"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Megeste már a dér a bokros oldalt, fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után. Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt, egy ritka lombú vadcseresznyefán. - Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem, rég hallgat búbos banka- s gerleszó. Ha pártaian s nem várja fészek-öl sem, miért szól még a megtévedt rigó? Tán június sugár-illúziója remegett át a bíbor lomb felett, s attól dalol a völgy révült rigója ilyen évszak-tévesztő éneket. Nem is téved: halkan szól, mintha félne, köd ül a hangok túl finom során,
mintha hunyt szemmel, álmában zenélne, egy álom-őszben, álom-fuvolán. A hangja nem fog mámorral kitelni, nagy líra nincs. S mégis, így volna jó: amíg a hófelhő jön, énekelni, mint az a révült, holdkóros rigó.
Lassan húzd, te szegény ember.Meg ne sértsed gyenge karom!Gyenge karom nyirettyűje,Király Erzsi hegedűje.Lassan húzd, te én hóhérom.Meg ne sértsed gyenge karom!Gyenge karom nyirettyűje,Király Erzsi hegedűje.Lassan húzzad, édesanyám.Meg ne sértsed gyenge karom!Gyenge karom nyirettyűje,Király Erzsi hegedűje.
KARAFIÁTH ORSOLYA PROFÁN PALETTA
( Izsák Sipos Szilárd képeihez)
A föld
Skarlát a föld. Vagy okker.
Nem áldozat szeretni.
Homály. Egy perzsa barlang.
Félárnyalatnyi semmi.
Hisz ismered. A matt kövek.
A sziklák végtelenje.
Kiégetett agyag. Hamu.
A cink, a réz, a pernye.
Pigment, olaj. Lapocskák.
Lassan készül tekintetünk.
Kevert porból vagyunk.
Ősz lép a tájra már megint, A múló idő arcomba legyint. Hulló falevelek, sárguló erdő Súlyos terhével szürke felhő Lassan baktat az ég peremén, Majd könnyezve terül fölém. Sírni kezd, de zokogásra vált Könnyei között galamb szállt Egyedül, bús magány a társa, Nyárban maradt turbékolása. Egy faágra lebben s feje forog, Rám néz, Én vissza s elindulok Céltalan csak úgy visz a lábam, Szomorkodom e síró őszi tájban.
Minden arany már, a Napsugár is, mely ontotta kincsét egész Nyáron át nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...
Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon, társuk a lomb alig takarja őket várják a sorsuk, s egy szeles nappalon lehullva földre, adnak új életet...
Arany tutajként sodródik a vízen hajtva a széltől egy árva falevél, táplálta anyját rövid kis életében, most letette sorsát... tovább már nem remél...
Szép most az Ősz. Akárha köddel érkezik egy hűvös hajnalon, s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben, a Föld készül. Mereng új Tavaszon....
Őszvan megint, lehulló levelek varázsát nézem. Szívem megremeg. Sodorja szél, aztán a földre hull, de akad köztük, ami nincs sehol, mert újra, s újra fel, magasba száll, nem is levél, boszorkány, vagy halál? Vagy álom, mely csak a lelkünkben él? Köd? Látomás? Mégis mindent megér. Felejtenéd, de többé nem lehet, bár híre sincs, s nem jön más üzenet csak ősz, csak fény, csak hulló levelek. Töppedt avart rugdosva lépkedek.
Tőlem panaszt ne halljon senki. Amíg van út, tovább kell menni. Avart rugdosva? Foszló álmokat számolni? Évet, hetet, napokat? Mérlegre tenni, hogy mit értem el? Nem érdemes. Az idő másra kell.
A meglévőnél százszor többet ér az, ami csak a képzeletben él, mert álmaidban mindig visszajár mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár, mint őszi csend, mint szálló csöpp levél, utána kapnál, több a semminél... Kérdezheted, csak álmodban felel. S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!
Áprily Lajos
