Guillauma Caillet, a parasztkirály, más néven Jacques Bonhomme (Együgyű Jakab) fegyvert ragadott parasztjai agyonvernek egy lovagot a Jacqerie nevű felkelésben
Caillet jutalma az lett, hogy tüzes vaspántú koronával kivégezték...
A magyar viszonyokkal való összehasonlítás miatt is fontos lehet:
A francia parasztság és a Jacqerie
Részlet Jean de Venette krónikájából
Ebben az évben (1358) Franciaországban és másutt sok falu, amely nem volt megerősítve, saját maga erődítette meg templomát. Lakóik így jó erősséget készítettek maguknak. Árkot vontak köréje, s a várak mintájára a tornyokat és a haranglábakat karókból készült sövénnyel vették körül, továbbá kövekkel és hajítógépekkel rakták meg, hogy megoltalmazzák önmagukat, ha netalán ellenség rohanná meg őket, mert ilyesmiről gyakran hallottak. Éjjelre a templomok tornyaiban őrállást rendeztek be, ahonnan azt ott-tartózkodó ifjak messzire láttak és kémlelték az esetleg felbukkanó ellenséget. Mihelyt megpillantották, megfújták a kürtöket vagy félreverték a harangokat, hogy ennek hallatára a falusiak, akik a földeken dolgoztak vagy más módon voltak elfoglalva a házakban, futva meneküljenek a templomba. Megint mások – a Loire felé eső részeken – a szigetekre vonultak s itt töltötték az éjszakát, vagy a partoktól messzire irányított hajókon rendeztek be lakhelyeket, hogy a hajókon és a szigeteken családjaikkal és állataikkal épségben maradhassanak…
Ezután az angolok sok kis falut és tanyát pusztítottak el a beauvais-i egyházmegye területén: felperzselték, kifosztották a házakat, s az embereket fogságba hurcolták vagy megölték. Az a helység is, amelyben születtem, s amelyet a „Compiègne melletti Venette”-nek hívnak, sok más szomszédos faluval együtt tűzvésztől szenvedett. E vidéken a szőlőhegyeket, melyek a szívderítő, olyannyira kívánatos és kellemes nedűt szokták szolgáltatni, parlagon hagyták, s emberi kezek munkája nem művelte meg. A földeken nem vetettek, nem arattak, a legelőkön nem maradt szarvasmarha és juh. A templomok és házak tetői nem mosolyogtak a friss tatarozástól, mint máskor, hanem a falánk lángok gyakorisága miatt inkább füstös, tépett romok szánalmas képét nyújtották. Az emberi szem nem örvendezhetett a viruló legelőknek, a gabonával és más veteménnyel beültetett földek egykori mámorító színpompájának, hanem csak sóhajtozott a felburjánzott csalán és bogáncs láttán. Nem hallatszott mindenhonnan harangok kellemes zúgása Isten dicséretére, hanem csak az ellenség betörése miatt, hogy így – míg odább nem áll – a lakosság a rejtekhelyen meghúzódhassék. De minek beszélni többet erről? Minden nyomorúság mindenütt csak növekedett, főleg a köznép és a falusiak kárára. Ugyanis uraik, amennyire csak lehetett, sanyargatták őket és kicsikarták tőlük mindenüket, egész nyomorúságos életüket. Ha mégis volt nekik valami kis gulyájuk, vagy nyájuk, akkor uraik arra szorították azokat, akiknek állatuk volt, hogy fizessenek nekik minden állat után, úgy hiszem a szarvasmarha után tíz solidust,[1128] juh után négyet vagy ötöt. Ennek ellenére azonban az ellenséget nem űzték vissza, s mind ritkábban próbáltak rárontani…
Ekkor (1362) az egész népet, mind a városban, mind azon kívül a környéken, nemcsak az ellenség, hanem a barátok és gyámolítók is súlyosan elnyomták, úgy, hogy beigazolódni látszott a mese a kutyáról és a farkasról. Volt ugyanis valamikor egy igen erős kutya, akiben ura megbízott, abban a reményben, hogy a farkast el fogja űzni, ha a juhaihoz a felfalás szándékával közelednék. Így juhai – azt hitte – erős oltalmazóra találtak. Több ízben így is történt. Idő múltán azonban a farkas igen nagy barátságot kötött a kutyával. Ekkor a kutya azt mondta a farkasnak, hogy merészen támadja meg és lopja el a juhokat, ő majd serényen utánaszalad, hogy úgy lássék, mintha a juhokat visszavenni és gazdájának visszaszármaztatni akarná. De minthogy mindketten a ligethez közel, az ügyelő pásztoroktól viszont távol voltak, egy egész juhot kettesben felfaltak. S ezt gyakran megtették. S ahányszor a kutya visszatért, rászedett gazdája megdicsérte, mert azt hitte, hogy a kutya a farkas után futva, minden tőle telhetőt megtett avégett, hogy a juhot visszaszerezze. A gyalázatos kutya ilyenformán többször tettette magát, a végén annyiszor, hogy a farkassal együttesen urának valamennyi juhát álnokul és gazul felfalta…
