bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
A tó partján a komor fűzeket Világos zöldbe öltözteti lassan A napról-napra melegebb sugár, Megfejti téli titkát ágaiknak, Smaragdragyogást tereget reájok, - Csak földre hajló, fáradt vonalát A fűzfagallynak nem másítja meg, Nem emelheti ég felé soha.
Gyerekkoromban, - rég volt, - tán igaz sem: Anyámat kértem: rajzolj valamit! Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát, (Lerajzolhatott volna engem is, Lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok A tóparti szomorúfűz alatt.) Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez? Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz. Én faggattam tovább: Mért szomorú? S aztán még arra is kíváncsi voltam, Hogy: "Mikor nem lesz többé szomorú?" A váratlan kérdéstől megzavarva, Anyám elhallgatott.
Így hallgattam el én is, valahányszor Azt kérdezték: Mért vagyok szomorú, Mikor nincsen rá különös okom? - Zavart a kérdés. - Most már nem zavar. Most már tudom, hogy törvény alatt állunk: Elvettetnek a különféle magvak, Öröktől készült, titkos ősmagok, Egyikből tölgy lesz, másikból fenyő, A harmadikból mindíg rezgő nyárfa, Jegenyévé szökken a negyedik, -
S az utolsó, de tán a nem legkisebb Szomorúfűzfa lesz talán. Törvénye az, hogy ágait lehajtsa A tó tükrére csüggedt-komoran, Akkor is, mikor napfény hull reá, Akkor is, mikor zöldje ütközik, - S tavaszba fordul a vénhedt világ.
Most azért is beteszem, mert hiába vártam mínusz 20 fokos hidegre, nem jött, de a te versed kicsalta belőlem és tanmesének is nagyon jó:-))
Rónay György: Verebek
Tizennyolc-húsz fokos hideg volt idefönt a hegyvidéken. Már azt hittem, ezen a télen kipusztulnak a verebek. Napok óta egyet se láttam. S mi történt tegnapelőtt? Ebéd után egy kevés maradék volt még a tálban, csak pár falat, de mégis étek: eltenni kevés, kidobni vétek. A cica kényes, nem eszi meg. ,,No, majd megeszik a verebek!'' Azzal egy kis tálkára véve kitettük a balkon közepére a hóba.
Nem történt semmi perceken át. Aztán megrebbent egy bokorág, s gyanakodva kidugta fejét, és szétnézett egy kis veréb. Szemügyre vette a terepet - (de akkor már új s új verebek, tíz-tizenöt is lehetett, tolakodtak a háta megett) - tollát borzolta, mintha fázna, majd hirtelen rászállt egyenesen a balkon alatt a barackfára.
Onnét, kis kémlelés után, mint csöppnyi gombolyag, oly puhán huppant le a hóba a balkonon. A többi veréb az ágakon leste, mi lesz. Nem történt semmi. A kis begyes ugrott egyet-kettőt, utána lecsapott a tálra, kikapott belőle egy rizsszemet, s eszeveszett iramban visszamenekedett a fára; onnét lesett a balkonunkra.
A többi veréb elébb s elébb óvakodott, majd egyik a másik után röppent a barackfáig, barackfáról balkon peremére, s onnét orvul, gyanakodva, félve a tálig, s egy rizzsel vissza az ágra. Ellepték már egészen a fát.
És most kezdődött a haditanács! Micsoda lárma! Húsz? ötven? száz? - a Rózsadomb valahány verebe ott zsibong azon az egy fán, ott csivitol, s amikor elérkezik a pillanat, zúgva megindul a csapat: surrog-burrog a sok kicsi fürge szárny, s a szürke hadsereg elfoglalja a tálat.
Nekilátnak, nyelik szaporán a rizsszemeket. S a tálon csak úgy kopog és pereg a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer békés kis géppuska kelepel, s mire a nagy csata véget ér, a tálka alja olyan fehér, hogy annál szebb a leghevesebb mosogatás után se lehet.
