Keresés

Részletes keresés

ilang_ Creative Commons License 2008.08.10 0 0 702
Sőt!:-)
Előzmény: dolna (701)
dolna Creative Commons License 2008.08.09 0 0 701

Ha olimpia, akkor talán nem nagy bűn, ha ezt hoztam:

Pierre de Coubertin: Óda a sporthoz

I.

Istenek ajándéka, Sport! Élet éltető vize!
a nehéz munka idejébe ki szórod boldog fényedet,
követe vagy te a régen letűnt napoknak,
mikor ifjú örömben mosolygott még az Ember,
s fölfelé hágott a Napisten, s kigyúltak a hegyormok,
s távoztakor fénybe merültek a magasságos erdők.

II.

A szépség vagy te, Sport!
A testeket te formálod nemessé,
elűzöl romboló vad szenvedélyeket,
acéllá edzel lankadatlanul.
Lábak, karok, törzsek összhangja és
a tetszetős ütem tőled való.
Bájt és erőt te fűzöl együvé,
szilárddá és rugalmassá te téssz.

III.

Az igazságos vagy, Sport, igen!
Megértésért és igazságért be sokszor
hiába küzd az ember, hogyha te
nem vagy vele - de nálad fölleli.
Hiába adna kincseket az ugró új rekordért,
s élete minden percét is hiába:
mert csak erő és akarat jelölhet
pályája csúcsán új meg új határt.

IV.

Bátorság vagy te, Sport!
Izom s erő reménye egy lehet csak,
s azt úgy hívják: merészség!
A bátorság nem vakmerő bolondság,
de bátor hit a megszerzett erőben:
nyeglék s hazárdok véletlenre lesnek,
a te merszed, hogy ismered erődet!

V.

Tisztesség vagy te, Sport!
Ha tőled jő, igaz kincs a dicséret,
mert csak derék munkával nyerhető.
A versengésnek görbe útjai
s hitvány fogások sorsa büntetés.
És megvetéssel sújtanák, aki
a pálmát álnok csellel küzdené ki.

VI.

Az öröm vagy te, Sport!
Szavadra testünk örömtől remeg,
ragyog szemünk, erünkben vér viharzik.
És tiszta szárnyra kél a gondolat;
nyomasztó súlytól szabadul a lelkünk,
s boldog létét ujjongva hirdeti.

VII.

A termékenység vagy te, Sport!
Megnemesíted az emberi fajt, célratörő úton.
Beteg csírákat elfolytasz, eltüntetsz foltokat,
a tisztaságát bősz méregtől óvod.
Erőtől duzzad az atléta és
fiakra vágyik, akik a babért
dicsőséggel aratják, úgy, miként ő.

VIII.

A haladás vagy, Sport! Szolgálatodra
ki méltó kíván lenni, az vigyázzon,
hogy teste lelke egyre jobb legyen.
Kerüljen mindent, mi mértéktelen:
tökéletesre törjön ernyedetlen,
s óvja egészségét, legfőbb javát,
mint ki a régi mondásból tanul:
"Ép testet választ az ép lélek otthonul".

IX..

A béke vagy te, Sport!
a népeket egymáshoz fűző szép szalag:
és testvérré lesznek mind általad
önuralomban, rendben és erőben.
Mert önbecsülést tanulnak az ifjak
tőled, s más népek jellemét is éppúgy
megértik s nagyra tartják, hogyha te
tanítod őket túlszárnyalni egymást:
mert versenyed a béke versenye.

/Devecseri Gábor fordítása/


 

Előzmény: ilang_ (700)
ilang_ Creative Commons License 2008.08.08 0 0 700

Nem felejtem!

De most olimpia...:-)

Előzmény: Midász király (699)
Midász király Creative Commons License 2008.08.07 0 0 699
Szia! :-)

Nagyon tetszik. Várom ám a másik két ágat is! Mondjuk hogy, azokhoz is küldtem "ihletet" :-)
Előzmény: ilang_ (698)
ilang_ Creative Commons License 2008.08.06 0 0 698
Akkor egy harmadik ág - a virágos szmájlihoz jobban illő:-)
-
Jaroslav Hašek: MOTEJZLÍK ÚR ATYAI ÖRÖMEI

Második sorozat

Ha valaki boldog atyává válik, egész sor apró örömre számíthat. Például kinyitja a gyerek fehérneműs szekrénykéjét, és minden látogatónak, aki gratulálni érkezett, eldicsekszik az ingecskékkel, pelenkákkal, főkötőkkel, réklikkel, hogy tisztába tudja tenni a gyermekét, és bizonyára dagad a keble, hogy vendégeit a konyhába kalauzolhatja, ahol a helyiség egyik sarkától a másikig pókhálóként keresztezik egymást a kifeszített zsinórok, amelyeken pelenkák tucatjai száradnak. Mindez a kis trónörökös nemes műve, aki nemcsak a nevét viseli, hanem nyilvános működését éppen azzal kezdi, amivel maga legifjabb korában.
  És micsoda forró boldogság tölti el, amikor saját kezűleg mérheti le a fiát. Micsoda örömmel jegyez föl a naplójába minden grammot, amellyel lassan, ám a természet könyörtelen törvényei szerint biztosan gyarapodik az utód. És máris a nyomában a következő boldogság: a fia enni akar. Elviszi az anyjához, visszatér a vendégekhez, elővesz a szekrényből egy flaskó konyakot, és mialatt a szomszéd szobában a trónörökös nyeldekel, az apja is kortyint a vendégekkel az egészségére. A hangulat emelkedik, egyszer csak eszébe ötlik, hogy még meg sem mutatta, hogy tud a gyermeke fürdeni. Megtölti a kiskádat meleg vízzel, ellenőrzi a hőfokát a hőmérővel, és imbolygó léptekkel elindul a hálószobába a gyerekért. Nagy patália kerekedik belőle, a családjának sikerül kitépnie a fiát a karjából és elrejteni mérhetetlen atyai szeretete elől, amely, úgy látszik, nem ismer korlátokat. Mert maga, atyai büszkeségében megbántva, miután az anyósa az orrára csapja az ajtót, rugdosni kezdi, és így üvölt: - Adják ide a gyerekemet, az urak látni akarják a fiamat. - Hiába. A csukott ajtó mögül a nagymama éles hangja hallatszik: - Ne ízetlenkedjék, fiam, szívjon inkább egy kis friss levegőt. - Négyszemközt nem úszta volna meg ennyivel, de a vendégekre való tekintettel, akik eljöttek megnézni az utódját, ügyelnek a tónusra a csukott szobában. Megisznak hát még egy üveg konyakot, és a vendégekkel együtt kilép boldog otthona falai közül.
  Szóról szóra ezt élte át Motejzlík úr. Nehéz harc dúlt az első tizennégy napban, a környéken azt mesélték, hogy Motejzlík úr boldogságában még közönséges rumra is vetemedett a barátaival. Aztán tűzszünet következett. Arról folytak a tárgyalások, hogyan nevezzék a gyermeket. Motejzlík úr éppen virágos hangulatban tért haza a baráti társaságból, és hevesen követelte, hogy fiacskájának a Hektor nevet adják. Ebben nemcsak az erő megtestesülését látta, hanem Homérosz Íliászával kapcsolatos kellemes emlékeit is felidézte gimnazista korából. Magától értedődött, hogy kijenetése után valamennyien nekitámadtak. Apósa, mint általában, előrelátóan, meglehetősen körülményesen, de annál találóbban elemezte a Hektor nevet, bizonygatva, hogy hátráltatná unokája fényes előmenetelét. Az iskolával kezdte: először is a gyermek, amikor elkezdi az iskolát, nagyon érzékeny és szívesen okoskodik. Hogy venné ki magát, ha a Hektor nevet kiáltva ott teremne egy mészáros jól megtermett kutyája. A gyerekek előszeretettel csúfolódnak. Egy ilyen szégyellnivaló nevet bizonyosan kihasználnának az osztálytársai, óriási fájdalmat okozva a gyermeknek, aki elhúzódna tőlük, morfondírozásában és magányában pedig csak csínytevésen járna az esze. E jellemvonása cseperedtével egyre erősödne, az iskolában, ahol nevetség tárgya volna, nem találná a helyét, értelmE elkorcsosulna, és semmi örömüket nem lelnék benne. Műveletlen, rosszindulatú ember válnék belőle. És a következő tömör mondattal zárta le fejtegetését: - Röviden és velősen, ne szóljon bele, ez a mi dolgunk!
  Motejzlík úr szerényen megjegyezte, hogy talán mégis helyénvaló volna, ha legalább részben elismernék apai jogait. Valamennyien gúnyos nevetésben törtek ki, és azt mondták, szép kis apa, inkább lump, mint apa, és a legjobb az volna azok után, amiket elkövetett, ha nem szólna olyan dolgokba, amelyekhez nem ért.
  Motejzlík úr megsértődött, és azzal a fájdalmas érzéssel hagyta el otthonát, hogy még a fia nevével kapcsolatban is képtelen érvényesíteni akaratát. Csak másnap délután tért haza egész testében reszketve. Szokatlanul óvakodott be az ajtón, és tisztelettudóan vagy ötvenszer elismételte: - Kezét csókolom, bocsánatot kérek, Kladnóban üléseztem. - Majd azt hebegte-habogta, hogy Kladno csupa korom, hogy egész Kladno alá van aknázva, és hogy ez rettenetes. Ezt válaszolták neki: - Még hogy rettenetes? - Tovább nem foglakoztak vele, bezárkóztak a szobába, és amikor Motejzlík úr töredelmesen megszólalt az ajtó előtt: - Láthatnám, kérem, a fiamat? - Ezt a választ kapta: - Ha kijózanodik. - Kezicsókolom - szólt Motejzlík úr -, én ma egyáltalán nem vagyok részeg, szeretném megtekinteni véremet a véremből, kegyelmes anyámasszonyom. - Kegyelmes anyámasszonyom szóra sem méltatta, fütyülni kezdte az Hugenottákból azt az áriát, amikor mészárolni kezdik a protestánsokat.
  Motejzlík úr mi egyebet tehetett, leült az íróasztalához, és átlapozta a leveleket, amelyekben néhány barátja csak most, tizennégy nap után gratulált atyai boldogságához. Ez a boldogság megkeseredett. Elővett a zsebéből öt doboz cukorkát, amelyet a fiának nyert, fájdalmas pillantást vetett a piros és fehér skatulyákra, megállapította, hogy tökéletesen félreértik, és minden cselekedetét, amellyel bizonyítani akarja, milyen fontos számára elsőszülött fia, nem a boldogság megnyilvánulásaként értelmezik, hanem orgiának, latorságnak és faragatlanságnak tekintik. Mérhetetlen bánatából apósa kopogása rázta föl, aki belépett az ajtón, megkopogtatta a vállát és így szólt: - Mennyire örülök, hogy egyszer végre rendben itthon tartózkodik és dolgozik. Sietnem kell, itt van százötven korona babakocsira. Éppen arról beszélgettünk tegnap, hogy magának is meg kell engedni valamit. Választ egy szép babakocsit saját gusztusa szerint, és megint minden rendbe jön. Most megnézem az unokámat.
  Motejzlík úr rossz előérzettől űzve fogta a kalapját, és még mielőtt apósa a szobába ért volna, már behúzta maga mögött az ajtót, lefutott a lépcsőn az utcára, fölpattant egy arra járó villanyosra. Mire letelepedett a kocsiban, mondhatni tisztaság és ártatlanság költözött a szívébe. Öröme leírhatatlannak bizonyult, végre önállóan tehet valamit fia boldogságáért. Már tudta is, milyen helyre babakocsit vásárol, a kocsi függönyének csipkéi közül látta kipillantani a zömök vasgyúrót, aki rózsaszín öklöcskéjével a pólyapárnát markolássza. Úgy érezte, lassan jár a villamos. A nappal olyan sugárzóan fényes volt, hogy Motejzlík úr legszívesebben az egész világot magához ölelte volna. Mire a Vencel térre ért, azt is belátta, hogy a babakocsi-vásárlás a fiának pompás nyitánya új életének. Valamint, hogy a kocsi kiválasztását tervszerűen kell végrehajtani, át kell tanulmányoznia az árlistákat, legjobb előre végigjárni valamennyi üzletet, mintákat kérni, aztán valamelyik kávéházban nyugodtan meghozni a döntést a legjobb, legízlésesebb darab mellett. Így is tett, és egészen földerülve, árlisták paksamétájával a kezében belépett szokásos nappali kávéházába. Aztán a sarokban feketekávé mellett gyönyörűséggel lapozgatni kezdte a mintákat, tetszett neki valamennyi, úgyhogy mégegyszer végignyálazta az árlisták vastag kötetét, és megállapította, hogy mindegyik jól fog állni fiacskájának. Amikor kilépett az utcára, rémülten vette észre, hogy este nyolc óra van, és az üzletek bezártak már. A Vencel tér és a Vodičkova sarkán tanácstalanul álldogált egy pillanatig, és a járda kockaköveit nézegette. Boldogsága egyszeriben elpárolgott. Elképzelte, micsoda patáliát csap az apósa, aki már mindent tud, ha hazaér. Lelkében hirtelen üresség támadt, úgyhogy jobbnak látta majd akkor hazamenni, ha az apósa már nem lesz náluk. Azt mondta ugyan, igyekszik haza, de ilyen körülmények között vár bármeddig. Erőt vett rajta a vágy, hogy gondolatai űzöttségét hű barátok társaságában csillapítsa, akikkel napra nap, amikor csak sikerült meglépnie otthonról, a košířei Vadhús vendéglőben tanyázott. Ott, jó sör mellett oszlatta komor gondolatait, de ez még mindig nem volt az igazi, még mindig hiányzott valami az életéből, valami, ami lefoglalja annyira, hogy megfeledkezzék sanyarú sorsáról. Ezen az estén semmit sem játszottak, nem is szavaltak, míg végre egy barátja azt javasolta, menjenek blattot verni egy bizonyos éjszakai kávéházba. Milyen kávéházba és hol történt mindez? Arra már nem emlékszik Motejzlík úr, sőt arra sem, miért is tartott velük, miért hagyta magát belerángatni a hazárdjátékba; éjjel kettőkor kénytelen volt fölváltani százkoronás bankjegyét, amely fél háromra húsz koronára apadt. Azt mesélik, erre így kiáltott föl: - Mindet a gyermekemre -, és húszkoronását az utolsó lapra tette... majd diadalmasan besöpörte az ötszáz koronát.
  Másnap délelőtt tíz órára járt, amikor Motejzlík úr megtért a családjához. De nem akárhogy! Maga előtt tolt egy babakocsit, egy másikat húzott, mögötte pedig a boltossegéd még egy pár gyönyörű, vadonatúj babakocsit szállított, mégpedig az elsőt a szobába, a másodikat sétálásra, a harmadikat a kertbe, a negyediket pedig esős idő esetére, úgy, ahogyan azt a boltban tanácsolták.
-
fordította: Kiss Szemán Róbert

