Nincs annál nevetségesebb, amikor valaki zavaros és ellentmondásos eszmefuttatásait önmaga saját fixa ideáinak meghivatkozásával akarja bizonyítani.
És nincs annál szánalmasabb, amikor egy végtelenségig elfogult és elvakult figura a tárgyilagosság köntösében tetszeleg önmaga előtt. Ha ezt a fürdőkádban tenné otthon, szót se érdemelne. Akkor tán még szánalmas sem lenne, hiszen nem tudnánk róla.
Vásárhelyi Mária megszólalt a 168 Órában
Mint „véleményformáló értelmiségi”.
Elolvastam… hát… mit mondjak?…
Nem tegnap születtem, ez bizonyos, megettem már a kenyerem javát, de lám, még nekem is van min meglepődnöm. Meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy egész idáig lehet zülleni. Immár nemcsak intellektuálisan, hanem morálisan is. Tudniillik amikor a „véleményformáló értelmiségi” hazudik, belehazudik a sajátjai (kebelbéliei) szemébe, nos, szerintem annál már nincsen lejjebb.
Azt állítja ez az értelmiséginek nevezett akárki, hogy „A jobboldalnak régóta eszköze a hazugságbeszéd, amit a szocialisták eddig – mondhatnám – cinikusan tűrtek”.
Na most. Odáig még csak tévedés, hogy a politikusok hazudnak. Vásárhelyi nem ért hozzá, nyilván nem mondhat egyebet, mint Bunkó Béla bácsi Lököttdinnyefalván: Abolidikkusóg hazúdnak. Hazúdnak!
Nem hazudnak, értelmiségikém, éppen a politikusok nem hazudnak, s éppen azért, mert politikusok.
Vagyis a „hazugságbeszéd” kifejezés a 168 Órában még „csupán” egy egyszerűcske agyvelőcske szokvány gyöngeménye. (De azért megjegyzem, a „hazugságbeszédnél” hülyébb szót ritkán olvashatunk még a 168 Órában is, minimum egy Vásárhelyi kell az ilyesmihez. A „gyűlöletbeszédet” még értem, mert a gyűlöletnek nem lényegi eleme a beszéd, csupán egy kifejeződési formája, míg a hazugság alapvetően beszéd; fölfoghatatlan, miért kell a beszédet a beszéddel nyomatékosítani, de mindegy, nem is ez az érdekes.)
Föltételesen („munkafogalomként”) fogadjuk el a hazugság szót, tekintve, hogy ez az értelmiséginek nevezett locsogó hölgyike nem ismer rá szinonim, illetve alternatív fogalmakat. Fogadjuk el, hogy értse ő is, miről beszélünk, fogadjuk el, hogy a politikusok hazzúdnak. Rendben van.
Na de akkor mi tesz vajon az értelmiségi „megszólaló” a „balliberális” hetilapban? Ugyanis a politikusnak az ún. „hazugság” az anyanyelve, értsd: a politikusi szakmában az ún. „hazugság” nem etikai, hanem szemantikai kategória. Ez részint konszenzuálisan, részint szükségképpen van így. Nem is lehet másként.
Aki azt igényli, hogy a politikus „ne hazudjon”, az nem moralista, hanem buta ember. Akár azt is forszírozhatná, hogy a hentes köténye ne legyen véres, a gépszerelő keze ne legyen olajos, a pöceszippantó kocsija pedig legyen gyöngyvirágillatú. Aki szerint Orbán hazudik, amikor azt mondja, hogy ő sohase hazudott, az nem ért az egészből semmit. Orbán ti. – bármily furcsán hangozzék is ez a szimplácska entellektüel fülecskéknek – nem hazudik, hanem politikusi nyelven beszél: jelzi a választóinak, hogy ő különb, mint az ellenlábasai, ő legalább a híveinek nem hazudik, ő mindig kimondja a Nagy Igazságot, csak épp nem mindenki érti. Illetve mindenki érti (például azt, hogy mit jelent a „ha nem is az a jó szó, hogy genetikailag baloldali” kifejezés), mindenki érti. Csak az nem érti, aki nem akarja érteni. És aki nem akarja érteni, az persze nem szavaz a parlamentben Sólyom ellen. Ami pedig szintúgy politikusi (és nem moralista) magatartás.
