antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
"Mikor még kiskölyök voltam, Ötéves srác", Nem tudtam, mi van a szoknyád alatt, Mi az, ami ráz. Felnőttem rég, hatvannyolc vagyok. (már nem nagyon)
Tudom miért és Mit akarok. Az első csajom azt mondta: "Inkább a falra mássz, Ne rám! Ne rám!" A második azt mondta: "Menj! Inkább nézd meg a Helgát!" Helga segíts! Nem megy, segíts!
Régen, amikor ez a zene ellepte a világot, ezt az országot, meg ezt a várost is, virágoknak képzeltük magunkat a zene szép rétjén. Én például azt hittem, magas vagyok, karcsú és bársonyosak a szirmaim. De amikor feltűnt az első kecske a réten, megijedtem, hogy jön és leharapja a fejemet. Gyorsan tüskéket kezdtem növeszteni mindenhol. Azt hittem, megúszom. De ekkor megjelentek az emberek kaszákkal és rájöttem, nincs menekvés. Nincs menedék. Mégis szerencsém volt: értem jött egy lány. Kitépett tövestől, hazavitt és belerakott egy cserépbe. Azóta mindennap öntöznek, de nincs senki, aki cserélné alattam a földet. Csak egy hobó vagyok egy virágcserépben. Egy maroknyi földben. Ó, mit tettetek ezzel a földdel? Ebben a földben a kín a virág. Virágok közt veled lenni, tudom szép volna kedvesem. Virág sincsen, te sem vagy már, mondd, miért hagytuk, hogy így legyen. Mikor a hobók útjára léptem, ti még kis srácok voltatok. Mikor a hobók útjára léptem, ti még kis srácok voltatok. Megvertek százszor, Megnyírtak párszor. Nem maradt más, nem maradt más, se János, se Tamás. Nem maradt más, szinte senki. Szinte senki, semmi. Embernek, férfinak lenni. És ez, azt mondják, nagyon kevés. Sokan azt mondják nagyon kevés. Nekem nem sikerül olyan nehéz. Embernek lenni, olyan nehéz. Nehéz!
Míg ekképpen űzik a terhes unalmot, Várván az ebédet, hegedűt, cimbalmot: Ím, a toponári zsidók19békerűlnek, És muzsikájokkal helyekre leűlnek. Hajdú, lokaj által elkészűl az asztal, Melly már sok elvásott hasakat vígasztal, Megfrissítő levest nyújtván a gyomorba, Melly pacallá vált a tegnapi mámorba. - Egy kicsiny csendesség vólt az ebéd felett; De az étel, ital hevítvén a belet, S éledvén azáltal a szív verőere, A vendégek kedve újj életet nyere. - Úgy is szokott lenni, hogy a leves alatt Elzárja a beszéd útját minden falat; De már a hús után a discurs kezdődik, Csakhogy még országos dolgokról vivődik; Majd a becsináltak hozzák a tréfákat, A viccet,20 a bon-mot, az anekdotákat; A sűlt megvettetve nézi az asztalon, Mint törik a kacajt mind a két oldalon; S mikor a csemegét kezdik hordogatni, Bezzeg auditort is írmagúl kaphatni. E' történt meg itt is. Mar az ebéd végén Liber atyánk s Comus21 országlott a gégén. Már a nyájasság is, pillangó szárnyakkal Repkedvén, enyelgett s játszott az urakkal. Víg öröm és tréfa űlt minden homlokon, Gráciák cicáztak dámák pillájokon. Már a galánt lelkek nem győztek nevetni, Sok szemek kezdenek együtt beszéllgetni. Barátság s szerelem közttök múlatozik, A vígság zászlója alatt alkudozik. Míg a toponári Azsáfok szép számmal Múlatják az asztalt muzsikaszerszámmal, Édes áriákat Amphion módjára, Vagy fürge tust húzván az ivók számára.
19. A TOPONÁRI ZSIDÓK nevezetes muzsikusok Toponár nevű mezővárosában Somogy vármegyének, melly a tekintetes Festetics familiának uradalma, s Kaposvártól nem messze esik.
20. WITZ német szó, jelent elmésséget, hírtelen találó észt, s azt is, amit a franciáknál a bon-mot tészen, t. i. elmés mondást vagy erre ejtett találmányos feleletet. Mátyás királyt úgy adják elő mind a históriák mind a regék, hogy a bon-móknak barátja vólt, s maga is szerencsés volt azokban: de az illyen bonmós lelket minden valóságos nagyemberekben feltaláljuk az egész világ históriáján keresztül.
