Leszarom, hogy ki mit rehabilitált. A ,,vonzódásokat" meg hagyjuk. Kettőnk között az a különbség, hogy abban a rendszerben éltem és tettem is ellene, amit megtehettem. Vonzódjon hozzá a halál. Ettől még nem fogom jobban szeretni Kuklinskit, vagy bármely másik hasonló figurát. Az észtek az észt SS-légiósoknak állítanak emlékműveket (akik szépen kivették részüket a tömeggyilkosságokból), az ukránok a ,,Lembergi mészárosnak", Suhevicsnek. Az oroszok majdnem szentté avatták II.Miklóst. Azt a Miklóst, akit 1905. január 9 után EGYETLEN EURÓPAI VEZETŐ sem volt hajlandó fogadni. Csupán holmi politikai meanstreemtől vezérelve nem fogok a volt árulókhoz úgy viszonyulni, mint az új kor ,,hőseihez".
Már ne haragudj, de melyik Kuklinskiről beszélsz? Feltételezem, hogy nem a bérgyilkosról, hanem Stanislawról, aki kiadta a Varsói Szerződés M-napos hadműveleti terveit.
Ryszard a keresztneve ha már precízen akarjuk tárgyalni a témát. :-D
És a Lengyel kormány teljesen rehabilitálta Kuklinskit, tehát nálad csak arról lehet szó, hogy annyira vonzódsz a volt szovjet rendszerhez, hogy elvakultan fogod fel a dolgokat.
Tudnál ilyet mondani, mivel nem ismerek számottevő kémet, aki a Szovjetunió javára, magyarország ellen kémkedett volna úgy, hogy közben magyar állampolgár, magyar hivatalnok, vagy magyar katonatiszt volt? (Lehet, hogy csak én nem hallottam róla és hiányos az ismeretem).
Már ne haragudj, de melyik Kuklinskiről beszélsz? Feltételezem, hogy nem a bérgyilkosról, hanem Stanislawról, aki kiadta a Varsói Szerződés M-napos hadműveleti terveit. Akkor gondold végig, hogy háború esetén ez milyen következményekkel járt volna többek között a LENGYEL hadseregre, és a LENGYEL lakosságra nézve.
Te olyan okos vagy, talán ezt a kérdést intelligens oldalról is meg tudnád közelíteni.
Vagy nincs annyi politikai, történelmi - esetleg katonapilitkai áttekintésed a dolgokról?
Mert ha van, akkor nehéz lesz bebizonyítanod, higy Kuklinski megvetendő áruló, hiszen éppen hazáját, népét és bajtársait mentette attól, hogy ne legyenek a szovjet agresszó áldozatai.
Kuklinszki áruló, mivel saját népével is kibaszott. (Sajnálom, nem tudom ,,hazafinak" nevezni). Áruló Blake, Philby, és még jónéhány hasonló kaliberű emberke. Staufenberg tudtommal egyik nyugati vagy keleti nagyhatalomnak sem kémkedett és nem szökött át hozzájuk. Teljesen más kategória.
Azokat is tudom tisztelni, akiket a körülmények késztettek arra, hogy szökjenek saját hazájukból, de nem voltak hajlandóak azt elárulni (furcsa, de őket az ellenség is tisztelte). Ilyen volt például Klimov.
Bezmenov, Kalugin, Rezun... vaze, a nyugati világ nagy ,,hősöket" csinált egyszerű árulókból és átállókból. És nyomják az általuk költött meséket. (Értem én, valamiből élni is kell, meg kell egy kis farokcsóválás az új gazdik irányába.)
Gondolom a saját árulóit nem tartják a ,,szabadság harcosainak".:/
Számomra nincs hitele egy árulónak. Még akkor sem, ha ,,nekünk" dolgozott. Aki egyszer képes volt elárulni hazáját és bajtársait - az ezt bármikor újra megteszi.
E kiváló magyar zsidóról, szocialista-cionista chalucról (úttörőről), brit ejtőernyősről, izraeli költőről és népi hősről igen keveset tud a magyar lakosság és a közvélemény.
phpthumb.php_253Szenes HannaSzerencsés adottságok és nem annyira szerencsés történelmi körülmények teremtették meg annak a lehetőségét, hogy ezek a fogalmak, tulajdonságok, állapotok benne leljenek otthonra. Szenes Hanna életének sok részlete látszatra máig is rejtély a számunkra, ám jól mintázza azt a radikális változást, mely tízezrek tudatában játszódott le Közép-Európában. Első pillantásra nem is világos, mi késztette ezt az asszimiláns, a budapesti életben sikeres zsidó család fiatal lányát arra, hogy kivándoroljon Palesztinába. Pusztán az első zsidótörvénnyel magyarázni a váltást túl felületes lenne, hiszen a többség mégsem ezt az utat választotta, ráadásul az akkori tudásunkat figyelembe véve, a Palesztinába történő utazásnak és ottlétnek is megvolt a maga rizikója. S Hannában (vagy Anikóban) is nem egymást megszüntető, hanem inkább párhuzamosan létező, majd egymást váltó identitásról beszélhetünk.
