Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mondd el nekem, hogy mit tehet az ember, mikor a vándormadarak már messze járnak, s érzed, hogy leolvadtak mind a válladon cipelt, viaszból formázott, nemrég oly büszke szárnyak!
Csak hullni, mint tudatlan falevél, csak várni még egy utolsó tavaszra? Búsan borongó költőnek mi haszna? Itt az repül, akit repít a szél…
Volt, ami volt, mi nem volt, nem lehet már, belátni késő, ez nem lányregény! Volt életed, ügyetlenül leélted. Egy perc… vagy év és kialszik a fény.
Mikor nem vagyok köztetek, utólag mindig azt mondjátok: nem történt semmi különös. Így hát a csapatok mozgását, a harc alattomos drámáit a futár szenvedi, éli, akárhova térül, mélyebben, mint a vezérek.
Amikor számolatlan is újra idézitek a megtörtént valót, nem érzitek: a föltárt lelet hogy módosul. Sohasem ugyanegy a kép. Tükrünk is torzuló szemünkhöz idomul.
Ahogy elnézlek benneteket, Arcotok fölszínén nem látszik a sok belső omlás, törés. Nem látszik, ahogy folyton alakul az öntudat tektóniája.
Igen, mintha csak állna fejünk fölött az ég. Megjönnek mindig ugyanúgy a lombok, madarak.
Pedig köröttünk szüntelen forog a lángos köszörűkő. És estetájt, ha jobban odanézünk, ahogy a parti hegyeket eléri, olyan ijesztő hirtelen tud lebukni a nap.
Ügyeid, ügyeink, ügyeitek, a nappaliak, meg az éjjeliek, mind, mind politikai ügyek.
Akarod, vagy nem akarod, génjeidnek politikai múltja van, bőrödnek politikai színárnyalata, szemednek politikai látásmódja. Amiről beszélsz, annak a kicsengése, amiről hallgatsz, annak a jelentése így, vagy úgy – politikai.
Még az erdőben barangolva is politikai lépéseket teszel a politika talaján.
Az apolitikus versek is politikusak, s ott fenn a hold sem már holdmódra süt. Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés. Micsoda kérdés, mondjad csak kedves? Politikától vemhes.
Még csak emberi lénynek sem kell lenned, ahhoz, hogy politikai jelentőséged legyen. Elég, ha kőolaj vagy, erőtakarmány, szekundér nyersanyag, vagy akár konferencia-asztal, amelynek alakjáról hónapokig tart a vita. Közben emberek pusztultak el, állatok múltak ki, házak leégtek, és elvadultak a földek, éppúgy, mint a régi időkben, amelyek kevésbé voltak politikusak.
Mióta untat az élet, élni kezdtem megint. Élni kezdtem, híjával a reménynek... Haljak meg Isten parancsa szerint.
Kevésre, sokra várnom kellett sok évig: néha oly sokra, hogy hóbortos álmom felszállt, s meg sem állt a csillagos égig, máskor kevésre vágynom, amennyivel más szívek be sem érik.
Ma semmire se várok. Mit is remélhetek? Tudom, hogy csak az az enyém, mi oda már; alig kívánom, amit megkívánok; távolról szeretek, s csak titkon szeretek... Ha Isten úgy akarja, jöjj Halál!
De mi közük ehhez a csillagoknak? A magasban dicsőn tovább ragyognak.
és kedd lett az irodákban fölveszik a telefonokat az ügyintézők kicsit még indolensek a háromnapos ünnep után de igyekeznek megfelelni az elvárásoknak próbálom összerakni gondolataimat akár egy iratrendezőben mindig elkeveredik valami hiába az igyekezet majd előkerülnek a biztos helyről és találgathatom miért pont oda a héten itt lesz az új könyv láttad a borítóját még nem gondoltam bele hogy fogom belopni a neved az ajánlásba
reggel előkészítettem a gulyáslevest csípős lesz belevágtam egy hegyes paprikát de ha kell van piros darált – nem erős pista – amit a piacon vettem a vecsésiektől a háziorvos délután rendel addig nem indulhat a gépezet még pár nap és mindent tudunk mikor mennyiért hol lesz a helyed
tomi mesélte szombat éjjel neked is töltöttek unicumot azóta ott van a pohárban mi legyen vele idd meg mondtam te is azt akarnád nehogy beporosodjon ilyen dolgokról is beszélgettünk tegnap meg milyen színűek legyenek a betűk a kő és jó hogy ezeket előre nyugodtan megbeszéltétek persze mi is ittunk unicumot én egy sört is mert azért ez kivételes alkalom bontottam egy üveg francia vörösbort száraz volt finom és ahogy kérdezni szoktad a konyhából púposra öntsem persze csak úgy van értelme mondtam majd leszürcsölöm a tetejét egész jól telt az este viccelődtünk te is jót röhögtél volna végül is rólad szólt lényegében minden
arról hogy rákoskeresztúron türelemmel fekszel a hidegben nem ejtettünk egy árva szót se
Reggel kinyitja a kaput. Karra fűzött táskájából előveszi a fülhallgatót, napszemüveget. Blúzát szorosan betűri a szoknyába. Búcsúcsók a gyerekek homlokára. Fülhallgató fel. Saját zörejével a másokét lenémítja. Ügyfeleit napközben a túloldalon tartja. Hazafelé fülhallgató fel. A vonatülésen (a másik melletti) karját oldalához szorítja. Este pontosan kilenckor bezárja a kaput. Nehogy még valaki bejöjjön.