21. LIBER ATYÁNK, azaz: Bakhus, COMUS pedig a vendégségnek hajdani istene.
Ahogy a reggeli pára-, korom- és füstfellegen át lassan a pesti házak homlokára csúszik a fény, a sárga nap felderíti a tél végi szürkeségből az utcákat – s az embereket. Langymelegnek érezzük a plusz egy-két fokot; tartós és kemény volt a tél. Itt, a sík oldalon már csak néhány bemocskolódott, járdaszélen maradt hóbucka emlékeztet a fagyokra, de a budai oldalon, a dombos vidéken még zúzmarásak a korai órákban a fák; még hó borítja az erdőn az avart.
A váratlanul ránk zúduló februári napsütésben piszkosnak és kopottasnak látszik minden; szürke por tapad a járdákra, homályosak az ablaktáblák, sárosak, maszatosak az autók, mi pedig sápadtak vagyunk – ez alig tűnt fel a téli sötétségben. De a tereken már rügyfakasztásra készek a bokrok, a padokon kigombolt nagykabátban sütkéreznek a gyereküket napoztató anyák; a fény majd színessé teszi újra a várost, az első márciusi esők majd tisztára mossák a köveket.
A napsütés engem is az utcára csal. Mellékutcákban járok; a rossz, cudar napokban csak a legrövidebb utakon siettem a dolgaim után; most jólesik a barangolás. Emlékszem, amikor vagy másfél évtizede autóba szálltam, a gyakorlott vezetők azt tanácsolták, hogy mindig a főútvonalakon járjak, ott a legbiztonságosabb a közlekedés, sávok és lámpák irányítják és védik az embert a haladásban, míg a szűk kis utcákban örökösen a jobbkéz-szabályra kell ügyelni, rengeteg az akadály, és nagy a balesetveszély.
Mintha azután gyalogosan is ezt a tanácsot követtem volna.
Ekkép ezer öröm és kiáltás között A múlató sereg Kaposba kőltözött. Carnevál a herceg kastélyába szálla, Hol már elkészítve vala a bál-szála. Lovokról az urak mindjárt leugrálnak, Avagy szánjaikból módosan kiszállnak, S főhajtva köszöntvén a szép angyalokat Lesegítik fogott karokkal azokat. - Így szedik a vídám népek, mikor megért, A pirosló bakart és a fejér gohért, Mint itt a lyánkákat, különb őltözetben, A víg gavallérok e dáma-szüretben.
Megtele vendéggel már a szála szépen; S a dél órája is elérkeze épen. Az urak múlatnak egyetmás beszéddel, Míg elkészülnének mások az ebéddel. Egyik azt vitatja, hogy Bonapárt megholt, Másik: miket csinált, mikor insurgens volt. Egyik arról beszéll, mellyik jobb paripa, Más, hogy az övénél nincs szebb tajtékpipa. Némellyik dicsekszik futós agarával, Vagy ennyi lépésre járó puskájával. - A dámák előtt is forr sok matéria: Az a szép gavallér kinek az úrfija? Az a jeles kantus ugyan hol készűle? Az a fülönfüggő mennyibe kerűle? Mért van ennek s ennek most olly ritkasága? A kávé, a cúkor mért olly méregdrága?
A fagyott hó helyén most vizes a párkány, vizesen ragyog! Csöpögnek a méteres jégcsapok. Ó, lassú, szép, könyörtelen fogyatkozás. Aláfolyik az ablaküvegen az eleven víz.
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Párizs: Eiffel-torony és a Louvre, nagyon kellemes emlékeket ébreszt bennem!:))
Muresan Melinda
Szürke és fehér
Mintha régi idők megfakult képét nézném, Mikor átsiklik szemem a hófödte tájon, Mintha régi filmkocka peregne a tévén, Csak szürke és fehér szín van bokron és ágon. Meglehet, téli álmot alszanak a színek, S a télfestőnek csak szürke és fehér jutott, De lám, néhol egy kis barna feltűnik dísznek, Mint hímzésben aranyszál, két szín közé futott.