Tehát más városokkal és Párizs városával is ily rosszul bántak, és korántsem oltalmazták meg őket. Különben Párizs közelében egy másik hallatlan eset fordult elő. Ugyanebben az 1358. évben, nyáron, Saint-Leu d’ Essérent és a beuvaisis-i Clermont körül a falusiak, látván a rosszat és az elnyomást, amelyet mindenki elkövet rajtuk anélkül, hogy megvédelmeznék őket a nemeseik, sőt, ezek oly súlyosan elnyomják őket, mint az ellenséget – felkeltek és fegyvert ragadtak Franciaország nemesei ellen. Nagy tömegbe verődtek, s aztán maguk fölé egy Mello faluból[1129] való, igen eszes paraszt, a Karle-nak nevezett Vilmos személyében kapitányt állítottak. Fegyveresen és zászlók alatt menetelve, keresztül-kasul járták a hazát, s minden nemest, akit útjukban találtak, tulajdon földesuraikat is, megölték, lemészárolták és könyörület nélkül elpusztították. De nem elégedtek meg ennyivel, hanem a nemesek házait és várkastélyait is földig lerombolták. Ami még ennél is sajnálatosabb, a nemes hölgyeket és kisded gyermekeiket is, ahol csak érték, kérlelhetetlenül odavetették a halálnak. Franciaország legerősebb várát, Courville-t, szétrombolták, s a sok nemes urat és asszonyt, akik itt oltalmat kerestek, halálos csapásokkal agyonverték. Ez a támadás annyira erőre kapott, hogy még Párizs környékére is kiterjedt. Ezért nemes ember alig merészelt megjelenni a megerősített helyeken kívül. Ugyanis, mihelyt a parasztok megpillantották, kézre kerítették s vagy megölték, vagy súlyosan bántalmazva hazabocsátották. Ezek a parasztok annyira megsokasodtak, hogy számukat több mint ötezerre lehetett becsülni, azokét ti. akik kutattak a nemesek után, hogy őket feleségestől és gyerekestől, módszerük szerint kiirtsák. Ez oknál fogva a nemesek egy időre visszahúzódtak, s nem lehetett őket járkálva látni, mint annak előtte.
Ám ez a szörnyűséges dolog nem tartott sokáig, minthogy a parasztok maguktól, nem pedig Isten nevében vagy egy felsőbb úrnak kötelező és tiszta elrendeléséből kezdték. Minden kívánságuk, éppen ezért, gyorsan semmivé vált. Ugyanis ezek a parasztok – miként eleinte látszott – mindezt bizonyos igazságszolgáltatási buzgalomtól hajtva kezdték, mivel uraik nem védték, hanem elnyomták őket. De istentelen és hitvány cselekedetekre adták magukat… Gonoszságot követtek el, s így ügyük nem tarthatott sokáig… A nemesek mindezt látták, lassanként egyesültek, s a fegyverek elmés védelme alatt a parasztok ellen indultak. A legfőbb közülük a navarrai király volt, aki egynéhányat kapitányaik közül nyájasan magához hívott, s a mit sem sejtőket és gondolókat meggyilkolta, majd végezvén velük, Mont-Didier falu felé vonulva, Saint-Paul grófjával egyéb összesereglett parasztokra tört s kardélre hányta őket. Így hát az említett esztelenség nem maradt büntetlenül. A lovagok és nemesek visszanyerték erejüket, s hatalmas sereggé egyesültek attól a vágytól vezérelve, hogy az elmondott dolgokért bosszút álljanak. A falvakon átnyargalva számosat közülük felégettek, s a parasztokat, akikről feltételezték bűnösségüket, de másokat is, házukban, szőlők művelése közben, a földeken könyörtelenül leöldösték. A Compiègne melletti La Croix-Saint-Ouen és Verberia gyászol a tűzvész miatt, mint ahogy más mezei helységek, falvak is, melyeket azonban nem láttam s itt nem is jegyzek fel.
Ebben az 1358. évben, mialatt még tartott, mint mondottuk, a normandiai hercegnek, a királyság kormányzójának méltatlankodása a párizsi polgárok ellen, Meaux-ban is nagy volt a polgárság ereje és gyülekezete. Midőn a hercegasszony[1130] a nemesekkel a meaux-i várost elhagyta, a herceg távollétében összetűzésre került sor a várban körülzárt nemesek és Meaux városának elöljárói és polgárai közt. Mert, miként mondják, a városba felfegyverzett párizsiak érkeztek a meaux-i polgárok segítségére, akik gyűlölték sanyargatásaik miatt a nemeseket. Ha jó segítséget kapnak – mondják – Párizsból, akkor örömest fogják fegyverrel megtámadni a nemeseket. Így is történt. Midőn a polgárok megrohanták a nemeseket és a hercegasszonyt, a várban, a kapunál, a hídon kézitusa kezdődött. De minthogy a nemesek járatosabbak voltak a fegyverforgatásban, kardjukkal leverték a polgárokat és győztek. Majd elhagyták az erősséget és Meaux városára rontottak s őrjöngők módjára a népet válogatás nélkül összevissza kaszabolták. Csak azok mentették meg életüket, akik elmenekültek. Az egész várost kifosztották, férfiakat és nőket fogságba hurcoltak és a meaux-i várba zártak. Amit csak tudtak, elszállítottak a templomokból és a házakból. Aztán az egész várost a lángoknak adták át. Amit csak lehetett, leromboltak, az erősség kivételével. Majd dühöngve nyargaltak végig a közel eső hazai földeken, s akiket fölleltek, azokat meggyilkolták és tüzet dobtak sok falura. Ebben az időben a francia nemesek oly felfordulást okoztak a meaux-i részeken, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy a haza tönkretételére valóban szükségtelen volt az angol ellenség támadása. Az angolok, akik az ország főellenségei voltak, bizonnyal nem bírtak volna annyit véghezvinni, mint amennyit akkor a hazai nemesek véghezvittek…
[1128] Solidus = 12-15 denárral felérő pénzdarab, nagyjából az angol shillingnek felel meg.