Naplójában, amely egy szolid, zsidó vallású, magyar lány bejegyzéseivel kezdődik, 1938. október 16-án azt írta, hogy csak mi nem kaptuk vissza területeinket", ám 27-én már arról ír, hogy cionista lett. Azonosságában immár a zsidóság nem csak vallási, de nemzeti jelentőséget kapott. 1938.november 12-én, a kettősség jegyében azt vetette papírra, hogy a Felvidék egy részét visszakaptuk. ... De meg kell állapítanom azt, hogy nekem lelkileg ennél is többet jelent az az út, amit a cionizmus útján teszek." Valószínűleg erről van szó, Erec Jiszraelről, az új zsidó élet hatalmas vonzásáról, egy hatalmas tehertől való megszabadulásról, amit az akkori európai, és benne a zsidóság alávetett helyzetének, a zsidó autonómia hiányának nevezhetünk, és ami felülmúlta azt a magyar nemzeti kötődést, mely a trianoni területek iránti vágyakozásban testesült meg és amin ő is nevelkedett a Horthy-korszakban.
De Szenes Hanna Palesztinában is az maradt, ami volt, érzékeny megfigyelő. Bár számtalanszor leírta, hogy mennyire tetszik neki a gyakorlati cionizmus, ám Naplójában az ereci viszonyokról is kendőzetlenül ír: borzalmas, ami szembetűnik az országban: romboló pártoskodás és szervezettség hiánya egyaránt. Nagy elkeseredettség és reménytelenség. Minden ember a másikat vádolja, minden ember önmagát ártatlannak érzi és gyűlöli a másikat." (Nesz-Cijona, 1941.szeptember 22.) Azaz, bár magánleveleiben kerülte a kritikát, nem maradt teljesen vak azokkal a rossz jelenségekkel szemben sem, melyet választott, új hazájában tapasztalt. Mégis maradt, mert a cionizmus, a szocializmus ösztönös volt nálam, mielőtt még tudatos lett volna." (Haifa, 1943.szeptember 19.) Sőt: Itt az ember sokkal ritkábban, kevesebbet beszél cionizmusról, és sokkal inkább él annak megfelelően..." (Nahalal, 1939 október) - fogalmaz ismét.
S aztán, egy életre-halálra történő nagy fogadás keretében - kapcsolódóan ahhoz, milyen híreket hallott Magyarországról - kiképzésre jelentkezik a brit hadseregbe, s egy különleges kötelék egyik tagját alkotva képzik ki. Magyar társai sem voltak kis emberek, Joel Nussbacher es Peretz Goldstein. 1944 januárjában Kairóba kerül, aztán ledobják az olaszországi Bariban a Minnie" fedőnevű brit ügynököt (ez volt Szenes Hanna kódneve). Március 13-án már Jugoszláviában ér földet, majd június 9-én, Reuben Dafnival együtt átlépte a magyar határt, ahol rögtön elfogják. A történet innen jól ismert, több börtön után, a Gestapo fogságát is megjárva, november 7-én végzik ki a Margit-körúti fegyházban.
Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mivégre volt ez a halál, nehéz jó választ adnunk. Katonailag-politikailag Szenes Hanna akciója teljesen értelmetlen volt. Sem neki, sem Budapestre érkezett társainak nem sikerült bármi pluszt hozzátenni az egyébként sem túl erős magyar, és benne a cionista ellenállási mozgalom munkájához. Vesztüket csak akkor tudták volna elkerülni, ha valahogy integrálódni tudtak volna az ellenállási mozgalomba. Ám ez azért nem történhetett meg, mert alig volt ellenállás, ráadásul igen ellenséges környezetben kellett volna tevékenykedniük. Kémek, árulók, kollaboránsok övezték az ejtőernyősök útját.
A háború után azonban, a hősökre áhító világban, Szenes Hanna kultusza kezdett megteremtődni, 1945. november 7-én, halálának első évfordulójára a cionista ifjúsági mozgalmak kezdeményezésére, emléktáblát lepleztek le a budapesti Hősök Emléktemplomában, november 11.-én pedig a cionista szövetség szervezett emlékülést a meggyilkolt ejtőernyősnő tiszteletére. Úgy tűnt, hogy az embriófélben lévő magyar demokrácia befogadja a cionista Szenes Hannát. De a folytatásra a rendszerváltásig várni kellett, hiszen a kommunista hatalomátvétel után alakja - mivel egy személyben volt cionista és brit tiszt - kiszorult abból a magyar ellenállási panteonból, ami kizárólag a moszkovita kommunisták szenvedéseit volt hajlandó befogadni. A zsidó államban azonban ápolták az emlékét, olyanként emlékeztek rá, aki életével és halálával is szimbolizálta a fiatal állam hősiességét és harcát az ellenséges környezettel szemben. Ráadásul költeményei az izraeli folklór részei lettek, mindmáig gyakran éneklik tévékben és rádiókban.
szenesh_300Nagy kérdés azonban az, hogy Magyarországon - bár hivatalosan megtörtént - de miért nem következett be Szenes Hanna életének (és halálának) tartalmi recepciója, emlékét miért nem ápolják szélesebb körök. Az okok - bármily meglepő - de hasonlatosak ahhoz, ami a kommunista időszakban történt. Mivel a második világháború során Magyarország a vesztesek közé lavírozta magát, a magyar közvélemény nagyon nehezen fogad be olyan hősöket, akik ennek a vesztességnek nem csak az okaira utalnak rá, de maguk is alanyai, holtukban is tanúi a vesztességet lehetővé tevő rossz szövetségnek, és az ebből következő politikának.
Ráadásul a második világháború alatti ellenállási mozgalom tevékenységét a lakosság az ország háborús vereségéhez és az utána következő újabb diktatúrához, a pártállami évtizedekhez kötötte, így az ellenállók emlékét sok furcsaság veszi körül: hivatalos tisztelet, ugyanakkor alacsony népi azonosulás övezi alakjukat.
