nők sem vihognak a hátam megett. Nem is kívánok egy pincét kiinni, vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni, s a semmiség előtt még újra lenni. Ki érleled a tőkén a gerezdet, én pártfogóm és császárom, vezess, az életem a sors kezébe reszket, de lelkem és gerincem egyenes. Uralkodásra a karom erős még, adj kortyaidból nekem, végtelen, s te aranyozd, aki vagy a dicsőség, még most se rút, nem-őszülő fejem.
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye, fehér fogától villog vörös ínye, kövér virágba bújik a darázs ma, a hosszú út után selymes garage-ba, méztől dagadva megreped a szőlő, s a boldogságtól elnémul a szóló.
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk, mint hogyha a perc szárnyakon osonna, el-nem-múló vendégség van köröttünk, hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna. Húgom virágokat kötöz a kertbe, aranytálban mosakszik reggelente, s ha visszatér az erdőn alkonyatkor, a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba. A felnőttek érthetetlenül beszélnek egymás között, minden nesz oly goromba, estente búgó hangja van a szélnek, tán megriadt lenn egy sötét falombtól, s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem, hogy a napot árnyékok temetik, a zongorán, mint hajdan a vidéken, örvénylik a Sonata pathétique, bukdácsol a billentyűn tompa búban az édes elmebeteg, árva Schumann, s mert nem lehet már jobban sírnia, száján kacag a schizophrénia.
Nem volt a föld még soha ily csodás, a fák között mondhatlan suttogás, a fák fölött szalag, beszegve kancsal fénnyel, lilába lángoló naranccsal, az alkonyat csókot hajít a ködnek, és rózsaszín hullámokon fürödnek. Miféle ország, mondd, e gyermek-ország, miféle régen elsüllyedt mennyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldus gúnya is, jaj, hadd mutassam e kis templomot, mely déli tűzben csöndesen lobog. Imádkozó lány, száján néma sóhaj, mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval, vakok meresztik égre szemüket, Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy nézd az estét, a kormos zavarba kis műhelyébe dolgozik a varga, csöpp láng előtt, szegényen és hiába, mint régi képen, ódon bibliája.
Most az eső zuhog le feketén, most a sötétbe valami ragyog, mint bűvös négyszögön a mese-fény, fekete esőn arany-ablakok. Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás, benn villanyfénynél őszi takarítás, a készülődés télre, az igéret, s az ámulattól szinte égig érek.
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak, s mint a kisikált sárgaréz-edények a konyha délutánján, mért ragyognak? Mit akar tőlem ez a titkos élet? Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? Ki fényesít eget és hegyeket? Mily pantheizmus játszik egyre vélem, hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló? Miért, hogy mindent lanyha pára mos? Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? Miért csodálkozol, csodálatos?
Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át. Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban.
Egy segítő kéz mellettünk az néha többet ér, mint a világ minden kincse, egy segítő szó az életben az néha egy varázslatos csodát tud teremteni, egy segítő szív, amely megért, mikor már egy csepp reményünk se nincsen, egy igazi jó barát, aki ha még ilyenek is vagyunk, mégis tud szeretni.
Nem könnyű az életben helyünket a szavak csatájában megállni, akkor nyugodtnak maradni, mikor oly sok igaztalanságot látunk, nem könnyű mindig egy segítő, egy őszinte szót találni, de ha a szívünkkel segítünk, a másiknak is a szívébe is találunk.
Vannak nekünk is percek, amikor mi is segítségre szorulunk, de hogy segítsen valaki, ha bajunkat senkinek el sem meséljük, magunkba szorítjuk, szenvedünk, inkább bele is halunk, téves büszkeségünk tiltja, hogy egy másiknak a tanácsát kérjük.
Álom lenne az élet, mi lennénk benne a boldog álomkirályok, oly szép lenne minden, mint abban a mesebeli hetedhét országban, álmunk reggelre elszáll, mint ott a nyílt tengeren a hófehér sirályok, és szembenézünk egy könyörtelen, hazug, de mégis szép világgal.
Mikor feküdni készült, a világ fejreállt, Megéledt mind, miből csak egy verssort is kreált. Az ablakon a függöny, a hibásan szövött, Zöld-barna táncot lejtett a kinn s a benn között.