[1129] Párizstól északra.
[1130] Károly trónörökös feleségéről van szó, aki a Marne menti Meaux várában keresett oltalmat.
Nos, lehet, hogy keverem, és itt a neten nehéz anyagot találni róla...
Szögi László: "az 1251. évi úgynevezett pásztor-keresztesek mozgalma. Szent Lajos 1250-ben történt fogságbaesése, majd kiszabadulása és hosszú szentföldi tartózkodása idejére esik ... vezetője az 'eretnek' Magyarországi Jakab mester, ... Jacques de Hongrie, akit számos forrás egybehangzóan magisternek nevez (Magister de Hungaria). Jakabról sokkal többet nem tudunk, mint hogy dezertált cisztercia szerzetes volt, akinek talán az 1232-ben kipattant pilisi vesztegetési botrány után kellett elhagynia Magyarországot. Esetleges tanulmányairól nincs adatunk, de gazdag nyelvtudása és az arab tudományokban való jártassága magasabb műveltséget sejtet. A pusztító, fosztogató pásztor kereszteseket erőszakkal verték le, és vezetőjük, Jakab mester is Bourges mellett lelte halálát."
A flagelláns mozgalom is állítólag tőlünk indult...
Jó kis hűbéresek azok, akik évszázados háborút zúdítanak a korona elnyeréséért az ember nyakába... Szerinted ez téged igazol? Én arra céloztam volna, hogy az angol királyoknak katonai utánpótlásuk volt elég sokáig a fr. területekről. De felhozható az is, hogy pl. a brétignyi békében is (1360) a területeket az angolok a fr. királytól kötelezettség nélküli hűbérbe kapták...
Normandia, Anjou, Aquitania... Ezek szerint ezeken a területeken például elég hosszú ideig nem nagyon tudott kedve szerint intézkedni a francia király.
Anjou Károly 1227-ben született néhány nappal apja, a capeting VIII. Lajos francia király halála után. Károly testvére Lajos, ekkor követte apját a királyság trónján, hogy később a szent jelzőt is kiérdemelje. IX. (Szent) Lajosnak, ennek a kivételes uralkodónak az érdeme, hogy Franciaország végleg kiemelkedett a feudális anarchia állapotából, melybe a valódi tartományurakként viselkedő bárók széthúzása folytán süllyedt. A király, aki gyakran elgondolkozott azon, hogy szerzetesi fogadalmat tegyen, meglepő eréllyel tette rendbe a királyság ügyeit, megerősítve központi hatalom intézményét. Valóban szerzeteshez illően élt, tartózkodva a világi elfoglaltságok a korabeli udvarokban elterjedt élvezetétől, de mindenek felett álló vallásosságában sohasem vált az egyház bábjává. Erőskezű anyja, az özvegy Blanka királyné, a legfőbb szövetségese volt fiának, és jelentősen kivette részét a kor politikai életéből - neki is köszönhető az oligarchák megzabolázása. Ez a szituáció a mi Nagy Lajos királyunk és anyja, Erzsébet kapcsolatára emlékeztet, de a gyanúsítgatások ellenére sem Szent Lajos, sem magyarországi leszármazottja és névrokona sem vált a tekintélyes anya által irányítottá. Inkább kölcsönös bizalmon alapuló, rendkívül szoros kapcsolat volt itt mindkét fél részéről.
A határozott uralkodó, korának egyik legtekintélyesebb királya, sohasem kedvelte igazán Károly nevű öccsét, aki a legifjabb fiú volt a családban. Károly egyénisége eltért Lajosétól, nem volt meg benne sem a szemlélődésre való hajlam, sem meggondoltság és magasabb rendű bölcsesség erénye. Károlyt a korabeli források tetterős ám elbizakodott embernek festik le, aki gyakran kritizálta bátyját, ezért érte annak figyelmeztetése: „Anjou gróf, Anjou gróf ne feledje, hogy Franciaországnak csak egy királya van…”(1)
Jellemző az anekdota, amely szerint a két fivér egy kudarccal végződő keresztes hadjárat után egy közös hajóban utazva tért haza. Mialatt a király szinte belebetegedett a vereség fájdalmába, és szüntelen bűnbánatot gyakorolt, Károly kockajátékkal múlatta az időt egy főúr társaságában. Amikor Lajos ezt megtudta, mérgében a tengerbe dobatta a játéktáblát.(2)
Valójában a kor lovagi eszményének kétféle megélési módjánál állunk itt szemben. Míg Lajos valóban magáévá tette és gyakorolta a kor magasrendű ideáit - még azt is feljegyezték róla, hogy személyesen ment a leprások közé, hogy ellátásukat biztosítsa -, Károly szigorúan gyakorlati ember maradt. Bár hataloméhes és öntörvényű volt, a könyörületesség belőle sem hiányzott teljesen, ahogyan azt a későbbiekben látni fogjuk.
