Na, mivel elég sokat leszedtem és néztem az utóbbi időben, egy kis értékelés.
Tepepa (rend. Giulio Petroni)
Tomas Milian körülbelül Mifune Toshiro testvére lehetne, ami a temperamentumát és a játékstílusát illeti. Nagyszerű. Ezt a filmet egy az egyben ő viszi el, mint címszereplő nagyjából szimpatikus, de azért nem teljesen tiszta múltú bandita/forradalmár. A Zapata westernek összes kliséjét megkapjuk (dinamit, kivégzőosztag, géppuska, automobil, vadregényes hegyek, mexikói népünnepély, romantikus bandita, katalizátorként működő gringo, gonosz, szadista mexikói tiszt, árulás, sok halál).
Sajnos, Orson Welles totális szereposztási tévedés mint genya mexikói ezredes. Gonosznak gonosz, de 1. abszolút nem néz ki mexikóinak 2. olyan motyogva beszél, hogy nem érteni egy szavát sem, ez még Brandótól is sok lenne. Mivel a filmhez nem volt semmilyen felirat, eléggé tudtam díjazni, hogy Tomas Milian ellenben gyönyörűen beszél, angolul és spanyolul egyaránt.
Van még ez a gringo gyerek, John Steiner, ellenszenves, beképzelt seggfej, akinek van némi elszámolnivalója Tepepával (a lator megerőszakolta a menyasszonyát, aki öngyilkos lett), de egyszerűen olyan ellenszenves karakter, hogy egy pillanatig sem lehet neki drukkolni. A végén aztán mindenki azt kapja, amit megérdemel.
A film vége kb. azt sugallja: a forradalmárok meghalhatnak, de az eszme soha.
Összességében jó kis film, ha a mexikói ezredest mondjuk Emilio "Mapache" Fernández játszotta volna, zseniális lenne.
Day of Anger (rend. Tonino Valerii)
Van nékünk egy Giuliano Gemma által alakított fiatalemberünk, akit, holmi helyi k. fia lévén, mindenki megvet a kisvárosban, és aki titkon szeretne revolverhős lenni. Egy nap aztán belovagol a városba Lee Van Cleef, secperc alatt bemutatja a cool és az istenkirály kategóriákdefinicíóját, és pártfogásába veszi kedves, naiv, kissé lúzer hősünket. Innentől a mester-tanítvány viszony adott (akár még azt is bele lehet gondolni, hogy ő az fiú igazi apja), és eléggé Star Warsos irányba fejlődik a kapcsolatuk.
Rengeteg kaland, rengeteg cool lövöldözés. Mindenki le akarja gyakni Lee-t, de a kettős verhetetlen. Rendszeresen megmentik egymást, közben az öreg rövid, ám velős leckéket ad a fiúnak. Gemmma roppant tanulékony, s végül túl jó tanítványnak bizonyul - éppolyan kegyetlenné, erőszakossá és gátlástalanná válik, mint mestere, sőt...
Elképesztő mennyiségű gyakás történik a filmben, de a legjobb alkalmsint egy lóháton, puskával előadott párbaj Lee és Benito Stefanelli között. Szintén emlékezetes szerepben tűnik fel a szomorú sorsú Al Mulock (ha a nevet nem ismernéd, kis támpont: ő a félkezű fejvadász, aki le akarja lőni Tucót fürdés közben, meg a Volt egyszer egy Vadnyugat elején az egyik vonatváró fickó).
A film sztem az egyik legzseniálisabb olasz western, szinte már leonei színvonalon, elég komor végkicsengéssel.
Companeros (rend. Sergio Corbucci)
Nah, ezen fetrengtem a röhögéstől. Kiváló vicces-kalandos Zapata western, hangulatában és poénjaiban (szívatás minden lehetséges módon) leginkább a dollárfilmekre emlékeztet. Franco "Árpád apánk" Nero egy svéd zsoldost alakít, akit csak a pénz érdekel, Tomas Milian ismét hozza a remekbeszabott mexikói parasztfelkelőt, Jack Palance űbergonosz, és van egy sólyma is, mely éppolyan sorsra jut, mint az a bizonyos fajtársa Boccacciónál, plusz a Django szadita mexikói tábornokja itt is előadja ugyanazt a karaktert, és van még egy öreg, röhejesen pacifista, bogaras professzorunk meg egy rövd hajú csajunk (Milian nyírta meg). Ezek aztán jobbnál jobb kalandokba keverednek, végül hatalmas csata és még pár szívatás.