Az ócska bőrkabát, mi már hártyásra kopott, Levedlett, mint a kígyó, és újabb bőrt hozott. A konyhaszekrény szélén a kék stelázsicsík Kanárisárga lett, s most madárhangon visít.
A kávézfőző roncsa, mit más már elhajít, Lelkesen feketévé kotyogta titkait. Pipája megtömődött, de nem égett sokat, Füstkarikákból fonta a furcsa álmokat.
S míg odabenn a költő édesen aludt, Fölkeltek a versek, és megírták maguk.
mikor a csillagokba költöztek a fények és barlangokban bújtak össze akik éltek elküldted akkor a biztatást hogy lesz nap szél és eső hogy lesz gondolat szó és erő lesz akarat hogy megalkosd magad
hullámozni hívtad a tengert reményt oltottak a homokba a partra simuló habok
a szél vitte tovább a biztatást szelíddé váltak akkor a távoli rögök és állhatatossá mindenfelé a sziklák
és évek ezreit adtad nekünk és csináltunk piramisokat városokat mindenféle földön és gépek seregét
alkotni akarjuk magunkat azóta adj még néhány ezer évet hogy ráleljünk egymásban magunkra
/egy beszélgetés margójára, Sándor Ivánnak az első 70-re/
az ismétlődések fehérlő centrumában guggol a költő és verset akar írni, már ma, mondja a szavakat, de még nem állnak össze, majd összeállnak, de nem lesznek versek úgy se,
mert az írás pillanatában egyetlen valóság a fehér lap előtti rendszeres szorongás, vagy ha úgy tetszik, maga a sietség a boldogság, amíg a toll a papírig elér,
elég ez az indokolatlan kis mozdulat, s akár kezdődhet is előlről, újra e furcsa jelenet, amelyben minden "addigi" elveszett, s újra lehet majd mondani, íme a kezdet
A mesebeli madarat elfogjuk olykor, hogy utána úgy dönthessünk: legyen szabad. S szorosan az ablakhoz állva eresztjük el a messzi ég felé, mely húzza ismerősen - s akkor a madár színe kék. Csak akkor. Mindig eltűnőben. Nincs más, csak ez a pillanat, mely tollait kékkel befújja, hiszen pihéin átszalad a sugárzó mennybolt azúrja és hiteti, hogy élni szép: van Kék Madár, mely visszaszállhat! S engedek én is kicsikét az illúzió igazának, hisz ez a szárnyalás visz el a boldogsághoz, mert iránya cikcakkos, tört íveivel ráröpteti szemünk a fákra, s meglátjuk végre a csodát, mit addig is kínált az ablak: zöldellnek, zöldellnek a fák!
Amikor szétbontasz egy életet, hogy aztán máskor, máshol összerakd, előkerül sok elvetélt lehet, s kelletlenül belátott nem szabad. Ha szétszerelsz egy régi életet.
Ahogy ott fekszik darabjaiban, feltárja titkait a múlt: kopás, törés. Mindaz, mi máskor rejtve van, s amit jobb volna, ha nem látna más. Hever ájultan, darabjaiban.
S nem is lesz már olyan, mint volt, soha, hiába bűvészkednél, részeit egymáshoz illesztvén: az oldala repedt, s lepattogzott róla a hit. Nem lesz olyan, mint egyszer volt, soha.
Oly sokszor átélted már, hogy szinte banális: félelmed a megismeréstől. Az újdonság hideg vízzel teli medence, nem akarsz beleugrani, hosszan járkálsz fel-alá a partján, dörzsölgeted amúgy is fázó tested, gyűjtöd a bátorságot. Aztán zsupsz, egyszer csak mégis ott vagy a kellős közepén, körülvesz az idegen elem, érintkezik a bőröddel, beszívod, belélegzed, átveszed a hőmérsékletét, és már egyek is vagytok, átlényegültél, most ez a megszokott közeged, innen nézed a titokzatos újat – mert a görcs a torkodban maradt: riaszt az ismeretlen.