Egyébként a politikusi nyelvet nevezi Avar János hétről hétre „dupla fenekű beszédnek” (Vásárhelyi – még hülyébben – „hazugságbeszédnek”). Amivel Avar egyébként kimondja: a politikus nem hazudik; hanem igazat is mond (ez a beszéd egyik feneke), és persze „hazudik” is, ami a beszéd duplikátuma.
Manapság, mint tudjuk, az egész „ballib” elit Boross Péter előtt hasal (Avar Jánossal az élen). Persze nem Göncz Árpád egykori legyaláztatása, hanem a legutóbbi parlamenti beszéde miatt. Pedig az sem volt egyéb, mint egy végtelenül unalmas politikusi („dupla fenekű”, „hazug”) beszéd. Boross kijelentette: nem szavaz Gyurcsánynak bizalmat (ez volt a szövegének egyik „feneke”), miközben nem mondta meg, hogy mit, kit kívánna a miniszterelnöki székbe (Orbánt?, Bod Péter Ákost?, Bokrost? Vagy valami más szakértőt?), hanem hosszan süketelt nemzeti gyásznapról, történelmi mélytudatról és más egyéb, nem a reformprogram bizalmi vitájához illő dolgokról. Ez volt a duplája az ő immár balliberálisan csodált, „bölcs, államférfiúi” fenekének.
Vagyis a politikus eo ipso nem hazudik.
Míg az értelmiségi eo ipso nem hazudhat. Ha pedig így van, ha az értelmiséginek attribútuma az igazmondás, az igazság föltárása, megfogalmazása, akkor minek nevezzük Vásárhelyi Máriát, aki ugyebár azt állítja (szerintem Mester Ákos külön szégyenére), hogy csak „a jobboldalnak eszköze a hazugságbeszéd”, míg a baloldalnak nem, illetve a baloldalon csak a szocialisták „tűrik cinikusan” a hazugságot, a szabaddemokraták nem.
Hazugság a négyzeten.
Kérdezem: miféle értelmiségi az ilyen? Egyáltalán: értelmiségi az ilyen? Vagy csak egy harmadosztályú politikai fullajtár?
Vásárhelyi Mária azt hörögte a 168 Órában (mint „független véleményformáló értelmiségi” ugyebár), hogy „olyan ’független’ véleményformáló politikai elemzők kérdőjelezik meg a miniszterelnök hitelességét, akik szinte kivétel nélkül valamelyik politikai oldal fizetett tanácsadói”.
Világos. Vásárhelyi nyilván nem tanácsadója az SZDSZ-nek, s nyilván nincsen megfizetve (eléggé). Jó. Elhiszem. Na de akkor viszont miért hazudik? Miért állítja, hogy csak a jobboldalon „hazudnak”, illetve csak a szocialisták „cinikusak”? Miért mondja, miért terjeszti ezt, ha nem pénzért? Zsigerből? Mélyről, velőből fakadóan hazudik, mint értelmiségi? Vagy hogyan van ez?
Vásárhelyi Mária így jellemzi, hej, de nagyon szellemesen, és de milyen nagyon eredetien a mai viszonyokat: „szürreális dráma, tragikomédia”, ami „hetek óta tart”.
Lehet. Az viszont egészen biztos, hogy Vásárhelyi nyilatkozata nem tragikomédia.
Inkább lesújtónak nevezném. Egy kicsike ember nagy, büdös hazugságának.
„Hivatkozhat morálra az a köztársasági elnök, akinek a megválasztása erkölcsileg aggályos?” – kérdi Vásárhelyi Mária a 168 Órában.
Vagyis az SZDSZ nem „hazudott” (fogadjuk el a kifejezést, hogy Vásárhelyi is értse a beszédünket), az SZDSZ nem „hazudott”, sőt még csak nem is művelt „erkölcsileg aggályos” dolgot. Igaz, miként a par excellence vakondokok, elbújtak, elmenekültek (a föld alá?, a fúrólyukba?), amikor szavazni kellett volna, így lehetővé tették, hogy hatalommá „aggályosuljon” egy senkiházi, akin már annak előtte is a fél ország röhögött. Igen, Sólyom Lászlót egyszerűen kiröhögte a magyar állampolgárok, a civil lakosság egy része (amidőn az elnök úr villogó-kék lámpával, szirénázva száguldozott a sürgős alkotmánysértések helyszíneire), míg a lakosság másik része (köztük én is) levonta a konzekvenciát magában: na, ennek a pöcsnek is nagyon kell a nínós tutuka, attól érzi igen fontos embernek magát. És ez az ócska, pitiáner muksó lett az ország első méltósága a FIDESZDSZ-vakondok segedelmével.
