Rákosi Viktor: Három óra Bátyuban
A nagy utazások dominálják a közvéleményt. Andrée, a merész norvég, e pillanatban léghajón röpül az északi sark felé. Tehát én is elmondom bátyui utazásomat.
Az ember nem utazhatik büntetlenül Ungvárra. Három órát kell Bátyuban a csatlakozásra várnia.
Irtóztatóan le voltam sujtva, amikor a vonatvezető így kiáltott:
- Bátyu, száznyolcvan perc!
A hang ezerötven lábat, a fény negyvenezer mérföldet halad egy másodperc alatt. Hol lesznek már ezek, mikor én még mindig Bátyuban ülök és várom az ungvári vonatot!
Letettem kézitáskámat az étteremben és körülnéztem, hogy mit kellene csinálni. Hosszu várakozás után jött egy álmos pincér.
- Mit tetszik? – kérdé.
- Egy pohár sört.
- Pilzeni?
- Nem, udvari.
- Az nincs.
- Hát akkor hozzon pilzenit.
- Az sincs.
- Ostoba! Hát akkor miért kérdi?
- Mert fogadtam a főpincérrel, hogy itt minden második ember pilzeni sört kér. Ezt
tehát ki kell deritenem.
- És mibe fogadtak? – kérdém érdeklődéssel, örülvén, hogy ilyen ostoba fecsegésekkel is telik az idő.
- Ötven fekete kávéna.
- Szép. Vannak magának szülei?
- Nincsenek. De van egy tizenhat hónapos fiam, a kinek tizenhat foga van.
- Tizenhat hónapos és tizenhat foga van? Hány foga lesz a szerencsétlennek husz éves korában!
- Hogy-hogy!
- Hát ha minden hónapban egy foga jön. Hozza már azt a sört!
Miközben elment, megnéztem az órámat. Hallatlan! Ebben a hülye beszélgetésben csak öt perc telt el. Még százhetvenöt percem van hátra!
A pincér podheringi sört hozott. Nagyon savanyu volt, s eltartott tiz percig, a míg le
tudtam gyürni, a miért nagyon hálás is voltam.
- Mit szoktak itt az utasok tenni, a kiknek három óra hosszat kell a vonatra várni? – kérdém a fogadásokba bocsátkozó pincértől.
- Enni szoktak.
- És?
- Sörözni.
- Ez a vendéglős szempontjából helyes dolog, de három óráig nem tart.
- Hát tessék bemenni a városba.
- Érdemes?
- Nem, de telik az idő.
- Az is igaz.
A pincér egy jókora furkósbotot adott kölcsön, a kutyák miatt. S igy elindultam.
Bátyu csinos fészek. Ha hatszázezer lakosa volna, ha a Duna folynék mellette, ha a Gellérthegy és a vár is ott állna, ha az Andrássy-utat és a körutakat odaépitették volna, ha villámos vasutak szaladgálnának utcáin: Kis-Budapestnek lehetne nevezni.
Egy boltot láttam, mely elé ostor, kocsikenőcs és kasza volt kitéve. Tisztában voltam vele, hogy ez a trafik.
A boltos nyájasan fogadott. Azonnal láttam, hogy zilált vallási viszonyai vannak. A magyar történelemből csak Hirsch bárót és Tenczer Pált, a szivarnemüekből csak a kétkrajcárost ismerte. Bár mindent elkövettem, tiz percnél többet nem tudtam lemorzsolni vele.
Volt még százötven percem.
Szivarra gyujtva folytattam utamat. Elém áll egy parasztember.
- Az úr idegen?
- Az.
- Nem látta a falu végén a táblát, a kire egy pélpa van föstve?
- De láttam.
- Tudja, mit jelent az?
- Azon a helyen talán valami nagy pipás ember van eltemetve?
- Nincs ott eltemetve senki. Hanem hát aszongya, hogy nem szabad a faluban pélpázni.
- Ezt nem tudtam.
- Most már tudja. Azért hát csak ide azzal a cibarral.
- Kicsoda maga?
- A kisbiró.
- Odaadtam neki az égő szivart. Ő vigan füstölt tovább.
- Hallja, kisbiró, ez már mégis szemtelenség. Énnekem megtiltja, maga meg szivarozik?
- Az más. Én hatósági ember vagyok. Abbul nem lehet baj.
