Beszélgető- és olvasószoba elsődlegesen azoknak, akik szeretik a Ghymes muzsikáját és Szarka Tamás verseit.
A falak rugalmasak (de nem gumi :) , más versek, más témájú beszélgetések, mondák, mesék, népszokások, népdalszövegek.. szívesen fogadva, off-mentesen.
Hm... én még mindig nem tudom olyan magaslatokba vinni, mint ti. Pedig elhiszem nektek, és Tamásnak is majdnem, de valahol kilóg a lóláb. ;)
Ha összeraktam magamnak minden kockát, szólok. :-)
Addig is, a mai fészbuk poszt margójára:
Szarka Tamás
JANUÁR II.
Már egy hete nem láttam a napot, hogy történhetett?! Lehet, hogy most már végleg mégis minden elveszett?! Attól élünk, mert remegsz? S én remeghetek? Adnál szemedből egy maradék meleget?
Adnék, ha rám néznél és elalhatok, takarj be, nagykabát nyugalmát lassan zárd ide, nézz messzire, azzal is szépen elfáradok, sosem lesz-júliusban, tengerszagú homokpapucsomban, megdermedő terveimben, álmaimban veled, veled, veled hadd járhatok.
Először is, én mindig egy leánder képét láttam magamban. :) Most jövök rá az írásaitokból, hogy melyik is a filodendron. Semmilyen viszonyom nem volt vele, csak ismertem néhányat. Inkább tetszett, mint nem.
Nem is gondoltam rendesen bele a versnek azon részébe, amit nem értettem, képi hangulatversnek tekintettem.
Ez a teraszról befele nézés nagyon tetszik. Most már úgy látom a képet, nem is lehet más. Úgy lehet minden egyszerre, a filodendron, a babám, hóesés, utcazaj, kirakat....
A "szent jómagam" nagyon tetszik. Isten a saját képmására teremtette az embert. Ismerjük el és szeressük, amit az isten belénk plántált. Egyik nagyon kedves versemet idézi fel.
"Úgy néztem magamra mindig, ahogy csodára nézni illik, csodára, az ember fiára, kezeire, nyírott hajára."
(Szécsi Margit)
A második versszak minden sora súlyos filozófikus gondolat.
Isten a szó, - az ige testté lőn.
ő a hunyó, - ki is kérte számon? "Te teremtettél, a hibáim is Tőled valőak."
az órarugó, - mérték, és az idő meghatározója.
sebre a só, - minden seb gyógyítója.
sírra a hó, - a fájdalmak eltakarója.
A legfőbb, aki megnyugvást hoz.
És,... nem is hiszem, hogy aki a Ghymest szereti, nem ismeri a jó sírást. :)
Kimentem az erkélyre pipákolni. Nem akartam az Üzenetet bent hagyni, de már kifelé is vágytam, szerencsére átszűrődött, a brácsa is. :) A szokásostól eltérően a hátamat vágtam a korláthoz, hogy még jobban befelé legyek. Hm... a virágaim. Nincs filodendronom, de olyan van, amit kivágnék már a hóra. Ilyen kegyetlen viszont nem lennék. A babámmal sem. De én meg megérdemlem. Aztán láttam tükröződni az elsuhanó autót, a szemközti fényeket, a "világ csomó" dolgát. Hó ugyan nem esett, de elképzeltem, hogy azt is látom. Eszembe jutott a mondás a világ három legjobb dolgáról [...], és a "lehet sírni, ha jó". Bizony, hogy lehet sírni, ha jó. Hát még, ha babám is szeret... ma. :))
Nekem is a gyerekkor jön elő ezzel az irodahangulatú romantikavirágszörnnyel, de a vers végére érve teljesen elfelejtem.
Ha fordítva olvasom a két versszakot, úgy tűnik, hogy "utána" kiment az erkélyre rágyújtani, megfordult, és az ajtó/ablak üvegén át egyszerre látta a kinti és a benti világot. Így esett a hó mindenkire.
Visszafogottan, de árad belőle az erotika. Most így gondolom. De akár hányszor olvasom, annyiszor jön egy új gondolat.
Egyik pillanatban olyan nyilvánvalóan átlátszónak tűnik, mintha levetkőzne meztelenre felnyitott aggyal. Máskor meg láthatatlanul titokzatos. De inkább a kettő vegyítése: láthatatlanul nyilvánvaló és titokzatosan átlátszó. Mindenesetre ezért szeretem az egész lényét és az abból áradót. Zöld szemüvegen át. (és tényleg ám: a szemüvegemen zöld bevonat van. Határozottan szebb így a világ, ajánlom mindenkinek! :))) )
nekem úgy tűnik Bencse, hogy költőéknél a tiédhez lehetett hasonlatos a viszonyulás...
szegény filodendront kitették a szobából, ázni a hóra..
csúnyának találták lehet, vagy ott is kinőtte a lakást.. (nem lehet tudni..)
egy panelnál hamar megesik, de még egy nagyobb szobának is simán elfoglalhatja a felét! (aza szörnyeteg;)
őszintén bevallom, én nemnagyon értem ezt a verset, (de azért megpróbálkozom az értelmezésével.)
tehát, az még rendben van, hogy szegény szobanövény kikerül a levegőre, a hó megtisztítja leveleit , egykis vizet is kap.., dehogy a szerző babájának miért kell mellé kerülnie a hidegbe, hóba? hacsak ki nem dobta őt?! de ugye a folytatásból nem ez derül ki... hiszen babája szereti, se ez jó.