Károlyt eredetileg papnak szánták, és nem jutott volna neki örökség. Anjou és Maine grófsága, VIII. Lajos János nevű fiának jutottak volna, azonban ő még 13 éves korában elhalálozott, így jutottak e területek Károly birtokába. Franciaországban a családokat mindig az általuk birtokolt terület után nevezték el, így a Károly által alapított „Anjou” dinasztia már nem az első volt a történelemben. Anjou Károly először bátyja, a király oldalán viselt hadat, 1242-ben egy fellázadt déli gróf ellen vezettek sikeres hadjáratot.(3) Franciaország déli területe – Provence – ekkor nem tartozott a korona fennhatósága alá, névlegesen a német császár hűbérbirtoka volt, a gyakorlatban azonban helyi a grófok hatalma alatt állt. Ezen a területen hódított a leginkább a katharizmusnak nevezett gnosztikus-manicheus jellegű eretnekség. A pápa keresztes hadjáratot hirdetett, a francia királyok pedig ennek élére állva terjesztették ki uralmukat a területre. Az eretnekek elleni harc lezárulása (1244-ben esett el utolsó jelentős erősségük, Monsegúr) idején készült fel Károly lovagi pályafutására. Károly, miután elkísérte Lajost a rosszul sikerült 1248-as keresztes hadjáratra, Provence-ba vonult vissza, amely II. Frigyes - a középkor legzseniálisabb Hohenstaufen császára - halálával végképp kikerült a német függésből. Károly felesége, Beatrix IV. Rajmund-Berengárnak, Provence grófjának legfiatalabb leánya volt.
A gróf másik két lánya a francia illetve az angol királyhoz ment feleségül, így Beatrix nővére Margit, Károly bátyjának, Lajosnak a felesége lett. Rajmund azzal az ürüggyel, hogy mivel a másik két lány úgyis király férjjel büszkélkedhet egész Provence-t Beatrixra hagyta. Ez óhatatlanul ellentétet szült a testvérek között, mivel a másik két lány kisemmizettnek érezhette magát Beatrixal szemben.(4)
Így szerezte meg Károly Provence-t, és hatalmát sietett is érvényre juttatni. Észak francia seregek segítségével leverte a hatalmával elégedetlen városok szövetségét - Arles-t, Marseille-t és Avignont. Így akarata ellenére is - hiszen bátyja érdekét szolgálta volna ezzel - Provence elfranciásodását segítette elő. Károly nem állt meg itt, a grófság területén kívül is terjeszkedett, megszerezte az arles-i királyság régense címet, a vienne-i daphuin és a Ventimiglia grófja pedig területeket engedett át neki, így az Alpok és a tenger irányába is terjeszkedett:(5)
Szicília olyan stratégiailag fontos ponton helyezkedik el, hogy megszerzése mindig létfontosságú volt annak számára, aki a Földközi-tenger medencéjét uralni akarta. A középkor e századaiban Nápoly királysága is hozzátartozott, egészen az Egyházi állam határáig - így mind a pápa, mind ellenfelei számára nagyon fontos volt e terület hovatartozása. A pápák fő ellenlábasai, a német császárok is törekedtek a sziget megszerzésére, hogy az hídfőállást képezhessen számukra, míg a pápa a királyság mindenkori uralkodójának vazallusává alacsonyításában volt érdekelt. A koronát végül - a férfiágon kihaló normann uralkodóházba beházasodva - a német császári ház, a hohenstaufenek szerezték meg. VI. Henrik, majd fia, a középkor egyik legnagyobb formátumú uralkodója - a pápa által Antikrisztusnak bélyegzett - II. Frigyes császár alatt egyesült a királyság és a Birodalom.