Pedig mindenki tudta (aki legalább a Hócipőt olvasta annak idején), hogy Sólyom egy korrupt disznó. Antidemokrata. Visszaél a hatalmával. Olyan társadalmi előnyöket talpal ki magának, amelyek nem járnak neki, Demszky, a terepjárójával, elbújhat mellette. Ezt mindenki tudta. Az SZDSZ is tudta. Továbbá: az SZDSZ azt is tudta, hogy Orcán Viktornak nem nagyon szokása olyan embert emelni (választatni) maga fölé, aki nem az ő (ha nem is a z a legjobb szó, hogy genetikai) érdekeit szolgálja.
És mindezt Vásárhelyi Mária is tudja.
Aki pedig most kizárólag arra emlékszik a 168 Órában, hogy Sólyomnak csak a megválasztása volt „erkölcsileg aggályos”. Amit viszont Fekete Jánossal (nota bene Március 15-ével, a Kossuth-díjjal) művelt az elnök úr, az nem aggályos Vásárhelyinek a 168 Órában. Amit ilyenformán az ország presztízsével művelt az elnök úr, az sem aggályos Vásárhelyinek a 168 Órában. Amit a válság ürügyén művelt az elnök úr, az sem aggályos Vásárhelyinek a 168 Órában. Pedig még szegény Konrád György is butának nevezte a köztársasági elnököt, merthogy Sólyom (én fogalmazok így:) indirekt módon a zsidóság ellen uszított, méghozzá államelnöki stallumával visszaélve. Vásárhelyinek ez nem aggályos. Sólyom hatalomra kerülésének mocskát megpróbálja rásumákolni a Fideszre. Vagyis Vásárhelyi sunyít a 168 Órában. Nem mondja ki a Fidesz nevét (hiszen tudja ő, nagyon jól tudja, hogy miről van szó), hanem csak azt írja: „a megválasztás erkölcsileg aggályos” volt.
Ércsük. Nem az SZDSZ döntése aggályos, hanem a „megválasztás”! Az a hibás (aggályos), a megválasztás, vö. „az a hülye akác; ki kéne rúgni!”.
Vásárhelyi Máriát pedig meg kéne kérni, újra és újra: nyilatkozzék még nekünk sokat, nagyon sokat, független, fedhetetlen, tiszta erkölcsű értelmiségiként.
Török Bódog: „Különben nem ülhettem volna huszonhárom év alatt háromszázháromszor a női válogatott kispadján, nem tarthattam volna harminchárom előadást három országban, Jugoszláviában, Svájcban és Lengyelországban, és nem kerekedhettem volna többször is három nagy riválisom – Igor Turcsin, Peter Kretzschmar és Vinko Kandija – fölé. A sportág ezen óriásait, az edzői szakma és hivatás halhatatlanjait talán senkinek sem kell külön bemutatni.”
Nyilván nem tudatos a sorrend, de nem is ábécé szerinti.
Vagyis Török Bódog (akár akarva, akár akaratlanul) értékrendet állított föl a felsorolással. Turcsin az első. Méghozzá magasan.
Az agyondoppingolt Kretzschmar-csapat nyert VB-t, olimpiát, kétségtelen, Kandija kétszer nyert a Radnicskival BEK-et, míg Turcsin tizenháromszor, illetve a szovjet válogatottal is mindent megnyert, amit csak lehetett.
Jellemzésül két adalék Turcsinnal kapcsolatban. Egyszer azt nyilatkozta (még a Népsportnak), hogy „Csík János nem kézilabdázni, hanem verekedni tanítja a játékosait”. Ezen én akkor nagyon fölháborodtam, viszont később erőt vettem magamon, és ilyen szemmel kezdtem el nézni a két csapat (a Vasas, illetve a Szpartak) közötti különbséget. Turcsinnak igaza volt. Persze Sterbinszky technikás játékos, Nagy Mariann jó lövő volt, de például Balogh és Csíkné szinte csak azért mentek a pályára, hogy „gyilkoljanak”. Samusról már nem is beszélve. Turcsin játékosai erősek voltak, mindannyian gyorsak (Makarec kivételével), és elképesztően tudtak kézilabdázni.