Miért Szent a jómagam? milyen jogon? oké, cigizni megintcsak kimegy az ember az erkélyre vagy a teraszra..
S ha Jó, akkor mért sír? én inkább akkor sírtam, ha rossz. értitek Ezt?
persze, az idő, ami kiszabatott mindent megold. a jótékony felejtéssel, emlékezéssel..
Milyen mások az élményeink... a filodendron nekem is hozzátartozik a gyerekkori élményekhez.
Sosem szerettem, idegenkedtem tőle, a hosszú léggyökerektől, a lyukas leveleiről, a levél csúcsán levő vízcsepptől... Később a hivatalokban a nagyra nőtt, porlepte, gondozatlan példányok... még otthon is messzire elkerültem őket. Nem tudom, megindokolni, miért. Anyu ajnározta, locsolta, törölgette, dugványozta... Rég volt. Ezerszám volt már mindenféle növényem nekem is, nagyon lelkesen nevelgetem őket. De filodendronom nem volt soha.
Mit szeretnél tudni, hogy mit jelentett Tamásnak akkor... :-), a trópusi esőerdőben honos
filodentron, amely a mi természetes körülményeinkhez alkalmazkodva szobanövény és könnyező pálma néven vált közismertté?
Idézem: "...alvó babám... szent jómagam..."
Akkor ki a hunyó? :-)))
A verset olvasva..., milyen szép emléket, gyerekkori élményt idéz bennem-e vers néhány sora...
Megelevenedeik a szülői ház, a tágas, napfényes, meleg és szeretetteljes szoba, az ablak
előtt álló, zöld pompában kúszó óriás tenyeres-talpas növény. Minden reggel, az első éber pillantásban együtt köszöntöttük az ébredő napot, s a napnyugta sugaraiban egymásban köszöntük meg mindennapunk kenyerét.
Ápoltam, óvtam, gondoztam, locsoltam, leveleit törölgettem, dédelgettem. Együttlétünkben, csodáltam a folyamatosan megújuló újjászületés apró változásait, szépségét, varázsát, örömeit.
Esti szürkületben, álmatlan éjszakákon, derengő hajnalokon... gyakran megpihentem mesealakjában. Misztikus szörnyek óriásokkal hadakoztak , tündérek manókkal táncoltak, szorgoskodtak, s angyalok ölelő karjában lelt nyugalomban, szivesen pihentem lebegő levélágyon. Szőttem-fontam álmom szépséges fonalát..., közben hallgattam a csücsöri szájjal furulyázó "pipás Mári" mókás pikuláját, s csodáltam a friss hajtás gyöngyök ezüstfényében derengő hajnal ébredő sugarát.
„...tik-tak-tik-tak-
tik-takaró,
dú-dó-dú-dó
megnyugodó,...”
Milyen szinesen öltöztet a napsugár.
Zsenge-gyöngyfényeres hajtásod, szerény-szelidzöld. Szemben fényreharsogó, s mélyfűzöld palástok takarják az egymásba fonódó fakóbarna-bőrujjak biztonságát.
Az Országos Széchényi Könyvtár a magyar kultúra napján megnyíló legújabb kamara-kiállítása a Himnusz költőjének egykori könyvtárát mutatja be. A válogatás igyekszik bemutatni azt a nyelvi és műfaji sokszínűséget, amely a könyvtárat jellemezte.
13:06 Rádiószínház - Weöres Sándor: A mozdulatlan folyton közeleg - 2/1. rész Válogatta és elmondja: Fekete Ernő Zenei szerkesztő: Kakó Gyula Dramaturg: Cseicsner Otília Hangmérnök:Tánczos Tamás Rendezte: Bognár Monika (2013) A műsor a Katona József Színház: Mennyekbe vágtató prolibusz című előadása alapján készült. (2/2. befejező rész holnap K. 13.06)
Kölcsey Ferenc - Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból - autográf kézirat
1823. január 22-én Kölcsey Ferenc , aki ekkor 33 éves, Szatmárcsekén befejezte a Himnusz megírását. Erre az eseményre emlékezve 1989 óta ezen a napon ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.
*
„Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz.”
1844 - Erkel Ferenc
*
1844. augusztus 10.: A Himnusz először szólal meg nyilvános népünnepségen, az óbudai hajógyárban, a „Széchenyi” nevű gőzös vízrebocsátásánál.