Frigyes császárnak három feleségétől és rengeteg ágyasától sok fia született, a Szicíliai királyságot a legidősebb törvényes fiú, Konrád kapta örökül. Frigyes egy törvénytelen gyermeke Manfréd, akinek anyja a befolyásos itáliai Lancia-család egyik tagja, Bianca volt.(6)
Manfrédot apja nagy befolyással ruházta fel, megkapta a Taranto hercege címet és felruházta egy egész Itáliára kiterjedő kormányzói jogkörrel addig, míg a törvényes örökös hatalmát meg nem erősíti.(7) A pápa lehetőséget látott abban, hogy végre megsemmisítse a hohenstaufenek itáliai uralmát, terve az volt, hogy a főembereket egymás ellen kijátszva maga kaparintja meg a félszigetet. Frigyes halálával a szicíliai trónt megüresedettnek tekintette, és egy hercegnek akarta felajánlani azt, hogy az ő segítségével megdöntse a német császári házat. Ekkor ajánlotta fel először a királyságot Anjou Károlynak, az ügy azonban megbukott Lajos ellenkezésén, mert a francia király Konrádot tartotta a törvényes uralkodónak. Manfréd, látszólag Konrád uralmát biztosítandó befolyásos rokonságának, a Lanziáknak segítségével behálózta Itáliát, nekik juttatva a főbb államigazgatási posztokat. Az országot a szokásos ghibellin-guelf ellentétek osztották meg, miközben a pápa arra törekedett, hogy leválassza Itáliát a német császárságról. Amikor Konrád öccse, Henrik meghalt, a pápa, IV. Ince, hogy casus belli-t provokáljon azzal vádolta meg a császárt, hogy ő mérgeztette meg. Konrád válaszul, jogtalan bitorlással és eretnekséggel gyanúsította meg az egyházfőt, aki excommunicatio-val válaszolt.(8)
Konrád tekintélyes sereggel és jó esélyekkel bírt, azonban 1254 áprilisában megbetegedett, és nemsokára meghalt. Kétéves kisfia, II. Konrád örökölte a trónt, akit az emberek csak Konradin-nek neveztek. Konrád Hohenburgi Bertholdot nevezte ki régensnek, aki azonban nem bírt elég erővel, ahhoz, hogy jogait érvényesítse. A pápa magát nyilvánította régensnek, az erőtlen Berthold azonban lemondott Manfréd javára, aki elismerte IV. Incét hűbérurának. Közben a pápa az angol királyi házzal is egyezkedett, és Henrik angol király fiának, Edmundnak ajánlotta fel a trónt. A pápa aljas módon, egy párthívét, Borella di Anglonát felhasználva akarta megöletni Manfrédot, a terv azonban megbukott, és a cselvetés ténye kitudódott.(9) A pápa unokatestvére, Guiglielmo de’ Fieschi bíboros olyan hűségesküt követelt a városoktól, amelyben még csak meg sem említették Konradin jogait, ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy az eddig nem Manfrédot támogató németek is Manfréd mellé álltak, hiszen – jogosan - veszélyben érezhették a törvényes uralkodó jogait. Manfréd sokszorosára duzzadt serege így le is győzte a Bíborost.(10) IV. Ince nemsokára meghalt és az új pápa IV. Sándor újabb hűbéres fejedelmet keresett, amelyet Manfréd helyébe állíthatott volna. Ismét Edmund, az angol király fia került szóba, azonban a pápa akkora összeget követelt a királytól fia megkoronázása érdekében, hogy azt nem tudta előteremteni.
Manfréd közben nyilvánosan is elismerte Konradin trónigényét és kérte annak gyámját, Lajos herceget, hogy fogadja el őt régensnek. A Pápa végül elismerte Konradint királynak és Manfrédot régensnek, azonban Manfréd azt a hírt terjesztve, hogy Konradin meghalt, és Szicília királyává koronáztatta magát. Innen kiindulva 1261-re egész Itália urává vált, Rómát kivéve.
Az új pápa, a Sándort felváltó IV. Orbán maga is párizsi diák volt egykor, és jó kapcsolatokat ápolt a Capetingekkel.
1262 tavaszán Pármai Albert jegyzőt küldte a francia királyi udvarba, hogy meggyőzze Lajost, vizsgálja felül korábbi döntését. Mivel most egy törvénytelen uralkodó, Manfréd ellenében kellett jelöltet állítani Lajos - aki gyűlölte a trónbitorlót - végül beleegyezett, és öccsét, Károlyt jelölte. Érdekes, hogy Dümmerth szerint Lajosnak jogi aggályai voltak a jelöltállítással kapcsolatban, és Manfrédot törvényesnek ismerte el, ebben Margit királyné húgával, Beatrix-szal szembeni gyűlölete is szerepet játszott, aki Károly felesége volt(11), míg Runciman azt állítja, hogy örömmel adta áldását öccse királyságára.(12)
Közbelépett azonban Balduin, a Latin császárság volt uralkodója, aki Manfréd barátja volt, és arra ösztönözte a pápát, hogy béküljön ki Manfréddal, mivel ő az egyetlen ember, aki vissza tudná állítani a Latin császárságot, amely a nyugati kereszténység hídfőállása volt Keleten. A Pápának azonban fontosabb volt Itália kézben tartása, így elfogadhatatlan feltételeket állított Manfréd elé. Anjou Károlytól azt remélték, hogy majd visszaszerzi a Szentszék számára Itáliát, és annak engedelmes hűbérese lesz. A megegyezés szerint Károlynak fel kellett adnia a félszigetet korábban uraló normann királyok kiváltságait, a Német Császárság semmilyen területén - így Itáliában sem - vállal hivatalt, magára kellett vállalnia a Szentszék tartozásait, és állandó hadsereggel támogatni a pápaságot. Mindezek mellett a pápának joga lett volna őt megfosztania trónjától.(13) Károly elfogadta a feltételeket, azonban nyilván ő sem látott sok esélyt arra, hogy a jövőben be is tartja őket.
