La Magnétoise 2017 – 65 km/1870 m – Ardennek, Belgium
Röviden: Tökéletesen szalagozott, szép útvonalon zajló verseny, az ígértnél több szolgáltatással, barátságos rendezőkkel. Kell ennél több? Akit hosszan is érdekel, részletek alább.
A versenyt Philippe szervezi. Elvileg kétévente, gyakorlatilag akkor, amikor kedve van hozzá. Utoljára 2014-ben rendezték meg, és mivel nagyon sokan kérték, idén újra megrendezésre került.
A verseny minimalista, mint a honlapja:
http://www.trail-la-magnetoise-17.webself.net/
Azért a főbb információkat angolul is megadták:
http://www.trail-la-magnetoise-17.webself.net/file/si91032/download/translation%20Trail%20la%20Magn%c3%a9toise-fi3085603.docx
A nevezési díj egészen elképesztő: 5 €, előnevezéssel 3 €.
Ezért cserébe ígérnek szalagozást, 20 és 45 km-es távon 1 illetve 2 helyen vizet, 65 km-es távon 3 helyen vizet, izót, és „szilárd ételt”. Írtam Philippe-nek hogy, mi az a „szilárd étel”? „Püspökkenyér és kréker”, jött a válasz. OK, 5 €-ért még ez is szép, a püspökkenyér nem a kedvencem viszont a kréker jól fog esni, kaja fér a zsákomba, nem kell feltétlenül teli asztalról válogatnom a pontokon. Csak a jelzés legyen jó, mert gpx-fájlt nem adnak, ugyanis az útvonal egy részét csak a verseny idejére nyitották meg.
Futás szempontjából a terep átlagos magyar középhegységi terephez hasonlítható, csak a lejtők-emelkedők rövidebbek, mert nagyrészt 200-300 m között hullámzunk végig. A táj már inkább eltér: ahol otthon szántó lenne, itt legelő van; a lombos erdők mellett (telepített) lucosok is vannak, a házak nagy része terméskőből épült és a falvak nagyon kicsik.
A versenyközpont a helyi egyházközség közösségi terme. Ez így nagyon szépen hangzik – a valóságban a belső pontosan olyan, mint egy lepattant kultúrház bárhol a magyar vidéken. Kívülről meg elfér rajta a kereszt, Szent Apollinárius szobra és a Jupiler sör logója egyaránt:
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/0f/Magn%C3%A9e_Le_cercle_Ste_Apolline.jpg
Felveszem a rajtszámot, és kérdezem, lesz-e még valami eligazítás. Igen, pár perccel rajt előtt. Nem viszik túlzásba: pár nyelven elmondják, hogy a bokrokon narancsszínű szalagot, a fákon ugyanilyen nyilat, a földön fújt pöttyöket keressünk, aztán 3-2-1-rajt.
Szárazon vettem fel a pulzusmérő pántot (ekkor még -2°C van, nincs kedvem vizezni), lejtővel kezdünk, előbb-utóbb majd beleizzadok. Az első emelkedőn 160-165-ös pulzussal (80-82%) megyek föl, pedig 150-155-tel szoktam, és érzésre is inkább az utóbbi lehet. Még nyilván száraz az öv. Újra lejtő, a pulzus 150. Mi van itt??? 6-8 km után már tényleg elhiszem, hogy ennyi a pulzusom, de mitől? A versenyláz vagy a hátizsák tehet róla? A tervezett max pulzusom 150 volt. Na jó, eddig pulzusmérés nélkül kocogtam már pár K100/T100-at, ráadásul akkor még azt sem tudtam, mi az a laktátküszöb. 19-re lapot húzok, és megyek tovább ezzel a pulzussal. Az első pont (23 km) előtt kezdek fáradni.
A pont választéka meglep: püspökkenyér (illetve a belga, aszalt gyümölcs nélküli változata, a ’pain d’épices’) sehol, van viszont kréker, chips, banán, narancs, csokis energiaszelet (prémium kategóriás Eat Natural) – és mindez a 45 km-en indulóknak is, akiknek csak vizet ígértek. Úgy terveztem, csak felveszek egy kis ételt, és megyek tovább, de NAGYON jólesik 4-5 perc pihenő.