A másik egy közvetlen személyes élmény. Turcsin a budapesti VB-n (szokása szerint) az infarktus határán üvöltözött a játékosokkal. Még a nejével is, így mindenkiben az benyomás keletkezett, hogy ez az ember, ha nem a nyilvánosság előtt van a feleségével, hanem mondjuk otthon, vagy az edzésen, letépi a nő fejét, vagy „jobb” esetben „csak” fölpofozza. Na most vége lett a meccsnek, már a következőt játszották, amikor a szovjet csapat jött elő az öltözőből, szépen szállingóztak vissza a csarnokba a játékosok, közöttük Turcsina, s mögötte, alázatos tekintettel, mint egy kis pulikutya lépdelt a férje, cipelte az asszony sportszatyrát. Kartávolságnyira voltak tőlem. Mindent (minden gesztust, minden mozdulatot) tökéletesen láttam: megható volt az a férfiúi alázat, ahogyan az edző „civilben” a nejével viselkedett.
Ez is a Turcsin-képhez tartozik.
Bizalmi szavazást kértem magam ellen. Megerősítettem magam tisztségemben, így továbbra is én maradok én. Aki tüntet ellenem, arra sörágyúval és whiskygránáttal lövetek. Megyek is tüntetni. Az első sorba. Bűnhődni akarok!
Látod, dolgozott az érdektelen. Keresgélt. Idézett. Levont. Következtetést. Írt. Meg vagyok hatva. Kicsike híján. Egyelőre röhögnöm kell, és az rontja meghatottságom látszatát. Pedig igazán. Belül. Egészen mélyen. Lelkemben.
Öcsécske, nekem nem a sportág történetéről van fogalmam. Te, ha jól emlékszem, valamit az alattomosságról gagyorásztál kézilabda ürügyén, meg hogy mekkora a különbség ebben -is- a nők és a férfiak között. Ha valaki játszotta ezt a játékot, az nem beszél róla ekkora ostobaságokat mint te, még akkor sem, ha egyébként fel tudja sorolni az összes edzőt. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy azért mégis jól emlékeztem a névre, súgó nélkül is. Az ember meg tényleg idegbeteg volt, ráadásul -egyébként nagyszerű játékos- felesége nagyon rosszul játszott, lecserélte, ami nem volt szokása. Táláld ki, melyik meccsen!
Az a te -egyik- bajod, hogy minden csőbe be lehet húzni. Ezeken a fórumokon már több csövet jártál meg, mint egy sokat használt csőgörény. Nem is tudom, miért pont ez a szó jutott az eszembe rólad. Talán a hollow kifejezés és viselkedésed miatt. Meg mert szar alak vagy. Tudom, kicsit nehéz feladatot adtam most neked, de majd megérted egyszer. Addig is további kellemes őrjöngést kívánok!
P.S.: Egy pillanatra elfedkeztem szovjet elvtársaink iránt érzett olthatatlan szenvedélyedről, legközelebb a dán kézilabdáról írok neked, remélem majd arról is találsz ideillő idézetet.
Barbo jól látja, őrült bűvészként adja Ön elő ezen a fórumon napról-napra hervatagabb mutatványait. Igazán kár, már a szado-mazo igény kielégítésére is egyre kevésbé alkalmas produkciója. Nem szólnék, ha csak a kézilabdáról nem lenne a legcsekélyebb fogalma sem, amit oly szépen igazolt okfejtésében, az még nem lenne baj. Meglehetősen kevesen vagyunk akik kézilabdáztak,akiknek tényleg van fogalmuk erről a sportról.
Jó a memóriád. Én még gimnazistaként néztem őket élőben. Nagy élmény volt. Mégis csak Gódornéra és Sterbinszkyre emlékszem. Meg az idegbeteg szovjet edzőre, akinek a felesége is játszott a csapatában. Nevére már nem.
Meg arra, hogy milyen fárasztó volt a kisebb pályát is befutni.
Azt viszont végképp nem értem, a kispályás kappan mitől lett ideges. Nem vették be a csapatba? Már Vásárhelyit sem cseszteti, maradt Babarczynál. Akit Esterházyval vett egy kalap alá. Szörnyű sértés, mondhatom.
Lehet hogy Turcsi és Turcsina? Bár így leírva inkább rajzfilmfiguráknak hatnak, úgyhogy vaszeg tévedek.
Előzmény:Alpári Gnác (13194)[origo] Sport: „Tíz éve, hogy a világ talán legismertebb és elismertebb kézilabdaedzője, Igor Turcsin meghalt. A legendás 13-szoros BEK-győztes Szpartak Kijev mesterét a halál a kispadon érte: a Szpartak 1993 novemberében, Bukarestben lejátszott EHF-kupamérkőzése közben kapott szívrohamot. Halálát nemcsak az ukrán, de a világ női kézilabdasportja is megérezte. Minden idők egyik legjobb kézilabda-szakemberének emlékére rendezett hagyományos kijevi viadalon a hazai együttes sikerrel adózott a mester emlékének.”