Kiváló fim, a legjobb fajtából. Nem olyan véres, mint a többi Corbucci-film, inkább már a Kincs, ami nincs humorát előlegezi.
A zenéje meg... Morricone. :)
Django (rend. Corbucci)
Mit is mondott Joe az első dollárfilm végén (miután legyakott mindenkit, aki élt és mozgott)? "Úgy érted, az amerikaiak az egyik oldalon, a mexikóiak a másikon, én meg pont középen? Nem, nem ez túl veszélyes."
Nos, Django szerint nem veszélyes, mert pontosan ez van. Először is beleránt minket a film egy esős-sáros őszi hangulatba, egy lepusztult kísértetvárossal, Ku-Klux-Klanos amcsikkal, szadista mexikóiakkal, és mindennek közepén, mint egy katalizátor, Django, aki keveset dumál, sokat lő, és egy koporsót húz maga után mindenhová. A szitu egyszerű, szívat mindenkit, míg őt is meg nem szívatják, a végén nagyjából a csajon és rajta kívül élő ember nem marad, ő is elég valószínűtlen módon ússza meg.
Brutális, nyers, kemény, naturalista film, Franco Nero remek karaktert teremt, a végén sem érzünk igazi megkönnyebbülést.
De nagyon jó.
A halál csöndje (rend. Corbucci)
Ha már Corbucciról volt szó eddig is...
Félelmetesen jó, kegyetlen, véres, merőben szokatlan hangulatú, fagyos, a havas gyakások mellett elbújhat a McCabe és Mrs. Miller is (az amúgy is elbújhat). Trintignant, a francia újhullám egyik kultszínésze, élete egyetlen westernszerepében felejthetetlen, bár egy szót sem szól. :D
Klaus Kinskitől meg a hideg futkos az emberen, olyan szinten gonosz és cinikus.
Frank Wolff, akit leginkább mint Brett McBaint ismerhetünk, itt egy kicsit hosszabb szerepben látható, mint rokonszenves, tisztességes, bár túl naiv seriff, Lugi Pistilli ("Ramirez atya") egy undorítóan gonosz, kéjenc figura, aki mellesleg kinyírta Silenzio apját, Mario Brega, a dollárfilmek nagydarab verőembere pedig itt is hozza a szokott karakterét. Plusz van egy gyönyörű, nagy szemű félvér hősnőnk, aki ugyan friss özvegy, de ez nem akadályozza meg abban, hogy már a második éjjelen Silenzio karjaiban kössön ki.
A végét nem írom le, de akkorát üt, hogy utána jó ideig nem tér magához az ember. Brutális.
Remekmű - sokak szerint a legjobb nem-Leone western, mindenesetre az egyik legjobb.
Death Rides a Horse (rend. Giulio Petroni)
Már párszor leírtam, mennyire cool Lee Van Cleef, ez itt hatványozottan igaz. Ez is gondosan rendezett, gyönyörűen fényképezett film, sztem eléri Leone színvonalát. A sztori a szokásos lemészárolták-a-családomat-de-jól-bosszútállok, viszont a stílus, ahogy mindezt előadja, rendkívül igényes.
Tarantino két marékkal lopott a Kil Billben ebből a filmből, a flashbackeke, a beszólások egy egy egyben át vannak véve, O-Ren története pedig szinte kockáról kockára követi a film eleji mészárlást, mely az éjszakai-esős, gyönyörű képsorokkal szinte már kuroszavai hangulatot teremt.
Tökéletesen van felépítve, s bár sejteni lehet, ki volt az, aki a gyermek hőst megmentette az égő házból, a végén azért elég drámai a leleplezés, hogy ki is viseli a halálfejes medált.