/Jaroslav Hašek Szerencsétlen kandúrhistória - Cartaphilus Könykiadó, 2007/
Midász király Creative Commons License 2008.08.05 0 0 697
Nem is olyan régen, szép női névnapok vonultak át a júliusi hónapon. E nevek viselőit köszöntöm, kissé megkésve.
Midász király Creative Commons License 2008.08.05 0 0 696
Háy János

Gyermekvers

Nem volt isten,
hogy elpusztítson.
Magamtól meg
nem ment.
Úgy éltem tovább
betegen, ahogy
a szentek.

Ki vagyok én?
És ki vagy más?
A szívemhez
szorítom a testem.
Egyedül vagyok
a kezeim között.
Olyan kár, hogy
nincsen isten.

/Forrás: Magyar Lettre, 2001. Tél/



OFF
(Tavasszal, Friderikusz a műsorában Spiróval beszélgetett, és ő ajánlotta ezt a könyvét. Azóta kétszer is elolvastam. Lenyűgözött. Szívből ajánlom. :-) )
ON
Előzmény: ilang_ (692)
Kannus Creative Commons License 2008.08.04 0 0 695
BABITS MIHÁLY
Sarkutazás


Fürdök az óraketyegésben. Visz a sok
puha, pici
hullám, amely az egész világot viszi.

Ringók, simák, s Niagarák vizeinél
sodruk sűrübb.
Páncélhajó se tudhat úszni ellenük.

Lassan visznek. Csak alig változik a táj.
Így marad el
egyenként minden amit futni látni fáj.

Ház és bokor,
a nyájas föld mely otthonom volt s egy velem,
a semmiségbe siklik és már nincs sehol.

Gyér a vidám rét. Több már ami sivatag
és idegen...
Mert zordabb világrészbe ér be életem.

Hogyan öltözzem? S felszerelést mit vigyek?
Idegen ég
süvít elém. Fukar, kietlen és hideg.

A zöld jég s lila köd hona, hol a hazug
sarkfény lobog,
szelídebb, mint ahová menni én fogok.

Minden pici
hullám tovább hajt egy makacs pólus felé.
Míg utam befagy, s gyász-színem lesz a fehér.

Telek tele
holott nem vár fókabőr, eszkimó-verem...
Fagy, böjt, magány: se jó falat, se szerelem.

Jaj mi marad abból ami ma még enyém?
S mi lesz ami
még ott is éltet? Milyen silány sarki fény?

Hulló társak, elveszett expedíció...
Értem soha
nem jön repülőposta vagy mentőhajó.

Óh boldog, boldog és háromszor boldog a
sarkutas! Ő reméli még, hogy visszatér:
de én soha.

Vad rémregény. Valószinütlen. Költemény.
Oly ostobán
zeng fülembe, mintha magam sem érteném.

1937. máj.

dolna Creative Commons License 2008.08.04 0 0 694

Életének kilencvenedik évében augusztus 3-án Moszkvában elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin világhírű orosz író.

A Spiegelnek július 28-án így beszélt a halálról:

"Spiegel: Fél a haláltól?
Szolzsenyicin: Nem, nem félek a haláltól már. Fiatal koromat apám korai halála árnyékolta be - 27 évesen meghalt -, és féltem meghalni, mielőtt az irodalmi terveim közül mindegyik valóra vált. De 30 és 40 éves korom között a hozzáállásom a halálhoz eléggé nyugodttá és kiegyensúlyozottá vált. Úgy érzem ez egy természetes, de semmi esetre sem végső mérföldköve az ember létezésének.
Spiegel: Sok szép kreatív évet kívánunk még önnek.
Szolzsenyicin: Nem, nem. Nem kell. Elég volt ez."

Forrás: index.hu

 

Nyugodjék békében!

ilang_ Creative Commons License 2008.08.04 0 0 693
-
Jean Rousselot: ENCIKLOPÉDIA

[ENCYCLOPÉDIE]

Tehát a vízözön
Csupán egy flamand módra végzett pénteki
Nagytakarítás volt

Tehát csupán
A bíbortetű rágta tamariszkok
Gennye volt a manna

Tehát fölösleges volt
Az Úrról ejtett szép igék sora

Tehát semmiért
Az átkelések Alpokon
A vércsapolás népeken

Tehát nincs semmi bizonyíték
Hogy a világ létezik
Nagy hangú sápszedők vélelmezése minden

Tehát magam se létezem
Csupán mint tükrök foncsora.
-
fordította: Timár György

/Jean Rousselot Kecses viperák - Európa Könyvkiadó, 1978/
Előzmény: ilang_ (692)
ilang_ Creative Commons License 2008.08.04 0 0 692

Nagyon jó dobbantó, köszönöm!:-)
Azóta olvasom/gyűjtöm Háy János könyveit, mióta a verseivel először találkoztam. Kár, hogy nem lehet a fórumunkon rákeresni a szerzőre, mint pl. Nagy Lászlóra sem. Hiába, nem mindegy, ki milyen hosszú névvel születik!:-)
Nagy hirtelen két ágon is tudnám folytatni, s ha közben nem gyógyulok ki a pötyögtetési mániából, fogom is hozni őket.

