Ez nagyon jól hangzik, minden bizodalmam Renier mesterbe helyeztem, mert a Ryeki tűz lebirhatatlan akadályt jelent. Sajnos allergiás vagyok a rossz nyelvtanra.
"Van nekem egy MAGUS-regényem, "Amíg a vas vág" címmel... Ezzel a regénnyel új életet akartam lehelni a gyengélkedő MAGUS-ba, amin hellyel-közzel a pangás és a belterjesség jeleit véltem fölfedezni. Historizáló hajlamaimat fölöttébb bántotta egy csúf aránytalanság: míg Ynev jelenében hihetetlenül föltorlódtak a világrengető események, addig a múltjában hosszú évszázadok kövesedtek teljes mozdulatlanságba. A MAGUS-anyagok mintha azt sugallnák az olvasónak, hogy a kétszáz, hatszáz vagy ezer évvel ezelőtti Ynev hajszálpontosan ugyanolyan volt, mint a "mai". Ez a kép hamis: nincs így, nem is lehet, hiszen ellentmondana minden józan észnek.
A történetet tehát a múltba helyeztem, egy olyan kevéssé ismert korba, amely mindazonáltal szükségképpen bővelkedett drámai eseményekben és viharos fordulatokban: a shadoni belháborúk idejébe. A helyszín Shadon, de nem az a büszke és hatalmas birodalom, amit a MAGUS-szabálykönyvekből ismerünk, hanem egy vetélkedő tartományokra hullott, trónviszályoktól és egyházszakadástól tépázott ország, melynek északi területei (a Gályák tengerével határos ellán vidékek) gorviki uralom alá kerültek. A regény hangulata epikus és heroikus, de emberi léptékben: a szereplők nem szuperlények, hanem élő-eleven alakok, akik éppen attól válnak hősökké, hogy képesek fölülemelkedni nagyon is köznapi gyarlóságaikon. Sokféle szerzet akad közöttük - nemesurak, parasztok, hivatásos harcosok -, ám egyikük sem kalandozó, még véletlenül sem; ezt igen nyomatékosan hangsúlyoznám. A mágia szerepét a minimumra redukáltam, mert nagyon unom már, hogy Yneven még a csapból is varázslat folyik. A cselekmény középpontjában egy ősrégi vérviszály áll két ellán nemesi nemzetség - egy Domvik- és egy Ranagol-hitű család - között; ennek lefolyását végigkísérvén tanúi lehetünk a közben zajló történelemformáló eseményeknek. A cím is erre utal, nem más ugyanis, mint a tradicionális ellán bosszúesküvés első fele: per ferra seratta ra wiera rubarra - amíg a vas vág és a vér vörös...
Kéretik nem megfeledkezni róla, hogy a Gályák tengere északi és déli partján ugyanaz a nép él: nyelvük, származásuk és hagyományaik azonosak, csupán a hitük különbözik. Történetünk időpontjában Észak-Shadont Shadviknak hívják, és Gorvik hatodik tartományát képezi. Saját Ranagol-hitű bíborosi famíliája kormányozza, amelynek testőrgárdáját az ekkoriban abszolúte törvényes Dea Macula lovagrend alkotja. Ami Shadont illeti, ott két vetélkedő dinasztia is jogot formál a királyi címre (a Bel Cormák és a Bel Estessók), a peremterületek (Viharvízi Liga, Felföld stb.) kvázi függetlenek a saját hercegi házaik alatt, az egyház pedig kettészakadt a Főatya ortodox felekezetére és az ún. koldusszékre Nyugatvégen. Ezek az ellentétek nem a klasszikus és csontig rágott fekete-fehér gonosz-jó válaszvonal szerint tagolódnak, vagyis nem arról van szó, hogy a koldusszék papjai álcázott démonimádó boszorkánymesterek, a Bel Estessók meg kráni zsoldban álló árulók, míg ellenlábasaik a jog és az igazság fennkölt bajnokai. Minden pártnak valahol igaza is van, meg nem is (a shadviki ranagolitákat is beleértve), valahogy úgy, mint a valóságban. Ebből fakad aztán a történelmi helyzet drámai tragikuma.
A regényből összesen kilenc fejezet íródott meg, ebből az első három van teljesen letisztázva. Készült hozzá ezenfelül irdatlan mennyiségű háttéranyag - kommentárok szószedetek, történeti összefoglalók, időrendi táblázatok -, ami nélkül igényes high fantasy-művet írni nem lehet; erről a felfogásomról nemrégiben Kárpáthia kapcsán értekeztem itt a neten...
