:-) Kisfiú voltam többször is, de hogy férfi lettem volna - persze álmomban - arra nem emlékszem. Azt viszont nagyon sokszor álmodtam, hogy a Kedvesem kishúga vagyok :-)
Egyébként tizenévesen az első novellám pont egy álmom (nagyon eleven álmom) nyomán született.
Milyen érdekes, hogy néha egész regényekre emlékszik az ember az álmából, máskor meg csak pár foszlány, vagy még az se, csak valamilyen hangulat marad meg.
Nekem a legkülönlegesebb álmom, vagy inkább álmaim azok voltak, amikor férfinak álmodtam magam. Egy ilyenre határozottan emlékszem, valami tavon csónakáztunk egy lánnyal, én férfi voltam, és hogy úgy mondjam, teljes mértékben. :-)
Gondolom, ez azért következett be, mert volt egy időszakom, amikor azon "búslakodtam", hogy miért is nem élhetem meg, mit érez egy férfi. Mert férfinek lenni teljesen más lehet, mint nőnek.
Nem, nem akartam soha férfi lenni, sőt, szerintem jobb nőnek, de akkor valahogy erre állt az agyam. :-)
Én meg egyszer néger nő voltam álmomban. Siettem hazafelé, a fal mellett suhantam, és hát nem voltam valami világszépe. Olyan szikár, csontos, igen feketebőrű nő voltam, és igen szedtem a lábam. Arra gondolotam, csak érjek haza minél gyorsabban, a fehérektől meg csak egyet kívántam: hagyjanak békén, különben tök jól elvagyok nélkülük.
Hát, igen érdekes volt felébredni... de amit éreztem, bennem maradt, megjegyeztem, és már megértem, ha valaki, aki mondjuk néger és nő, nem feltétlen vágyik a társaságomra! Nem veszem személyes támadásnak, nem sértődöm meg... én is voltam néger, bár csak álmomban, de ami azt illeti, elég valóságos volt!
:-))) Kínai még nem voltam... Viszont indián kisifú igen! Azt sem felejtem el...
A fehérek beszorítottak minket egy völgykatlanba. Azt hiszem ki akartak éheztetni minket, mert arra emlékszem, hogy mindenki nagyon éhes volt... én is. Tél volt, kegyetlen hideg. Egyik éjjel a bátyámmal elhatároztuk, hogy megmentjük a törzset. A bátyám mondta, hogy a hegyen túl van egy bolt, egy fehér emberé, de ő a barátunk, de legalábbis nem az ellenségünk. Két gyerek hamarabb átjut a fehérek gyűrűjén, talán nem figyelnek oda ránk. Viszünk állatbőröket, veszünk érte dinamitrudakat és berobbantjuk a hegyszoros egyik átjárhatóbb részét, hogy kiszabadulhassunk. Még aznap éjjel felkerekedtünk. Azt hiszem, a bátyám nem volt boldog az ötlettől, hogy vele mentem, mert még kicsi voltam (úgy 8 éves), de arra jó voltam, hogy én is cipeljek néhány állatbőrt. Nagyon hideg volt, a cipőm, vagyis a mokaszinom állandóan meg-megcsúszott a havas sziklán, és ilyenkor a testvérem mindig barátságtalanul hátramordult, hogy csak hátráltatom. Éhes voltam, fáztam, de nem akartam elárulni, hogy én is bánom már, hogy vele mentem, igyekeztem minden erőmmel a nyomában maradni. Reggelre átértünk a hágón és elértük a fából épült kis bódét, ahol annak a vadásznak a boltja volt. Odaadtuk a bőröket és elmondtuk, hogy a népünk éhezik, és szükségünk van dinamitra, hogy kitörjünk a gyűrűből, amit a - nem tudom milyen nemzetiségű - katonák vontak körénk. A vadász látta, hogy milyen kimerültek vagyunk, és megkérdezte, nem ennénk-e valamit. A bátyám azt mondta, hogy ő nem éhes. Hát én az voltam, és nem is titkoltam. Jól belaktam abból a hideg húsból, amit a vadász elém tett. Amikor visszafelé indultunk a dinamitrudakkal, és kellő távolságra értünk az üzlettől, a bátyám alaposan elvert. Azt mondta, akármilyen barátságos is a fehér ember, csak fehér, és nem lett volna szabad elfogadnom tőle semmit. Azt mondta, szégyelli magát helyettem is, mert nem viselkedtem indiánhoz mélrtóan. Én is szégyelltem magam, s csak azért nem sírtam, mert akkor a bátyám méginkább megvetett volna. Útban visszafelé bedugdostuk a rudakat jó mélyen a hó alá... - és aztán felébredtem! :-)
Az én mamám is mindig az "egyszeri embert" emlegette, és kicsiként szintén azon törtem a fejem, ki lehet az a bácsi, és én miért nem találkozom vele soha? :-)))
Talán már túlzásnak tűnik, de megint egy - utólag - mulatságos eset...