John sose reszket és Jimmy se fél És Georgie itt a legjobb káplár Ám a had sose kérdi, ki mit ér És megy Észak felé, sose hátrál. Csak harc a vágyuk Ágyú az ágyuk Végcéljuk Couch Behar. Ha ömlik dús eső S egy új nép jő elő Mindegy hogy barnák sárgák Ők jó apróra vágják És készül vérző húsukból a bifsztek tatár.
Langyos whisky kínozta Johnt És Jimmynek vacogott a segge Ámde Georgienak ördöge volt Bajtársait felváltva cipelte. Csak harc a vágyuk Ágyú az ágyuk Végcéljuk Couch Behar. Ha ömlött dús eső Ha új nép bujt elő Mindegy hogy barnák sárgák Ők jó apróra vágták És készült vérző húsukból a bifsztek tatár.
John belehalt no de Jimmy se él És Georgie is eltűnt a csatákban Csakhogy rőt még most is a vér Toboroz új katonákat az állam! Csak harc a vágyuk Ágyú az ágyuk Végcéljuk Couch Behar. Ha ömlik dús eső S egy új nép jő elő Mindegy hogy barnák sárgák Ők jó apróra vágják És készül vérző húsukból a bifsztek tatár.
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz.
Még az asztalon feküdt anyám, mikor megkérdezte a nővér, hogy hívják a kisfiút, majd ráfirkantott a lábamra két szót. Virágcsokorral érkező apám másnap reggel a karjára fektetett, tenyerét használva langyos, fejem alá igazítható párnaként.
Megakadt a szeme a keresztnevemen. Anyámra nézett, elmosolyodott, leült az ágy végébe. Aztán hasra fordított, gyöngéden az ágyra nyomott, megnyálazta ujjbegyét. És munkához látott, mint egy mániákus ablaktörlő.
Addig dörzsölgette a bőrömet, rá-rá fújva egy arcába lógó tincsre, míg bömbölni kezdtem, eltűnő nevemet siratva. Akkor ő is tollat ragadott, kijavítva a hibát a keresztnevére. Magdolna-arcú anyám nem tiltakozott, látta apám hegyes fülét, gondosan hátrafésült fekete haját, a hatalmas pecsétgyűrűt az ujján, amely bárki arcán vérző sebet hagyott volna.
Már iskolába jártam, mikor elmesélte, milyen nevet választott nekem hét évvel azelőtt. Mutatott egy könyvet is. Feketébb volt, mint apám haja, és bölcsebb, mint a pecsétgyűrűje.
Így tudtam meg, hogy a nevem egy izgága, szakállas férfi volt, egy másik szakállas férfi ikertestvére, aki ennek halálakor annyira összetört, hogy nem akarta látni a holttestet, amikor pedig a holttest életre kelt, nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges, hanem napokig magányosan kódorgott a városban, motyogva és siránkozva, mígnem a testvére megállította az utcán sápadtan, tátongó sebbel az oldalán, amelyet ő megérintett, megnyomott, megérezve a nedvedző hús hidegségét.
És akkor megértette, hogy a mennyországban, ha létezik, ilyen zombik élnek, miként a földön is, csak az itteniek sírnak és fájnak. Meg néha mosolyognak. Míg az ottaniak csak néznek, megnőtt, vibráló szemekkel, mint a rajzfilmfigurák.
Hajdanán az éjjelt jártam, Nem volt rejtve párkány, kémény. Anyám, asszony nem eresztett, Lógtam mégis eresz végén, S vernyákoltam tetőn ülve. Most mit fúj a macska-banda? Értem nyávog, hisz' itt lógok Porolóra fölakasztva. Hányszor mondták macska-bölcsek Macskabölcsőmtől mindvégig: „Meglásd öcsém, igaz lesz, hogy Egy akácág néked érik." Ó, ha tényleg akác volna! Fejem körül száll a vatta: Szőnyeg s paplan között lógok Porolóra fölakasztva. Bűnöm pedig nem volt egy se', Legfeljebb, hogy tudtam élni, És a hűlni kitett ételt Gangkorlátról épp elérni. Zaftos pörkölt, tyúkhúsleves Parmezánnal megszórt pasta, Isten veled! — itt kell lógnom Porolóra fölakasztva.