Arra kérlek titeket, olvassátok, ismertessétek és vitassátok ezt a szegény árvaságra jutott regényemet, ugyanúgy, ahogyan a nyomtatásban megjelent műveimmel szoktátok csinálni. Ahogy a szabadidőmből telik, a hátralévő hat fejezetet is rendbe szedem majd, és szép sorban eljuttatom őket hozzátok, az Árnyak könyvébe írt MAGUS-novelláimmal egyetemben...
Raoul Renier"
Figyelem: le lehet tölteni a honlapról, ami eddig kész van!
Gold megengdte, hogy megírjam a Renegátra a véleményemet/elemzésemet...
Ha kész lesz felrakom és várom majd az észervézteleket és lehe, hogy az én szemléletem más lesz mint a Tietek, de nézzétek majd el ezt lánynak...
Írta: Eric Crowe (Vágó Csaba). Ez az első Mágus-regénye, így hát új írót ismerhetünk meg ezen fantasy világ berkein belül.
A borítón a Boros Zoltán- Szikszai Gábor féle festőpáros munkáját láthatjuk a szokásos igényes kivitelezésben, de semmitmondó, Ad&d-s beütéssel. A könyv 1490 Ft, a gerincén sajnos most sem Szleipnir ágaskodik (Inomi Kft). Meglehetősen érdekes, hogy a hátoldalán- jellemzés helyett- egy, a könyvből kivett szövegrészletet találunk, mely a legkisebb mértékben sem vetíti előre, hogy miről is szól majd a regény: egyszerű harcjelenetről van szó. Aki esetleg nem tudta megemészteni ezt a kis leírást, az se bánkódjon, az író elénk tárja még egyszer eme pazar jelenetet, csak most már a könyv első oldalán, a hangulatcsináló bevezetőben. Persze, továbbra sem tudjuk, miről is fog szólni a mű.
Felvonom szemöldököm, az első két sor nagyon tetszik: „Kereskedőnegyed, Shíren kerület, Áradás Hava, a Pyarron szerinti 3697. esztendő…” Kellően titokzatos, elbeszélés jellegű, hatásos. Nemkevésbé a fejezetcím: „A gyilkos”. Megjegyzem, a fejezetcímek végig tetszettek: puritánok, de hangulatosak.
Maga a regénykezdet némileg már belerondít az összképbe, a jó öreg „in medias res”-t használva V. Cs. beáll Mágust író kollégái sorába, és ő is keményen a lovak közé csap. Az égi áldás most egy koponyacsontot átszakító nyílvessző képében érkezik, s persze hozza magával a többit is… Mindezt a legelső sorban. Ez viszont így nagyon ponyva kezdet.
Korábban esett már szó a helyesírásról. Ebben a tekintetben a könyv visz minden pálmát: oldalain temérdek, legfőképp tudatlanságból fakadó hiba található, már-már bűnös mértékben. (Ezeket a hibákat nem a hanyagság szülte- egyértelműen kitűnik, mikor valaki nem ismeri a nyelvtant.) Bennem sajnos nem alakult ki immúnitás ezekkel szemben, így nem élvezhettem maradéktalanul a regényt. Hihetetlenül zavaró, hogy minden mondatban kettővel több vessző van a kelleténél, valamint, hogy az író az összetett szavakról még csak hírből sem hallott. Néhány példa: „a kohók tűzében edzet”; „vízhangoztak” (hehe…); „szőrős ork”; „…mikor a lendülettől hajtva megfordult, hogy szemrevételezhesse művét, egy vért szortyogó, torkát harcos szörnyeteggel nézett szemközt” (érti valaki ezt a mondatot???); „ki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel”, stb.. A többi pár száz nyalánkságot most nem tárom elétek.
Ennyit a korholásból! Most pedig lássuk magát a művet, mert úgy tűnhet, én már a pokolba kívánom. Nos, így indult. Vontatottan, unalmasan, lassú víz módjára, dacára a harcjeleneteknek, a titkoknak. Vagy talán nem a megfelelő helyen és alkalomkor olvastam- fenntartom a lehetőséget, hogy másnak nem unalmas az eleje. A könyv a második felétől viszont meglepő változásokon megy át: elkezd érdekes lenni. Onnantól, mikor újra összeszedik a csapatot, hogy északra repítsék őket, kellemes szerepjátékos hangulat van kialakulóban. Az apró kis élcelődések, a kialakuló csapatszellem bájossá teszi a fejezeteket, még akkor is, ha közben fejek hullanak a porba. És hogy mi lesz a történettel? A gyakorlott olvasókat is meg fogja hökkenteni egyszer-kétszer.