Ezért részletesebb magyarázattal kell szolgálnunk, hogy a szélesebb nyilvánosság számára világossá tegyük Szenes Hanna mártíriumának valódi értelmét. Meg kell mutatnunk, hogy alakja arra példa, hogyan győzhet a fény a sötétség, a szabadság a zsarnokság, a gyengeség az erő felett. S a természeti jog a formális jogok, az akkori magyar jogrendszer felett, mely maga sem volt más, mint a jogtalanság rendszerének jogi álcája. Ezt kell megértetnünk a felnövekvő generációkkal, ha sikert akarunk elérni. Novák Attila
Különösen úgy, hogy nem is magyar, hanem szerb területen dobták le őket és csetnikek ( vagy partizánok, már nem emlékszem, de a történet szempontjából lényegtelen) jó pénzért átszállították őket csónakkal a Dunán (akkor határ). A csendőrök csak ezt követően fogták el a bandát...
Iszonyú legendagyár lett belőle is (mint sok minden másból is). A legszebb történetem ahhoz kapcsolódik, amikor az 1948-as izraeli függetlenségi háború egyik veteránját meghívták az egyik kibucba, hogy tartson előadást X.Y. nemzeti hősből, aki halálos lövést kapott, és olyan fenkölt szónoklatot tartott haldokolva, hogy azt az iskolásgyerekeknek arrafelé meg kell tanulniuk, mert kötelező olvasmány. (A sztorit az esemény szemtanújától hallottam.) Leül a meglett öreg bácsi, körbeveszik a kibucnikok. - Bácsi, meséljen. Mondja el, hogy mik voltak X.Y. utolsó szavai, amikor a halálos lövés érte? (Valszeg mindenki szerette volna hallani a fennkölt mondókát.) - Utolsó szavai? - kérdezte a bácsi - ,,Job tvoju maty"*.
Egy elég korrekt összefoglalója a Szenesék küldetésének. Egyébként készült a csoportról egy angol doksi is, szó nincs benne a holokauszt megakadályozásáról. Ha az angolokat a téma annyira érdekelte volna, akkor néhány bombázówinget küldtek volna a Kárpátokból Auswitz felé kivezető két vasútvonal tönkretételére.
A wikivel meg nem érdemes foglalkozni, lévén legendagyár nem történelmi forrás.
a bíróságok MA!!!, főleg a Legfelsőbb Bíróság meg a Legfelsőbb Ügyészség a Kádár rendszer (sőt gyakran a Rákosi rendszer) jogfolytonosának tartják önmagukat
mert sokak szerint jó ítéleteket hoztak - hiszen már akkor is jogállamiság volt - csak úgy táncoltak a politikai perekben ahogyan a szovjet elvtársak elvárták.
Megérdemelte, hogy a magyar, "politikától mentes bíróság" pár éve eltörölte Szenes Hanna halálos ítéletét.
Csak itt elgondolkodunk egy kicsit.
Úgy értelmezhető a mostani bíróság viselkedése, hogy jogfolytonosa a Horthy rendszer bíróságának?
Mert ugye sem Rákosi, sem Kádár bírósága nem törölte el Szenes halálbüntetését.
Mert nem érezték a jogfolytosságot a Horthy rendszerrel.
Van azért még egy furcsaság a magyar, a polikától független bíróságok működésében.
Nevezetesen az, hogy a bíróságok MA!!!, főleg a Legfelsőbb Bíróság meg a Legfelsőbb Ügyészség a Kádár rendszer (sőt gyakran a Rákosi rendszer) jogfolytonosának tartják önmagukat.
Na, hát ezek a magyarok, ezek vagyunk mi.
Egy nagy gennyláda az egész magyar jogrendszer, amelyik ugye politkától független.
Nem az igazságot osztogatják ott, hanem a jogot (mások erőszakos jogait)- ez a gyakorlatban széles körben ismert.
Én inkább nem írok semmit róla, mert tartok attól, hogy ki fognak csapni innen pár hétre. Ez a nagy ,,hősiesség" és ,,deportálások megakadályozására" (hogyan??? keresztül fekszik a síneken???) egy akkor szép mítosz, hogy ihaj. Gondolom hogy azt sem említik meg, hogy kik adták fel a hatóságoknak... á, nem-nem-nem-nem...