Megnéztem az órámat. Már összsen ötven percet legyűrtem. Hálás mosollyal összes két krajcáros szivarjaimat a kisbirónak adtam.
- Így állván a dolgok, a stróf elmarad, - mondá ő.
- Miféle stróf?
- A cibarzási tilalom okából az úr két pengőt fizetne. De igy már nem fizet.
Most vettem csak észre, hogy sikerült megvesztegetnem a hatósági embert. Mikor lesznek Magyarországon kátói jellemű kisbirók!
- Az ott a nagyvendéglő, - mondá a bátyui korrumpált egy sárgára meszelt épületre mutatva.
- Van több vendéglő is?
- Nincs.
- Hát akkor mért hivják ezt nagyvendéglőnek?
- Mer’ hát nagy.
Bucsut vettem emberemtől és betértem a vendéglőbe, örömmel konstatálván, hogy már csak száztiz percem van Bátyuban töltendő.
Egy ur ült a kocsmaszobában és rántottát evett. Megemeltem előtte a kalapomat.
- Van szerencsém, - kiáltott bizalmas hangon, - csak tessék ide az én asztalomhoz.
Odaültem. Fölállt.
- Kis-kalotaszeghalmi és nagy-bereznafalvi Mikedombegyházi Elemér.
Hogyan? – kiáltám repeső szivvel.
(Hisz, ha ez egypárszor elmondja a nevét, mindjárt vége az időnek. Mily szerencse, hogy a fönforgó viszonyok közt ilyen hosszu nevű emberekkel hoz össze a sors.)
- Kis-kalotaszeghalmi és nagy-bereznafalvi Mikedombegyházi Elemér.
- Hatalmas név! – mondám elragadtatással, melyet ő nem értett.
- Volt, egykor, mikor még a névhez nagy birtokok is voltak…
- Hol, hol? – kérdém mohón.
- Kis-kalotaszeghalmon…
- Csak?
- Dehogy. Nagy-bereznafalván is…
- És és? – sürgetém lázasan.
- Meg Mikedombegyházán is…
(Kéjjel szürcsöltem e végtelen neveket.)
- És persze mind elsőrendü fölf? – folytattam pokoli ravaszsággal.
- A mikedombegyházai igen…
- És a nagy-bereznafalvi?
- A nagy-bereznafalvi?
- Igen, a nagy-be-rez-na-fal-vi.
- A nagy-bereznafalvi inkább erdőség.
- Ugy? És a kalotaszegi inkább varrotas?
- A kis-kalotaszeghalmit tetszik érteni?
(Hisz ez pompásan megy.)
- Azt értem.
- Az inkább mocsaras volt… Vége, spongyát rá. Most aztán biztositással foglalkozom.
(Lopva megnéztem az órámat. Nagyszerű! Nem is hittem volna: már csak negyven
percem hiányzott a három órából.)
fölhajtottam egy üveg bort és elbucsuztam Kis-Kalotaszeg… Nem merem kiirni többet nevét, mert lekésem a vonatról.
Meleg volt. Egy lélek sem mutatkozott az utcán. A kutyák is aludtak. Az idegent azonban megszagolták.
Először egy lusta vakkantás jobbról, azután egy éberebb vakkantás balról. Az első vakkantás azt mondta: Baj van! A másik vakkantás azt jelentette: Fenét! Ebből még nem lett volna baj, de egy harmadik vakkantás közbeszólt: Lássuk csak!
És egy bozontos, komondor kidugta a fejét valamelyik kapun.
Talán a sárga cipőm, a szalmakalapom, vagy a fehér flanelruhám nem felelt meg az izlésüknek, tény az, hogy a következő percben huszan rohantak rám. Behátráltam egy elhagyott házba, fölszaladtam a padláslétrára.
Már csak husz perc hiányzott a három órából.
A dühös ugatásra végre megjelent a kisbiró és kiszabaditott. A furkósbotot átvette és kikisért az állomásra.
Tiz perc hiányzott még a három órából.
- Itt van már a vonat? – kérdém a pincért.
- Már el is ment.
Megtántorodtam.
- Nem lehet, hisz még tiz perc hiányzik a három órából.
- Hogy számitja uraságod?
- Közép-európai zónaidő szerint.
- Mi köze Bátyunak Közép-Európához? – szólt a pincér és elém tett egy pohár podheringi sört; - különben öt perc mulva jön a gyorsvonat.
/1904./