AJÁNLÁS
Herceg hogyha néped gyűlöl, Mert álnok vagy, és rossz gazda, Elférsz itt fent, gyere, várlak Porolóra fölakasztva.
Kinek az emlékezete őriz majd meg bennünket, hangunkat és szavunkat rácsok mögött az elnyújtott kiáltást, amit rémült csend követ. Ki őriz meg annyi mulandóságot, kibelezett alakunkat, kosztümjeinket, amikben egy vélt életet találtunk ki. Mily gyorsan gombolyítódott le mindez a gyermekcipőktől a celluloidon, keskeny nyomtáv, elfeledett negatívok a tegnap és az azelőtt sötétkamráiban. Ki is szeretne erről tudni. Ki tudja.
Az új lakás a hetediken volt. Remek a kilátás, mondta apám, tekintete átsiklott a buldózerek szabdalta térségen, át a tízemeletesek tömör lánca felett, ami pont eltakarta előlünk a bordó-fehér Rác templomot, jó időben egészen a Vértesig ellátni. Még nem értük fel az ablakot, de a kisszobában szabályos lyukat találtunk a falon, remek a kilátás, elé kuporodtunk, kilestünk a toronyházak közti porlepte mezőre, ujjunkat körbehúztuk sima szélén, találgattuk, hogy gömbvillám okozta, vagy eltévedt orosz rakéta. Két hét múlva a gyerekszobát kitapétázták, mogyorólevél-minta a helyén, csak képzeltétek, mondták, hogyan lehetne a panelba lyukat vágni, végighúztuk ujjunkat, ott, ahol a tapéta kör alakban besüppedt, kitapintottuk a burkolt hiányt, a hiányzó semmit, az előlünk eltakart ürességet.
Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma, jelek és csöndek negatívja, minden más mondat bele van mondva, mélyebbre alszom, követem tapogatva és nem hallok semmi mást, rövid, zubogó képletté szűri az esőt, mint Einstein a relativitást, egy hosszú-hosszú mondat, ami egész a Teremtésig ér le, olyan öblös és mély, hogy a legalját nem hallom én se, ott van a gázóraszekrényben a titkos mondatkezdet, a lecsukott dobozban a cérnák egyféle kódra tekerednek, egy mondat, amelyben látszik a szemed és ott van a fiam, kanyargó, hangoktól villódzó tükrű kék folyam, befelé húz, ragyogó vízér, barlang közepén íriszhártya, egy mondat, az a mondat, valaminek a kezdete vagy folytatása-
Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma, egy báb a szívgödörben, szárny, ami nincs kibontva, hazavezető film futása, lepergő utca hossza, sietség árokpartján széltől bepödrött mályvaszoknya, beszél a mondat a szélcsendben, beszél a zivatarban, beszél a beszéd mögött és így bujkál az arcban, néha közelről hallom, egyetlen szó kéne belőle, egyetlen betű ránca a még íratlan lepedőre, hol az a mondat, hol van, felgyújtott éjjelét ma ébren töltöm, a mondat mellé beszél a villám ott kinn a búzaföldön, ott van a mondat, érzem, a töltésen túl, ott ázik, nem ez a mondat hanem egy másik, mindig egy másik-
Lüktet egy mondat, egy emlék nélküli hosszú sebhely, lüktet az álom selymes bőre alatt, hogy kelj fel, kelj fel, kísért egy mondat, egy szavak nélküli tompa sajgás, jár a testben a mondat körbe és nem akar mást, nem akar szűnni, maradni, múlni, se megszületni, egy hangok nélküli mondat, nem mondja-hallja senki, kongat a mondat és félrever éjjel a szív harangja, üres, kavicsos udvaron rekedt, kikötött kutya hangja, pulzál a mondat, mint felhasadt hajótestben a tenger, kotyog az álom síkos öbleiben hogy kelj fel, kelj fel, parttalan hívás, örvénylő, vak vizekbe sodró, tengereket holdszálon rángató lassú dobszó-
Rohan egy mondat, egy szavak nélküli hosszú ritmus, hallod a suhogást, belülről szól hozzád, amíg futsz, aztán megállsz, elhallgat, ott hadar a mellkasodban, éjjel-nappal ott van a mondat, mindig ott van, ott van az örvények legmélyén, dobog a szerelemben, a beszédre képtelen, beszélők közt örökké néma testben, táncol a mondat a mozdulatlan végtagokban, fennhangon énekel a fejben, a zárt torokban, csukott szemmel siet a lépcsőkön az emeletre, rohan egy mondat, ziháló, kigyulladt test a hegyre, repül egy mondat, viharba fellőtt fényrakéta, halott zsoké, ki izzadt, fekete lovára dőlve száll a célba-