A helyzet kulcsa Róma birtoklása volt, a város legmagasabb világi méltóságát ekkoriban szenátornak nevezték, ezt a tisztséget Manfréd akarta megszerezni, a guelfek azonban leleplezték a tervet, és Károlyt jelölték, aki el is fogadta.(14) Ezzel Károly máris megszegte a pápának tett ígéretét, mi szerint semmilyen császári területen nem vállal tisztséget. A pápa azonban már nem visszakozhatott, Manfréd ugyanis jóformán bekerítette, sorra hódítva meg a guelf városokat. Az egyetlen reménye Anjou grófja maradt, aki lépésről lépésre rákényszeríttette az egyházfőt, hogy vizsgálja felül a szerződét Károly javára, így végül annak szinte minden pontja érvényét vesztette, végül csak annyit sikerült a pápának elérnie, hogy Károly, amint megszerezte a királyságot, lemond a római szenátorságról, és évi 8000 unciát fog fizetni a pápaságnak.(15) Ekkor azonban váratlanul meghalt IV. Orbán. Az új pápa - a szintén francia - IV. Kelemen lett, aki elődje politikáját kívánta folytatni. Károly időközben kiépítette a kapcsolatokat a környező kisebb hatalmakkal, így a genovai köztársasággal vagy a Milánót, Bergamót, Comót és Lodit birtokló Torriani családdal és Ferrara uraival, az Estékkel.(16)
Károly hajón indult Róma felé, egyelőre számottevő haderő nélkül. Andreas Ungarus(17) krónikájában említi, hogy Manfréd „60 kalózokkal telt hajót” küldött ki a gróf elfogására, azonban vihar támadt, így Károlyék megmenekültek, Manfréd hajói pedig nem találták őket.(18)
Károly bevonult Rómába, Manfréd pedig levelet írt a rómaiaknak, hogyha császárnak jelöltetné magát, a megválasztás joga - az antik hagyományokat felelevenítendő - az ő joguk lenne. A lakosok azonban örültek a gróf érkezésének, és 1265. június 28-án a pápa ünnepélyesen beiktatta a királyságba. Ekkor még nem történt meg a koronázás, Nápolyt és Szicíliát azonban pápai hűbérként megkapta Károly.(19) Manfréd párthívei sorra kezdték elhagyni királyukat, és Károlyhoz csatlakoztak. Manfréd támadást indított Anio völgyében, Károly azonban ekkora már olyan erős védelmet épített ki, hogy egy kisebb összecsapás után Manfréd kénytelen volt félbehagyni a támadást - noha seregei számosabbak voltak.(20)
Ungarus említi, hogy Manfréd megpróbálta megmérgeztetni a Rómában állomásozó Károlyt.(21) Manfréd a forrás szerint 15.000-es létszámú portyázó sereget küldött ki a guelf állások ellen, Károly azonban 3000 könnyű fegyverzetű lovassal visszavonulásra kényszeríttette ezeket a csapatokat(22), a szerző szerint Károly negyven emberével futamította meg Manfréd katonái Róma falai előtt - ezt az információt azonban kellő kritikával kell kezelnünk.(23)
Ezután a francián volt a sor, hogy támadjon, megsemmisítve Manfrédot a saját királyságában. A pénzt csak a toszkán bankárok kölcsöneinek igénybevételével és a pápai kápolna kincseinek elzálogosításával sikerült előteremteni. Károly serege a krónikások szerint igen nagyszámú volt, 6000 íjászról és lovasról, 20.000 gyalogosról írnak – ez valószínűleg túlzás, de jelzi, hogy mekkora fontosságot tulajdonítottak a szicíliai hadjáratnak. A sereg útját először a Pallaviciniek zárták el, akik még mindig Manfréd szövetségesei voltak, és uralták a környező városokat. Vercelliben azonban a helyi püspök indítványára lázadás tört ki, és város befogadta a sereget. Innen indultak tovább, és a milánói oligarcha segítségével elérték az Oglio folyót, ahol a Pallavicini család feje a cremonai kormányzó seregével együtt útjukat állta. Montechiarónál megpróbálták megakadályozni a guelfek átkelését, a Károllyal szövetséges milánói sereg azonban hátba támadta a ghibellineket. Ungarus szerint a pápa egy Galfréd de Bello-monte nevű legátust küldött Károly segítségére, és Pallavicini ettől a seregtől félve nem merte Károly útját állni.