Az első döbbenés akkor jön, mikor elhull az egyik főhős. Persze, várható, hogy nem élheti túl mindenki, de mégsem így, mégsem itt és mégsem ő… Nocsak-nocsak, kezd tetszeni a könyv.
Nem sokkal később jön a második pofon: további szereplők kerülnek Darton ítélőszéke elé. És így tovább, egészen a végéig…
A szemfülesek mondhatják, hogy más regényben is találkozhattunk már ennyi exitálással. Igen, csak nem így. Itt a kalandozók közel kerülnek hozzánk, közelebb, mint mondjuk a Jó széllel toroni partra című műben. Talán azért van ez, mert a Ryeki tűzben kialakul az a fajta csapatszellem, ami máshol nincs meg.
A mű egyik nagy előnye, hogy nem veszi véresen komolyan magát. Bár itt is van „világmegváltás” és egyéb szokásos literátori témák, véleményem szerint az író mégsem egy monumentális művet akart alkotni, hanem egy könnyedebb, legbelül mégis komoly, a bajtársiasságról és a kalandozóéletről szóló könyvet, melyben- a fércművekkel ellentétben- fájó a veszteség…számunkra is.
Meglepő fordulatokból a végén sincs hiány, igazán nemes vége lesz a történetnek, mely után az olvasó kellemes szájízzel teszi le a könyvet.
Bár soha nem fogja magát beverekedni nagyobb társai közé, szükség van az ilyen könyvekre is. Vágó Csaba műve kellemes kis unikum ezekben a szűkös időkben.
Elolvastam a Ryeki tüzet.
Nem írtam meg otthon a véleményt, mert rossz volt a gépem, de valamikor eljuttatom már ide. Most meg nincs szabad órám egy jellemzéshez.
Én is hasonlóan jártam: sokkal érdekesebb könyvek kerülnek a kezembe. Pedig régebben nem fordulhatott elő, hogy másba kezdek, mielőtt egy új MAGUS regényt befejeztem... De nem ez az első, már a Farkasénekkel is keményen küzdöttem:((
Annál is inkább nehéz, mert az ágyam mellett várakozik a Szilmarilok és a Legend of the five rings második része. Előbb az utóbbit fogom olvasni, mert a Szilmarilokkal már végeztem egyszer, az várhat.
Jut eszembe: ezennel bejelentem, hogy az Árnyjáték legyőzött, és soha többet nem kívánok harcolni vele... Ez az a könyv, amibe kb. 5-ször belekezdtem már, de sosem tudtam elolvasni, még úgy sem, hogy az első része, a Farkasének, sikerült.
jah, és nem tudom, írta-e már valaki, de az Átjáró legutolsó számában van egy pár oldalas anyag a tulajdonos váltásról, meg úgy általában a M.A.G.U.S. helyzetéről (interjuh az új tulajjal)
Igen, pont erről van szó, hogy az ilyesmi nagyon kárára van a könyvnek.
Elvben persze úgy van, hogy a végső szó az íróé/fordítóé, ám a gyakorlatban (pénzspórolós kiadóknál) ez sajnos mégsem így szokott lenni.
És ami még szomorúbb, hogy sokszor azért, mert nincs végleges előtti javított verzió, amelyet látni kellene, mert egyszerűen kimaradnak a javítási fázisok (lektorálás, szerkesztés, korrektúra). Erről értekezünk épp. És ezt tartom én igen szomorúnak. A körök futása ma már sajnos sok helyen nem divat. :(
Nono, csak ne jótékonykodjunk!
Ezzel a mentalitással elég rossz irányba haladunk.
Egy írónak a magyar nyelv művészének kellene lennie, akinek a korrektor nem elmaradhatatlan mankó, csupán segítő támasz.
Ha egy literátor nem képes helyesen írni, az szégyellje magát! És most nem csak Eric Crowe felett török pálcát, ő végtére is csak a vesszőkkel és az összetett szavakkal nincs tisztában (...), viszont találkoztam már igen sok negatív példával.
Említettem egyszer a Rúna egyik számát, ahol nem volt korrektor- az eredmény: annyi csúfabbnál csúfabb hiba volt benne, hogy már én égtem helyettük.
A lényeg, hogy nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát!
A könyvnek az 50. oldalán járok, egyelőre nem mondok semmit róla.
Lehet, hogy nem az író hibája, de akkor is élvezhetetlenné teszi a könyvet. Nem tudom, hogy megy ez irodalmi kiadványoknál, de a tudományos munkáknál a szerző látja a végleges verziót, mielőtt kiadnák. És ha belejavít, akkor az egész kört lefutják megint.
