Nemcsak Északi és Déli Csorda volt, hanem Kanadai Csorda is.
Az ide tartozó csordák az ún. Kanadai Prériken legelésztek, a Missouritól északra elterülő síkságokon észak felé fönt egészen a Nyárfás Ligeterdők övezetéig.
A túlvadászás következtében 1850-re a Kanadai Csorda is erősen megfogyatkozott, a bölények a Vas Konföderáció vadászmezőiről gyakorlatilag eltűntek és már csak a Feketeláb Szövetség vadászmezőiken voltak nagyobb számban megtalálhatók.
Ez pedig azt vonta maga után, hogy a Vas Konföderáció törzsei benyomultak a járványok és háborúskodások miatt meggyöngült feketelábok területeire, ami véres törzsi összecsapásokat vont maga után.
Ezek 1870-ig tartottak, amikor 1870. őszén a Belly-folyónál vívott hatalmas indiáncsatában teljesedtek ki, ahol a feketelábok harci csoportjai megsemmisítettek egy nagy létszámú krí (Cree) harci csoportot, a helybéli szóbeli feketeláb legendák szerint legalább 300 krí harcost mészároltak le.
A következő év nyarán viszont békét kötöttek, ezáltal véget ért Kanada utolsó őslakos törzsek közötti háborúja.
Ehhez kapcsolódó kérdésem elsősorban a topik katonai szakértőinek szól, Tibbhez és Feleki Ferihez:
Miles ezredes friss, kipihent, jól felszerelt Montana-hadoszlopa mikor jelent meg a hadszíntéren?
Augusztus vége körül?
Szerintem az ő harctéri megjelenésük volt a háború fordulópontja katonai értelemben, amely végképp elbillentette a katonai erőviszonyokat az Egyesült Államok Hadserege javára.
Innen kezdve az ellenséges (hostile) lakota és sájen csoportok fegyverletétele, kapitulálása lényegében már csak hetek, hónapok kérdése volt.
A forrásaim szerint mintegy kétezren - belátva a további fegyveres ellenállás teljes reménytelenségét - már a nyár végén jelentkezteztek valamelyik ügynökségen, hogy feladják magukat és az ősz folyamán további csoportok adták meg magukat.
Az igaz, hogy 1876. augusztus legvégén vagy szeptemberbe Tathánka Íyotake harcosai fölgyújtották a prérit, hogy a préritűz oltalma alatt vonuljanak vissza a Sárgakő-folyó felé Miles ezredes jól felszerelt, friss hadoszlopa elől?
A Tokei-Ihto regény szerint igen, sőt a könyv szerint minden idők egyik legnagyobb préritüze volt ez, dél felé egészen a Platte-folyó és a Lóitató-patak környékéig terjedt, ahol a rabságban sínylődő Inyan He Yúkan faluja táborozott.
Őket a regény szerint a hadsereg egyik alakulata szeptember első fele környékén kerítette be és terelte be a Fehér-folyó menti rezervátumba, tehát valószínűleg a Fenyveshát rezervációba (Pine Ridge).
Velük ellentétben az északi síkságokon a lakoták még jelentősen gyarapodni is tudtak létszámban, 1805 körül a számukat 8.500 főre becsülik, 1875-re már 16 ezren vannak, 1900-ra pedig kb. 19 ezren a népszámlálási adatok szerint.
Tehát amíg a komancsok gyakorlatilag szinte eltűntek a 19. sz. végére, a lakoták a katonai vereségeik ellenére létszámilag megerősödve kerültek ki a 19. századból, nem egészen 100 év alatt több mint duplájára nőtt a lélekszámuk.
Azért az is nagyon durva és egyben tanulságos is, hogy a komancsok - akiket egy időben a Déli Síkságok urainak is neveztek - az 1780 körüli kb. 20 ezer fős létszámukról (egyes vélemények szerint akár 30 ezren is voltak, de ez a szám nyilvánvalóan erősen túlzónak tűnik) - hogy csökkentek le 1890-re 1.600 főre.
Az 1870-es években az Északi Csorda levadászását is megkezdték, itt azonban a Por-folyó bölényekben gazdag felföldi prérijeitől a bölényvadászokat sokáig távol tartották az ellenséges lakota és északi sájen csoportok, akik 1876-1877-ig lényegében megszállva tartották ezt a területet.
Ha elkaptak egy bölényvadászt, azt halálra kínozták és megskalpolták....
Nem csoda, hogy a bölényvadászok - még a legelszántabbak is - inkább távol maradtak az "ügynökségen kívüli" lakota és sájen csoportok vadászterületeiről.
Mindamellett a bölények száma itt is megfogyatkozott, egyre kevesebb őslakos tudott megélni a bölényvadászatból és szorult rá a kormányzat által biztosított élelmiszer-adagokra.
Az 1876-1877. évi háború során a hadsereg eltávolította az ellenséges lakota és sájen csoportokat ebből a térségből.
Ezután már semmi nem állt a bölényvadászok útjába.
1882-1883 körül voltak a lakotáknak az utolsó nagy bölényvadászataik, de ekkor már az Északi Csorda is a végét járta.
1885-re lényegében az Északi Csorda is eltűnt a Föld színéről, csak néhány kisebb létszámú csorda élte túl az esztelen mészárlást.