Addig is egy rövidke. Csak előbb begépelem:-)

Előzmény: Midász király (691)
Midász király Creative Commons License 2008.08.03 0 0 691
Háy János

A gyerek

(részlet a regényből)

A gyerek egy vidéki főiskolára került. Meg lehetne nevezni a várost, hogy például Szegedre, ami egyébként épp megfelelne a valóságnak, de valójában, ha valaki Budapest felől érkezik, nem érez semmiféle hierarchiát a vidéki városok között. Ugyanolyan istenhátamögötti helynek látszik mindegyik. Amikor leszáll a vonatról és beletoccsant az első pocsolyába és tiszta latyakos szar lesz a nadrágja, csak annyit tud kinyögni magában, hogy mi a faszt keresek itt. S csak később, az ottlakás során, az alatt a rengeteg ott töltött kilátástalan idő alatt talál ki efféléket, hogy mondjuk Szegeden mennyivel jobb, mint Debrecenben, ha épp Szeged a tartózkodási hely, de a Debrecenben élő épp fordítva, arra a következtetésre jut, hogy isteni szerencse, hogy nem Szegedre került, ösztönből tudta, hogy oda nem szabad. Némelyek hierarchiát is állítanak föl, egy példa a lehetségesek közül: Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc. De valójában semmiféle rendszer, semmiféle kényszerű elfogultság nem tudja kioltani e városok lényegi azonosságát, amit talán egyszerűen úgy lehetne megfogalmazni, hogy Budapesthez képest nincsenek, ahogyan Budapest sincs pl. Londonhoz vagy Párizshoz képest, ahogyan ezek a városok se léteznek a mindenség fővárosához képest, ha a mindenség fővárosa egyáltalán létezik.

Aki a vidéki városba kerül, tulajdonképpen a nemlétbe zuhan bele, abba az időbe, ami elemi erővel helyezkedik szembe azzal a tévképzettel, hogy a világ valami felé tart. Mert ott semmi nem tart semmi felé. Ha eljut például a gyerek az állomás melletti kocsmától valamely távolságba, ott egy újabb kocsmát talál, ami szakasztott ugyanolyan, mint az előző. Ezért gyakran elindulni sincs az embernek kedve az állomástól, hanem inkább ott veti bele magát ebbe az állóvilágba. Hasonlít ez a lét ahhoz, amilyen a természettudományi múzeum állattani kiállítása, hogy minden madár épp mint a valódi, csak nem mozog, mert ki van tömve és üveg a szeme, amin csak a külső fény csillan meg, de belülről nem süt át rajta semmi. A nemlét ez, ahogyan nemlét Budapesten lenni Londonhoz képest, és nemlét Londonban lenni a mindenség fővárosához képest. Erre gondolt a gyerek az első napokban, mikor abban az állomásmelleti kocsmában ült és ivott, hogy tulajdonképpen a létezés, az tulajdonképpen a nemlétezés. Még szerencse – mondta a mellette ülő társ, hogy a sör az van, mert az már nagyon rossz lenne, ha az se lenne. Mert azt, hogy mi nem vagyunk, még csak el lehet viselni, ha van sör ugye és segít nekünk ezt a lételméleti problémát elfelejteni. Minden, az egész világ ontológiai alapokon áll – mondta a gyerek, már nagyon sokat ivott, s most indult azon az úton, hogy a filozófiai pallérozottságával próbáljon hatást gyakorolni. Az alkoholfogyasztók körében él ez az alapvetően helytelen vélelem, hogy mikor már mindenki dögre itta magát, az a néhány, aki még tud beszélni efféle bölcseleti gondolatkonstrukciókkal képes hatást gyakorolni a környezetére, kiváltképp a nőkre, holott jobb ilyenkor az egyszerű hétköznapi közlés szintjén maradni, igyunk még, vagy csapassuk szét egy felessel, vagy leszopsz, s nem belekeveredni egy hosszú fejtegetésbe, amit senki nem ért, az sem aki belekezdett, hisz mire a mondatok végére ér, már teljesen elfelejti az elejét, hogy micéllal is fogott ő ebbe az egészbe bele. De épp ennek az italmennyiségnek a sajátja az is, hogy senki nem méri fel a realitást, sem a saját képességét, sem a társak képességét a figyelem és a gondolkodás terén.

A gyerek beszélt, a többiek hallgattak, csak néha szólt az egyik, aztán egy másik, hogy sört. Etika sincs, csak arról van szó, magyarázta, hogy olyan szabályok szerint élünk, amely szabályok lehetővé teszik az életedet. Valaki felállt, hugyoznom kell, mondta, a gyerek tovább beszélt, nem olyan ment el, akinek a hiánya miatt feleslegesnek érezte volna a további mondatokat. Ez egyértelműen látszik abból a felvetésből, hogy ne ölj. Egy erkölcsi parancs, ami tulajdonképpen ontológiai állítás, hiszen ha ölsz, akkor megszünteted a létet. És esztétika sincs, csak olyan esztétikai tárgyak, amelyek ellehetetlenítik az életedet és olyanok, amelyek lehetővé teszik. A műalkotás tétje a lét és nem a szépség. De ha nem vagyunk – utalt vissza az egyik társ a gyerek korábbi állítására –, akkor baszhatod az ontológiát. A gyereknek felcsillant a szeme. A nemlét – mondta - része a létezésnek, sőt a nemlét csupán a létezés felől határozható meg, mint ahogy a lét is csak a nemlét felől, mertha valamelyik hiányozna, akkor ezeket a fogalmakat akár le is húzhatnánk a vécén – magyarázta - Hegellel együtt – fűzte hozzá, mert ezt viccesnek találta, de a kérdést felvető már a pincért leste, mert üres volt előtte a korsó, s hogy egy kicsit gyorsítana egy fél unikummal, a gyerek betársult, s ezután már senki nem próbálkozott, hogy elmagyarázzon valamit a világról, mert az alkohol még a kétismeretlenes egyenleteket is megoldotta belül, nem még az életet.

A gyerek az első évben valójában keveset töltött ebben a nemlétben, mert hamarosan telefont kapott otthonról az apja állapotát illetően, s ez kötelezettségeket rótt rá, amely kötelezettségek elszólították a vidéki városból. Így aztán alig tudott foglalkozni azzal a reménytelen szerelemmel, amit már az első napon, mint érzelmi irányt meghatározott magának. Kinézte az évfolyamból a legszebb lányt, helyesebben nem a legszebbet, hanem azt a szép lányt, akinek az arca olyan sugárzóan intellektuális volt és közben még jól is nézett ki. Általában ez a lánytípus ejti meg a legtöbb férfi szívét. Mert az egy tévképzet, hogy a széplányok az igaziak, vagy az okosak. A szépekkel csak kefélni lehet meg nagyképűsködni a haverok előtt, ez az általános felfogás, de különben unalmasak és rendkívül sokba kerülnek. Az okosakkal meg az a baj, hogy minden gesztusukon ott van ez a gondolkodásérzet. Hogy mikor végre ágybalököd, akkor is van egy mondata, hogy bocs leveszem a szemüvegem, amitől rögtön elmegy a kedv. S ő tényleg odanyúl a szemüveghez, négy dioptria, de könnyített üveg, karcmentesítve. És ahogy a szemüveg elhagyja az orrnyerget, napvilágra kerülnek a szemek. Ám a tekintet hirtelen nem talál külső fogódzót sokkal erősebb a belső látás, legalábbis így néz ki, hogy a lány belülre néz, valami mélység felé. S ez a mélységes kút, amiben elveszik végülis a testi akarat, a férfié, és nem bírja ott annak a kútnak a fenekén többé megtalálni. De ez a lány épp nem ilyen volt, hanem olyan, mint a széplányok, kinézetre, de a tekintetében volt valami sokatmondó, meleg és egyben intellektuális, legalábbis látszatra, mert egyébként épp olyan volt enélkül a gesztus nélkül, mint az átlag szép, de buta lányok. A férfiak mindenesetre ennek az álintellektualitásnak hódoltak, merthát persze igazinak látták. Gondolatban még a nyáluk is elcsorrant, amikor ez a lány egy jelentősebb megszólalásnál azt tudta mondani, hogy tényleg így gondolod és hosszú haját a füle mögé gyűrte, a tenyerét lecsúsztatta a nyakára, s aztán lágyan elmosolyodott.

A gyerek ezt a lányt nézte ki magának, akit az ő küllemével, előre lehetett sejteni, reménytelen megszerezni, de úgy volt vele, hogy egyáltalán nem bízott abban, hogy a rosszabb adottságú lányokat sikerülni fog, ezért hülyeségnek gondolta, hogy ne a legszebbet válassza, az amúgyis lehetetlenekből. Mert minek tervezne romániai utat az ember, ha tudja, hogy oda sincs pénze elmenni, akkor ugye inkább India vagy Kína, aminek van súlya, ha beszél róla. Mert hogy valaki Romániába akar utazni, de nem tud, hogy azt mondja, hogy én egy romániai utat tervezek, hát jobb akkor, ha ki se nyitja a száját. Egy romániai útról csak úgy lehet beszélni, hogy voltam és bevitt a szeku és megvertek, meg a kinti haverjaimat is megverték, vagy hogy fegyvereket csempésztünk át a határon, pisztolyokat kenyérbesütve, mert készülünk a hatalomátvételre Székelyföldön satöbbi. Ilyen útról csak utólag lehet beszélni, mint a csúnyalányokról is, hogy be voltam nyomva, de megszereztem. Azt, hát, nem mondod komolyan, volt hozzá gyomrod. Ágybavittem bazmeg, mert tényleg nagyon szétlőttem magam és meg kell mondjam, nagy élmény volt. Nem hiszem bazmeg, az nem lehet. De hidd el, ezek a nők még tudják, mit kell csinálni az ágyban, megdolgoznak az eseményért.


