"Ha felállsz és magadra vonod a figyelmet,megeshet,hogy fejbe vágnak.
De ne feledd:akit az ellenfele terített le,újra fel tud állni. Ám aki magától
lefekszik,az ott is marad."
Thomas J. Watson
"Elvárni a világtól,hogy igazságos legyen veled,mert jó vagy,ugyanolyan,mintha
azt várod egy bikától,hogy ne támadjon meg,mert vegetáriánus vagy."
Dennis Wholey
Hooligans
Voltam már lenn és hagytak egyedül,
Üres falak között,távol mindentől.
Keserű a magány,de tudtam sikerülIde elérni fel,csak mindig hinni kell
Dévényi Erika
Boldognak lenni
Boldognak lenni,örülni mit jelent?
Valamit érezni,mely szárnyalni késztett
Szökellve szaladni a tavaszi réten át
Nem taposva el a virágok illatát
Hátunkon feküdni a zöld fű bársonyán
Kezünket széttárva,hogy ölelésre vár
Karunkba zárni az egész eget
A nap sugarával kötözve meg
Testünket érezni,mínt levegő buborék
Mely a felhőkön pihenve áradhatna szét
Lebegni egy gyönyörü nagy tó vizén
Tudva,hogy nem ragadhat el a mély
Önfeledten táncolni az utca közepén
Szédülten forogni a hegyek tetején
Ismeretlen embereket a karunkba zárni
Zavart pillantásuk csak nevetve csodálni
Magunkkal hívni,hogy szép a világ
Ha érezni akarja velünk élheti át
Kérés nélkül adni szüntelenül
Kérdéseket nem hagyva válasz nélkül
Boldognak lenni,csak annyi,érezni
Isten szeretetét magunkba zárni.
De van egy másik boldogság,mely más utat jár
Nem kifelé mutat,a szívekig meg sem áll
Nincs rohanás,nincs tánc vagy nevetés
Csak apró rezdülések,boldog remegés
Az arc ekkor már nem a mosolytól szép
Hanem a sírás természetessége az ék
A könny az örömöt patakká formálja
Minden cseppjében Isten áldása
S amikor szinte mindez már fáj
Az igaz boldogság rám akkor talál.
Ha megpillantsz hazafele egy ajtót éppen rádtekint s egy gyík üvegroncsolta teste
a felforrósult országútra esve ha mormolva a sövény levele feléd mutat én vagyok aki vár reád
Ha suttog nyári délben az árnyék füledbe ha a méhek ezüst függönye szemedet befedte ha felhősarkain az ébolt kapuja csikorogva kifordul én vagyok aki vár reád
Én vetésemet életednek minden percébe tettem és már csupán az ismeretlen ki rajzolja kalitkád rácsait
Szemem nyitva szemem lezárva a rózsában vagy a búzában minden dalodban évszakodban minden éved szögezve át én ott leszek várok reád.
Azt mondják, van valahol egy pont a lét és a nemlét határán, ahol világossá válnak a dolgok. Érzékelhető a fontos és kevésbé fontos közötti különbség. Átkozottul könnyű átlépni a mezsgyén. Visszatérni nincs lehetőség, csak visszanézni a határig, a határon túlra. Persze a dolgok ugyanolyanok maradnak, mert ideátról szemlélve lehetetlenség másnak látni őket, mint akkor. Akkor. A kétségbeesett zuhanás előtti pillanatról van most szó, amikor nem tudod elviselni már a létet, amikor az értetlenség marja az ereidet, amikor a könnyeid már torkodba száradva gombóccá dagasztották a gégédet és vágysz a semmire, a zihálás lecsillapodására, most már bármi áron. Az örök csend birodalma. Az örök nemlét birodalma. Az örök visszanézés és az örök gondolkodás birodalma. Lehetne mondani, már okafogyottá vált a gondolkodás, és egyáltalán, ugyan hogy volna lehetséges ebben a tündöklően utálatos nem levésben? Talán mégis. Szavak nélkül, csak úgy bent, a megjelenítés és a formába rendezhetőség lehetősége nélkül. Azt is mondják, a halál pillanata fontos, fel is szokták jegyezni az időpontját. Azt a bugyborékoló fájdalmat, amit a haldoklás tudata okoz, még sehol nem láttam lejegyezve. Igaz, nem is kutattam, hiszen ha ilyesmibe botlik az ember, illedelmességet színlelve sajnálkozik, valójában iszkol, messze-messze a kívülállóság és az örök fiatalság megnyugtató önámításának harsonáit szétküldve pórusaiba. Nem is lehetne jól leírni vagy megfesteni ezt az állapotot. A sár tud hasonlóképpen bugyogni. Elveszel benne és merülsz, minden egyes nyelés csak kapálózás ebben a sűrű, fojtogató anyagban. A természetét mindenki ismeri. Egyre inkább merülsz benne, tudod, hogy jobban merülsz, mégis tovább kapálózol. Azt mondják, ösztön, hiszen ki akarna benne maradni? Ki az, aki el tudja hinni fuldoklása közben, hogy csak várnia kell - nyugodtan? Istenem, milyen nevetségesen szánalmas a gondolat, hogy amikor éppen a halálodtól rettegsz, nyugodt maradj!