Ezek közül a legjelentősebbet, egy mintegy ötszáz példányt számláló csordát a hadsereg közreműködésével áttelepítettek a Sárgakő Nemzeti Parkba, hogy megóvják a fehér marhatenyésztők dühétől, akik az utolsó példányig képesek lettek volna kiirtani a bölényeket.
Ennek a csordának a leszármazottai egyébként ma is a nemzeti park területén élnek, ez Észak-Amerika legnagyobb példányszámú vadon élő bölénycsordája.
Vannak arra utaló források, hogy az 1860-as évekre, főleg annak második felére a Síkságok egyes részein már jelentősen megritkult a bölények és más nagyvadak állománya.
Az 1860-as évek végére a Síkságok bölényállománya egyes források szerint kettészakadt egy Északi és egy Déli Csordára.
Nyilván itt csorda alatt több kisebb-nagyobb csordát kell érteni, de a lényeg, hogy közlépen volt egy vasutakból és fehér településekből meg farmokból álló sáv, amin a bölénycsordák már nem keltek át.
A Déli Csordával az volt a helyzet, hogy a Kansasban gyorsan szaporodó vasútvonalak, települések és farmok miatt leszorultak délre, a texasi Serpenyőnyél és a Cölöp-síkság, a Llano Estacado vidékére.
A kajovák és komancsok kezdewtben még örültek is ennek, mert a Déli Vörös Folyótól délre húzódó síkságok csak úgy barnállottak az északabbról odaszorult töméntelen sok bölénytől.
1870 körül azonban feltalálták a bölénybőr kikészítésének egy új, ipari módszerét és ekkor szervezett, ipari módszerekkel dolgozó, messzehordó bölényölő puskákkal felszerelt bölényvadász-csoportok kezdték levadászni a csordákat.
A puszítás iszonyatos mértékű volt: a Déli Csorda amely 1870 körül még mintegy ötmillió példányból állt, 1876 végére lényegében eltűnt a Föld színéről.
Már 1873-1874 körül is világosan látható volt az esztelen pusztítás, a bölényvadászok csak az állatok bőrét nyúzták le a húsukat otthagyták a napon rohadni meg a dögevőknek.
Iszonyatos bűz terjengett a prérin, a rothadó bölénytetemek betegségeket is terjesztettek. A komancsok és kajovák 1874. nyarán fegyverrel próbáltak véget vetni ennek az őrült öldöklésnek, de a tűzfegyverekkel és lőszerrel jól felszerelt bölényvadászokat nem tudták elűzni a déli prérikről, ráadásul az amerikai hadsereg is belépett a háborúba - nyilván nem az őslakosok oldalán.
1876 végére a Déli Csorda lényegében eltűnt, az utolsó példányt állítólag 1878-ban lőtték le.
Mondjuk az azért tényleg figyelemre méltó, hogy a lakoták, északi sájenek és északi arapáhók együttesen legalább háromezer, de akár négyezer harcost is számláltak, míg az apszáalokik, ha mindhárom apszáaloki területi csoport összefogott volna, akkor sem tudtak volna kiállítani ezerkétszáz - ezerötszáz harcosnál többet.
Közismert apszáaloki szájhagyomány alapján - amelyet Csinos Pajzs is megemlített Frankie B. Lindermannak, amikor már a rezervációban tollba diktálta neki az élettörténetének egy részét - ebben az ütközetben az apszáalokik kezdetben nagyon megijedtek az ellenséges lakoták és séjenek hatalmas számától, de ekkor néhány apszáaloki hős a pöttyös, festett paripáin kivált a harcosok sorából és egyenesen bevágtatott a lakoták hatalmas tömegébe.
Állítólag az ütőbotjaikkal és a harci bunkóikkal egymás után ütötték le a lovaikról a lakota harcosokat...
A lakota harcosok és sájen cimboráik az apszáalokik eme rettenthetetlen hőssiessége láttán nagyon, de nagyon meglepődtek...
A többi apszáaloki harcos viszont teljesen felvillanyozódott és eltelt emberfölötti bátorsággal: oldalba kapták a musztángjaikat, aztán usgyi neki, hurrá esetleg hajrá, neki az ellenséges élőerőnek, akarom mondani a lakota és sájen csapatnak.
Rövid, de kíméletlen ütközet után a meglepett lakoták és sájenek számos halottjukat hátrahagyva kénytelenek voltak visszavonulni.
Így esett meg a legendás, heroikus ütközet a Pryor-patak mellett, a mai Montana tagállamban.
Egyes apszáaloki vének szerint ennek a győzelemnek köszönhető, hogy az apszáalokik nem tűntek el a Föld színéről...
Van olyan vélemény is - főleg persze a mai apszáaloki leszármazottak között - hogy ezek a régi apszáaloki harcosok már-már szinte emberfölötti héroszok voltak, hogy meg tudták állítani (ha nem is teljesen) a sokkal népesebb lakoták, valamint sájen és arapáhó szövetségeseik invázióját.
Az 1860-as évek végére a frontvonalak nagyjából a Vadjuh-folyó térségében merevedtek meg.
Nyilván itt a frontvonalat nem úgy kell elképzelni, mint az I. vagy a II. világháborúban vagy mint a mostani ruszki-ukrán konfliktusban...