Innentől szétválik a 45 és a 65 km-es táv. Bár mindkét távon 200 körüli résztvevő indult, és eddig sokan voltak előttem és mögöttem is, innentől általában csak néhány embert látok egyszerre, vagy egyet sem. A kevés emberrel viszont könnyebb pár szót váltani, amikor éppen egyezik a tempónk. Közben kezdem belátni, hogy a pulzusmérőnek igaza volt, és alighanem a laktátszintem is felment. Na jó, de a laktát amilyen gyorsan képződik, úgy le is bomlik. Pihenés közben legalábbis, de én futok tovább, igaz, már inkább a 140-150-es zónában. Emelkedőn meg felejtős a futás, még jó, hogy elég gyorsan gyaloglok. (Innentől végig jellemző, hogy emelkedőn inkább én fogom be az előttem haladókat, lejtőn meg ők engem.)
Az első ponton azt mondták, hogy a következő 10-12 km múlva lesz. Ez volt a szervezés egyetlen komolyabb hibája, mert az bizony inkább 20 km volt. No igen, és közben volt egy olyan elágazás is, amiben nem volt jel, csak párszáz méter után. Botrány, komolyan! :-)
Végre elérem a pontot. A lábaim kezdenek rendbe jönni, és a pont ismét felfrissít. A választék, mint az előbb, plusz Amaretto likőr (amit kihagyok). Kérdezem a pontőröket, honnan ez a terüljasztalkám. „A szponzorainktól, főleg pár önkormányzat szállt be.” Ezúton is tiszteltetem őket. Ami a szponzorokból a versenyen látszott, az egy futóbolt logója a rajtszámon és az utat jelző szalagokon, meg a RaidLight célkapu. Más reklám sehol, semmi.
Megyek tovább, és felhívom a lányaimat (a 20 km-es távot sétálták végig), hogy 9 óránál jobb célidővel ne számoljanak (viszont ezt sikerül is betartanom, mint a végén kiderül). Lassan, de biztosan fogyasztom a kilométereket, a laktát alighanem visszament, most már inkább a „sok kilométer utáni fáradtság” érzése van különösen a combomban – szóval a lejtőket sem sietem el.
A harmadik pont tovább emeli a lécet: kóla és többféle belga sör színesíti a kínálatot. Ja, és végre megjelenik a püspökkenyér (bár még mindig nem a kedvencem). Iszom egy korty sört, meg több pohár kólát. 53 km-nél vagyunk, közel a cél. Pár kilométer után felszívódik a koffein is, elég jól haladok.
Aztán végre meglátom a templomtornyot, és hívom a nagylányomat, hogy mehetnek célfotót készíteni. Futnék is be a közösségi házba, ahol a nevezés volt (ttúrához vagyok én szokva, nem futóversenyhez), erre kiabálnak utánam, hogy kihagytam a célkaput (csinos kishíd, a tetején keresztben ’Finish’ felirattal). Átfutok, erre, mondják, hogy még egyszer, üssem meg a feliratról lelógó csengőt is. OK, megvan, rögzítik az időmet a gépben (chip nem volt), és sörrel kínálnak, üvegpohárból. Nagyon jólesik. Az időm 9:03 körüli, én pontosan nem mértem, mert a Tomtom ennyit nem bír, a honlapon pedig még nincs fent.
Jó próba volt a K100 előtt, jólesett, de van még addig bőven edzenivalóm, és annak nem futhatom el az elejét. Ráadásul ott a meleg is nyomja majd fölfelé a pulzust. A felszereléseim tesztje is jól sikerült, pár szóban leírom, hátha jól jön valakinek:
Cipő: Saucony Nomad
Nem szokványos terepcipő-talpa van, hanem nagy, lapos gúlákból áll össze a talp. Úgy voltam vele, hogy ez vagy hülyeség, vagy zseniális húzás a Saucony részéről. Az eddigi rövidebb futások is az utóbbi felé mutattak, mostanra pedig már biztos vagyok benne. Átlagos középhegységi terepen (száraz/nedves ösvény, avar, fű) tökéletes, beleértve a közbeeső aszfaltos szakaszokat is. Sárban korrekt teljesítményt nyújt – bár a speciális ’sárcipők’ nyilván még jobbak. Durvább köves, sziklás úton túl puha, de pár kilométeren még ott is elfogadható.
Zsák: Camelbak Ultra 10
Masszív anyag, jól pakolható, stabilan áll a háton, és a vállpánton lévő zsebekbe (palack helyett) sok étel fér. Nekem tökéletes.
Óra: Tomtom Multisport
Praktikus menürendszer, jól olvasható kijelző, nekem megfelel, de nem igazi ultrafutó-óra. Elvileg 10 órát bír az akku GPS-sel, gyakorlatilag 0 - +5°C mellett 3 óra pulzusmérés és 5 és fél óra GPS+pulzusmérés után lemerült.