Figyelem azokat, akik ideát vannak. Egytől-egyig meg vannak róla győződve, legközelebb nyugton maradnának. Nem, ők aztán nem kapálóznának. Nem hiszek nekik. Hoztam magammal egy kis sarat. Életszaga van. Bűzlik, mondják rá ők, akik nem kapálóznának. Persze, gondolom magamban. Mert ti még éltek mindannyian. És ez azt jelenti, legközelebb is kapálóznátok. Én is kapálóznék, minden porcikám és minden idegszálam tiltakozik a sár bugyogásától, a rothasztó, életszagú sár fojtogatásától. Ezért is maradok ideát. Nem mintha vissza tudnék menni, nem mintha indulnának visszafelé csónakok és nem mintha egyáltalán indulnának is, nem tartanék a révész rémséges haragjától. Odaát volt egy mondás, amit nagyon szerettem. Jobb valami nagyon fontos dolgot elveszíteni, mint soha nem is birtokolni.
Talán nem is sár volt. Talán forrásvíz, valami kristálytiszta áttetsző szerkezettel, amit csak én nem láttam át. Egy biztos: életszaga volt, ami ideát is érződik.
Farkas István
Vendég
Üdvözöllek! Lépj beljebb szobámba, kérlek, már vártalak. Éreztem, hogy eljössz, nagyobb bizonyossággal a szívemben, mintha tudtam volna. Ezerszer megálmodtam, ahogy belépsz. Szótlanul, mosolyogva, mint most. Ó, nem! Nem zavar, hogy szavak nélkül, csupán gondolatainkkal beszélgetünk. Köztünk nincs szükség beszédre, hangokra, hisz mindent tudsz rólam... S könnyebb is így. Kérlek, ne nézz rám ilyen sajnálkozó-szomorú szemekkel! Mindketten tudtuk, hogy mi fog történni velünk, nem ért bennünket váratlanul a fájdalom. Látom, kezeid sebei még véreznek a szegektől, s fejeden még a töviskoszorú... Magunkra vettük keresztjeinket, Te az emberekért, én csak a szerelmemért. Tudom, hogy neked nagyon fájt, hisz akkor hagyott el Atyád, mikor legjobban kérted segítségét, s dárda szúrta át oldalad. Engem csak szerelmem hagyott el, vérem nem cseppent, csak könnyeim. Bár, az is fájdalom... Én még nem értem. Látom mindentudó-megbocsátó mosolyod, s tudom, hogy önként vállaltad fel a szenvedést és nem vártál viszonzást, s aki segítséged kérte, megadtad neki.
Nem akarsz leülni? Ráérünk még, nekem most semmi dolgom, nem sietek sehová. Ahogy gondolod, ha inkább állsz, tégy úgy. Tudom, Te nem fáradsz el soha. Segíthetnél nekem. Elmondhatnád, hogyan tehetném könnyebbé keresztem, hogyan legyek képes legalább még egyszer igazán szeretni, mielőtt utam végére érek.