(24)A sereg így átkelhetett, és 1266. január 15-én ért Rómába. Károly kérte a pápát, hogy erősítse meg a koronázást és feleségével, Beatrixszal együtt Szicília királyává és királynéjává kenték fel őket. Manfréd, mikor megtudta, hogy Károly bevonult Rómába, készülődni kezdett, unokatestvérétől, Antiochiai Konrádtól rendelt erősítést, a sereg érkézéséig pedig számos erődjének védelmében bízott. Károly serege azonban nem várt gyorsasággal vette be a várakat. San Germanonál Manfréd szaracén segédcsapatainak egy részét (a forrás 10.000 embert említ) Károly lovagjai váratlanul megrohanták, és megsemmisítették, majd elfoglalták a Manfréd csapatai által megszállva tartott Monte Cassino kolostorát. A hírre a környékbeli erősségek mind megadták magukat.(25) Manfréd terve az volt, hogy Capuánál száll szembe Károllyal, azonban később ezt módosította, és Beneventonál várta őket.(26) A téli időjárás és a harcok megtizedelték Károly csapatait, az élelemnek is fogytán voltak.(27) Manfrédnak nem kellett volna mást tennie, mint bevárnia Konrád segítségét. A Hohenstaufen király azonban nem bízott a főemberek hűségében, ezért minél hamarabb csatát eszközölt ki. 800 német lovag érkezett erősítésként, és Manfréd úgy vélte ezekkel együtt elegen lesznek. Károly táborában is hallatszottak olyan hangok, amelyek másnapra akarták halasztani az ütközetet a király azonban - szerencséjére - hajthatatlan maradt.(28)
Manfréd serege arab könnyűlovasokból és íjászokból, itáliai zsoldosokból és német lovagokból állt. Maga hátul maradt a tartalékkal, az itáliai főnemesek társaságától körülvéve. Károly - Manfréddal ellentétben - az arcvonal előterében, Ungarus szerint a második csatasorban foglalt helyet.(29) Az arab íjászok bevetésével akarta megnyitni a csatát, hogy azok megzavarják Károly csapatait, és az így keletkezett zűrzavart kihasználva, bevethesse a nehézlovasságát. Az arabok támadását Károly provence-i lovasai szétverték, ekkor azonban a német lovagok parancs nélkül megrohamozták a provenceikakat, és komoly zavart okoztak. Hatalmas lovaikon és nehéz lemezpáncéljukban szinte sebezhetetlennek tűntek, de Károly seregei olyan szorosan vették körül őket, hogy nem tudták használni nehéz pallosukat, és a könnyebb fegyverzetű franciák rövidebb kardjaik segítségével leterítették a többséget. Manfréd túlságosan bízott a németekben, így későn vetette harcba a többi csapatát, ezek a már győztes franciákkal ütköztek meg. Közben Károly csapatai oldalba támadták a tartalékot az itáliai nemesek többsége pedig - úgy látszik Manfréd jól ismerte őket - elmenekült. A király is ezt tehette volna, de úgy látszik volt benne annyi becsület és lovagi szellem, hogy kevés számú testőrével együtt a végsőkig harcolva halt meg a csatatéren.(30) Még az egyébként vele ellenséges Ungarus is ilyen szavakat ad szájába Krónikájában: „ha győzök, nem kell nagyobb örömet keresnem…ha pedig meghalok mint király halok meg, aki életét az országért való küzdelemben fejezte be…senki sem tud olyat kigondolni…hogy tudniillik élve elfognak”(31)
Károly emberei kifosztották Beneventót, az új király azonban megakadályozta, hogy a többi város is hasonló sorsra jusson. Ellenfelein sem állt bosszút, nem követett el önkényességeket és kivégzéseket, saját emberei javára sem biztosított jogtalan előnyöket - ezzel bizonyította, hogy Szent Lajos kisugárzása sem volt teljesen hatástalan a francia udvarban. Károly uralma azonban nem volt népszerű, adósságai visszafizetése folytán keményen kellett adóztatnia, a pápa reményei pedig - miszerint majd Károly engedelmes kliensként az ő hatalmát fogja szolgálni hamar semmivé foszlottak. A római szenátor az egyik spanyol infáns, Kasztíliai Henrik lett, aki pénzt kölcsönzött Károly hadjáratára, ezt azonban az új uralkodó nem adta vissza, így egy ellenséggel máris többet tarthatott számon.(32)
A Manfréddal folytatott háború során már mindenki elfeledkezett a jogos örökösről, Konradinról, aki a bajor udvarban nevelkedve ekkor már 15 éves ifjúvá serdült. A Hohenstaufen-párt benne látta az utolsó esélyét, és sikerült megnyerniük a római szenátort, Henriket is, aki úgy érezte, így bosszút állhat a hitszegő Károlyon. A Ghibellin-párt sikeresen lázította fel az országot - főleg a szicíliai és lucerai arabokat. Konradin nem túl nagy sereggel Itáliába érkezett, és az északi ghibellin városokban gyűjtött erőt. A városok többsége megnyitotta előtte kapuit, július 24-én pedig lelkesedéssel fogadták Rómában.
