Ez a helyet azért hoztam létre,hogy minden olyan mű,gondolat,szerzemény,ami nem fér bele logikailag,vagy jó ízlésileg a Vers,vagy amit akartok.. topikba,ide kerülhessen.Legyen hát ez a topik azoknak az irodalmi gondolatoknak a gyűjtőhelye,amelyek az apatopikban eretneknek számítanak.
Úgy vélem ebben a topikban feloldhatjuk még az alapvető tilalmat is.Tehát ha valakinek olyan ingere támad,ám próbálja ki magát és lepjen meg bennünket néhány "sajátverssel"! Vagy ha szégyenlős az illető,akkor megteheti helyette más,hisz ugye az apatopikban az a kiskapu is tiltott,hogy bármely klubtag saját művét idézze egy másik klubtag.
Nosza!:-)
Az egyik legnagyobb baj az életben, ha a magunk módján szeretünk. Nem lehetünk biztosak önmagunkban, hogy okos szeretettel leszünk-e a majd a másikhoz. Amit a magunk természete szerint adunk, azt velejéig áthatja az önzés. Ezért gyanítják sokan, és nem minden alap nélkül, hogy az emberi szeretet nem is más, mint csupán az önzés egyik válfaja. Életelvünkké kell tennünk, hogy szeretet címen ne adjunk, hanem – továbbadjunk. Az adás mögött ott settenkedik a büszkeség és az „érdem” gondolata. A továbbadás viszont kötelesség és küldetés. Aki ad, az hajlamos magamagát dicsérni és dicsőíteni, aki továbbad, az olybá veszi cselekedetét, mintha tartozást róna le, mely azonban nem egyszeri kötelezettség, hanem folyamatosan fennáll mindenki iránt és minden élethelyzetben.
Kitől kapjuk azonban azt a tiszta és bölcs jót, amit szeretet néven továbbadhatunk? Minden ember számára ez a „lenni vagy nem lenni” kérdése. Gyakran hallunk történeteket arra nézve, hogy sok ember életre szóló példát, példákat kapott szüleitől. Mivel édesapám árva gyerek volt, ő ilyenekkel nem rendelkezhetett, de édesanyám és testvérei, mikor a múlt egy-egy mozaikját felemlítették előttünk, soha nem felejtették el szüleik említésekor azt a rövid kis szócskát odatenni: „az én jó apám”, „az én jó anyám”. Csodálatos erőt hordoznak a szeretetnek ezek a hosszú távolra nemzedékek emlékezetével továbbadott, továbbított fényjelei.
Egy szolnoki munkatársam említette egyszer, hogy a lelkiismeretességről évtizedeken át édesapjának egykori, bölcs mondása jutott eszébe, adott újra és újra erőt az életében: „Kislányom, aki lelkiismeretes, lehet, hogy nem lesz gazdag, se híres, de minden nap nyugodtan fog aludni.” Gazdagságot, hírnevet lehet pénzen vásárolni, az igazi értékeket – mint köztük a jó alvást – azonban nem. „God is good” – hangzik az angol közmondás. Az Isten jó. Az igazi jót tőle lehet kapni és továbbadni, akkor is, ha vannak jó családi példáink, és akkor is, ha nincsenek. Isten jóságát azonban hogyan ismerhetjük meg? Ma tele van istenekkel a világ. Ahogy húsz-harminc éve idejétmúlt dolognak számított bármifajta természetfeletti személyről beszélni, ma elvárják, hogy a minden bokorból előkapott, „isteni”-vel hitelesítse portékáját az eladni vágyók gazdag tábora.
Ki az igaz Isten? Ki az „egyedüli igaz Isten”, ahogyan Jézus Krisztus nevezte? (Jn. 17:31)
Nem az, akiről beszélnek, és akit beszéltetnek, hanem bizonyára az, aki maga beszél hozzánk. Isten beszédét kell megtalálnunk, ha az Istent akarjuk megtalálni.