Nagyjából közismert Jurij Andropov egykori szovjet nagykövet (később kémfőnök, majd SZKP főtitkár) magyarországi tevékenysége, beavatkozása a magyar belpolitikába, viszont Vlagyimir Krjucskov követségi harmadtitkár (1954-59, később a KGB főnöke) itteni ténykedéséről alig hallani. Tud valaki esetleg részleteket, megbízható forrásból?:)
Térjünk vissza 1938 eseményeihez. Megkapva az üzenetemet Párizsból, Konovalec sikeres likvidálási akciójáról, Spiegelglas magához hivatta a feleségemet és elmondta: ,,Andrej (a fedőnevem) biztonságban van. Látta, hogyan futottak az emberek a tett színhelyére. Hiszen Nyugat Európában senki sem fog odafutni csupán azért, hogy megnézzenek egy közelben kidurrant autógumit." 1938 júliusában a hajó, melynek fedélzetén tartózkodtam, kikötött a leningrádi teherkikötőben. Én még az éjszaka azonnal Moszkvába idultam egy vonattal. A pályaudvaron fogadott engem Passzov, akit Szluckij helyébe neveztek ki, Spiegelglas és a feleségem. Mindenki gratulált és ölelgetett. Mondanom sem kell, mennyire boldog voltam, hogy visszatérhettem Moszkvába, szokásos életemhez. Úgy tartottam, hogy Konovalec likvidálása minden tekintetben helyénvaló és büszke voltam arra, hogy közben egy ártatlan ember sem sérült meg. Sem az Abwehrnak, sem az ukrán nacionalisták szervezetének nem voltak tárgyi bizonyítékaik, amik feltárták volna Konovalec halálának valódi okát. Természetesen gyanakodhattak valamely futárra vagy összekötőre, aki egy találkozóra érkezett Rotterdamba, de a kezükben nem volt semmi kézzelfogható bizonyíték. Volt még egy fontos körülmény, ami meggyőzött engem abban, hogy a munkát jól végeztem. Azok a nacionalista vezetők, akikkel találkoztam Berlinben és Varsóban, az úgynevezett ,,elnyugatiasodott" ukránokhoz tartoztak. Ők már rosszul beszélték az anyanyelvet, keverték az ukrán szavakat némettel vagy lengyellel, és nekem gyakran kellett kijavítanom őket. Ezek az emberek, mint azt őszintén gondoltam, a történelem által voltak süllyesztőre ítélve. Teljesen el voltak vágva az ukrajnai élettől, egyszerűen nem értették a szovjet hatalom lényegi elemeit és valós erejét. Arról sem tudtak, hogy fellendülésnek indult az ukrán irodalom és képzőművészet. Ők az iskoláikat Bécsben vagy Prágában járták. Az ukrán kultúra és nyelv a lengyel Galíciában akkoriban kegyetlen üldöztetésnek voltak kitéve a helyi hatalom által. Rendszeresen figyelve a sajtót, ők, mindettől függetlenül, képtelenek voltak megmagyarázni a különbséget a kolhozok és szovhozok között, vagy felfogni a különböző állami hivatalok és társadalmi szervek közötti kapcsolat- és függésviszonyokat, nem voltak tisztában az Ukrajnában zajló társadalmi politikával. Azt bizonygatták, hogy a nézeteik támogatást találnak a falusi lakosság és a termelő kooperáció körében, és még csak nem is sejtették, hogy a valóságban a termelő kooperáció a falvakban már réges rég a kolhoz-rendzser elidegeníthetetlen részévé vált. A következő napon, korán reggel, engem hivattak Berijához, az NKVD nemzetvédelmi Főigazgatóságának új fejéhez, Jezsov első helyetteséhez. Előtte csak annyit tudtam Berijáról, hogy ő vezette a grúz GPU-t a 20-as években, majd utána ő lett a Grúz Kommunista párt KB titkára. Passzov, aki Szluckij váltotta a Külföldi részleg élén, elkísért engem Berija irodájába, ami Jezsov fogadószobája mellett volt. Az első találkozásom Berijával, ha jól emlékszem, négy órán át tartott. Egész idő alatt Passzov egy szót sem ejtett ki. Berija egyik kérdést tette fel nekem a másik után, a legapróbb részletekig ismerni kívánta a Konovalec elleni akciót, illetve mindent tudni szeretett volna az OUN-ról, annak alapításától kezdve. Az első óra végén Berija rendelkezett, hogy Passzov hozza át neki a ,,Sztavka" jelzésű, éppen kidolgozáson lévő aktát, amelyben az adott akció minden részlete szerepelt. Berija kérdéseiből számomra világossá vált, hogy ez egy olyan ember, aki igen magas fokon ért a diverziókhoz és hírszerző tevékenységhez. Később megértettem: Berija azért tette fel kérdéseit, mert kíváncsi volt arra, miképpen tudtam ilyen gyorsan beilleszkedni a nyugati életvitelbe. Különösen nagy hatással volt Berijára az első látásra egyszerűenek tűnő procedúra, ahogyan szezonális vasúti jegyeket vásároltam, amik lehetővé tették, hogy akadálytalanul utazzak egész Nyugat-Európában. Emlékszem, hogyan érdeklődött a jegyeladási technikáról, mind a belső vonalakra érvényesekre, mind pedig a nemzetközi járatokra. Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban az utasok, akik más országokba utaztak, egyenként mentek oda a kasszához - és csak is az ügyeletes csengője után. Feltételeztük, hogy ezt egy bizonyos konkrét célból teszik, mégpedig: lehetőséget és időt adni a jegyeladónak arra, hogy megnézze - ki vásárol ilyen jegyet. A továbbiakban Berija érdeklődött, megfigyeltem-e én a kijáratok számát, beleértve a vészkijáratokat, a biztonsági lakásban, amely Párizs külvárosában volt. Nem kicsit csodálkozott, amikor elmondtam, hogy ezt nem tettem meg, mivel túlságosan is fáradt voltam. Ebből arra következtettem, hogy Berijának vannak tapasztalatai az illegalitásban végzett munka terén, amit valószínűleg a Kaukázuson-túli CsK-ban szerzett. Amint emlékszem, nagyon szerény öltönyt viselt. Számomra furcsa volt, hogy nem hord nyakkendőt, miközben az ingujjak - méghozzá egy nagyon jó minőségű ingé - fel vannak tűrve. Ez a körülmény egy bizonyos fokig feszélyeztetett engem, ugyanis rajtam egy kiválóan varrt, igen drága öltöny volt: amíg rövid ideig Párizsban tartózkodtam, rendeltem magamnak három divatos öltönyt, egy kabátot, illetve pár inget és nyakkendőt. A szabó levette a méreteket, a ruhákért pedig Agajanc ment be, és Moszkvába küldte ezeket, a diplomáciai postával. (Folyt.)