Maradt a gyereknek India, mert Románia is lehetetlen volt, vagyis az a szép lány, aki mindenkinek tetszett és kellett, akit végülis egy hallgatag, magyar-töris fiú szerzett meg. Mert ahogy a nőknél van ez a szép kontra intellekutális típus, úgy a férfiaknál a hallgatag és a locsogó, s a nők, különösen az olyanok, mint a lány is előnyben részesítik a hallgatag típust, akitől egy életen át lehet várni a meglepetést, hogy valami nagyon mélyet fog mondani, persze rendkívül halkan és rendkívül röviden, mondjuk két három szóval lerántja a leplet a világ megismerhetetlen részéről, s a lány akkor azt mondhatja magának, hogy na ezért megérte ebben a csendben megöregedni. Ilyen volt ez a fiú. Annyira tudott nézni a semmibe, olyan áthatóan, s annyira tudott nem megszólalni, hogy egyszerűen a lánynak nem lehetett nem belészeretnie. Bár állítólag amikor kettesben maradtak, megszólalt és egyáltalán nem misztikus szavak hagyták el az ajakát, hogy megismertetlek az elsődleges anyaggal, ami a szellemből épül fel, s ha magunkhoz vesszük úgy utazhatunk a transzcendenciába, mint egy hétköznapi csempész Csehszlovákiába tornacsukáért, amikor megszólalt, akadozva, mert gyakorlatlan volt a beszédben, s nem volt neki egy testvére, mint Mózesnek Áron, aki segített volna, akadozva azt mondta bele a lány szerelemtől olvadt szemébe, hogy beviszi majd Budapesten a jobb társaságokba. Az jó, mondta a lány, bár nem tudta, mit ért ez alatt a jobb társaságok alatt a fiú, s hogy épp azokra a fiúkra és lányokra, és azoknak a fiúknak és lányoknak a barátaira és testvéreire gondol egyébként, akik a gyerek faterjának a gyárában is voltak felmérni a legkorszerűbb szociológiai módszerekkel, hogy kinél van a hatalom, mert ugye nem a munkásoknál, azt ők előre tudták, akik most éppen illegális sajtómunkát végeztek, konspiratív találkákat szerveztek, örökösen menekülésben voltak, gondolatban, de leginkább a nagymamáktól örökölt belvárosi nagylakásokban dekkoltak, ott gyűltek össze, s a belügyi szervek által bemikrofonozott térben tárgyalták meg a körülöttük lévő világ anomáliáit, az igazságtalanságokat, s szőttek terveket az átalakításról. Előadásokat szerveztek, ahol úgymond nem csak a cenzúra, de még az öncenzúra is ki volt játszva, ekként csakis a színtiszta igazság került szóba, illetve a lehallgató készülékeken és besúgókon keresztül a titkosszolgálati aktákba. Ezek az amúgyis fesztelen előadások gyakran még annál is fesztelenebb házibulikba torkolltak, ahová eljöttek az oktatók feleségein valahai és épp aktuális szerelmein kívül azok az egyetemista lányok, akik nem csak az egyetemek hivatalosan kinevezett tanáraitól akartak tanulni, hanem ezektől az úgymond illegalitásban oktató hősöktől is, és itt, szemben a szokványos egyetemi szituációtól, lehetőség kínálkozott, akár a négyszemközti, nagyon bizalmas együttlétekre is. A hősök harmincasok voltak, s kedvelték ezt a friss, a világra éppen nyílni készülő korosztályt, lenyűgözte őket a tisztaság, az impulzív gondolkodás, s nem utolsó sorban az életkor, s az ebből adódó fizikai előnyök. Kevésbé voltak válogatósok, mint a lányokkal egykorú fiúk, az ő időbeni státuszukból nézve szinte nem is volt olyan lány, akit figyelmen kívül kellett volna hagyni. Alig győzték a világra nyitást elősegíteni, persze nem pusztán intellektuális csatornákon, hisz tudjuk, s ezek a lányok is megtudták hamarosan, a világ érzékelésének számtalan útja van, egyiket sem szabad figyelmen kívül hagyni, ha a teljesség felé törekszünk.

Később, de ez már akkor volt, amikor ennek a lánynak és fiúnak az asszimilálódása okafogyottá vált, meg lehetne nevezni egy időpontot például 1990, de minek ilyeneket megnevezni, hisz az életünk csak látszólag köthető egy efféle konszenzuálisan elfogadott, s az objektivitással kérkedő időmeghatározáshoz, valójában rendkívül relatív, a saját időbenlétünk alapján határozódik meg, sokszor egy hivatalos év kettőnek háromnak látszik, máskor egy félnek sem, ezért aztán töröljük is a fentebbi évszámot, s inkább használjuk a később megnevezést, ami pontosabban fedi a valóságot, mint egy semmitmondó szám.

Később ezek a hősök zsíros állásokba kerültek, jelentős hivatalok, fontos intézmények és hatalmas vállalatok élére, olyan pozíciókba, amelyek ellen abban a legendás korban küzdöttek, olyan pozíciókba, amelyek létjogosultságát annakidején alapvetően megkérdőjelezték. Ám az egy más típusú hatalmi berendezkedés volt, illegitim, idegen hatalom segítségével megszerzett és megtartott, szemben a mostanival, vagyis éppen azzal, amiről itt szó van, amiben ezek a hősök végre előkászálódhattak a nagymamák tágas, de amúgy leromlott lakásaiból, a lefojtottságból a fényre, hisz ez immáron egy teljesen más társadalmi berendezkedés keretei között történt, ami a magántőke és a népképviselet szentségére épül, ekként erkölcsileg senki által nem megkérdőjelezhető.

Eltelt tíz aztán tizenöt és húsz év, és hőseink éveik megnövekedett száma ellenére tovább folytatták kalandozásukat az egyetemista vagy egyetemista korú lányok körében, hiszen meg volt hozzá az anyagi erejük, s a kellő médiajelenlétük következtében a népszerűségük. Szerencsére a világ is úgy változott, hogy a fiatal lányok számára, legalábbis azon fiatal lányok számára, akiket ők megszereztek maguknak, ez az életmodell vált kedveltté, mert ezek a fiatal lányok, szemben a korábbi fiatal lányokkal, akik ma már, vagyis épp ebben az időben, amiről most szó van, egyáltalán nem voltak fiatalok, megvetették a lerobbant lakásokban penészedő pénztelen művész- és tudóspalántákat, akikről senki, még az alternatív kulturális média sem tudta elképzelni, hogy lesznek valakikké, tulajdonképpen az édesanyjuk is lemondott róluk, az apjuk meg már eleve.

Néhányan persze a régi hősök közül is perifériára sodródtak, mindenki nem férhet a húsosfazékhoz, ez már alapvető törtvény, vidéki egyetemekre kerültek vagy rosszul fizető vállalati tanácsokba. Ők már nehezebben tudták, főleg hatvanhoz közeledve megszerezni a huszonéves lányokat, pláne azokat közülük, akik nem szenvedtek valami kiismerhetetlen pszichikai defektusban. Mivel se pénzük, se hírnevük nem volt, a legalantasabb zsarolásokkal próbálkoztak. Az egyik például azzal tartotta sakkban a nagy nehezen összekapart, nem is annyira fiatal, mert harminc felé járt, s volt két gyereke, szeretőt, hogy leukémiás, alig van pár éve hátra és ezért nem mondja fel a feleségével a kapcsolatot, ami persze érzelmileg neki már semmit nem jelent, s ezért nem tud a fiatal nő összetörni egy házasságot, holott szeretett volna, hiszen az övét is összetörte kétéve egy másik nő. Végül aztán összeomlott ez a kapcsolat, mert hiába mondta a tanár, hogy a kemoterápiától kopaszodott meg, egy darabig ezt hitte a szerető, de amikor a halál végül elmaradt, a kapcsolat is széthullott, hiszen ez ugye épp erre a várható elhalálozásra épült, ami nem történt meg. A bomlást egy véletlen is elősegítette, amikor a szerető egy régi, a legendás időkben, azaz mintegy húsz évvel az épp aktuális idő előtt készült fotón felfedezte, hogy az ő szerelme már akkor is kopasz volt, ekkor rájött a hazugságra, amit legfeljebb egy gyors halál korrigálhatott volna, de ere a vidéki egyetemre került tanár nem vállalkozott.

A másik harcostárs öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem szereti eléggé a kiszemelt partner, akibe, mint stílusosan mondta: halálosan szerelmes. A lány véletlenül sodródott bele a történetbe, Marionnak hívták, francia volt és fotózást jött tanulni, de egy ilyen nyitott franciának nagyon nehéz párkapcsolatot találni egy idegen országban, ahol számára ismeretlen gesztusokkal, és teljesen érthetetlen nyelven, vagy tört angollal akarták a fiúk tudtára adni, hogy vágynak rá. Már három éve élt itt és nem volt még senkije, de még alkalmilag sem, mert azt viszont nem akarta, amikor egy házibulin odajött hozzá a férfi, ötven fölött volt, nagyon kedvesen szólt a lányhoz, elmondta, hogy kicsoda, beszélt a fiatalságáról, azokról a meseszerű időkről, amikor egy stencilgéppel együtt bujkált egy budai villa pincéjében. Jól beszélt angolul, a lány ennek is örült, nem francia, de azért mégiscsak egy olyan nyelv, amit ő is ért, szóval a férfi mondta, hogy a lány fotói, amit a lány közben előpakolt, mennyire tetszenek neki, világszínvonal, nem is gondolta volna, hogy ilyet láthat Budapesten, hisz Budapest finoman szólva mégsem a világ központja, és épp megy New Yorkba, ami viszont tényleg csúcshely, s szervezne neki ott egy kiállítást, ismeri az ottani alternatív művészvilágot, jószerével a haverjainak mondhatja a legtöbbet, mármint azokat, akiket nem ragadott el a túlzott heroinfogyasztás vagy az aids, és rögtön beígérte a fotóalbumot is, ez neki nem ügy, számtalan kiadó vezetője az ő valahai harcostársa.