A világon több ezer vallás van, de közülük csak 3-4 hivatkozik arra egyáltalán, hogy Isten beszédét, beszédeit birtokolja. Ha pedig még tovább megyünk, egyetlen egyet találunk, amelyiknél egyáltalán ellenőrizni is lehet, hogy kijelentései beteljesedtek. Ez a Biblia.
A Biblia Istene az a páratlan Isten, akiben az igazság és a szeretet találkozik, akiben ez a kettő egyetlen egy. Az ember kitalálta istenek nem rendelkeznek sem a semmiből való teremtés, sem az erkölcsi tökéletesség ismérveivel. Azzal a szeretettel legkevésbé, melyet elfogadni és továbbadni is lehet. Feketén-fehéren látnunk kell ezt. Ha nem jutunk el idáig, egész életünkben csak egy helyben toporgunk, és a feketét fehérnek, a fehéret feketének látjuk.
Nemrég egy vidéki gimnáziumban tettem fel a kérdést: Ki az, aki sohasem csap be bennünket? Aki mindig a javunkat akarja? Akiben mindig megbízhatunk és támaszkodhatunk rá? Csend volt a diákok között. Szüleire senki sem tett utalást, pedig kisváros, kis gimnáziumban, többnyire falusi gyerekek vettek részt a rendhagyó irodalomórán. Végre egy 16-17 év körüli fiú megszólalt:
- Kire lehet számítanom? Hát csak saját magamra.
Nevető arcok fordultak egymás felé.
- Valaha én is így gondolkodtam – feleltem neki – Ám egyszer kezembe került Pilinszky Jánosnak egy prózai írása, melynek címe: Az ember – így folytatódott az első sorban: legfőbb ellensége saját magának. Azt hittem, nem jól látok. Talán sajtóhiba? Nem. Hányszor becsaptuk önmagunkat! S hogy nem akarva, az most még súlyosabb, még akaratlanul is! Igazán nem a legbiztosabb kezekben van az életünk, ha a magunkéban tartjuk. Ezért feketén-fehéren látnunk kell, amit egy másik költő tapasztalata helyez elénk:
Sokszor nem tudtam, mi derül ki végre sok titok közül meglepetésül; valóság lesz a képzelet, vad csatazajra ébredek, harcban ész nélkül; belezuhantam, visz az ár, mihez, mert kell, okot talál, hogy fennmaradjon végül.
A gyötrött test, mely elveti eszméletét: nem kell neki, mert csupa vér már; visszaájul, vagy kirepül a fénybe vagy alámerül, sűrű, kövér sár nyeli; új törvény dobja ki, új áramokba hullani, hol más fény, más sötét jár.
Kérdezhettem, hol is vagyok, mit is tegyek, mire a sok esély, hisz látni néhány lépésre ha tudok, sodrások, labirintusok szédületében bármi várhat, kő, iszap, parti rét, s rámveti háló-végzetét angyal, ördög, akárki.
Sokszor éreztem: vége van, megölnek, elvesztem magam, s mindig túléltem; sokszor éreztem: eltűnök, s a nap mindújra kisütött, valaki lenyúlt értem; mindig úr lett a vadakon valami nagyobb hatalom, s elfértem tenyerében.
A feltételnélküli szeretet képes arra, hogy két személyt igaz baráttá, egy lélekké fonjon össze. A mély, őszinte barátság alapja, a feltételnélküli szeretet. Az emberi kapcsolatok legnagyobb ellensége, ha a szeretetünket valamilyen feltételhez kötjük. "Szeretlek, ha te is szeretsz engem, szeretlek, ha..." Az igaz barát szerepe, hogy mindig teljes elfogadást mutasson a másik iránt. A másik érdekeit helyezze előtérbe. Az nem barátság, ami saját érdekeire mutat; az csupán szentimentális érzelmi kötődés. Sajnos gyakran előfordul, hogy két ember egy érzelmi kötödésben él, és meg vannak győződve arról, hogy az egy jó barátság. Pedig minden olyan kapcsolat, ami nélkülözi a másik felé való szolgálatot, csak az önző érzelmek kielégítését szolgálja. Az igazi barát, minden helyzetben a másik érdekeit tekinti elsődlegesnek. Ez a fajta barátság nagyon ritka, és éppen ezért nagy-nagy kincs, amit meg kell becsülni.