Vastag felhőtakaró szomorúnak tűnhet, Bújában kesereg az ég, ellopták kékjét, S a nap, mely fényével kis vidámságot szülhet, Bús felhők börtönében ül, elzárták fényét. Két vastag felhőt látok egymásnak ütközni, Civakodnak, hogyan tovább, ki álljon félre? S míg próbálják egymást az útból félrelökni, Hirtelen felragyog közöttük a nap fénye.
Csak ennyi kell a rég szürke és fehér tájnak, Csillogás költözik a föld fakó színébe, S amint a színek ezer árnyalattá válnak, Belopózik a derű az ember szívébe. Már nem is oly siralmas a szürke és fehér, Fénylő gyémánt és ezüstköntös lett belőle, Felvidult a természet, és gyászruhát cserélt, Különös, már én sem szomorodom el tőle.
Látom, zúzmara kúszik fel a fának kérgén, És kristályként csillog minden meztelen ágon, A nap sugárnyalábokat enged, és fényén Minden szikrázó lesz a rég szomorú tájon, A szürke és fehér már dísze a mezőnek, Millió ékszer csillan fel újra és újra, Nekem már nem hiányzik színe az erdőnek, A napfény kellett, mi szívemet lángra gyújtja!
Erdő csendjén a kopár ágak langyos szellőtől megszédülnek, patak tükrében sorban állnak, felragyognak s a létre ülnek, madarak lassan felrepülnek, énekük az ég fele szórja, szél viszi messze, felborzolja, fény szikráiban elmerülnek!
Elkopott már a tél ruhája, fagyból, jégből szőtt nincstelenség újrateremtő, ritka bája jön tavasznak, hogy eltemessék télből azt, ami ráfagyott rég, lelkek szélénél megtalálva olvadjon, ahogy februárban, s égnek a kékjét szívek fessék...
Hajnalban kel már és izzadva, küzdve, dadogva és hebegve szónokol, nagy lelke hánykolódik lázba, tűzbe, s úgy áll a parton, mint egy kőszobor.
Olyan az egyik napja, mint a másik, lassan halad, de fáradatlanul; pilkát köt a nyelvére, szirtre mászik, s a lángszívű tudó - tanul, tanul.
A messzeségbe bámul méla szemmel, és lelke háborog, miként a tenger, mely forradalmasan buzog előtte.
Vár... s lassan véle is versenyre kél, s már félve hallja a hab, mint beszél az óceán zúgását túldörögve.
1906
Démoszthenész (Kr. e. 384 – Kr. e. 322) athéni politikus, szónok, a tíz attikai szónok egyike, II. Philipposz makedón király és Nagy Sándor ellenfele. Az elsők között ismerte fel Makedónia hatalmának félelmetes növekedését.
Módos athéni családból származott, de atyja halála után csak szónoki tehetsége révén védhette meg vagyonát. Ehhez le kellett győznie beszédhibáját - és ebből fakadó - gátlásait.
felismerte, hogy hazájára nagy veszélyt jelent a terjeszkedő Makedónia. .Első, II. Philipposz, illetőleg a makedónok elleni híres lázító beszédét,- filippikáját -351-ben mondta el.(Filippika három, nagy hatást keltett politikai tárgyú beszéd elnevezése, melyeket Démoszthenész athéni szónok intézett II. Philipposz makedón királyhoz,)Cicero óta magát a műfajt jelenti.
340-ben és 339-ben az athéni nép mindezért aranykoszorúval jutalmazta. 338-ban Thébaival szövetségben kitört a háború Makedónia ellen. A khairóneiai csatában - melyben maga is részt vett - azonban vereséget szenvedtek.
323-ban, Nagy Sándor halála után újra a függetlenségi mozgalmak élére állt, de a vereség után Démoszthenész menekulésre kényszerült, Kalaureia szigetén –Poszeidón -templomában méreggel vetett véget életének i. e. 322 őszén, Püanepszión hónapban.
Szia Parsifal Hendix, szép napot, kellemes hetet Neked!:-)
Ezzel a dallal érzelmes húrokat pengettél meg bennem...
Édesanyám még élt, mikor azt a házat, melyben 6 éves koromtól éltünk, eladtuk. Néhány éve meghalt a vevő, azóta a ház üresen áll, s valószínűleg már omladozik, a kertet felveri a gaz...
Mióta eladtuk, nincs lelkierőm bemenni abba az utcába, pedig évente több alkalommal megyek Fülöpszállásra, a temetőbe, vagy gyerekkori barátnőmhöz...
Jékely Zoltán
Februári pillanat
Hó ezüstje, sziklák ezüstje, hold-ezüst.