A lány nagyon örült ezeknek a lehetőségeknek, s amúgysem idegenkedett az idősebb férfiaktól, tizenöt volt, mikor meghalt az apja. Lett ebből egy kapcsolat, ami csak néhány hónappal később mutatkozott rossznak, helyesebben hamisnak a lány szemében, egy olyannak, amibe csak érdekből, s a pillanatnyi, alkohollal is megalapozott érzelmi állapota miatt ment bele, ráadásul a sors úgy hozta, hogy megismerkedett végre egy fiúval, aki nagyon tetszett neki, s pont olyan volt, amilyenre vágyott, mindig nevetett, tudott pár szót franciául, pont a legfontosabbakat, hogy ma cheri je t’aime, je t’adore, je te desiré, j’ai envie de toi és pluszban még nagyon jól is nézett ki, bár korábban azt gondolta, hogy nem szereti a szőke fiúkat, ez az alkalom bebizonyította, hogy de, épp a szőke fiúkat szereti.

El is mondta a lány a férfinak, hogy bocs, ez egy tévedés volt a részéről, persze az igazsághoz hozzátartozik, ekkor már kiderült, az is, hogy nem lesz new yorki kiállítás és album sem, mert nagyon drága, s egy kiadó se vállalkozik rá. Szóval elmondta, hogy neki ez nem jó, és akkor mondta a férfi, mennyire szerelmes és ez az ő élete, ez a kapcsolat, s ha elmegy a lány, akkor jön az öngyilkosság, amit a lány nem vállalhat magára, hogy miatta haljon meg valaki, ráadásul egy olyan ember, mint a férfi, s a lány valóban nem vállalta és maradt, de a maradással elvesztette a fiút, akiről úgy gondolta, igazán tudná szeretni. Végül egy más formában, mégis bevállalta az öngyilkosságot, mikor már hatodszor is próbált leválni a férfiről, s a férfi hatodszor is előjött ezzel a zsarolással, akkor a hetedik alkalmat nem várta meg. A férfi este jött haza, kicsit részegen, mert ivott is, ivott, hisz érezte, a lány nem szereti, vagy ivott, mert mindig is ivott, ez volt neki a gyógyszer a kudarcra, hogy a többi harcostárs, akivel az államhivatalok lerombolásáért küzdött, most mennyire magas pozícióba került ezekben az erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen hivatalokban, s a lányt ott találta az ágyon, még nem hidegedett meg a teste, de az életet már nem lehetett visszavinni bele.


Ezt mondta egy alkalommal a fiú, ezt az akkor és számukra mindenképpen jónak látszó társaságot, amikor a többiek már részegek voltak és kikötöttek a rosszabb kinézetű lányok mellett, akik nem utasították el a büdös és eltorzult arcú fiúkat, s ez ennek a lánynak nagyon tetszett, meg neki is kellett valaki erre az éjszakára. Tulajdonképpen a lány szépsége, és nem a fiú tehetsége lett a belépő ebbe a társaságba, de ezt a fiú nem tudhatta előre. Végül persze a lány sem tapasztalhatta meg, mert alighogy elkezdtek ebe a társaságba járni, a fiú furcsa fájdalmakat kezdett érezni a tarkójánál, aztán a homlokán is. Hamarosan egy vizsgálat kiderítette, hogy nem is értik az orvosok, hogyan nem vette észre a férfi a növekedő tumort, ami már akkora, mint egy tyúktojás itt ebben a zárt rendszerben, ami a koponyacsont által határolt tér, hogyan nem okozott rettentő fájásokat már időkkel ezelőtt. Okozott, mondta a férfi, de úgy látszik későn. Semmi baj kivágjuk, aztán minden rendbe lesz, mondta az orvos, s gondolatban már megcsörgette a különleges minőségű fémből készült szikéket, kis fűrészkéket, amilyenek egy háztartásban soha nincsenek, pedig egy ilyen szerszámmal azért nagyon lehetne húst szeletelni pörkölthöz. Sokszor eszébe is jutott az orvosnak, hogy hazavinne párat az asszonynak, de félt, hogy megtalálják nála a portán, s akkor azt olyan rossz lett volna mondani, hogy bocs, véletlen a zsebemben maradt. Mert azt még elnézték, hogy ügyeletben lecsúszik egy-egy üveg viszki, meg hogy az ápolónők segítenek kibírni az éjszakát, de a lopás, az lopás. Az bűn.

Ki? – kérdezte a fiú és a fejét markolta, szerencsére épp ebben a rettenetes pillanatban jött valami eszméletlen fájdalom, ami megkímélte a lelki összeomlástól, amit a betegsége, s a várható műtét miatt kellett volna éreznie. Nem tudott arra koncentrálni, hogy mennyire ki van vele cseszve, csak, hogy múljon el ez a fájdalom, s hogy odaadná nem csak a daganatot, de a fejét is, ha ezzel meg tudná szüntetni. Igen, mondta a sebész, ő volt a korházban a fejspecialista, de ha úgy adódott, nem rohant el egy csípőműtét elől sem, kivágjuk, s csillogott a szeme, mintha azok a jó fémek a gondolataiból odavetnének sugarakat.

Ki is vágták gyorsan, hisz a tumor előrehaladott állapotban volt, a halogatás csak rosszat hozott volna, s egy ilyen műtét egy ennyire fiatal szervezetnek semmi. S ha nem újult volna ki a daganat, valóban semmi baj nem lett volna belőle, mert ugye akkor az nincs, de kiújult, s harmadikként a vidéki főiskola hallgatói közül, ketten autóbaleset áldozatai lettek, ez a fiú is elhagyta a nemlétet.

A lány akkor magára maradt, pár évet itt töltött Budapesten, de nem talált partnerre. Jöttek azok, akik nem házasodtak meg, nem akadtak horogra a szokott időben, de ezeknél mind volt valami pszichés terhelés. Egyszerűbb esetekben italról vagy gyógyszerfüggőségről volt szó, a bonyolultabbak skizofrének, mániás depressziósok voltak. Hol iszonyú kedvesek voltak vele, hol üldözőbe vették, követték mindenütt. Olyanná vált az élete, mint egy amerikai lélektani horror, amiről ezelőtt mindig azt hitte, hogy az amerikai forgatókönyvírók eszelik ki, hogy a bevételekből hónapokat töltsenek a Bahamákon. De ez valóság volt, a férfi tényleg követte, s ehhez az üldözéshez képest szinte semmi, vagy gyerekes játék volt az, ami korábban történt, de később kerül szóba, amikor a gyerek szegődött a nyomába. A férfi követte, s aztán otthon előjött azzal, hogy mit kerestél a Hajós utcában, a lány meg nem tudott mit mondani, mert nem ismerte nagyon a budapesti utcaneveket, és csak makogott. Ugye, megmondtam, ugye, én tudtam, és a férfi nekiesett a lánynak és nyolcnapon túl gyógyuló sebeket ejtett rajra, úgyhogy nyolc napra be is zárta, s csak akkor engedte ki, amikor már látta, hogy ezzel nem lehet orvoshoz menni. Egyébként nem félt különösebben az orvosi látlelettől sem, mert az orvosok is férfiak voltak, aztán ki akar egy másik férfinak betenni. Ők is ütik az asszonyt otthon, vagy ha az asszonyba beleuntak, akkor a gyerekeket. Össze kell tartani. Csak biztonságból zárta be a nőt, mert előfordulhat egy női orvos is vagy egy buzi, szóval neki nem kell ez a zűr. Van így is elég az életében, például, hogy ne menjünk messzire: a lány.

Amikor aztán ettől a férfitől megszabadult, akkor egy internetkávézóban, ez már a kilencvenes évek. A lány már nem volt túl fiatal, harmincöt kb., jött össze az amerikai sráccal. Saint Louisban lakott, számítógépekkel kereskedett, de különben szaxofonozott egy zenekarban hetente kétszer, szóval csak a pénz miatt volt kereskedő, egyébként művész. De ki tud manapság a művészetből megélni. Még egy akkora országban sem lehet, mint Amerika. Nagyon kedves volt, ez a lány ehhez nem is volt szokva, úgyhogy ebbe a kedvességbe, hát ha nem is szeretett bele, de megszerette, s mikor a srác fölajánlotta, hogy neki otthon nem jött össze, lenne-e a lány a felesége, akkor a lány habozás nélkül azt mondta, igen. Össze is házasodtak kint az államokban, s majdnem egy év együttlét alatt derült csak ki, hogy az amerikai fickó tulajdonképpen miért is nem talált magának partnert. Akkor elváltak, a fickó összeköltözött a basszusgitárossal, a lány meg ottmaradt, hogy először nős amerikaiakkal, majd elvált férfiakkal próbálkozzon egészen haláláig. Ezzel a tragikus sorssal némi örömöt szerzett az itthon maradt barátnőknek, akik már megijedtek, hogy a lány az amerikai házassággal végül mégis révbe jut.

Ezt a lányt nézte ki magának a gyerek, de nem tudott ezzel a reménytelen szerelmemmel érdemben foglalkozni, hogy a sóvárgást és a szenvedést ráengedje az egész lényére és a baráti körére, amitől később annyira elviselhetetlenné vált éveken keresztül mindenki számára, mert az anyja telefonált, hogy a faterjával gond van, a váci kórházban fekszik, s hogy már egy ideje észlelték, de nem akarták megzavarni az ő felvételijét, hogy megduzzadt a lába, bizonyára a visszerek vannak benne a dologban, s ezt megpiszkálta az orvos még tavasszal, s mondta, hogy semmi csak egy un. hemotóma, ami egyszerűen csak vérömlenyt jelent. S azért lehet ez, mert ott az erek ázalognak, meg vannak kopva az érfalak. Ki is kotorta onnét ez az orvos, mire várnának, ez már a budapesti klinikán volt, de hamarosan a korábbinál nagyobb duzzanat jelent ott meg. Mindenki elcsodálkozott, de arra gondoltak, most még a korábbinál is jobban eresztenek azok az érfalak, szóval csak erre. Így aztán váratlan volt… Már az váratlan volt, hogy szövettanra küldtek valami kis mintát. Az minek kell, doktor úr, kérdezték, de az orvos azt mondta, hogy ez csak rutin. Mindenkivel megcsinálják, aki az ortopédiára kerül, mert akkor már ott volt. Mért pont ott, senki sem tudta, hogy miért utalták át az érsebészetről, hát nem lúdtalpa van neki, ugye, magyarázta a gyerek anyja a telefonban. Később persze megtudták, hogy ott foglalkoznak az efféle elváltozásokkal, amiről hamarosan, az anya, s az apa számára is rendkívül váratlanul, kiderült, hogy a szarkóma nevet viseli és a rák egyik fajtája, s hogy a lábát az apának akkor pár nap múlva fogják levenni. A gyereknek most, mondta az anya a telefonban, bár eddig sose kérték, például a kukoricakapálásnál vagy a betonozásnál, mikor a faterja azt a príma járdát csinálta a vécé és az udvari ajtó közé, de most mégis kell. Így aztán a gyerek alig töltött időt abban a vidéki városban, s az anya gondjai ránehezültek, hogy fel Pestre, be a korházba, nézni azt a féllábú apát, akinek megtört valami a szemében. Persze a fény. Csakhogy mért törik meg, amikor eddig nem tört meg? Biztosan valami belülről nem támasztotta meg a szemgolyó domborulatát, s kicsit behorpadt, s ez a horpadás változtatott a fény korábbi útján. Esetleg ezt érzékelte úgy az ember, hogy szem van ott eltörve, holott az nem volt, csak az élete.