Tegnap délután a fiam és az apja a dióleveleket gyűjtötték zsákokba. A volt férjem kezében volt a lombsöprű, amely megakadt valamiben, s amikor egy nagyot rántott a szerszámon, a nyele elpattant, és az arcába vágódott. Az állkapcsát, a fül vonalában találta el a törött nyél. Szerencsére, mert lehetett volna nagyobb a baj, ha a szemét vagy a torkát nyársalja fel.
A sérült rész már az este megdagadt, de reggelre nőtt szép nagy dudorrá.
És most nem győzzük az elnézést kérni tőle, mert hiába a részvét, nem lehet nevetés nélkül megállni, ha az ember ránéz: olyan, mint egy félre sikerült hörcsög. :-)
Tegnap ebédfőzés közben zúgni kezdett az egyik fülem.
Kérdeztem a fiamtól: - Melyik fülem cseng?
- A bal - jött azonnal a válasz.
- Oké, eltaláltad, te fogsz jó hírt hallani.
- Nem volt nehéz, az a füled mozgott.
Nekem persze ez elég volt, hogy egy ideig elröhögcséljek rajta + ott volt még a "fekete orr" is, úgyhogy panaszra nem lehet okom, tegnap igazán vidám napom volt. :-)
De a mai sem volt rossz!
Ez a fülcsengés egy csomó emléket indított el bennem; anyám mondta ezt mindig. Én, mint éledező értelmű kisgyermek, nem értettem, és sokáig nem is tudtam azonosítani a sípolás szerű hangot a fülcsengéssel.
Volt egy másik hasonló dilemmám, anyám ezt akkor mondogatta, ha nem esett jól neki az étel: Olyan, mintha a hátam mögé raknám.
Ez elég hosszú ideig meghaladta értelmi képességeimet, míg megértettem, hogy mire mondja! :-)
De leginkább azokkal a történetekkel bűvölt el, amelyek így kezdődtek: Az egyszeri ember...
Sokáig törtem a fejem, ki lehetett ő, miközben nagyon csodáltam, hogy ennyi bölcs és érdekes történet esett meg vele, míg végül rájöttem, nem csupán egyetlen emberről van szó... :-)
Komcert ma is!
Mint "hallom", a tegnapi nagy siker volt! :-)
Hasonlót mára is! És sok mosolyt, erőt.
Én innen egy alkonyati napsugarat küldtem - nagy-nagy szeretettel! :-)
Életem egyik legkülönlegesebb "kalandját" éltem meg ma.
Eddig ugyanis még soha sem történt meg velem, hogy az álmom folytatódott a valóságban, helyesebben mondva, hogy a valóság előre vetítődött volna az álmomba.
Az álom egyébként bővelkedett bizarr részletekben, s mivel reggel nagyon jól visszaemlékeztem mindenre, hatalmas nevetéssel kezdődött a napom.
Egy nagy-nagy, teljesen idegen házban voltam, s rajtam kívül még igen sokan voltak ott. Volt valaki, akivel kölcsönös szimpátia alakult ki, s ettől nagyon boldog voltam. Megrészegülve andalogtam az egyik folyosón, s hirtelen egy tükörrel találtam szemben magam.
Úristen!
A tükörben egy borzasztóan kövér nőt láttam, aki óriási és iszonyatosan kócos, égnek álló hajú, az orra pedig koromfekete volt. De nem piszkos, olyan színű volt ott a bőr.
Rémülten néztem a tükörképemet, és megindultam a fürdőszoba felé, hátha alapon. Meg is érkeztem, az is hatalmas volt, de aztán hirtelen egy dokkon találtam magam. ahol tartálykocsikból szivattyúzták az olajat, valaki idegesen sürgette őket, s közben kiderült, hogy tanker stoppal fogok Amerikába menni.
És itt volt az ébredés. :-)
Egész nap a fekete orromon vigyorogtam, ha eszembe jutott.
Aztán este, ahogy beléptem az FB-re, láttam, hogy valaki ismerősnek jelölt. Néztem a nevet, ismeretlennek tűnt, ugyanakkor 98 közös ismerősünk van, ezért visszaigazoltam. S amikor megláttam nagyban a profilképét, majdnem felsikoltottam, mert ő volt az álmomban.
Most azért be kell vallanom, hogy nem vagyok túl nyugodt. Időnként kirohanok a fürdőszobába, de eddig még nem feketedett meg az orrom.