Török Bódog, „a sportágban csak Bogyi bácsiként ismert és szólított szakember”: „Különben nem ülhettem volna huszonhárom év alatt háromszázháromszor a női válogatott kispadján, nem tarthattam volna harminchárom előadást három országban, Jugoszláviában, Svájcban és Lengyelországban, és nem kerekedhettem volna többször is három nagy riválisom – Igor Turcsin, Peter Kretzschmar és Vinko Kandija – fölé. A sportág ezen óriásait, az edzői szakma és hivatás halhatatlanjait talán senkinek sem kell külön bemutatni.”
Nem hát. Csak a liberálkézilabdásoknak. Akiknek „van fogalmuk erről a sportról”.
Nekik erről „van fogalmuk”. És akkor képzeljük el a többit!
Jó a memóriád. Én még gimnazistaként néztem őket élőben. Nagy élmény volt. Mégis csak Gódornéra és Sterbinszkyre emlékszem. Meg az idegbeteg szovjet edzőre, akinek a felesége is játszott a csapatában. Nevére már nem.
Meg arra, hogy milyen fárasztó volt a kisebb pályát is befutni.
Azt viszont végképp nem értem, a kispályás kappan mitől lett ideges. Nem vették be a csapatba? Már Vásárhelyit sem cseszteti, maradt Babarczynál. Akit Esterházyval vett egy kalap alá. Szörnyű sértés, mondhatom.
Lehet hogy Turcsi és Turcsina? Bár így leírva inkább rajzfilmfiguráknak hatnak, úgyhogy vaszeg tévedek.
Onnan tudom, hogy akkoriban még nem volt szex-vizsgálat, így játszhattam a csapatban valóban.
Bár, hogy buziként minek mentem volna egy rakat nő közé, erre a kérdésre még nem dolgoztam ki a választ:)
Valójában onnan emlékszem rá, hogy amikor 83-ban Bp-en volt a VB és hölgyeink másodikak lettek, akkor elég sokszor elmondták, hogy volt egy bp-i nagypályás VB, amit megnyertek. (Persze nem ugyanazok a játékosok, ezt csak az esetleges kekeckedők miatt teszem hozzá, bár olyanok itt nincsenek)
Az évszámot pedig csak körülbelülre tudtam, úgyhogy bevallom, azt a netről gugliztam:)
Tényleg, honnan tudsz te ilyeneket? Mert ugye felmerül a gyanú, hogy te játszottál 1949-ben a női válogatottban. Világos, logikus és megalapozott gondolatmenet. És közben feltehetőleg férfi vagy. Meg itten cinikusan sziázol. Nem akarnék gyanúsítgatni, de hát azért...
De most tényleg. Komolyan. Honnan? Ha nem indiszkréció. Asszem ebben az országban ezt rajtad kívül még vagy tizenketten is tudhatják. Jó esetben.
Édesapám férfi. Tán ezért nem mesélt erről. Ő azt mondta, 1957-ben szűnt meg a nagypályás kézilabdabajnokság. Biztos a homoszexualitás iránti tolerancia teljes hiánya miatt. Pöttyös az inged, kézilabda-e vagy? Sziasztok!
Nem, ez csak bizonyos szavak esetén jár. Nálam a szia köszöntés és a kézilabda szó összekapcsolása jelentette a buziságot. Nem jutott eszembe, hogy ez ennyire problémás lehet, van új a nap alatt. A malter-értelmiség tankönyveiben ez szerepelhetett, Marx mellett.
Azért csak vigyázz, még a másodnick minősítést kapod te is. Egy kőműves mindent tudhat. Csak együtt élni másokkal, na azt nem.
Hát elég érdekes lehetett, furcsának tűnik. Kevés gól ekkora kapuba? Megnézném, bár erre kevés esély. Persze hogy fárasztó volt, akkora pályán futkározva ennyi ideig,a mai kézisek felénél már összeesnének.
De minek foglalkozni egy vén kappannal?
Hát ez a lényeg, hogy minek? Csak néha kell, mert olyan szemét módon szólit meg embereket néha, úgy csinálva mintha senkihez sem szólna, hogy muszáj reagálni.