Így is mondta a férfi, hogy valami eltört bennem, de nem adom föl. Ne is adjad, mondta az asszony, az nekünk rossz lenne, ha te feladnád, meg nem olyan fából faragtak téged. Nem adom. De a rák sem gondolkodott másképp, hallotta a férfinak ezeket a fogadkozásait, s akkor még nagyobb munkába lendült. Először csak a tüdő egy kisebb foltjában tűnt föl, s minden remény megvolt, hogy a kémiai kezelés, a különböző tisztító kúrák és a speciális ásványbeviteleket szolgáló néha óránként szedendő gyógyszerek ezt a kis foltocskát úgy kitörlik onnét, ahogyan a zsírcsöppet törüli le az ember a szájaszéléről, mikor pacalt eszik. De nem. A folt a kontrollvizsgálat kimutatása szerint ott maradt, sőt kicsit növekedett is. Ekkor újabb terápiák következtek, a férfi halála előtt háromszor kopaszodott meg a kezelések hatására. Akkor is épp kopasz volt, mikor végül meghalt. Ezért aztán az asszony nem is engedte, hogy a koporsót kinyissák, s néhányan belebámuljanak az ő ura arcába, hogy de meggyötört a betegség, s hogy utána a kocsmába röhögjenek, hogy ezzel az emberrel, s tulajdonképpen az egész családdal jól elbánt a sors, s hogy ez az ember is hiába jártatta a pofáját, hogy mi lesz az ő ágából, hát ez lett, egy szétpuffadt hulla. Zárva maradt a koporsó, a falusiak csak találgathattak, milyenné vált a lélektől megfosztott test, de bizonyosságot nem szerezhettek róla.
ilang_ Creative Commons License 2008.07.26 0 0 690
Rendben. Jó második félidőt!:-)
(Majd 3 hét múlva megyek.)
Előzmény: MILU (689)
MILU Creative Commons License 2008.07.25 0 0 689
Ha jól értem, nyaralás előtt vagy. Én egy részén már túl, másik előtt. Ha megjöttem, és te is megjöttél, írok.
Addig is minden jót, kellemes nyaralást!
Előzmény: ilang_ (687)
ilang_ Creative Commons License 2008.07.24 0 0 688

-

(...)

A szerep felépítését a végpontból kiindulva kell meggondolni: az öregedő Hölderlin negyven évig lakott a tornyában, túlélve legtöbb barátját és ellenfelét - figyelemre méltó jelképe annak a türelemnek és reménynek, amely a szellemi elborulás alatt is kitart. [UTÓJEGYZET - részlet]

 

*

 

(...)

Hölderlin alakját mi olyannak ültettük ide át

hogy úgy mozogjon benne és játssza el magát

mintha nem csupán elmúlt napokat tükrözne

de ugyanazok a feladatok állnának előtte

amikkel maiak is sokan szemben állnak

anélkül hogy az ellentmondások közt megoldást látnának

Az az óhaja hogy többé ne ismerjék félre

ne kelljen pusztulnia mint áldozatnak elégve

azt akarja számítsák őt egynek azok közül

akik a nyelvet választották a kifejezéshez művészetül

fölösleges az álmot a valóságból kiszakítania

megférnek szépen egy helyen a cselekmény meg a fantázia

de persze a pontos szónak kell őt megvédeni

hogy művét öncéljaikra ki ne használják ellenségei

És nem fog elvonulni a némító homályba

mint élő szólal meg eleven hangok közt állva

-

Peter Weiss: HÖLDERLIN - fordította: Vas István

 

/Peter Weiss Drámák - Európa Könyvkiadó, 1985/

Előzmény: Barhan (686)
ilang_ Creative Commons License 2008.07.24 0 0 687
Azok a régi szép idők: Win95, modemes net, óriási összegek kiszámlázva.:-)

Köszönöm, MILU, de hát vagy(ogat)ok, és lesz(eget)ek is!:-) Most átváltottam szálláskereső, útvonaltervező és program-összeállító üzemmódba. Ennek ellenére természetesen olvaslak, nézlek benneteket. Szívesen válaszolok levélben, ha van kedved írni.

Hétvégén rendezem mélügyi tartozásaimat!
Előzmény: MILU (685)
Barhan Creative Commons License 2008.07.24 0 0 686

 

 

 

Peter Weiss – Hölderlin

 

(részlet)

 

(….)

 

Míg szorongattak minden

   erőszakos hatalmak

csak elhallgatásom tudtam

   megőrizni magamnak

 

(fordította Vas István)

 

MILU Creative Commons License 2008.07.23 0 0 685
Ez egy cédulka Ilangtól a múltból, 2003-ból.
Hiányzol Ilang!



Raffai Sarolta: KÖNYÖRGÉS

Egy tenyérből másikba. Billeg
le-fel a fél világ velem.
Hát méregess - óvjál te jobban,
mint magam megőrizhetem.


Tenyeredből a tenyeredbe -
alig érinthet bármi más.
Ha senki, te tarthatnál vissza
egységbe zártan, így vigyázz,


így félj, ítélj, emberré rendezz:
széthulltam volna védtelen.
Maradj meg, óvj annál is jobban,
mint magam megőrizhetem.

ilang_ Creative Commons License 2008.07.21 0 0 684

-
Goethében az az óriási, ahogyan elosztja magát. Goethe rendre kibújik életének különböző időszakaiból, és érti a módját, nemcsak annak, hogy idejében életbe léptesse átváltozásait, hanem hogy alkalmazza is őket. Goethe egyszerűen él új énjével, és csak azok ellen fordítja régi énjét, akik túlságos hűséggel ragaszkodnak hozzá.
  Van a lényében valami rendkívül gyakorlatias, ő ugyanis semmit sem hagy figyelmen kívül vagy kihasználatlanul. Ez már csak azért is bámulatra méltó, mert Goethe világéletében költő marad és ezt rejtegeti. Nem volt még egy költő, aki ennyire kevéssé pazarló módon bánt volna a tehetségével, és éppen ez a takarékoskodó gesztus az, ami az idős Goethében leginkább bosszantja az embert.
  Az önpusztítást Goethe úgy gyűlöli, ahogyan csak a pazarlást.
-
fordította: Halasi Zoltán

/Elias Canetti Feljegyzések - Európa Könyvkiadó, 2006/

Előzmény: ilang_ (683)
ilang_ Creative Commons License 2008.07.21 0 0 683

-
"és kötéltáncoshoz méltó akrobatikával végigment a tetőzet gerincén"

*


Sarkadi-Ivánka-Szörényi-Bródy: Kőműves Kelemen Sarkadi Imre: KŐMŰVES KELEMEN

(...)
   S egy darabig még nem is hitte. Nevetett azzal a kislány-nevetéssel, hogy: ti bolondok. Aztán nevetett még, de már komolyabban, ijedtebben, s a szeme sarkából rám villant a tekintete, hogy vele nevetek-e én is. De nem nevettem, a követ meg a mohát néztem magam előtt. S akkor abbahagyta a nevetést, s tudtam, hogy most ő is csak néz, meg a többiek is, hallgatagon, de az eltelt hat napra gondoltak meg a szellemre, ami a falat dönti, meg a véka aranyra, meg arra, hogy hálistennek nem az ő feleségük... s akkorra már Anna úgy nézett mindannyiunkat, mint gyilkosokat. S azok is voltunk mindannyian, nem egyebek.
   Aztán nekiláttunk, és raktuk a követ - a hangját se hallatta, a szavát se, de sütöttem le a fejem közben, hogy a szemével ne találkozzam, s láttam, hogy ezt teszi a többi is, hogy ne kelljen ránézni. Beszélni meg nem lehetett, csak Boldizsár mert, az ördög, a pokolfajzat, s a szavára úgy rezzentünk mindig össze, mintha a templomban káromkodna valaki. - Hé, ide még egy kanál habarcsot, Máté - s tudtam, hogy az Anna válla körül rakják már. - Így ni - mondta Boldizsár. Ördög volt, sátánfajzat volt, mert nem omlott a fal, állt keményen, peckesen, reggelre is meg másnap reggelre is, és egyre magasodott. Volt, aki belülről támogassa.
   De ezt nem merte hangosan kimondani senki, s nem is beszéltünk ettől kezdve már semmit - még jóreggelt se, meg jóestét se, s megint eltelt hat nap, aztán még hat, aztán számolatlanul még sok, míg készen voltunk már, s a vár tövéből néztük, ezt mind mi raktuk, s nem féltünk már a szellemtől, amelyik döngette, de igen attól, amelyik tartotta. - Bevégeztük - mondta Máté hang nélkül, mikor levette a kalapját, de ijedten mindjárt fel is tette, mert nem lehetett már levett kalappal állni a vár előtt, s hallgatott minden: a kő is, az asszony is benne, meg az emberek is, akik közérakták. S tudtam, hogy nincs mit beszélni erről - nekünk csak az építés maradt meg, nem a szó - és a munka meg a félelem: és úgy éreztük, hogy saját húsunk, csontunk van a várba berakva.