A balkonon a hó tele van millió pirinyó szarkalábbal: a verebek lábnyomával. Azóta minden ebéd után nagy veréblakoma van Budán a balkonunkon: itt zsibong a Rózsadomb minden verebe, s zengi veréb- nyelven, hogy jólesett az ebéd, s jöhet bátran a többi veréb vendégségbe, mert van elég, s lehet mínusz tíz, húsz, harminc: a telet majd csak kibírjuk, verebek, verebek, rigók, emberek, ha van bennünk egy kis szeretet.
Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók. Sugársokszögön körben ráng a pók. Öreg ezüstben öreg topolyák. Ünnepély ma a megbűvölt világ s nagy némajáték: éjfél s egy között Árnykúpunk hegye lassan átsöpört az égi Gömbön, s úgy üzent felém, hogy van a Földön túl is esemény. De, lám, a csillag újra gyúl s tovább hinti az űrbe halk álomporát. Bár meg se moccan, rohan minden út. Kúszik rólunk is a fekete kúp. Búcsuzót gügyög a fülemüle. Álommá zsongul a tücsökzene. Majd a legpuhább lepke is elül, a Hold a szomszéd kertbe menekűl s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény, a pók sokszögű tündérlemezén.
Nem hisszük, hogy nagyon sokan tartották számon a tegnapi holdfogyatkozást. Egy kicsit bajos is volt, mert mire a hold nekünk feltűnt, már ha megtörve nem is, de meg volt fogyva. Egyebekben pedig csúnya szeles, hideg idő volt, amely nem kedvezett az égboltozati látnivalónak. A holdfogyatkozás különben sem a népszerűbb égi panorámák közül való. Legfőbbképpen azért talán, mert nézéséhez nem kell kormozott vagy másképpen preparált üveg. Már pedig az nem is látnivaló, amihez könnyű szerrel hozzájut az ember. Észre tetszett talán ebből venni, hogy egy kicsit szimbolistáskodunk. A divatos esztétikai tévelyedés ellen beszélünk. Mi nekünk tetszik mindent preparált üvegen nézni. Persze ilyenformán sohse látunk tisztán. Ha aztán valaminek a helyessége, igazsága szinte szemünk előtt fekszik, nem nézzük meg, mert nincs hozzá kormozott üvegünk... Nem áruljuk el, hogy minek az ötletéből mondtuk el ezt a kis holdfogyatkozásos filozófiát. Gondoljanak minél több esetre...
Elzárják a tavaszt előlem E szürke, vén hegyek. Örök felhőben, örök ködben Az égre rémlenek. -Elzárják a tavaszt előlem E szürke, vén hegyek.
Valahol arra napnyugatra Száz szín gyújt lángokat: Tavaszi blúzokon ragyog ma Aranyos alkonyat. Táncol a vágyak száz csapatja, Valahol arra napnyugatra Száz szín gyújt lángokat.
Valamikor tavasz se kellett, Arany kor, szép világ, Bennünk a vágy új bora pezsgett, Nyílt az álomvirág. Most keserű könnyek peregnek, Valamikor tavasz se kellett, Arany kor, szép világ!
Légy könnyű - dal - mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka
Légy könnyű - dal - mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott
Légy könnyű sziromkönnyű - dal - ugyan miért volnál nehéz? az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek terhed hajítsd útfélre - mindent megnyer ki mindent elveszít és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek
Légy könnyű könnyű könnyű - szív - mint az olvadt lélekharang amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele
A lágy fényhez fohászkodom, Szitál az ablakon. S egész nap nincs mit mondanom, A szív - dereng-borong. Kis fémlavórom peremén, Hol zöldre vált a réz, Úgy játszadoz a könnyű fény, Vidáman elbecéz. Ily egyszerű és bűntelen A csendes alkonyon, E profán szentély szűntelen, S miként aranynak ünnepe, Oly hű vigasztalóm.
A büszke bankár halad a kerten, dölyftől dagadva, gondtól leverten. A százszorszépek mind rája néznek, száján beteltség, kövér önérzet. Rigók csodálják kürtőkalapját, selymes szövetjét, fekete lapját. Ó megy kevélyen, mint egy hülye, hát a tavasz megy őnélküle.
Keresztes Dóra: Mosolygó szomorúfűz
Remélem nem ilyen lesz az új tavasz.