Rohan az idõ, elmúlik a nyár, Közeleg az õsz, elmúlnak a szép napok, Hamar jönnek a bús álmodozók, hûvös éjszakák.
Rohan az idõ, elmúlik az õsz, Évek múlnak el, megállítanám, de nem lehet, Mert az idõ könyörtelen vonatán fut minden tovább.
Reflén: Jöjj el hát, ne várjak rád! Amíg lehet veled leszek, és úgy szeretlek én, mint senkit se még. Jöjj el hát, mert ha válni kell, Vissza nem jõ ez az idõ, és nem pótolhatod sohase már.
Rohan az idõ, elmúlik az õsz, Évek múlnak el, megállítanám, de nem lehet, Mert az idõ könyörtelen vonatán fut minden tovább.
Reflén: Jöjj el hát, ne várjak rád! Amíg lehet veled leszek, és úgy szeretlek én, mint senkit se még. Jöjj el hát, mert ha válni kell, Vissza nem jõ ez az idõ, és nem pótolhatod sohase már.
Rohan az idõ, elmúlik az õsz, Évek múlnak el, megállítanám, de nem lehet, Mert az idõ könyörtelen vonatán fut minden tovább... Fut minden tovább... Fut minden tovább...
Kezdetben volt egy nagy korong Lent a föld lapos, s fent a csillagok Alattunk lent az ördögök Felettünk fent az angyalok Így játszadoztak az emberek Éltek és álmodtak, mi mást lehet De néhány kíváncsi ezek felett Valami újat keresgetett Mert nem hitte el, hogy nem lehet A korong széléig merészkedett Hátukon egy-egy nagy hátizsák S csak gyűlt bele lassan az igazság Mely súly alatt a korong szélei Elkezdtek lassan gömbbé hajlani Így egy helyre került a sok kíváncsi Most együtt kell valami jót csinálni Mert az angyalok fáztak az űrben fent Az ördögök unták a pokolban lent Hát összegyűltünk a felszínen Hisz békésen elférhetnénk ennyien...
Ó, fiatalság! Még amikor hittünk az egészben: Úgy Pegazus szárnyában, mint az örök szerelemben, Meg hogy a Parnasszus csúcsát majd egyszer elérjük. Ültünk mestereink lábánál, s éltek a holtak, Mert megidéztük finnyás szellemüket szavainkkal. Tiszteltünk mindent, ami vers volt, mint pap az oltárt, S tudtunk írni hibátlanul egy-egy hexametert is. Esténként a lepukkant kocsmák pultjai mellett Kérdések tutaján hánykódó hősi szivünket Ringatták lassú mámorba a bölcs borozások.
Itthon ülünk most, házunkból, amit összevakartunk Megzápult szavainkkal, régesrég ki se lépünk. Mestereink koszorús fényképe tekint le a falról Feddőn, míg a Chivas Regalos poharat nyalogatjuk, S megbotlik a tollunk mindegyik hexameterben. Kolbászt töltöttünk Pegazusból, azt falatozzuk, S elhittük, hogy a Parnasszusra lanovka repít föl. Nem kell már szerelem, csak a franciaágyban a kúrás, S mint kültelki vagány, aki mással látja a nőjét, Régi dicsőségünk késel csak az éji homályban.
Térj magadhoz drága Sion, Van még néked Istened, Ki atyádként felkaroljon, S szívét ossza meg veled. Azt bünteti kit szeret, másképp nem is tehet: Sion ezt hát jól gondold meg, S szabj határt bús gyötrelmednek!
"1. Térj magadhoz, drága Sion, Van még neked Istened, Ki atyádként felkaroljon, S szívét ossza meg veled. Ha sújt, akkor is szeret, Így próbálja hitedet. Sion, ezt hát jól gondold meg, Szabj határt bús gyötrelmednek!
2. Hullámok ha rémítenek Mérhetetlen víz felett, S a habok közt szíved remeg, Hogy sírod is ott leled; Ha aludni látod őt, Ki reményed és erőd: Sion, soha ne feledd el, ő megvívhat tengerekkel!