Már indulsz? Értem. Más is vár Rád. Örülök, hogy itt voltál. Ó nem, nem! Nem búcsúzkodunk! Hisz nemsokára újra találkozunk, s akkor megint elbeszélgetünk. Tudom, hogy várni fogsz rám, mint ahogy én is vártalak. Ha elmentél, s csak illatod és néhány csepp véred marad szobámban, akkor majd felébredek, s emlékezni fogok Rád álmomból.
Sík Sándor
Este az ablakban
Valahol messze szól a zongora. Bús régi nóta lágyan száll tova.
És mint az álom, mint a sejtelem: Egy régi érzés meglep hirtelen.
A lelkemen minthogyha átsuhanna A rétek lelke, az erdők sugalma.
Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom, S besurrant hozzám a tárt ablakon.
Valamit suttog bús akácfalomb. Távoli dallam halkan egyre zsong.
Sík SándorSzembe a NappalÁsít a sivatag. Ezer álnok álmos szemével Gúnyosan hunyorog a homokóceán. Állok a porhullámok közepén. A két karom magasra tárva, Az ég felé, az ég felé. És égő szemmel és égő szívvel Nézek, szembe a Nappal. Hasad a hajnal. Az álmos, szürke sivatag fölött Megvillan a fény és fölkel a Nap. Bíborosan, aranyosan, Ifjan, tüzesen és szerelmesen. És én, kitárt karral és szívvel, Ifjan, tüzesen és szerelmesen, Nézek, szembe a Nappal. Minden sugár énrajtam rezdül át, Minden dal rajtam csendül át. Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam? Vagy egy nagy-nagy harmónia, Dalból, tűzből és élő sugarakból? Én vagyok-e a puszta lelke? Vagy az én lelkem a Nap? Nézek, szembe a Nappal. Úgy átjár a fény, Úgy fölissza a lelkemet. És nem tudom, a Napból fakad-e a fény, A tüzes, imádságos és szerelmes, A sivatagra és az én szívemre? Vagy belőlem forrásozik a Nap? Kitárt karokkal, magam is tűz, Nézek, szembe a Nappal.
Dorosmai János
Rózsák Egyszer valamikor régen a köztük álló léckerítéseken át beszédbe elegyedtek a Kerti Rózsák a Vadrózsákkal. - Nézzetek meg minket; mennyi tömérdek és milyen dús és sokszínü a mi szirmunk a tietekhez képest! - mondták a Kertiek. Mennyivel szebbek lehetnétek ti is, ha egy kicsit modernebbül élnétek és sok színes, dús szirmot nevelnétek. Szép a sok és dús szirom, a sok szín és előkelő! Figyeljétek meg, kik látogatnak meg titeket, és kik keresnek fel titeket! Arra, hogy a lepkék, akikre szükségünk van, felkeressenek bennünket, elegendő az a néhány egyszerü, fakó szirom is, amink van; egyébre pedig nem vállalkozunk. Mi többre tartjuk a háborítatlan, független, szabad, egyszerü szegénységet a folytonos háborgatásnál, zaklatott, cifra gazdagságnál, - felelték a Vadrózsák, és mindmáig megmaradtak a maguk gyönyörü egyszerüségében.
Emlékszem, mikor eloször megláttalak, csillogó szemedben ragyogott a nap. A boldogság fényét sugároztad belém, megéreztem hamar, mit sugallsz felém.
Róttuk az utat, kéz a kézben folyton, majd huncut mosolyod izgalomba hozott. Csicsergo hangod a lelkembe fészkelt, törékeny lelked értem élt és féltett.
Öleltél szorosan, hogy örökké maradjak, soha nem akartam, hogy toled elszakadjak. De létünk formája hullámzó víztömeg, feltör a felszínbol, majd eltunik végleg.
Most is csillog szemed, amit, könnycsepp ékit, majd kibuggyan s arcodon, fut végig. Végso csókod, köldökként köt össze, aztán szeretlek pecséttel, zároljuk végleg.