Isten-gyaníttató az est.
És valahol, visszhangos omladék alól szól a bagoly.
Lehet-e jobban panaszolni, fájni? Kínját szívszaggatón süvölti százszor…
Párjára őszutón a pásztor botot dobott: eladta s jót ivott az árán.
A nagy fülesbagoly ezért jajong ily rémítőn, ily ősvilági árván.
Zárjátok be már azt a koporsót, És vigyétek ki a temetőbe! Hisz elég rég nézem már, hogy bennem Megmaradjon mindörökre képe, Vagy, hogy szívem, lelkem összetépje!
Diotima semmivel sem volt több náluk, Csak táncolt a kérők szemébe nézve. Diotima volt az egyetlen vágyuk, Mégis: arca beleolvadt a kontúrtalan égbe. Diotima volt. Volt, és bálról bálba járt, Különös fény vette körül ánizsos arcát, És mint mikor isten egy csillagot az égbe márt,
Úgy járta minden éjjel fehér fényű táncát.
Diotima nem táncolt tökéletesen, De lépései közben szinte lebegett. És sorra múltak pokolba a bárók, Egy keringő közben ha rájuk nevetett. Diotima hajnalban az öltözőben Résnyire tárt ajtó mögött levette estélyi ruháját, És száz herceg állt karddal, felöltőben, Hogy csak ő leshesse angyal-mozdulatát, Hogy ő őrizhesse fehér fodrai illatát.
Ha hajnal jött, egy szobába zárkózott, És hiába kopogtak mind az ajtaján. Diotima egy képzelt világba vágyott, Míg a vörös rózsák csak gyűltek asztalán. Díszes tükörbe nézve hószín bőrét csodálta, És látta: szemei fakítják a kék tó tükrét. A rózsákat sorra a kandallóba dobálta, S a lángok nem érhették tűzszeme melegét.
Sorra ölték egymást éji hódolói, És a palota előtt latyakká lett a hó, Ha nem harcban, hát önszántukból haltak: Vérvörössé változott a tó. Rég ismert mozdulatát, mint ruháját veti le, Mind többre becsülte értelem szavánál. A táncot gyakorolva múlt hercegek élete, De egyik sem járhatott Diotima ágyánál.
A báli éjeken életté lett a zene, És ritmusra szívta ki belőlük a lelket, Míg saját magába zuhant élete, Az évek halkan, észrevétlen teltek. Egy bál után egyedül zongorázott, És a tölgyfaajtó nyikorogva nyílt.
Vén koldus – a vörös égtől ázott - Állt, s mondta „Kintről jöttem. Hozzád.”
Hajnal volt, és Diotima felállt Arcán a rég gyakorolt megvetéssel Szobájába indult, mert későre járt, De a koldus szólt őrült nevetéssel: „Hát te vagy a híres Diotima? Nem vagy szebb, mint ezer vénülő kalandom. Érted szállt éjente könnyekbe fúló ima? Bár hamis, nálad szebben szól a lantom.”
Ő visszanézett, égi gőggel arcán:
„Távozz, rusnya koldus! Most szobámba térek, Hogy készüljek a holnapi bálra, és erős karján Táncoljak holnap bolond Hölderlinnek, bár félek, Tán nem jön el a dacos Pygmalion.” „Felesleges, szürke Diotima. Meghaltak mind. A puszta kihalt, elnémult Sion, És szobád ablakát ostromolja kint Hercegeid vére. Hölderlint megölte Paris, Majd téged feledve Helénát vette el.
Ha kinézel, magad láthatod máris: Pygmalion vérbe fagyva szoborként hever. Emberhegyben áll a szenvedés, És ajtódon kopognak kihűlt kezek. Képedre formáltad a kinti tájat, De mi lesz most, hogy megölted a vágyat - Gondoltam, hogy most sem fordulsz meg és Engem őrültnek tartva magad látni vágyod. Leszek Hát Theseusod, nézd: ezt hoztam neked.”
A torz öreg kezében repedt tükröt tartott, Sárgult szemével abból nézett Diotimára: Ő csak nézte megbabonázva az arcot, S a koszos cserépből visszanézett magára. Látta: régen hófehér arca szürke, mint a latyak, S régen kék szeme zavaros, véreres. Bőre már fesztelen, nyaka löttyedt, ráncos, És szeme alatt gyűlnek szarkalábak.