A főgonosz Luigi Pistilli, láthatóan roppantul élvezte, Mario Brega meg... Mario Brega. :DDD
A főhős John Phillip Law, színészileg nagyjából Clint Eastwood vagy Delon minimal art-os stílusát hozza, az ő sármjuk nlkül, de azért rendben van. Lee Van Cleef úgyis mindenkit lemos a vászonról.
Il grande duello/The Grand Duel
Asszem, ma "dicsőítsük Lee Van Cleefet" napot tartok. Ismét Lee, ismét magányos, roppant cool, öregedő revolverhős, ezúttal ex-seriff (anyám, milyen remek Pat Garrett lehetett volna ez a színész!). Egy hippi fazonú banditát üldöz, aki mellesleg ártatlan, és ő ezt tudja, meg van három rosszemberünk, akik testvérek, és állítólag megnyuvasztotta az apjukat a bandita. Ez nem egészen így volt, persze.
A három testvér közül az egyik seriff, és elég szürke figura, a másik politikai ambíciókat dédelget, a harmadik pedig elképesztő figura: fehér öltönyben, selyemsálban és fedora-kalapban flangál, szadista, és ordít róla, hogy nem a lányokat szereti. Mellesleg nagyon cool.
Lee Van Cleef aztán szépen rendet rak, ahogyan kell, roppant fülbemászó és a Kill Billben is alkalmazott Bacalov-zenére, így aztán minden jó, ha a vége jó.
Sabata (rend. Gianfranco Parolini)
Ígérem, ma utoljára írom le, hogy Lee Van Cleef. :D
Ismét egy remek, akciódús, kalandos, humoros western, Lee a szokásos szimpi, de könyörtelen és pontosan célzó szerepében, a szokott rókamosolyával, a szokott fekete ruhájában.
A cselekmény 100.000 $ körül bonyolódik, melyet mindenki meg akar szerezni. A legjobb kártyák persze Sabata kezében vannak, de a főgonosz (hihetetlen figura ez is) elég aljas és elég ravasz. Szerencsére hősünknek van két segítője, egy Zaglobára emlékeztető veterán, aki szeret inni, lódítani a hőstetteiről és jól bánik a késsel, a másik meg egy (gyaníthatóan néma, mert egy szót sem szól sosem) akrobata, aki indiánnak néz ki.
AMi még pluszban coollá teszi a filmet: William Berger mint vörös hajú, piperkőc módra öltöző zenész, akit hangszeréről Banjónak neveznek, mellesleg a hangszerben olykor winchester rejtőzik, a ruháján meg minden mozdulatra megcsörrennek a rávarrt kacatok. Elképesztő alak, de nagyon szerethető. Nála nemigen tudni, mikor kivel van, leginkább saját céljai vezérlik.
Szóval, ez is egy jó kis western. :)
Four of the Apocalypse (rend. Lucio Fulci)
Egészen sajátos a hangulata. Voltaképpen határeset. Külsőségeiben western, egyébként meg egy elég sötét, horrorisztikus, pesszimista dráma. A főhős sem a szokásos kevés szavú profi, plusz vna itten halottlátó, lökött néger, kedves, lúzer alkoholista (naná, hogy ő nyiffan meg elsőnek), és egy gyönyörű, angyalarcú terhes kurva.
A négyesfogat céltalanul sodródik valami, vadnyugatnak látszó, rémálomba illő szürrealista tájon, ahol a sok mészárlás, kínzás és szenvedés közé néha szívet melengetően kedves epizódok ékelődnek (mormonféle karaván, születendő gyerek nemére fogadó marcona férfiak). Hősünk és a prosti természetesen egymsba szeretnek.
A négyes balszerencséjére összeakad egy Jack Sparrow-i külsejű, őrült, szadista, drogfüggő pszichopatával, aki Tomas Milian :), és hazavágja őket, de alaposan.
A film összességében nagyon szomorú, s bár a szokásos westernbefejezés a zárókép (elovaglás magányosan, a naplemente felé, bár napot nem látni, tél van), cseppet sincs happy end. Körülbelül olyan, mintha Corbucci naturalizmusát és Peckinnpah mélységes pesszimizmusát keresztezték volna. Nekem tetszett, pont, mert teljesen szokatlan. |