Suhan egy mondat, egy hosszú éjjeli autópálya suhan a szívben, a ködben és a leágazást nem találja lüktet a mondat az ónos esőben, villan a villámokban surrog a kékes reflektorok közt, jól van, jól van, gurul a mondat, lehunyja fáradt szemét a szerpentinen, gurul a lejtőn, nem érhet célba így sem, késik egy mondat a síkos éjjeli országúton, suhan a mondat túl a sorompón, túl a túlon, surrog a ködben, kataton ablaktörlő beszéde, néptelen benzinkút, alvadt, olajos tócsa fénye, halad egy mondat, nem tudni merre tart és hol járt, gurul egy mondat, gurul, elengedi a kormányt-
Beszél egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma, medertelen víz, bármit gondolok, alámossa, csobog egy mondat, csobog és nem hallok többé semmi mást, csak a hangok helyetti hangot, a süket felhőszakadást, zümmög a mondat, bujkál a kábelek fémagyában, siklik, mint delfinek bőrében a rejtett tengeráram, tetovált mondat, be nem váltott ígéret hullámhangja, követném szó nélkül, minden szavamat odahagyva, egy mondat, amiben benne van a hiányod és benne van a jelenléted, lángnyelv, földnyelv, beszéd, mely nem ismer beszédet, testetlen test a mondat, rejtőző, reménytelen remény, hallgatás löszfalába ásott fénylő titoktartóedény-
Hát elkergettem ezt az évet is, hónak öltözve most megy éppen el. Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt, de minden rendben mégis: létezel, képzelt és fogható helyek határán ott egy másik este, és most, hogy gondolatban néztelek, csupa idegent láttam benne, de én is, ha a táskám kipakolnám, csupa idegen holmi volna: zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány, egyáltalán, felismernél-e róla? Mondanád-e cipőmről kapásból, hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy fogasra akasztott kabátból, vagy még előbb, még mielőtt belépek? Mintha tükörből nézném a szobát: milyen tágas és ismerős idegenség, nem lévő másik létem - át kéne aludni ezt az estét, aludnom kéne súlyos évekig. Merülj, merülj, ne juss eszembe, hogyha a nevem kérdezik, ne gondoljak a te nevedre
Mintha titkos, végtelen hosszú beismerő vallomás részleteit lefetyelném, a tartályból egykedvűen szivárog a víz.
A szerelőt Godot-nak hívják, én neveztem el, nem azért, hogy szellemesnek tűnjek, hanem hogy elüssem az időt valamivel, míg megérkezik.
De hiába várom hetek óta, mert nem jön, azért nem jön, mert nem is hívtam, mert ha hívtam volna, akkor se jönne, és akkor a két lehetséges várás közül inkább az kell, amelyik transzparens, amit sem maró, sárga elvárások, sem oktalan, tapadós, fekete remények nem színeznek el.
Hetek óta ebben a várásban, a túlfolyás csodájában élek, mint aki nem tudja, hol van, egy szelep kinyílt, és úgy hagyom – így hagyom, hogy elcsorogjanak egymás után a színtelen, szagtalan, csodálatos napok, hogy ebben az utánozhatatlan halogatásban csöpögjön, folyjon el titkolt időm, amit nem ismerek.
Mint egy mozigépész, akiről film készül, egy eleven analógia üzemeltetője és egyik fele vagyok: ahogy újabb és újabb részleteket ismerek meg egy vallomásból, amely rejtve van előttem, ahogy a végén kiderül majd az is, hogy azonos minden egyes részlet, és mindegyik ugyanúgy tartalmazta az egészet, úgy szivárog el napról napra – átlátszó hazugság: – a tartályból a víz; lehetséges életem.
a rakoncátlankodó kis patakot kőbordák közé szorították így kezdődtek a hatvanas évek melyek oly hamar véget értek
az a jókora kő amit kölyökkoromban erőmet próbálgatva annyiszor a fejem fölé emeltem praktikus célokat szolgál valahol beleépült a racionalitás megbízható
falába a tűzoltószertár roskadozó deszkaépítménye helyén posta épült ahol céllövölde állt és ringlispíl forgott búcsú napján most takaros kis park látható
világháborús emlékművel aranyozott betűkbe öltözött kényszerű hősök vonják kérdőre a történelmet egyre nagyobb a csönd
amit a házak fölé magasodó templom árnyéka nyomatékosít szánalmas terepszemle ez az idő céltalan cirógatása