A zongora visszhangja közönyös, halálos Némasággal hagyta el az üres, fáradt Bálterem vörös függönyeit, s mint aki álmos, Nézett fel Diotima: megöregedett. Halkan Koppant a padlón első, szűzi könnye. A koldusra nézett, zokogva átkarolta, S megcsókolta. Mint senkit, úgy szerette. Átkarolta, mint elegáns kérőit soha, Megfogta kezét, s a lépcsőn felvezette.
Csak egy volt: csalódott, fáradt mostoha A százszor eltévedt asszonyok közül Szerelme gyúlott a piszkos koldus iránt. Szobájába vitte, s kilépett a paraván mögül. Öreg, érintetlen testtel elmosolyodott, Mert látta: a koldus neki egy kórót hozott.
Egy régi mozdulattal az estélyi ruhát A földre dobta...
Hervadt rózsák útvesztőjében A koldust ezerszer vágyott titkos ágyához vitte,
S ő belé merült. Már rózsát tartott kezében. A hajnal lassan reggellé kúszott, s az ablakok Vörösen nézték a vénasszonyt. Meredtek rájuk Üvegükre tapad, görcsbe hajlott karok, Amint eltáncolták utolsó nászuk. Kint mennydörgött, s mint élvezte a kéjt, A táruló ablakokat megvillantotta a fény, S Diotima még látta: a szobába a régi kérők arca omlik, És elmosta a szobát a vérré dermedt idő és a tér
Hölderlin, Johann Christian Friedrich,Németköltő -1770. március 2-án született hivatalnokcsaládból a Neckar menti Lauffenben.
Apját, aki kolostori jószágkormányzó volt, korán elvesztette, és anyja másodszor a nürtingeni polgármesterhez ment férjhez. Félszegsége, életidegensége hamar megmutatkozott, ezért teológusnak szánták. A maulbronni kolostori iskolában, majd a tübingeni egyetem teológiaikarán végezte tanulmányait.
1795-ben egy gazdag frankfurti bankár házához került nevelőnek, és itt rajongószerelemregyúlt az öregedő bankár ifjú felesége, Susette Gontard iránt. HozzáintézettverseibenDiotimának nevezte őt Platón Lakomájának jósnője nyomán, aki Szókratésznek felfedi a szerelem titkát.
Alig-alig mondható szerelemnek, ami három esztendőn át egybefűzte őket, inkább érzékeken túli szellemi-lelki közösségben találtak egymásra.
Diotima ugyanúgy valami isteni harmóniát testesített meg Hölderlin számára, mint az örökkévaló természet, az elemek és a velük tökéletes összhangba olvadó görögség......
Költészete a Diotima-élménynyománbontakozottki a magaszépséges, titokzatosfenségében. Diotimában az elveszett és elemi erővel visszavágyott „aranykori” harmónia istennőjét látta.
1798-ban a férj megelégelte a platonikus idillt, és megalázóan kitessékelte Hölderlint, aki ezután újabb házitanítóskodásokkal próbálkozott, de egyre rövidebb ideig tartott ki egy helyen. 1801-ben egy bordeaux-i borkereskedő házánál talált nevelői állást, ám elméje kezdett elborulni, és egy év után hazatért. Állítólag gyalog tette meg a több mint ezer kilométeres utat. 1807-től csendes elmeháborodottként élte le hátralévő hosszú évtizedeit egy tübingeni asztalosmester házában. 1843. június 7-én haltmeg
Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jóbarátai. Kilódul egyszer Debrecenből S a jóbarát előtt megáll, S: ihatnám, pajtás! így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály.
"No, ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, tehát pincémben; Ottan nem egy hordó bor áll." Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály.
"Ihol ni, uccu!" fölkiált a pap, Amint egy hordóból dugaszt kikap; "Szaladj csapért! ott fönn felejtém; Szaladj öcsém, de meg ne állj!" És fölrohan lóhalálában Csokonai Vitéz Mihály.
A likra tette tenyerét a pap; Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap. S a csap nem jött, és a pap morgott: "De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba' marad az a Csokonai Vitéz Mihály?"
Tovább nem győzte várni a csapot, Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt), Fölmén a pincéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály.
Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll? És így csapért szomszédba mégyen Csokonai Vitéz Mihály.
A szomszédban valami lakzi volt, Elébe hoztak ételt és italt; És ím az étel és bor mellett És a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály.