A másik, nem is vágyom Amerikába, főleg nem egy tankeren, mikor víziszonyom van, de ha muszáj lesz... Mert sose tudhatjuk, mit hoz a jövő...
Az álmok meg, ugye, nem hazudnak?! :-)
Ma koncert!
Ott leszek én is, igaz, kicsit ingázva az időben - megnézem a 2006-os DVD-t.
"Néha csak egy kis bátorításon múlik a győzelem." (C. Lewis)
Nos, hogy ő ki volt, fogalmam sincs, de bár igaza lenne!
Jelenlegi munkámban egyre bátorítom magam, mert kb. olyan a feladat, mintha a Himalája csúcsának meghódítására indultam volna.
A másik:
"Music is the Best Medicine" ~ Roger Hodgson
Ezzel maximálisan egyetértek! Csak annyival egészíteném ki, meg kell találni ebben is a személyre szólót. Mert van olyan zene, amely engem inkább megbetegítene.
Gondoltam, hogy megvalósítom egyik ötletemet, s vállalkozásba kezdtem, ami most még csak próbálkozás, de iszonyatos gürizéssel jár, látszatja viszont még semmi. És tudni se lehet, hogy lesz-e, hogy ahová a labdát dobom, ott elkapják-e.
Csak egy biztos, hogy nagyon lestrapált vagyok, a sok gép előtt üléstől mindenem fáj, a szemem is, pedig az sose szokott.
A minap az egyik csaj bejelentette a FB-on, hogy egy időre visszavonul, mert egyre-másra kapja az ajánlatokat tök idegen (amerikai, angol, ír) pasasoktól, sőt az egyik már feleségül is venné, írta, hogy jön repülővel, és hozza a gyűrűket,
Nyugtatgattuk, hogy hetente minimum kettőt mi is kapunk, nem kell velük foglalkozni, delete és kész.
Na, ma én is kaptam egyet megint, egy Martin nevű írtől pár sort. Kicsit csalódott vagyok, mert nem nagyon strapálta magát, volt már, aki fél regényt írt... De neki most válaszoltam, mintha kis naív lennék, aki komolyan veszi az ilyen üzenetet. Hadd kapjanak már ők is egy kis leckét!
Őrült (jó és fárasztó) két és fél nap van mögöttem.
Itt voltak a lányomék, szombaton délelőtt az esküvői ruhával kapcsolatosan intézkedtünk; legalább ez az egy már sínen van. Igaz, csak jövő nyár végére tervezik az eseményt, de most már ki van választva a modell, intézik az anyagok beszerzését - s ettől a lányom nagyon boldog.
Igen, az egyik változat, ha a külső hőmérséklet miatt hidegek az ember bizonyos testrészei.
A másik, gondolom, ő erre épített, a félelem, a szorongás miatt beszűkülnek az erek, összeszorul a torok, vagyis lehet ebből visszafelé következtetni.
De a legutolsó megjegyzésével vitába szálltam. Ezt írta: "A legtöbb ember azzal szorítja sarokba magát, hogy problémái vannak. Holott nem problémáink vannak, hanem lehetőségeink a döntésre."
Ez nekem túl sarkított, túl cinikus, egy olyan ember pökhendi bölcselkedése, aki az átlaghoz képest sok mindent megengedhet magának...
:-)))))) Jó, hát persze, az igaz, hogy aki biztonságban, jól érzi magát - ha csak nem fázik, de hát akkor meg már nem érzi jól magát - általában nem hideg a keze :-))))
De jó neked! Nekem az egész általános iskola végtelen szenvedések sorozata volt :-( Egyetlen napjára sem emlékszem szívesen... mert egy jó sem volt köztük! :-( Nem csoda talán, hogy világéletemben utáltam tanulni. Nehéz fejem is volt, bátorítást sem kaptam sokat, sikerélményem meg a nullával volt egyenlő. Mai napig rémálmodom, hogy iskolába járok megint!
Egy Svájcban dolgozó illető azt írta, hogy ott esik a hó. Fotót is küldött a havas kertről.
Állítólag hosszú és kemény telünk lesz!
Nem örülök neki, mert egyre fázósabb vagyok, már most legszívesebben a konvektorra ülnék.
Hideg kezem, lábam meg az orrom is. Sztár pszichiáterünk, akit egyébként egyre jobban kedvelek, azt írta a múltkor, hogy akinek hideg a keze, annak félelmei vannak.
Hát vannak!
De ilyen "tesztet" kitalálni!
"Mondja, kérem, Önnek hideg a keze?"
"Igen" - mondja a gyanútlan páciens.
S erre már ordítva jön a kérdés (hacsak nem változott azóta a terápiás módszer is: "Mitől fél maga?"
Én biztosan azt felelném: "Most leginkább a doktor úrtól!" :-)