1947

/Sarkadi Imre Pokolraszállás - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984/

dolna Creative Commons License 2008.07.20 0 0 682

Egy vers két fordításban:

Paul Valéry: Ugyanaz a varázslat

A keskeny holdkaréj szent fényt szór szerteszéjjel,
mintegy szoknyát terít, ezüstből szőve meg,
a márványtömbökön, hol egy szűz jár s mereng
gyöngyökkel s fátyolán gyöngyházszínű szegéllyel.

Sok selymes hattyunak, mely ring a nád között,
azt félig csillogó tollal súrolva éppen,
hószín rózsát szed és hint el keze, s az ében
vizen szirmok nyomán gyűrűznek a körök.

Gyönyör sivataga, magányom kába kéje,
ahol a hold alatt a hab hullámverése
kristályvisszhangjait számolja szüntelen,

mely szív bírná el a kérlelhetetlen áldást,
a végzetes egű, nagy éjt ragyogva fenn,
kardként nem tépve ki magából egy kiáltást?

Szegzárdy-Csengery József fordítása

***

Paul Valéry: Ugyanaz a tündérjáték

A keskeny holdvilág szent fényt terít ma széjjel,
ezüst-lágy selymeket, egy egész szoknya ez,
a márványtérre, hol sétál és révedez
egy gyöngy szűz, fátylasan gyöngyszínek függönyével.

A hattyúknak, melyek a nádhoz selymesen
súrolják testeik félfényű toll-hajóját,
lefoszt s szétszór a hold egy havas-színű rózsát,
amelynek szirmai kört vetnek a vizen.

Magányos szédület, gyönyörök pusztasága,
mikor a hold-himes vízforgó visszavárja
s számlálja egyre a kristály-visszhangokat,

Ki bírja el, tele az éji bűvölettel
az irgalmatlanul tündöklő ég alatt,
hogy nem tép ki sikolyt magából, tiszta fegyvert?

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Forrás: http://www.zone.ee/aurin/

Kannus Creative Commons License 2008.07.16 0 0 681

PETRI GYÖRGY
Lehetne szép. Lehetne véled

Lehetne szép. Lehetne véled.
Lehetne szép. Lehetne élet.
Persze van is: élet és véled
(vagyis, amit én annak vélek).

Merészen hiposztazálom,
hogy élek, és nem egy rossz álom,
hogy sört iszom, hogy folyton félek
attól, hogy meghalsz, amíg érek
haza, meg hogy későn érek
a szónak minden értelmében,
hogy lelkem sötét, mint az ében,
és bár szólnak mellettem érvek
egy nem-tudom-milyen vitában,
igyekszem ettől nem agy-sérvet
kapni, én vizivárosi kísértet,
egyezzünk ki a fix TALÁN-ban.

Ps.: Ez egy lehetséges megoldás.
Talán. A lét megmászhatatlan falán
kezdetleges (sz)eszközökkel araszoló
amatőr alpinistának. De hát ez már csak
így van, barátaim. Mindent koppanásig.
 
(Forrás: Petri György: Amíg lehet

Magvető Könyvkiadó, Budapest 1999)



dolna Creative Commons License 2008.07.13 0 0 680

 

Federico García Lorca: Zsoltár

Nézd, fekete Krisztus
lábol
Judea liliomától
spanyol-földi szekfűig.

Nézd csak, honnan költözik!

Jön Spanyolországból,
tiszta, éjszín ég alól,
perzselt, puszta földről,
medrek mellől, hol a hullám
meg-megállva visszahőköl.

Nézd, fekete Krisztus,
égett hajbozontja,
éles pofacsontja,
s hószín szembogár.

Nézd csak, merre jár!

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Forrás: A világirodalom legszebb versei - Európa Könyvkiadó, 1978

Előzmény: ilang_ (679)
ilang_ Creative Commons License 2008.07.11 0 0 679
:-)
-
Az "Andalúz dalok"-ból (1921)

GITÁR

Lassú rivásba
kezd a gitár.
Széttörnek a reggel
kelyhei már.
Lassú rivásba
kezd a gitár.
Csitítani kár.
Hallgatni nem tud,
zokog, ha fáj.
Egy hangra jár,
mint víz sírdogál,
mint hófuvásba
szél sírva száll.
Hallgatni nem tud,
zokog, ha fáj.
Jaját zokogja
távoli tájért.
A Dél izzó homokja
fehér kaméliákért.
Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal,
hogy a nyíl sehova nem talál,
s az ágon az elhallgatott dal,
első halott madár.
Ó, szív, gitár!
Öt húrral, öt karddal
járt át a halál.
-
fordította: Vas István

**

KERESZTÚT

Keleti szél;
lámpa ing.
A szívben a tőr
markolatig.
Az utca körben
úgy remeg itt,
mint húr, mit a kéz
kifeszít;
surrogva, mint
darázs kering.
S ott látom mindenütt a
szív
mélyén a tőrt,
markolatig.
-
fordította: Timár György

*

KERESZTUTCA

Keleti szélben
lámpa ring,
tőr rezeg
a szívbe szúrva.

Az utca
feszült ideg,
s a húrja
úgy remeg,
de zúgva,
ahogy egy nagy bögöly.

Ezt látom mindenütt
már:
egy szörnyű tőr
a szívbe szúrva.
-
fordította: Veress Miklós

**

DÖBBENET

Utcakőre hullt halottan,
tőrt virágzott néma melle.
Senki sem ismerte ottan.
Szűzanyám, a lámpa hogyan
lobbant!
Az a lámpa hogy zizergett
izgatottan!
Pirkadat volt. És a roppant
hűs egeknek tárt szemére
senki sem hajolt titokban.
Mert utcakőre hullt halottan,
mert tőrt virágzott néma melle
és mert senki sem ismerte ottan.
-
fordította: Veress Miklós

**

LÉLEKHARANGOK

Sárga tornyok
harangjai
felcsendülnek árván.

A hang kitárul
a magasban
sárga szelek szárnyán.

Hervadt narancsvirág-
koszorújával sárgán
a halál lép az úton.
Fehér gitárján
dalt penget, és
egy dal virul ki száján,
egy dalt penget árván.

A por ezüst hajóorr,
siklik a szelek szárnyán.
-
fordította: Eörsi István

**

SOLEÁ

Feketébe öltözötten
azt hiszi, hogy csepp a föld,
és a sziv, az véghetetlen.

Feketébe öltözötten.

Azt hiszi, hogy szerteröppen
drága sóhaj és kiáltás
szélfuvásban, messze ködben.

Feketébe öltözötten.

Erkélyét ha nyitva hagyja,
hajnalonta száll az égbolt,
s tárt szobába futva szökken.

Jaj, jajajajaj,
feketébe öltözötten.

-
fordította: Nemes Nagy Ágnes

**

TÁNC

Carmen táncol odakint
utcádon, Sevilla,
hófehér haj s csillogó,
táguló pupilla.

        Lányok!
csukjátok a rácsot!

Sárga kígyó, mint a láng
tekerőzik a fejére,
s rémlik benne, táncolóban
réges-régi száz legénye.

        Lányok!
csukjátok a rácsot!

Mind kihalt az utca körben,
s mélyén messzi félhomálynak
andalúz szivekbe tört
régi tüskék visszafájnak.

        Lányok!
csukjátok a rácsot!
-
fordította: Nemes Nagy Ágnes

/Federico García Lorca válogatott versei - Kozmosz Könyvek, 1977/

(Kivéve Timár György fordítását)
Előzmény: Kannus (678)
Kannus Creative Commons License 2008.07.10 0 0 678

PARDI ANNA
GARCIA LORCA

Remegő ujjal csipkébe varrják
a kedvest, az egyszerit,
az ólmot is felolvasztják
sárga tearózsa díszitésül,
a szív fölé odatűzik;
a messze gurult kalpagján lészen
hervadt csokor, maroknyi föld.

Andalúz lányok: vőlegényük
a vad, meleg éj,
hegyhátak szabadsága
töri szét bennük a zárdanevelést,
pártájuk zöld tajték, véres tragédiák,
s a gazdátlan álmokból kiporoszkáló hajnal
könnyhimzéses, üres nyergén,
s a vad napfénybe vágtató cigány-hajrán
egyedül Federicó értette csak
a spanyol örömöt, spanyol magányt.

És nem az erőszak marad fenn
nem a csendőrsortűz, nem a kegyetlenség, -
a gyöngédség marad meg, a magasztos ellágyulás,
a rózsaszálon lefutó nap-gyík marad meg
vihar és dörgés meghasonlása után,
a tanítás marad meg, a gyermektestben
újra kerengő balladás jácint,
a bátor ügetés
az emberi jóság polgárháborúi felé.

 

Forrás: Szép versek 1973, Magvető Kiadó, Budapest


ilang_ Creative Commons License 2008.07.10 0 0 677

-
"Hogy e mellett az élet mellett ily félelmetesen nagy költő volt, a legbeszélőbb cáfolata annak az elvnek, hogy nagy alkotó csak nagy jellem lehet. Villon nemcsak gyenge, befolyásolható, nagy megbánások után megint elzüllő lélek, mint Verlaine - sokkal rosszabb. Szőröstül-bőröstül abba a másik világba tartozott, amely az irodalomban mint rémregények témája nagy szerepet játszik, de szerzőket nemigen küld fel a napvilágra; csak róla írnak, ő nem ír. A szerzők általában a "jó fiúk" közül kerülnek ki, Villon közöttük magányos és ijesztő figura. Villon az Alvilág költője. Kecses verseiből zsebmetszők, kövér prostituáltak, elvadult iszákosok ütik ki olykor torz arcukat; olvasása közben az ember rossz társaságba keveredik; akármiről ír, nyelvének mindig kissé pokoli mellékzöreje van; jólnevelt korokban éppen ez adja meg idegesítő varázsát. Verseinek egy részét ma már érthetetlen zsargonban írta, az alvilág nyelvén, tolvajnyelven, a szó szoros értelmében, nemcsak úgy, ahogy nehezen érthető modern költők stílusát nevezik tolvajnyelvnek."