Utolsó szó, mely leheletként távozik, szíved körül forró öleléssé változik. Látlak még, de halványul a horizont, alá száll a jó öreg napkorong.
Hiába szólítasz s kiáltod nevem, mulandóság ellen sosem volt gyozelem. Ha a magasba nézel és látsz egy csillagot, Küldj egy mosolyt, valahol ott vagyok…
Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs tülekvés. A lélek felbátorodva kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán, ha a lélek, felbátorodva, egy kicsit kutat még a polcon, talál ott rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát. Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben.
Szeretem nézni, az esőt hogy issza hő nyáron a föld, mint lázas száj, repedezett; szerettem, hogyha úgy esett, mintha vederből öntenék; villámlott és dörgött az ég, féltem, de ha eső esett, azt néztem olyan jólesett, hogy a viharral szembeszálltam, míg el nem állt, ajtóban álltam, s néztem az égi háborút, melyen a föld egy hadiút, holott mihelyt a földre ér, minden esőcsepp talpra kél; talpra ugrik, mint égből cseppent, vagy föld alól bújt hősi nemzet, millió törpe katona, s mintha nem is lett vón soha, meghal fű-, fagyökerekért, állatokért, emberekért; a föld színén az ég alatt, élete csak egy pillanat; de az a pillanat csodás, isteni önfeláldozás.
Kellemes szép napot kívánok Mindenkinek ! : ))
Kormorán : Ami te vagy nekem
Elhalt nap után, gyöngéd ölelés, hosszan tartó haragra szálló, első nevetés te vagy nekem. Könnycsepp párnádon, őszi ránc arcomon, ami rossz volt, de még jó lehet, ellenség, s a védelem, mind te vagy nekem. Gyermeknek az első havazás, csók, titkos érintés után, te vagy nekem. Amit nem mondhatsz ki szavakkal, amit csak szemedben látok, ahogy összefonódnak vágyaink, ahogy összesimulnak az álmok. Ahogy várlak, az izgalom, minden új vágy, régi fájdalom, üres termek, nagy fehér falak, a pillanat mikor megláttalak, te vagy nekem.
Hűs forrás, dús liget, havas csúcs.. oly ragyogó! Csak képzeld el - és látod! Tárd ki a fénynek lelked, hogy te is felfedezhesd, Mint egy csodálatos világot! Minden táj titkot rejt, Ott hol élt már ember.. Átok vert és áldott sorsok! Régvolt boldog ősök, És nem csak fényes hősök, Névtelen, békés, dolgos milliók...
Az élet szép, az élet minden! Ha rangod, pénzed, semmid nincsen, A legnagyobb kincs mégis csak tiéd! Ösztön, vágy és képzelet, küld, hogy lásd, hogy megismerd, Azt mi értelemmel tölti meg a létezést! A Föld csak néked őrzi titkát, S ez végtelen nagy gazdagság, Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát! Vár a messzi ismeretlen, A tudás az, mi fölemel. Várnak rád új és új csodák!
Az élet szép, az élet minden! S míg létezhet a földön ember, A lánc mi egybeköt, nem hullhat szét! Lesz út - lélektől lélekig, Lesz, kinek megtanítsd, világod titkait! Az élet szép, az élet minden! Mondhatják, hogy semmid nincsen, A legnagyobb kincs örökké tiéd!
Az óceánok... az őslények... a mamut... a sivatagi oroszlán... és az ember... Mikor is építették a piramisokat?
Négy-ötezer éve. A Nílus mellett, Egyiptom földjén.
És ott állnak még most is! Hirdetik az ember nagyságát... Mert a világ gyönyörű!
Mély barlang, vad dzsungel, Folyó zúg, zord tenger. Magányos őrtorony a parton. Trópusi nap hevében, Jéghegyek közt a télben, Utat tör tehetség és szorgalom! Minden sors új kezdet, Remél és küzd az ember, Keresné, hogy lehetne boldog... Teremtő lázban égve... S egy új kor szebb reménye, Mint lámpás fénye, mindig felragyog!