Károly és Konradin csapatai augusztus 23-án Tagliacozzó közelében találkoztak. Konradin 6000 lovasával Károly 5000 embere állt szemben, a francia csapatok azonban harcokban edzett veteránok voltak és hűségesek a vezérükhöz. Károly ruhát cserélt egyik emberével, Henri de Cousances-el, maga pedig legjobb lovagjaival tartalékot képzett. Terve az volt, hogy az ellenség a második, Henri vezette egységet tekintse a valódi tartaléknak, így lecsaphasson Konradin megtévesztett seregére. A csel hatott, az ellenség csapatai támadtak, azonban a guelf-erők őrizetlenül hagytak egy gázlót, ahol a császári csapatok egy része átkelt, és oldalba kapva megsemmisítették Károly bal szárnyát. Ekkor érkezett meg Konradin, de az Anjou csapatokat már szétverték, és a németek a tábort kezdték el fosztogatni. Károly ekkor lecsapott a kevés testőre által őrzött Konradinra, aki már győztesnek hitte magát. A túlerővel szemben el kellett menekülnie, a sereg pedig vezére vesztét látva szintén így tett. Károly e győzelme után már nem volt könyörületes - okulva a beneventói győzelem tapasztalataiból. Konradint menekülés közben elfogta egy helybéli földesúr. Károly, mivel nem nyughatott addig míg a törvényes örökös életben van, egy koncepciós perre emlékeztető eljárás során elítélte és kivégeztette a 16 éves ifjút. A kivégzés híre nagy felzúdulást keltett a korabeli Európában - 50 évvel később még Dante is megemlékezett róla.(33)
Anjou Károly ezzel a győzelmével végérvényesen biztosította királyságát maga és leszármazottjai számára. Károly fiát, II. (Sánta) Károlyt Máriával, V. István magyar király leányával házasította össze, az ő fiuk volt Martell Károly, aki Habsburg Rudolf lányával, Clementia-val nemzette Carobertot, - a későbbi magyar történelem e kiváló személyiségét, akit itt Károly Róbertnek neveztek. IX. Lajos öccse így egy olyan dinasztia alapítójává vált, amely a következő uralta Kelet-Európa jelentős részét, és korszak egyik legnagyobb hatalmává vált a Magyar Királyság élén. A Nápolyi-Szicíliai Királyság éppen a magyar Nagy Lajos, Károly e kései leszármazottja idején került ismét a világpolitika kereszttüzébe.
de, menjünk bele. :) mit is akartak az angol királyok a százéves háborúban? a francia trónt megszerezni! :) érdekes, nem az angol uralmat akarták kiterjeszteni. megmondom miért: mert franciaországi birtokosként a francia király hűbéresei voltak. nahát!
Nem én terelek, hanem te akarsz kikecmeregni különféle hókuszpókuszokkal a saját magad ásta csapdából (francia királyok tényleges fennhatósága országuk különböző vidékei felett). Szerintem az angol Korona ottani évszázados igényeibe és az angolok által ténylegesen uralt "fr." területekkel kapcsolatos vitákba (sőt kamarai hűbér stb.) ne menjünk bele...
Azt hiszem, megtárgyaltuk már, hogy Hunyadi János édesapja, aki ugye havasalföldi bojár volt, majdnem ugyanazt a nevet viselte (Vojk), mint Szt. István a megkeresztelkedése előtt (Vajk)
de nem ez a lényeg, ezt te is jól tudod. az egy dolog hogy egyszer elfoglalok valamit amit aztán nem tudok tartani, az meg egy másik, hogy meg is tudom tartani. márpedig a felsoroltak közül az összes az előbbi kategória! ennek meg mindössze annyi fontos következménye van, hogy se itt, se ott, és sehol másütt nem tartották azokat a területeket a magyar király uralma alá tartozónak.(*) ellenben gascogne-t, vagy normandiát, vagy dauphine-t mindig a francia királysághoz tartozónak tartották!
* egyedül szlavóniát és horvátországot tartották annak, illetve, bizonyos szempontok alapján a két román fejedelemségnek is volt köze a királysághoz, ámde ennél jóval több dolog miatt meg nem volt.
"maradjunk már a kun elnevezésnél, ha lehet ilyet kérni"
Teljesen mindegy, melyik elnevezést használjuk. Botorság azt hinni, hogy ennyiféle hasonló nevű s véletlenül pont sztyeppei lovas nép élt errefelé. Természetesen nem mondom, hogy Atilla hunjaival vagy azok leszármazottaival azonosak, de a népnevük azonos, és az eredetük is nyilvánvalóan (a VI. században bejött hunogurok hun komponense heftalita-hun, és nem az Atilla-féléktől maradt vissza a dél-orosz/ukrán sztyeppéken).
Hát, ha azt várod, hogy évre pontosan utánaszámoljak... Nagyon jól tudod, hogy senkinek nincs ehhez türelme. De a lényegre választ kaptál: volt ezeken a területeken magyar uralom legalább 1x ...
De azt a címet arra a Kunországra értik, ahova a tatárjárás után egyes kunok visszatértek, de addigra már behódoltak IV. Bélának, ezért az ő királyuk is volt.
(Amúgy meg maradjunk már a kun elnevezésnél, ha lehet ilyet kérni.)
jó, mennyi ideig volt magyar kontroll a területek felett és mennyi ideig használták a címeket? emlékeztetőül a felsorolt területek: "Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország, Bulgária"
Az újonnan bejött hunok felett megmaradt a közvetlen királyi fennhatóság, amit mutat, hogy a vármegyei szervezettől független, ún. kiváltságos kerületet alkottak, mintegy államot az államban. A kunok földje koronabirtok volt még azután is, hogy hamarosan -- 1279-ben -- a király a felügyeletet "leosztotta" a nádornak. Attól fogva a palatinus lett a hunok mindenkori ispánja és főbírája. Mindenekelőtt az adómentesség terén jelentkezett a privilegizált helyzet. (Ez utóbbit az 1514:23. tc. értelmében, büntetésül a Dózsa-felkelésben való részvételükért, elvesztették, sőt a nádori poszt betöltetlensége esetén a Szepesi Kamara gyakorolta az uralkodói jogokat felettük, de mindez nem változtat azon, hogy hazánk kebelében csakugyan létezett Kunország az egész középkoron át, sőt még azután is...)
Bajban a nemesek...
Süttő Szilárd