/Szerb Antal A világirodalom története - Magvető Könyvkiadó, 1980/

**
VILLON ÉNEKE SZERETŐJÉHEZ

Fondorlatos lány, néked hinni kár!
Rám mosolyogsz, de mosolyod mit ér?
A te szerelmed vas-bilincsbe zár.
Neved hallatán halál szele ér.
Csalárdságodtól megdermed az ér.
Oh, titkon sebző, gőgös szemsugár!
Igy veszted el, ha közeledbe fér,
Szegény legényt, ki irgalomra vár?

Másnak szivén zörgettem volna bár!
Akkor gyalázat, jól tudom, nem ér.
Régen boldog volnék azóta már...
Túl árkon-bokron kerget most a vér.
Hahó, segítsen, aki erre tér!
Ez hát a végem? Elnyel a mocsár?
Vagy lesz megváltás, melyet esdve kér
Szegény legény, ki irgalomra vár?

Várj csak virágom, szép időd lejár!
Int majd a hervadás, megcsíp a dér.
Látlak s nevetlek, majd... Eh, én szamár!
Lám vén leszek, mint te! Jövőnk sivár:
Orcád fakó lesz s hajam hófehér...
Ne bánd! Igyál, míg benne tart a nyár!
S ne kínozd meg, ha árnyékként kisér,
Szegény legényt, ki irgalomra vár!

AJÁNLÁS
Herceg, szerelmesek közt fővezér,
Látod, költőd nem ellenedre jár,
De meg kell szánni - ehhez szó se fér -
Szegény legényt, ki irgalomra vár.
-
fordította: Mészöly Dezső

/Klasszikus francia költők - Európa Könyvkiadó, 1984/

**
NÉGYSOROS VERS,
melyet Villon halálítélete szélére írt

Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.
-
átköltötte: Faludy György

****
Kép: Gyulai Líviusz Villon-illusztráció    1966

 

+

És persze még sok minden és sok mindenki.

Előzmény: dolna (675)
dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 676

 

Somlyó György: Majakovszkij elvtárs!

Te hétmérföldes láb, teli torok,
hogy foglaljalak ilyen szűk keretbe?
A szonett halk üvegét bevered te,
csörömpölnek a széthulló sorok.

Azért is! hadd szorítlak énekembe,
ki holtan is a földbe dalolod
harminc éve a sok új dalnokot,
akár a mesék nótafa-öregje.

A forradalom szirtfalába vésve
versed lépcsői föl a csúcsig érnek:
csak rájuk léphet, aki fölfelé megy.

Majakovszkij elvtárs, nyújtsd a kezed:
S maradjon, aki nem nézhet a mélybe,
s az új meg új magastól szédeleg!

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

Előzmény: ilang_ (674)
dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 675

 

Majakovszkij: Az író-testvérek

Nem arra születtem, belátom,
hogy a Brisztolban üldögéljek,
s ott egész nap csak teákon
s vers-hazugságon éljek.

A poharakat lesöpröm,
s asztalra ugrok nyomban.
Ide hallgassatok,
atyámfiai az irodalomban!

Ti csak itt lopjátok a napot,
a firkálástól kikopott bársonyzekétek.
Szemetek a teáspohárba réved -
majd felnéztek, ha ha lesöpört üvegcserép csörömpöl,
s fületek is előbukkan a göndör kóc-özönből.

Kedveseim,
a falhoz,
a tapétához
tapadtok,
de köztetek ki termett,
hogy a szavakkal párbajt vívjon?

Tudjátok-e, hogy
ha nem írt:
rabolt és fosztogatott Francois Villon?

És ti, akik
egy zsebkés láttára megriadtok,
azt hiszitek, hogy egy ragyogó kor
szépségének őrei vagytok?
Miről is írhattok ti
manapság?
Tollat ragadnotok vétek.
Hiszen egy ügyvéd élete is
százszorta érdekesebb, mint a tiétek.

Költő urak, kiket
égi ihlet hat át,
dalotok
ilyen maszlagtól csöpög:
apródok,
szerelem,
paloták, mikre illatát
orgona hinti.
Ha az alkotók olyanok, mint ti:
akkor én minden művészetre köpök.

Inkább szatócsboltot nyitok.
A tőzsdére megyek:
zsebemet bankókkal tömik ott.
Az utcán fogok csavarogni kiverten:
elnyúlok egy kocsma-sarokban,
s részeg dalokban röhögöm ki lelkem.

Hajboglyátokon át
vajon megérzitek-e öklöm csapását?
Egy gondolat motoszkál boglyas fejetekben:
"Fésülködni? Minek?
Rövid időre megfésülködni: szamárság,
örökké pedig
jólfésülten járni
lehetetlen."

Kálnoky László fordítása

Forrás: A világirodalom legszebb versei - Európa Könyvkiadó, 1978

Előzmény: ilang_ (673)
ilang_ Creative Commons License 2008.07.08 0 0 674

-
Marina Cvetajeva: MAJAKOVSZKIJNAK

(...)

Az Irodalmi ‒ benne nincs
a lényeg ‒ vérét öntenétek! ‒
hétnaponta jelentkezik.
Ki elment ‒ egyszer jő közétek

százévente. Nem él az él-
harcos. Mily hírek kellenének,
főváros, néked, mily vezér-
cikk csillapítaná az éhed?

Itt, mifelénk így tárgyal a
csernovec miljukovistával:
„Az a Majakovszkij? Na, ja,
basszusa volt, és kiskabátban

mászkált...”
                   Hej, véred rossz sora!
Hogy békülnék az új világgal,
ha első számú harcosa
vérét ‒ a második lapjára
tette csak (az Izvesztyija)

(...)

Kellett istent és anyánkat
szidni ‒ vér, nem virradat! ‒,
mint fehér bélést kivágtad
végül az osztályomat.

Mint hadapród, ki a Toscán
‒ bú motoszkált benne ‒ lőtt!
Nem majakovszkiji ‒ pusztán
sahovszkoji tetterőd.

Húznád homlokodra sapkád,
s ‒ isten áldjon, szép szemek!
Dédunokád volt a mintád,
s dédapádként végezed.

Kiderült ‒ e szégyeneddel
bírsz-e, nem vagy más te, mint
szovjet-oroszhoni Werther,
nemesi szokás szerint.

(...)
-
fordította: Baka István




 

(Gy. Horváth László jegyzetei)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

/Marina Cvetajeva versei - Európa Könyvkiadó, 2007/

Előzmény: ilang_ (673)
ilang_ Creative Commons License 2008.07.07 0 0 673
"A költészet -
                      akár a rádiumtermelés.
Egy gramm rádium
                              egy évi robot.
Tízezer tonna
                     szó-érc sem kevés,
ha azt az egy szót
                             közte fölhozod.
De ez a szó
                  milyen emésztően éget!
Mellette a nyers-szavak
                                     tömbje hunyorog csak,
e szó átragyog
                       sokezer évet,
és szív-milliókat
                                                              mozgat!"
-
fordította: Eörsi István


Majakovszkij (1893. 07.07./07.19. - 1930)

"Ebben az életben
                             meghalni
                                           nem nehéz.
Élni az életet
                    sokkal nehezebb."
-
(Szergej Jeszenyinnek - fordította: Eörsi István)



Lev Trockij: Majakovszkij öngyilkossága


Majakovszkij: FELHŐKARCOLÓ, KERESZTMETSZETBEN

Végy
       egy ilyen irdatlan
                                  házat, New York-it,
Kutass át jól
                    földszintet
                                    és tetőt.
S meglásd,
                 szemed olyan
                                       redves odúkba botlik,
mint a Jelecen
                      vagy Konotopban
                                                  Október előtt.
A földszinten
                    ékszerészek -
                                          az őrség itt ki nem dől,
a zár
        redőny-szemeket
                                   összeránt.
S szürkében
                   a filmek hőse,
                                        a rendőr,
hű ebként
                őrzi
                      a más vagyonát.
A másodikon
                    irodák álmos serege les.
Itatósba
             harap
                      a rab-veriték.
S hogy el ne feledjük,
                                  ki itt a fejes,
arany cégtábla
                       hirdeti
                                 William Sprot nevét.
A negyediken vénlány,
                                   stafírungja fölött busúlva,
szerelmes
                ábránd
                           játszik vele száz,
s mellén hullámzik
                            a blúza azsúrja,
amint
         hónalja dús prémjén kotorász.
Hatodik.
             A kandalló
                             mögül
                                       előlép
Sir X.,
         a kondiciója ifjukori,
és kitartott,
                   törvény szerinti nőjét,
mert rajtakapta,
                          véresre veri.
Kilencedik.
                Mézeshetek.
                                    Ágyban heverészve
boldogabbak,
                      mint Ádám volt Éva lábainál.
Belemerülnek
                     a Timesban
                                       az apróhirdetésbe,
mely
       "autót jutányos részletre"
                                                kinál.
Harmincadikon
                       részvényesek
                                             raja kuksol,
milliárdokban
                     játsszák
                                  a nesze-hocit.
"A legprímább
                      chicagói
                                   kutyahúsból
készített sonka" -
                             ez ám a profit.
Negyvenedik.
                     Operett-csillag budoárja.
A kulcslyuk előtt
                         botrány 
                                     izgalma susog.
Hogy Coolidge a válást
                                    kikiáltsa,
ágyban
           érik
                a férjet
                           a hekusok.
Szabad művész,
                         piktora szép fenekeknek,
alszik a kilencvenediken,
                                       s álma dicső:
vágyai a gazda
                        lányára fenekednek,
s közben a gazdára
                               új remekét is
                                                    rásózza ő.
A háztetőről már
                          olvad az abrosz, a hó,
de fönn az éttermi magasban
                                              mosogatván,
most szedi a nagy morzsákat
                                              a néger takaritó,
az apraját meg -
                          a patkány.
Csak nézem őket és elfog irántuk a méreg,
kik elbújtak itt
                      a homlokzat mögé.
Én azt hittem,
                      hétezer mérfölddel előbbre érek,
s hét évet tettem meg -
                                      visszafelé.
-
fordította: Somlyó György

/Majakovszkij versei - Európa Könyvkiadó, 1976/

***
Guten Morgen, Majakovszkij!

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!