Folyt. ................ Leonyid nagyon tehetséges ember volt, és ha nem lett volna felderítő, biztosan sikeres lett volna, mint államhivatalnok, vagy komoly eredményeket ért volna el, mint tudós. A mai napig megőriztem emlékezetemben az egyik szóviccét: ,,A mi rendszerünkben mindössze egy, bár az sem éppen garancia, lehetőség van arra, hogy az ember ne a börtönben végezze életét. Az ember ne legyen zsidó, és ne legyen nemzetbiztonsági tábornok." 1992-ben Eitington lánya, Szvetlána, felhívott engem telefonon és megkérte, hogy fogadjam távoli rokonát Angliából, aki azért jött Moszkvába, hogy anyagot gyűjtsön az Eitingonokról szóló könyvéhez. A találkozásunk során, 1992 májusában, megtudtam tőle, hogy az Eitingon ,,klán" ágai megtalálhatóak Belorussziában, Moszkvában, New-Yorkban és Leipzigben. Viszont a rokonok, akik Európából Amerikába költöztek, és különleges engedményekkel bírtak a Szovjetunióból irányuló szőrmekereskedelem terén, semilyen szerepet sem játszottak Eitingon szakmai karrierjében, és ő sem vette fel velük a kapcsolatot, még azután sem, hogy szabadult a Vlagyimiri-börtönből. A Nyugaton korábban megjelent híresztelések arról, hogy Eitingonnak fontos szerepe volt az 1937-ben végrehajtott emberrablási akcióban, Párizsban, amikor el lett fogva Miller tábornok, a ROVSz vezetője (az Orosz Katonai Szövetség), nem felel meg a valóságnak. Millert a Páriszba emigrált Szkoblin tábornok segítségével (fedőneve ,,Farmer") sikerült elrabolni, és ő pedig közvetlenül Spiegelglas irányítása alatt dolgozott. Szkoblinnak sikerült kicsalni Millert az NKVD biztonsági lakására, ahol úgymond találkozóra került volna sor a német hírszerzés tisztjeivel. Ott lett letartóztatva. Miller eltűnésével kapcsolatban a francia kormány határozottan tiltakozott a franciaországi szovjet nagykövetnél, és kitartottak amellett, hogy a tábornokot elrabolták és egy szovjet hajó fedélzetére csempészték. A nagykövetünk, Szuric, határozottan visszautasította az összes vádpontot, figyelmeztetve a franciákat, hogy komoly utóhatásai lesznek annak, ha békeidóben bármely szovjet hajó meg lesz állítva és át lesz kutatva a nemzetközi vizeken. Bárhogyan is vesszük, mondta, a nagykövet, Miller tábornokot nem fogják megtalálni. Eredményképpen a szovjet hajót nem állították meg, és az eseménymentesen eljutott havre-ból Leningrádba. Millert Moszkvába szállították, ahol kihallgatták, ő megtagadta, hogy felhívást intézzen a fehér emigráció irányűába, hogy az szüntesse be akcióit a Szovjetunió ellen, elítélték, és 1939-ben a Lubjankán kivégezték. Az elrablása akkoriban hatalmas vihart kavart. Az, hogy sikerült semlegesíteni egy tábornokot, a volt cári tisztek szervezetének felbomlásához és megszünéséhez vezetett, illetve tönkretette a szervezett együttműködés lehetőségét a németekkel a háború éveiben. Szkoblin Spanyolországba szökött Párizsból egy repülőgéppel, amit Orlov foglalt le számára (amikor 1938-ban Orlovon volt a sor, hogy szökjön, ő megőrizte Szkoblin arany pecsétgyűrűjét, hogy ezzel is bizonyítsa, hogy köze volt az ügyhöz). Maga Szkoblin életét vesztette a Barcelona elleni bombatámadás során, a polgárháború alatt. A felesége a híres orosz énekesnő, Nagyezsda Plevickaja volt, aki szintén kapcsolatban állt az NKVD-vel. Viszont még csak nem is sejtette, hogy Spiegelglas vezette a Miller elrablását célzó műveletet, azt hitte, hogy az csupán a férje egyik emigráns barátja. Ő csak annyit tudott, hogy Spiegelglas (,,Douglas") kapcsolatban volt a szovjet gazdasági külképviselttel és pénzügyileg támogatta őket. Őt Franciaországban tartóztatták le, mint bűnrészest a Miller ezredes elrablásának ügyében, és húsz év bányamunkára ítélték. 1944-ben halt meg a börtönben. Ha valóban Szkoblin vezette és tervezte volna ezt az akciót, mint arról néhány szovjet hírszerzési történelemben ,,jártas" nyugati ,,szakértő" írja, méghozzá a németek tudtával, akkor Plevickaját szabadlábra helyezték volna, és a németek biztosan megpróbálták volna felhasználni őt, hogy feltérképezzék a felderítésünk franciaországi kapcsolatait.