Honderű, 1844. augusztus 17. „Erőteljes diapasonokban kezde zengeni ama fölséges néphymnus, mellyet Kölcseynk és Erkelünk egyesült lantjai teremtének. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és csengőhangú énekesnők minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek teljes harmóniája által, valóságos nemzeti hymnusszá magasult.”
Weöres Sándor - 1913. június 22. - 1989. január 22.
*
„Ime a vándor, porlepte énekes, akinek garast hajitsz,
az idegen, a másféle, akit rettegve keresztre vonsz...”
Weöres Sándor - ORPHEUS
*
„... A férfi dárdát vet, ijat feszit,
az asszony a tűznek gödröt ás,
mind kapaszkodik és kunyhót épit:
igy élünk, függve a tótükörben fejjel lefelé,
majd úszó fatörzsre szállunk, belémerülünk.
Alatta mi van, nem tudni, Vár ránk E Daj, a messzi.”
Weöres Sándor - A REJTETT ORSZÁG
*
EGY MÁSIK VILÁG
Egy másik világ küldött engem,
hogy milyen volt, már nem tudom,
de tört sejtése vissza-fénylik
szinek nélküli fátyolon.
S ahogy a föld sok látomásán
régi hazám nyit néha rést:
onnan túlról majd vissza-sejtem
az örömet s a szenvedést.
Weöres Sándor
*
„... vallomása így hangzik: „Barátaim az állatok, / s az emberfeletti áramok.”
Ezek „az emberfeletti áramok” az első, „bölcsőfia-álomtól” az „igalom legyen veled” végső pillanatáig állandóan körülfolyták lényét, s ennek érzékeltetésére, úgy érzem, el kell még mondanom valamit, aminek tanúja voltam a költő halála előtti hetekben, amikor már az Országos Elme- és Ideggyógyintézet egyik pavilonjában feküdt, eszméletlenül és magatehetetlenül. Délelőtt volt ekkor is, Károlyi Amyt, a költő-feleséget vittem be hozzá autóval, s a félhomályos betegszoba látványához csak fokozatosan alkalmazkodott a szemem. Ezért időbe telt, míg észrevettem, hogy az ajtótól jobbra, a szoba sarkához illesztett vajszínű betegágy körül a két fal jó embermagasságig ki van tapétázva színes ceruzával készített rajzokkal. Ezek a rajzok valósággal körülölelték az ágyat és a benne fekvő eszméletlen költőt. – Mik ezek a rajzok? – kérdeztem. Kiderült, hogy az ápolónők rendre elmesélték odahaza a gyerekeiknek, hogy a Bóbita verseinek a híres-nevezetes költője, Weöres Sándor bácsi a betegük. Ez a hír szétterjedt abban az iskolában is, ahová a gyerekek jártak, s anélkül, hogy erre bárki is biztatta volna őket, maguktól elkezdték küldözgetni a kórházba a rajzaikat, a rájuk vésett üzenetekkel együtt; „jobbulást kívánva Vörös Sanyi bácsinak, kezicsókolom”, s osztály-megjelöléssel együtt aláírásaikkal hitelesítették a küldeményt.
Azt gondolom, az „emberfölötti áramok” hátán érkeztek ezek a rajzok, gyerekszívek színes névjegyei, amelyekből legalább kéttucatnyit számoltam össze.
Vajon mi lett velük? Hova tűntek a „szétágazó időben”?
Ekkor láttam, így láttam őt utoljára – Weöres Sándort. „Élve”, mondanám reflexszerűen, de hát ki tudja és ki mondhatja meg, hogy hol volt ő már akkor, némán, melyik lételemben?...”
KORTÁRS – IRODALMI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT - DOMOKOS MÁTYÁS: Imbolygás WS körül
Ezúttal sírva, szépen Forgok meg lelkemnek régi Gyermekes életében: Boldog új évet kivánok, Boldog új évet kivánok.
Mindenki tovább bírja E rettenetet, E szamárságot, Mint szegény, mint bírom én, én, Gyönyörködve, Óh, én szegény Lelki kémény. Boldog új évet kivánok.
Ontom a füstjét A szavaimnak, Pólyálva és idegesen, Be messze ringnak Az én régi terveim, Az én régi társaim is De messze vannak, Boldog új évet kivánok.
Új év Istene, tarts meg Magamnak S tarts meg mindenkit A réginek, Ha lehet: Boldog új évet kivánok.
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Jobb üdőt, mint tavaly volt, Ez új esztendőben; Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt, Jó termést és jó vásárt Ez új esztendőben!
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Zsíros esőt, kövér hót, Ez új esztendőben; Bő aratást, szüretet, Egészséget, jó kedvet Ez új esztendőben!
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Drága jó bort, olcsó sót Ez új esztendőben; Jó kenyeret, szalonnát Tizenkét hónapon át Ez új esztendőben!
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Vegye el mind a nem jót, Ez új esztendőben; Mitől félünk, mentsen meg, Amit várunk, legyen meg Ez új esztendőben!
Kölcsey Ferenc - Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból - autográf kézirat