Az élet szép, az élet minden! Ha rangod, pénzed, semmid nincsen, A legnagyobb kincs mégis csak tiéd! Ösztön, vágy és képzelet, Küld, hogy lásd, hogy megismerd, Azt mi értelemmel tölti meg a létezést! A Föld csak néked őrzi titkát, S ez végtelen nagy gazdagság, Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát! Vár a messzi ismeretlen, A tudás az, mi fölemel. Várnak rád új és új csodák!
Az élet szép, az élet minden! S míg létezhet a földön ember, A lánc mi egybeköt, nem hullhat szét! Lesz út - lélektől lélekig, Lesz kinek megtanítsd, világod titkait! Az élet szép, az élet minden! Mondhatják, hogy semmid nincsen, A legnagyobb kincs örökké tiéd!
A legnagyobb kincs örökké tiéd! A legnagyobb kincs örökké tiéd!
Az élet szép, az élet minden! S míg létezhet a földön ember, A lánc mi egybeköt, nem hullhat szét! Lesz út - lélektől lélekig, Lesz kinek megtanítsd, világod titkait! Az élet szép, az élet minden! Mondhatják, hogy semmid nincsen, A legnagyobb kincs örökké tiéd!
A legnagyobb kincs örökké tiéd! A legnagyobb kincs örökké tiéd!
( -Igen, ez a legszebb, tanár úr, tanítani! )
Örökké tiéd!
[ Légy jó mindhalálig /musical/ : Az élet szép - Vikidál Gyula ]
Szegénységben élsz, de te így szólsz asszonyodhoz: Nézd, nem vagyunk egyedül, Valaki őrködik életünk felett, "minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyunk örömmel". Így van ez. Mert, akik átadták szívüket Istennek, azok már hitből élnek, hajszálfinoman, pókhálószerűen szövődnek Őbeléje. Életük magasra hág, s életjellé lesznek az emberek közt, "mint szegények, de sokakat gazdagítok, mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden". Olyan virágok ők, amelyek a sziklás bércen kelnek ki kövek álmai és csillagok himnuszai között, törékenyen, veszélyektől körülvéve, de ragaszkodva kapaszkodnak a földhöz, a Teremtőhöz, erőt hordozván szétosztják magukat, mígnem az egész vidéket meghódítják.
Lord George Gordon Noel Byron: A szépség lányai közt nincs
A Szépség lányai közt nincs gyönyörűbb ma nekem; hangod úgy elbüvöl, mint szerenád a vizen: dalok komoly varázsa terül az óceánra, ragyogva vár a hullám, a szél megáll az útján:
s fény-láncát húzva elring a hold a mély felett, amely úgy szendereg, mint egy álmodó gyerek: így hajlik önfeledten feléd a szomju szellem, csöndes, nagy odaadásban, mint vágyó tenger a nyárban.
(ford.: Szabó Lőrinc)
Wladislaw Broniewski: Warum
Nincs szavam, édesem, pedig be bőven áradt! Boldog vagyok, de félelem ver bennem újra sátrat.
A szívem mért remeg, s mért akar újra fájni? Könnyeim mért fénylenek, mint hazám orgonafái?
Révületek... Tenger moraja. Nagy, néma éj ez. És a Warum - Schumann dala, s a hangod: "Édes!"...
S kellett-é ez a fájdalom - mert egyikünk se boldog -, ha oly nagy hatalom két kéz, mely összefonódott? -
(Ford.: Jékely Zoltán)
csöndben csak a szívemmel beszélek csöndben csak a fák értik zenémet csöndben csak a kövek közelednek hozzám s én mohával ültetem be a köveket a fákat a szívemet
Alice L. Abrams
,,Csendesen csellengünk az élet hosszú ösvényén Biztonságos boldogsággal Édes dalod mélyen bennem Akkor is szól, ha nem vagy a közelemben''
árnyas erdő mélyén kis patak csörgedez kövecses ágyában árkokat fölfedez csendesen átsuhan könnyed habja táncol ágak közt kacsintgat napfénnyel viháncol benyúló faágak levelet halásznak perdülve leállnak egy cseppnyit tanyáznak csobogó áradat elsodor ágakat hajlongó fák alatt hullámok játszanak mélyülő medrében vad folyóvá dagad tenger kapujáig meg nem áll, csak szalad
Valahányszor az égre nézel, furcsa érzésed támad. Tőled nem idegen az a tér, ott megvetheted lábad. A Csillagok fénye, életed része, követ téged fényed útján, az úttalan, mint gyermeket Anyja, harcost Angyala. A világűr vészes béklyói úgy hívogatnak, mint sellőt tenger árja, mint szerelmest a párja. Bízvást fogadhatod: hajódat, ha keresed, megtalálod!