Folyt. ............. A spanyol polgárháborúban 1939-ben Franco győzött és Eitington átköltözött Franciaországba, ahol néhány hónapon keresztül újászervezett és helyreállított mindent, ami megmaradt a kiépített ügynökhálózatból, illetve kapcsolatban állt Guy Burgessel - a cambridge-i csoport egyik tagjával, aki nálunk a ,,Gyevuska" (,,Kisasszony") fedőnév alatt szerepelt. Ezután Burgess-t további kapcsolattartásra átadták Gorszkijnak - az NKVD angliai rezidensének. Körülbelül ugyan akkor Eitingtonnak sikerült beszerveznie és együttműködésre bírnia a spanyol fasiszta párt vezetőjének, és Hitler személyes barátjának, Primo de Riveira keresztfiát. 1942-ig ő volt az egyik legfontosabb forrásunk, ami a Hitler és Franco közötti kapcsolatokat illette. 1938-ban a Központ gyakorlatilag dühtől tobzódott, miután elszökött a spanyolországi rezidensünk, Orlov. Hamarosan megtudtuk, hogy azért menekült el, mert félt a letartóztatástól. Viszont Eitington felajánlotta, hogy Orlov árulásának dacára, folytassuk tovább a cambridge-i csoport tagjaival a munkát, mivel Orlov, az USA-ban élve, nem adhatta ki ezeket az embereket anélkül, hogy ne álljon ő is a bíróság elé. 1934-1935 között Orlov Angliában élt, egy hamis amerikai útlevéllel, ezért ha az amerikai elhárító szervek leellenőrizték volna a cambridgei csoportot, akkor Orlov nem kapta volna meg az amerikai állampolgárságot és ki lett volna utasítva az államok területéről. Sőt, mi több, napvilágra kerültek volna a számára igen kényes akciók, amelyekről élete végéig nem szólt az őt befogadó állam hatóságainak: a terrorista akciók és műveletek az ő irányításával Spanyolországban a trockisták és kettős játákkal gyanúsított NKVD ügynökök ellen, beleértve amerikai állampolgárokat. 1941-ben Eitingtont Törökországba küldték, és ő gyakorlatilag az egész 1942-es esztendőt ott töltötte, mint Leonyid Naumov. Ott előkészített egy merényletet Franz von Papen, az akkori törökorszgi német nagykövet ellen. A hírek szerint von Papennek kellett volna vezetnie Németország kormányát, amennyiben Hitler hatalmát megdöntik a Wehrmacht tábornokai. Ez utat nyitott volna a Németország, Anglia és USA közötti szeparát békének. A merényletkísérlet sikertelenül végződött - a mi bulgár ügynökünk idegeskedett, és a pokolgép időnek előtt robbant fel a kezeiben. Eredményképpen ő maga életét vesztette, maga von Papen pedig mindössze könnyebb sérülésekkel megúszta. A rákövetkező években a feleségem és Eitington, mint kiderült, jóval realisztikusabb képpel rendelkeztek a mi hazai dolgainkat illetően, mint énmagam. Emlékszem, Leonyid gyakran mondogatta, például, hogy a pártunk rég nem elv-bajtársak egységes csoportja, akik hűek a szocialista ideákhoz és az igazságosság elvének elkötelezettjei, hanem mindössze országigazgatási gépezetté vált. Eleinte az ország vezetésének címzett viccei nagyon bántottak engem, de idővel megszoktam ezeket és kezdtem felfogni, mennyire igaza van, amikor feltételezte, hogy a vezéreink a saját érdekeiket egyre jobban a nép és a szovjet állam érdekei fölé kezdték helyezni. A nejem viszont mindig rászólt Eitingtonra, amint az elkezdett volna panaszkodni a kremli vezetés túláradó privilégiumain. ,,Egyrészt, - mondta neki, - egyetértek veled. Túl sok ember él ezekkel, és többségében jogtalanul, és pláne nem a nehéz, országnak és népnek tett szolgálatokért. Viszont azt se felejsd el, hogy te is, és a családod is ugyan ilyen privilégiumokat kap, mint ahogyan mi is, és még nem hallottam arról, hogy közülünk bárki is lemondott volna ezekről". Élete utolsó éveiben Eitington Puzirjovával élt házasságban, az egyetlen nővel - a KGB munkatársával, - aki brit érdemrenddel volt kitüntetve. Eitingtont másodszor velem együtt tartóztatták le azon a hullámon, ami Berija hatalomból történő leváltása után, 1953-ban indult be, és csupán 1964-ben került szabadlábra. Eitington 1981-ben húnyt el, és nem rehabilitálták - hivatalosan mindössze szabadlábra helyezett bűnözőnek számított. Csupán 1992 áprilisában vehette át a családja a rendelkezést a posztumusz rehabilitálásáról, ekkor kapta vissza katonai rangját és kitüntetéseit.