Ezt sem kellene javítgatni. Soha nem kellene semmit szépítgetni, csiszolni, hiszen az is csalás: a mozdulat hamisít, elemeli a tárgyat a pontról, ahová zuhant, pedig a zuhanásban, abban van erő, és ne tagadjuk, szépség is. A levegő átöleli a dolgot – maradjunk a semleges szónál, dolog vagy test –, átöleli, a súlytól növekszik a sebesség, gyorsul, az egész nem több, mint amíg kettőig számolsz. Nagyon magasról kell ugrania annak, aki pár másodpercnél hosszabb ideig utazik. Nyílegyenesen közelít a föld felé, becsapódik, és abban a pillanatban, amikor megáll, aki ránéz, tudhatja, nála az igazság.
Tudod egy napon majd mindent megbocsát az ember. (Csak épp semmit el nem felejt.) – És ezen a napon az ember megöregszik.
S egy napon majd megtudja az ember hogy mindenki közelebb áll a másikhoz
mint hozzá bárki is. És ezen a napon megérti hogy magányos. – És azt hiszi hogy meghasad a szíve.
Aztán eljön az a nap is amikor az ember már képes a dolgoknak pontosan akkora fontosságot tulajdonítani amekkorát valójában megérnek. S akkor a dolgokat mellékes mozdulattal – anélkül hogy meghasadna a szíve – leírja a kiadás rovatba.
Ám ezen a napon valamiképp körülbelül vége is a világnak.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szivében megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.
ezek az emlékek rólad és más szerelmeimről mint húst a csontok tartják össze életem a képmás talán idealizált az arcod mint pénz a vízben elmerült bennem milyen volt elképzelem magamnak
ami nem volt most szépen pótolom szerencsés véget ér a történet ami félrecsúszott visszatolom helyére teszem amit az élet ugy elrontott bebútorozom az évek levegőtlen szobáit
amit elveszített amit nem bírt az ember arra oly igen vágyik de nem történhet meg mégsem ami egykor ki tudja miért elmaradt lehet-e szebb ami megvolt valami ép mint ez a torzó ez a vakítóan fénylő töredék
Ne fuss el mellettem, idő! Úgy szólok hozzád, mint szegény a gazdaghoz: annyit engedj csak, hogy megérinthessem bársony köpenyed szegélyét; tűrd, hogy az arcod láthassam és hogy a szemedbe nézzek. Azt sem tudom, ki vagyok - de talán te megtaníthatnál magamra. Nincs egy szavam se arról, hogy mit akarok - de ha egyszer rám tekintenél s bevárnád lassú lábam, elmondanám a tervet, melyet nem ismertem korábban. Kérlek, ne hagyj le és ne hagyj el. Lihegek mögötted, szúr az oldalam. Tüdőmben vaspor, neked meg oly könnyű a lépted.
Nekem az ősz
Nekem az ősz sohasem volt barátom - de én sem vagyok barátja az ősznek. Ha jön az október, borzongva látom, hogy mint a denevérek, kergetőznek
a fasorban a levelek. Nem értem, mi vonzó benne. Mért nevezi más termő évszaknak - minden részletében reménytelenség, romlás, árulás.
Elhiszem: lehet csizmát húzni, forralt bort inni, járni alkonyatkor az erdei ösvényt, nézni a hegyoldalt, ahogy párában áll. De a tavasz,
az mégis más! Nem is tudom, hogyan, egyszer csak itt terem, s nincs rá szavam.
Sose éreztem nincs hazám Földből szakadt arcom dombja s teljesülésre visszavárja! Felhőznek majd évmilliárdok kihívást mégis marék sár dob végtelenbe Isten arcába
Öltözködtem napsütésbe megvakított engem a látás Ember viseli tenyerében a lepréselt élő villámlást s mint a titkot szorítja sorsát Ütve simogat ez az ország
Sose éreztem nincs hazám s nem vagyok sehol idegen A testem helye visszakíván kezemmel művelt földemen - S hogy ne múljak el nyomtalan hét fejet növeszt majd szavam
*
Zuhanások
Az ország zuhan el bennem ha egy részeg arcraesik Beledöndül a Bakony a Mátra Tisza eréből kiszökik a vér A Dunántúl melle behorpad Kirúg a gyermek az anyja hasában Kés-szívű szavak eltalálnak kocsmaszagát a vasárnap felbüfögi képembe hányja elnyel az utca másnapossága - Jaj ha a vers se tudja a dolgát szívünkre roskad le az ország!