Idegen szem figyel, mely be nem zárul soha, nem más ő mint te magad, noha nem tudod még, miért vagy itt, hát lásd meg most a célod! Kövesd a jót, lásd a rosszat, s ne felejtsd el a gonoszat! Így járhatod utadat!
Amikor az eget nézem, meglátom az álmom. Nem idegen tőlem a tér, az az én világom.
A Tenger, a Tenger vár! A sirályhad víjjog, Tombol a szél ma, fehér habokat vet a szirtfok. Nyugatra, nyugatra, a nap is oda bólong; Hallod-e szavukat, szürke hajó, mondd? Embereim szava szól, kik előttem járnak; Már jövök, én sem bújok, bár itt óvnak az ágak. Ég veled, otthon, órák s évek hullnak romolva; Vigyen a vizek hátán magány jelvénye, vitorla! Végső Part, hullámaid itt még fájnak a szívnek, Elveszített Sziget, édesen árad rólad az ének, De vár Eressea, Tündehon, ott nem lel soha szem ránk, Ősz sincs, nyár lobog egyre, örökre miénk ez a szent láng!
...nézd, mint vajúdik az égre vöröslőn a Nap, csintalan játékot űz a vén fák ágai közt, s a tegnap még félénk rügyecske az ágon mára kinyitotta színes bársonyszirmait, nézd, nem rejtegeti többé ledér titkait.
...hallgasd, épp most csiklandozza a szellő a fácska leveleit, azok zizegve sikongnak, amott egy rigó fütyüli párjának szerelmes dalát hívogatón, s ki tudja, hova bújnak buja szerelemre, és hívlak én is, gyere, csendben hajtsd fejed mellemre
Égnek a lelkemben gyönyörű szavak És nem tudom papírra vetni őket... Ott bent még szikráznak, tűzzel égnek, S mire lassan napvilágra érnek, Tüzes üszök meg hamu lesz csupán...
Elámulok a nagy színes csodán Ami ott belül, büszke lánggal ég... Ha volna szóm - talán - megértenéd; Így minden lassú, néma lángra gyúl, Ég... ég... szó nélkül oltatlanul...
Jatzkó Béla: Megtanítottál
Visszaadtál magamnak: egy ideje nem éltem és már nem is reméltem, hogy egyszer feltámadhat
az, aki régen voltam, ez a víz, izgő-mozgó, füttyös, fecsegő fickó, akit már elhantoltam.
A sírból kapartál ki, megtanítottál járni, és dünnyögve-becézve - ahhoz, hogy megszólaljak - elkoptatott szavaknak igazi értelmére.
Szabó Imre: Saturita
Állsz elõttem az áradó fényben. Áradó fény, állsz elõttem. Óvnálak, védnélek ezer lélekkel, áldó, féltõ tenyerekkel, csak ragyoghass ég és föld között.
Mert én vagyok az ég, s én vagyok a föld; örökké kitöltesz engem emlékeim s ábrándjaim között.
Hooligans
Voltam már lenn és hagytak egyedül,
Üres falak között,távol mindentől.
Keserű a magány,de tudtam sikerülIde elérni fel,csak mindig hinni kell
Szép estét kívánok ! : ))
Farkas István
Vendég
Katona Bálint
Szerelemsziget
Dorosmai János
Rózsák
Kellemes szép napot kívánok Mindenkinek ! : ))
Kormorán : Ami te vagy nekem
Elhalt nap után, gyöngéd ölelés,
Béres Dezső: Csöndben 
Ligeti Éva 