Spanyolországban Eitington nevéhez fűződik egy sor, teljesen ismeretlen, de külpolitikai szempontból rendkívül nagy horderejű szovjet akció, amia polgárháború alatt lett végrehajtva. Neki sikerült együttműködésre bírnia a fasiszta falangista párt egyik alapítóját, Fernando de Cuesta-t. Ő volt az egyetlen fasiszta vezető, aki a köztársaságiak fogságába került, és életben hagyták. A mi illegális ügynökünkön, ,,Juzik"-on (Grigulevics) keresztül, de Cueta segítségével sikerült kiépíteni egy titkos tárgyalási csatornát Frankoval. De Cuestát később, 1938-ban kicseréltük több nagyon fontos köztársasági fogolyra. Sajnos nem sikerült rajta keresztül külön megállapodást kötni a békekötésről, pedig erre minden esély megvolt, miután Gvadelajaránál 1937 márciusában elpusztult az olasz expedíciós hadtest. Ellenben, Cuesta segítségével sikerült kapcsolatba lépnünk egy sor államhivatalnokkal, Franco közvetlen környezetéből, és rávenni őket az együtműködésre. Szintén Eitington szervezte meg a fasiszta csapatok mély hátországának felderítését, az Aragon-fronton. A megszerzett adatok, viszont, nem játszottak döntő szerepet. A köztársaságiak váratlan támadása az Ebro-folyónál, 1938-ban, bár hátráltatta Franco csapatainak előretörését, de nem változtatta meg az általánosan negatív helyzetet. A titkos közvetítői tárgyalások Eitington ellenőrzése alatt folytak, melyekben a mi oldalunkról a spanyol kommunista párt egyik alapítója, J.Ernandes, a köztársasági kormány igazságügyminisztere vett részt. Már az emigrációban, Mexikóban, hírtelen megromlott a kapcsolata Dolores Ibarrurival és J.Diasszal, akik közben Moszkvában tartózkodtak. Eitington kísérlete, hogy személyes levelezést kezdjen ,,Pedro"-val, és így megoldja a konfliktust, nem zárultak sikerrel. Moszkvában Ernandes-t renegát ügynöknek kiáltották ki, és ,,Tito főkolomposának". A következő, operatív, találkozónk már Spanyolországban történt, ahonnan ő illegális csatornákon juttatott el Franciaországba, 1938-ban, miután likvidáltam Konovalecet. Eitingtont két évvel korábban küldték Spanyolországba, mint a rezidens helyettesét, és ő felelt a partizán akciókért, beleértve a diverziókat a vasúton és repülőtereken. Azután, hogy Nyikolszkij, a spanyolországi rezidensünk (Alekszandr Orlov név alatt), 1938 júliusában eltűnt, Eitington lépett a helyébe. Nem lehetett nem ámulni azon a művészi tökélyen, amellyel villámgyorsan alkalmazkodott az új, helyi viszonyokhoz.
Folyt. ............... Amikor mi először találkoztunk vele Moszkvában, 1933-ban, én voltam a személyügyi osztály új ellenőre. Akkoriban nem voltunk közeli kapcsolatban, mivel ő jóval magasabb beosztásban volt, mint én. A személyében egy tapasztalt felderítő főnököt láttam, akit mindenki tisztel elért sikereiért és pőrofizmusáért, éppen ezért reá bízták az illegális ügynökökkel folytatott munkát - ez a szentségek szentsége a mi munkánkban. Akkoriban ennek a munkának maximális fontosságot tulajdonítottak, mivel diplomáciai fedezettel működő rezidentúránk igen kevés volt. Arra törekedtünk, hogy az ügynökeink, ha lebuknak, ne vezessék rá a nyugati szakszolgálatokat a mi politikai képviseleteinkre. Eitington szép arca és élő sötétbarna szemei szinte sugároztak az észtől. A tekintete átható volt, a haja sűrű és fekete, mint a szurok, az állán volt egy forradás, ami egy gépkocsi baleset után maradt (nagyon sok ember harci sebesülésnek vélte), - mindez sokat tapasztalt ember külsejét kölcsönözte neki. Ő szinte megbabonázta az embereket, fejből szavalva Puskint, de a leghatalmasabb fegyvere az irónia és sziporkázó humor volt. Nagyon keveset ivott - egy feles konyakkal elüldögélhetett egész este. Én szinte azonnal felfigyeltem arra, hogy ez az ember egyáltalán nem hasonlit egy magas beosztású öntelt bürokratára. Teljesen érdektelen volt a pénz és a hétköznapi kényelem, luxus iránt. Ez egyszerűen elképesztő volt Eitingtonnál. Neki soha sem volt semmi megtakarított pénze, és még a lakásának szerény berendezése is hivatalból kirendelt bútorokból állt. Emlékszem, egyszer egy fiatal csekista személyi aktáját hoztam be hozzá, aki a határnál szolgált, és kérte, hogy vezényeljék át őt munkatársnak abba a részlegbe, amelyet Eitington vezetett. Az aktához mellékelve volt az ukrajnai GPU főnökhelyettesének kísérő levele, amely javasolta a fiatalember alkalmazását Lengyelországban, nem messze attól a helytől, ahol előtte élt és dolgozott. Eitington nem kívánta elküldeni Lengyelországba a fiatalembert, méghozzá olyan határmenti körzetbe, ahol felismerhették. Így a következőképpen kommentálta az ügyet: ,,Ha ezt a srácot, akinek alapvető tapasztalatai nincsenek ebben a munkában, egy egyszerű ellenőrzés során elkapják, akkor kinek a feje fog elszállni? Ha hallgatnék az ilyen ajánlásokra, be kéne vezetnem pár kosarat, amelyekbe majd gyűjtögethetem a fejeket." Úgy döntöttem, hogy az ügy lezárva, és nem szeretné, hogy ilyesmivel zaklassák őt a jövőben. De váratlanul maga Eitington hívta fel Minszkert, aki akkoriban vezette a Távol-Keletért felelő részleget, és felajánlotta neki, hogy alkalmazzák ezt a fiatal tisztet.
Folyt. ................. 1. N.Eitington - a szovjet illegális felderítés vezetője.