3. Bár hegyek megrendülnének, Miket égi kéz emelt, S indulása a nagy égnek Végromlásra adna jelt: Ne gondold, ha látod ezt, Hogy téged e perc elveszt. Sion, addig meg nem dőlhetsz, Míg oltalmad Istentől lesz.
4. Ó, ne csüggedj, bár az estnek Már leszállnak árnyai! Kihez imád buzgón esdett, Halld, Atyádnak hangja hí. ő megváltott és szeret, Néked mennyben ád helyet. Sion, onnan számkivetni Nem fog téged soha senki. "
Gondolkodásunk fegyelmezetlensége következtében rengeteg fölösleges energiát pazarolunk el azzal, hogy túl sokat időzünk a múlt és a jövő irrealitásában. Régi sérelmeken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba, az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett, nem éljük át kellő mélységében és intenzitással. Ezért sokat tévedünk és mulasztunk. A jelenre kell elsősorban odafigyelni.
éreztem hogy itt vagy Uram hisz én voltam csak egymagam madarak daloltak párosan
s mi ketten itt elsápadó s bujdosó estcsillag alatt új fényekkel jelet váltottunk nem látták csak a madarak
a játszma kegyetlen volt Uram jó lapot osztottál nekem egy álmod maradt csak tudom madarak daloltak édesen `fiat voluntas Tua` Uram ennyi lenne az életem amíg az angyalok kardala ringatja lelkem csendesen
II
láttalak az árnyékodba léptem és tán szerettelek ha nem is téged a pillanatot mi elém térdelt s az alázat hangján üdvözölt féltem a nap átsütött a hegygerincen nevetséges volt s ósdi hogy a fájdalomról nem tudok leszokni s egy nevető világ ege alatt láttam ahogy tovább suhannak a denevérek s a madarak
***
kelet felé hol a Kába-kő fényében kábultan megmossák arcukat s nem hagyják hogy árnyékot vessen rájuk a megfeszített gondolat
arra több a napfény és a rózsa illatos tőlük a kezed s a boldogság akár a homokóra homokja - átpereg Allah áttetsző üvegkezén s burjánzik tovább a lila átható illatot árasztó szerelem s romantika
III
Uram ma szél van és fagy a dombtetőn tán ez a fagyott álmok hava itt állok s nézlek még kérlelőn
hogy vigyél csak lassan és csendesen hol bérc van s nagy csendesség honol s a lelkek kék vérében fürödve egy álmatag gondolat bujdokol
`van fájdalom a gondolatban` a lelkek sebesek s tán kék a vérük ezt az emberek mondták odalent s a reggeli misén az arcéled minden gondolatban megjelent
tegnap volt mikor álmodott a tücsök zsolozsma szólt a réten át s az áldás hangja idáig hozta piros kenyerek illatát
Tegnap elkezdtem pakolászni, szortírozni azokat a papírokat, amelyek felgyűltek.
Rendetlen ember vagyok, de mégis egy dologban szeretem, ha idegesítően rend van. Minden buta papírt, minden buta cetlit elteszek, s megőrzök. Ebben a végtelenségig hajlandó vagyok elmenni, s ez nagy hibám. Amikor legutóbb - ha nem számítjuk a legeslegutolsó költözésemet, ami nem önkéntes volt, hanem a kényszer szülte - több doboz, több súlyos doboz csak cetlikkel van teli. Rengeteg, rengeteg cetlivel. A legtöbb cetlin a nevem, s valami ami velem történt. A legtöbb cédulán az életem különféle eseményei, vágyai, álmai. Vizsgalapok, s szerelmes levelek, iratok, s összegyűrt vers-kezdemények. Cetlik. Amikor tegnap a négy nagy dobozt megpróbáltam átpakolni, hogy abból öt legyen, mert kidobni sajnálom őket elgondolkodtam. Van egy régi dal,melynek így szól az egyik sora: Hány cédula az élet? Valóban, hány cédula az élet, s hány cédula, melyet rólam az Élet nagy könyvébe feljegyeznek? Az első cédula kis papír, rég megsárgult már. Rajta a nevem, s hogy megszülettem.
