Miattad
Miattad ma nem tudtam mosolyogni,
Nem tudtam hinni, nem tudtam leborulni.
Miattad ma nem tudtam felkelni,
Nem tudtam tisztelni, nem tudtam becsülni.
Miattad ma nem tudtam szeretni,
Nem tudtam ölelni, nem tudtam remélni.
Miattad ma nem tudtam köszönni,
Nem tudtam nevetni, nem tudtam örülni.
Miattad ma nem tudtam lenni,
Nem tudtam inni, nem tudtam enni.
Miattad ma nem tudtam megtenni,
Nem tudtam meghalni, nem tudtam elmenni.
Lásd, a bizalom, olyan kincs, mely nem terem pénztárcákban, lepedőkön és útszéli padkán. Ára van annak súlyos. A jókedv, ha nincs, sem pénz, sem más vágy nem hoz tűzvirágot. Ára annak is súlyos. Leteszem a tollat, lekapcsolom a zenét. Szálljon az emlék csak, Hogy gyógyuljon a dél sugarától megvágott szívem.
Ma láttalak végre tömegek nélkül, Bizonygatnom kellett jószándékaim. Kutyául fájt, mintha becstelenség lenne, minden, de minden szavam. Készültem rád, mint egy diák. Hosszasan, éjszakákon át. Tisztellek és csodállak, de mint embert vagy jó atyát, nem férfit, férjet vagy borkomát. Fene, ebbe a sötét világba, hogy a bizalom semmivé fogy mások ostoba kénye miatt! A tiszta búza közt ocsu, ha akad, mert akad elég, hamis, képzelt szenvedély, mért szenvedjen parány magam: a szem, kiből a sok többivel, jó kenyér leszen? Tartottam magam, de fájt nagyon. Ott hintázott a sírás torkomon. Ittam szavaid, éltem mosolyod. A tanítóm lehetnél, vagy mentorom, nem szeretőm, kedvesem! A világban más is létezik, nemcsak a vak és hiú szerelem! Nem mászom a kabátod alá! Nem szólom ki titkaid! Beszélgetni jöttem, igaz neked idegen vagyok. Értem, megértem, ilyen ez a világ. Neked teherből is, kincsből is több jutott. Pénzem bár nincsen, én mégis gazdag vagyok. Gazdagságom mosolypalota, gyermekkacaj, kevesebb ott a bántás, több a lélek-dal. Én gyermekszemsugárból fontam a sorsom egészbe. Nem mártottam, sem vérbe, sem epébe. Maradok neked egy jó szó, egy tiszteletjel a szembogár felett. Ennyi és nem több, költőm! Ha engem te könnyen is, én: nem felejtelek.
Szerelmem háza csak egy kocsma, valahol két város között a pusztán. Ajtaja sincs, ablaka sincs, széljárta hely. Az út ami oda vezet ott ér véget. Talpatlan cipöd nyomát csókolom.
Shadowman? Árnylovag? Caligula? Jó és szép? Rossz és Csúf? Aberág? Rám, be ne rágj! Minő névgyűjtemény! Nem én támadtalak meg, Hanem a való világ. Hány név-ben bújkálsz össze-vissza? Árnyad holnap vén Duna issza. Ám a zene szép volt, mit küldtél. Innen is eltűnök hát, mert megint felleltél.
Hát te szépszerelmem, mire vágysz? A pofádba vágom, csak kérd, csak tudd! Csendet akarsz? Valóban csendre vágysz? Nem hiszem, nem fogadom el, hazudsz! Üvöltésre elöbb és aztán a csendre? Csak mondd, csak nyüszögd a fülembe! Megkapod, visszavonhatatlanul - jó?
Találkozz a párduccal, a Gerbeaud-ba egy délután! Több kibaszott kérdöjeled nem lesz, garantálom. Nem ugrik rád, ó nem - csak dorombol, csak vár. El is enged talán, gyenge vad, vagy csak megöl.
Veled szeretnék moziba menni, Két keréken gurulni egy dombról, Tengerpart homokján ostobán heverni, Csapra verni finom boroshordót.
Veled szeretnék futni a busz után, Elázni a villamosmegállóban, Beülni a Pesten a Gerbeaud-ba délután, Pelyheket kóstolni a szállongó hóban.
Veled szeretnék sétálni a világ hegyén, Inni egy pohár sört a városban, Kirándulni piciny falvak peremén, Találkozni egy feketepárduccal.
Veled szeretnék kis bringóban ülni a szigeten, Megbújva kicsinység árnyas rejteken, Veled szeretnék élni minden nap, csak veled, S csodálkozni csendben, míly nagy a végtelen!
Szent Iván éjszakáján csak mi vagyunk! Mi, akik az ingoványon járunk és várunk. A barna vizet ismerjük, mert otthonunk. Ott ülünk, hajunkba takarózva, szürkén. A lidércet várjuk felúszni a lápon végre. Arra az igaz szóra várunk, a buborékra! Lángolj fel lidérc, belélegzünk, fellángolunk.
Diák álom-iskolavég. Szabadulásom hamarja szép. Lucskos nyárban, forró sárban Fénylényektől terhes nyár van. Pereg a szem is már, Báboz a határban, Szürke utaktól kígyózó tájban. Pille furkász, nyelve ragad, Feje felett felhő dagad. Dunnapöhölyből hull az ég le, Mérgét szórja, földre-égre. Csattog, villóz mennye, pokla, Tűzpalotát ver gyepre, gyomra. Lángveresében reszket a lány Mélye is izzik, vágyra jár. Hol van a Május, a kócos? Serdül a magja utódhoz. Tedd tova száll ide száll oda álmod, Szent Iván éjjele égeti a várost!
Kata, hozz nekem egy szörpöt, Kata vegyél nekem cigit! Kata, éhes vagyok. Kata nem adsz puszit? Kata, nem vettél lekvárt? Kata, beszélek hozzád. Halkítsd le a magnót! Kihűtöd a szobát! Anyád megint idetelefonált. Megint rohansz dolgozni. A nadrágomat meg kéne foltozni. Adj, egy hamutálat! Hazahozod a gyereket utána? Mi van vacsorára? Nem is szeretsz már. Nem tudsz vigyázni? Ezt meg minek kirázni? Mi ez az agyatlanság? Hol a távirányító? Mi van, itt járt a zoknifaló? Kata, Kata, Kata?!!
„Nem menekülhet a fény melegéhez, az éj hüvöséhez, hasztalan éri a víz, habba se gyógyul a seb.”
(Hölderlin: Menón panasza Diotimáért)
Zendül lent a világ, a nagy éjszaka kincseit osztja, s fölvillantja az ér eltemetett aranyát. Mert feltámad a Fény, de hiába, ha hírnöke fázik, elfeledett romokon gyászdalt zeng egyedül: még Tróját siratom, meg a knosszoszi lányok erényét, kívülem éled a tűz, és nem tőlem enyész. Tűnt ligetek panaszát csillantom ugyan szemeidben, és Aton égi hevét, mégse velem lovagolsz ott, hol a vers igazabb, s a tavasz lassúbb vonulású, jácintos szigetünk délszaki tengereké…