Ugyancsak Spanyolországban került sor egy újabb találkozóra Eitingtonnal, a 20-50-es évek szovjet felderítésének egyik legjelentősebb képviselőjével. Vele még öt évvel előtte ismerkedtem meg, amikor ő vezette a Külföldi részleg 1. részlegét (külhoni felderítés). (Eitington vezette a 20-30-as években a külföldi ügynökhálózatok kiépítését, amik nem voltak kapcsolatban semilyen szovjet külföldi szervezettel.) Spanyolországban Eitington, mint a nemzetbiztonság őrnagya (1945-ig a szovjet nemzetvédelmi szerveknél különleges rangrendszer volt érvényben, amely különbözött a Vörös Hadseregben rendszeresítettől. Az őrnagy rangja (egy rombusz a parolikban) nagyjából megfelelt a dandárparancsnoknak (kombrig) a hadseregnél. Alacsonyabb volt, mint a ,,nemzetvédelem komisszárja" rang, ami később a hadsereg tábornoki rangjának felelt meg.), felelt a francisták hátában végrehajtott partizán akciókért, illetve az ő asztalára tartozott az ügynökök beépítése a spanyol fasiszta mozgalom felsőbb köreibe. Spanyolországban a ,,Kotov tábornok" nevet viselte, de a Központban a ,,Tom" és ,,Pier" fedőnevek alatt szerepelt. Éppen Eitington, végrehajtva a Központtól kapott utasításokat, szervezte meg 1938-ban a hazatérésemet Moszkvába. Ő kísért el engem Le Havre-ig, és segített fel egy szovjet hajó fedélzetére. A mai napig jól emlékszem, hogy hogyan nézett ki: ha ránézett az ember, azt hitte, hogy ez egy egyszerű francia utcai árus - nyakkendő nélkül, egy agyonhordott keppiben, amit még a rekesztő hőségben is viselt. Naum Iszaakovics Eitington 1899. december 6-án született Belorussziában, Sklov városkában, nem messze Gomeltől, ahonnan a feleségem származott. A Lubjankán és a barátok körében Leonyid Alekszandrovicsnak hívta mindenki, mivel a 20-as évek elején a zsidó származású csekisták oroszosították a nevüket, hogy ne hívják fel magukra és nemzetiségükre túlzottan a besúgók és informátorok figyelmét, mivel azok többsége akkoriban a volt nemesség és cári tisztek közül kerültek ki; illetve, hogy ne idegesítsék saját kollégáikat, akikkel együtt kellett dolgozniuk. Eitington családja a legszegényebb rétegekből származott, viszont Európában és az USA-ban meglehetősen gazdag rokonsággal bírtak. Eitington 1917-ben lépett be az eszer pártba. Egy évvel később, tizenkilenc évesen, beállt a Vörös Hadseregbe, és hamarosan át lett irányítva a CsK-ba. 1919-ben őt jelölték ki a Gomeli megye CsK főnökhelyettesének. Ő ekkor kilépett az eszer pártból és csatlakozott a bolsevikokhoz. Eitington karrierje akkor vette kezdetét, amikor aktívan részt vett a fehér gárda tisztilázadásának leverésében, Gomelban, amely során a felkelőknek egy rövid időre sikerült birtokba venniük a várost. Dzerzsinszkij észrevette a fiatal csekistát és elküldte őt a Baskíriai CsK élére, ahol harcolt a helyi banditizmus ellen. Ott, a helyi köztörvényesekkel vívott harc során megsebesült a lábán, és gyakran panaszkodott a fájdalmaira. 1921-ben Moszkvába vezényelték, a katonai akadémiára, ahol sok, később nagy hírnevű hadvezérrel tanult együtt. Emlékszem, mutatott nekem egyszer egy képet, amelyen együtt volt Csujkovval, és mondta, hogy ez az ember nagy tetteket fog majd véghezvinni. Később Csujkov szovjet marsall lett és Sztálingrád győzője. Miután befejezte tanulmányait a katonai akadémián, Eitingtont elküldték munkára az OGPU Külföldi részlegéhez. Az európai rokonság megtagadta azt a kérését, hogy küldjenek megfelelő ajánló leveleket, papírokat és pénzt, amelyekkel ki tudna utazni Nyugat-Európába. Pedig ez egy nagyszerű fedőtörténet lehetett volna az operatív munkája számára. Eredményképpen Eitingtont Kínába küldték, mint az OGPU rezidensét: előbb Sanhaiba (ott a Vörös Hadsereg Razvedupr hálózatával együtt dolgozott, amelynek akkoriban Richard Sorge volt egyik tagja), majd utána Pekingben és Harbinban evékenykedett. Eitingtonnak sikerült elérnie, hogy szabadlábra kerüljön a szovjet tanácsadók egyik csoportja, akiket a kínai nacionalisták ejtettek fogságba Mandzsúriában. Ugyan ilyen sikeresen hajtott végre egy másik akciót, tönkretéve Csan Kaj-shek ügynökeinek kísérletét, hogy birtokba vegyék a sanhai szovjet konzulátust. Ezután visszahívták Moszkvába. 1930-ban, egy rövid időre, Eitington lett Szerebrjanszkij, azaz az OGPU elnöke mellett működő Különleges csoport vezetőjének helyettese. Ez az önálló és a Külföldi részlegtől független hírszerző Központ Menzsinszkij kezdeményezésére jött létre, aki Dzerzsinszkijt követte a székben, 1926-ban, mint egy párhuzamos hírszerző szolgálatot amely a katonai-stratégiai szintű, magasrangú ügynökök beépítésével foglalkozott a külföldi államok vezetésébe, illetve diverzáns akciók és hálózatok kiépítésével foglalkozott Nyugat-Európában és Japánban, akik azonnal bevethetők voltak, háború esetén. Ebből a célból Eitington Kínából az USA-ba utazott (Kaliforniába), hogy ott is kiépítsen egy ügynökhálózatot. 1932-ben Eitingtont átirányították a Külföldi részlegbe, amit Artuzov vezetett, majd utána Szluckij. Itt részlegvezető volt, és koordinálta az illegális rezidentúrák munkáját. Ezzel párhuzamosan szintén ő felelt a hamis útlevelek gyártásáért, amelyekre szükség volt a külföldön végrehajtandó akcióknál.