Az ember nem születik tabula rasanak, tehát nem mondható,hogy amikor megszületünk, teljesen tiszta lappal indulunk, semmi hatás nincs rajtunk, mint azt sem működik, hogy amikor valamit egészen újra kezdünk, s az előzményt befejezettnek, véglegesen lezártnak tartjuk. Már voltak hatások rám. S rögtön egy cédula került, ki vagyok, s hány kiló. Hány centi a hosszom, s hogy férfinak születtem. De azt, hogy álmodozó leszek, ez a cetli még nem tartalmazhatta. Egy újabb cédula. Azt mondták az okosok, hogy lehet belőlem okos. Mehetek iskolába, ahol megtanulhatom, hogy írják a nevem, s annyi mindent. Ahol újabb cédulákat szerezhetek, újabb jegyeket válthatok, újabb jegyeket válthatok a további cédulákhoz. 13 év telt így el, mígnem egy újabb cédula: egy kis barna könyvecske, mely igazolja: érett lettem. Akár felnőtt is lehet talán belőlem. Újabb cédula. Hamarosan - ha még küzdök érte - megkapom a diplomámat, s lesz még egy cédulám. Aztán talán lesz egy lány, aki mellém lép, megfogja a kezem, akinek minden leszek mindenben, s aki mindenem lesz mindenben. S lesz egy cédulánk, mely jelzi, hogy összetartozunk. Újabb cédula. Az utolsó cédula kőből lesz. Vagy fából, ha kevés a pénz. Rajta két számjegy, melyből az elsőt most is tudom, s egy név, melyet egész életemben viseltem. S mondanak a cetlijeimről szép jelzőket, de hogy ki is vagyok, voltam én,azt nem biztos, hogy megsejtik. S az utolsó utáni cédula szívből van, egy olyan megismerhetetlen tartományban, ahová csak remegve léphet be az utazó. Ahol lerázhatja magáról a cédulákat, s csak egyet néznek: a szívem mélységét. A bécsi Kapucinusok templomába szokták eltemetni az osztrák uralkodókat, s közvetlen rokonait. Amikor megérkezik a halottas menet a kripta ajtaja be van zárva. Bekopog a szertartás vezetője, s kéri, hogy bocsássák be az elhunytat, felsorolván különböző címeit, rangjait, mondhatni céduláit. A kriptán belülről kiszól egy hang: nem ismerem. Ismét kopognak, ismét kérik a bebocsátást. A jelenet megismétlődik. A harmadik alkalommal ezt a választ adják: egy szegény bűnös. Így már beengedik. Az utolsó utáni cédula szívből van, s elveszíthetetlen. Sokak szerint félcédulás vagyok, bár rengeteg cédulám van. Paulo Coelho egyik könyvében valahogy úgy fogalmaz, hogy azt tartják őrültnek, aki a fal egyik oldalán van. Az aki a fal azon oldalán van, azokat tartja félcédulásoknak, aki a túloldalon. Szeretnék álmodozni. Szeretek egy picit félcédulásként élni ebben a félcédulás világban. Az Elisabeth című musicalban hangzik el egy dal. Nem túl ismert, a magyar kazettára rá se került. Elisabeth egy bolondok házában tesz látogatást, s ennek hatására így szól: Biztos szabad és boldog, aki őrült - ahhoz viszont bátorság kell! Én nem vagyok félcédulás, se bátor. De a reménykedéshez, a hithez, hogy ez a világ nem olyan, mint ahogy a dal szól: Én játszom a bátrat, és teszem, mit kell, bár nem más az élet, csak rút ármány, undok csalás, mert e földön nincs más! Nincs más! -, ahhoz egy picit kell a bolondság, s a félcédulásság. Viszont, ha ezért az utolsó cédulánál, ami kőből lesz, vagy fából, ha kevés a pénz, azt fogják mondani: félcédulás volt, de mert reménykedni, én boldog leszek. Akkor oda fogom merni adni az utolsó utáni cédulámat Valakinek, akié valójában.