Köszi. :-) Igen, követem az Oldfield-topikot, látom hogy valaki ráakadt erre az itteni pár soromra. Aranyos amúgy, ahogy időközönként szemlézitek a RtO eladási adatait, kvázi ezerrel szurkoltok neki. :-)
Igen, a mi fülünk, zenei ízlésünk eléggé egyívású. :-)
Ami a Return to Ommadawnt illeti, én is írom ugye, hogy nincsenek rajta új dolgok (hangzások, ötletek, harmóniák, riffek), de akkor ezt tényleg eltérően érezzük, nekem ugyanis az újdonságok hiánya ellenére is nagyon bejön a cucc. Nagyon össze van rakva. Szerintem olyan negyvenszer biztosan le is pörgettem már: persze, lehet mondani hogy „jóra hallgattam”, viszont ha valami nem annyira tetszik, azt maximum 15-20 (és minimum 3-4: mindennek megadom az esélyt) lejátszás után félreteszem, mint ahogy pl. pont az új PoS esetében is tettem.
Engem amúgy nem zavar, de tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy Magicfinger Mike ujjai már nem olyan fürgék… A védjegyévé vált, összetéveszthetetlen riffjei az övék, és ez a lényeg. :-) Abban viszont tök igazad lehet, hogy a PA-s pontszámban nagyon benne van pusztán annak az öröme is, hogy végre ismét dobott egy nagyot.
Rob Reed szólóalbumait nem ismerem, de mondjuk eleve nem szoktam tribute-dolgokat hallgatni. (Na jó, a The Samurai of Prog az kivétel, ám ők – remélem, véglegesen – beálltak abba az irányba, hogy alig-alig ismert régi progokat dolgoznak fel). De most hogy említed Reedet, lehet hogy rá fogok moccanni valamikor, ha jól látom, ezidáig három albumot adott ki… Jut eszembe amúgy, új Magenta-album közelg, ami jó hír, lévén a legutóbbi, a 27-es klub kimondottan fasza lett.
És egyébként részemről elkezdtem a felkészülést Loreleyre. A Gongtól idáig csak a Radio Gnome Invisible-trilógiát ismertem, hát most tolom tovább a dolgot egyelőre a ’70-es évek legvégéig, aztán majd meglátom, leszek-e elég bátor továbbmenni az időben :-), elsősorban persze a Daevid Allen-féle Gongra koncentrálva.
Mondhatni, a szívemből szóltál a PoS kapcsán (valamennyi számból tetszenek egyes részek, de az egészet nem bírtam igazán megszeretni) - de ez nem meglepő, többnyire egyet szoktam érteni részletesebb elemzéseiddel.
Kivétel tán a legutóbbi M. Oldfield-anyag, amit én messze nem érzek olyan erősnek, de persze örülök annak, hogy végre valami azért visszatért a rég szeretett zenéjéből. Úgy érzem, a túlértékelés tán annak az örömnek köszönhető, hogy végre-valahára ismét valami értékelhetőt alkotott M.O. - miközben azért sok invenciót nem tartalmaz az új anyag, és bizony engem zavar, hogy helyenként észrevehetően már nem annyira gördülékenyek/fürgék az ujjak a hangszereken. A progarchives-féle legmagasabb pontszám meg teljesen abszurd.
Bevallom: a Rob Reed-féle klón-anyagokat lehet, hogy többször fogom hallgatni...
Nem igazán tudok lelkesedni az új PoS-ért (In the Passing Light of Day). A dalok a (régebbi PoS-től megszokott, szokásosan komplexebb) szerkezetüket és a melódiákat tekintve nem lennének amúgy rosszak, de nekem már túl kemény a megszólalás, és túl borongós, dark az album. Nincsenek, vagyis inkább alig vannak zenei ötletek, finomságok, a kemény, sokhelyütt széttorzított gitár viszi a prímet, ötlettelenül, lelketlenül. Vagy ezt, a zúzást halljuk, vagy szintis-zongorás borongósságot, vagy esetleg a tipikus, egyébként persze jóféle Gildenlöw-pengetéseket, nemigen van más.
Az utolsó, lemezcímadó dal, még ha hangulatában nem is különbözik a többitől, a leginkább tetszetős, bár nekem már idegesítően túlhúzza, túljátssza az amúgy igen melodikus refrént – itt a kevesebb, a rövidebb egyszerűen több lett volna.
Igen, a NotP-on most tényleg soknak tűnik a tőtelék, bár szerintem már tavaly is elég sok volt. Gondolkozom, hogy az első napot ki is hagyom, semmi nem érdekel onnan túlzottan, igazából a CBP sem, Porti bandája sem. A másik két napból pedig addigra felhozom kicsit magam (David Cross, Comedy of Errors, Seven Impale). Merthogy az ARW, Ray Wilson (Calling 20!), a Kansas (Leftoverture 40!) és a Gong két nap alatt azért nekem igen erős szirénhangok.
A verunoi progfest jól hangzik, bár engem onnan csak a TangeKanic, a Glass Hammer és a Comedy of Errors érdekelne. Ami most már elég aktuálisnak tűnik, az a Drezda-közeli reichenbachi háromnapos Artrock-feszt szűk egy hónap múlva, de onnan is ami mozgatna, az csupán a PoS, a Sylvan, a Lazuli és az Omega, szóval nem tudom…
És bár kissé ellentmond az előbbi kijelentésemnek az energiám végességét illetve a három napos fesztiválokat illetően, az idén én sokkal inkább gondolkodom a verunoi Progfestben. Ott azért jóval kevesebb fellépő lesz a három nap alatt.
Semmi olyan, amit ne írhatnék le. Az első nap egyáltalán nem érdekel. AZ ARW-t még ebben a hónapban megnézzük, ha igaz. Egyedül a Kansas hoz lázba, és őket meg is nézem majd, de ennél jönnek közelebb is. Nagyon sok az idén a filler fellépő, és az én energiám sem elég már 3 napos intenzív befogadásra. David Crosst sajnálom egyedül.
Sejtettem, hogy a hívószavak (NotP, CBP, ARW) hamar ugrasztani fognak téged valami reakcióval :-) , de mondjuk pont nem ilyesmit vártam... Kár. Más koncert(ek) okán nem leszel ott, vagy teljesen más dolog, amit persze nem várok, hogy részletezd?
Nem gondoltam volna, hogy az amúgy erős hatvanas Mike Oldfield valaha még feltámad. Eszembe sem jutott ez az opció az elmúlt sok év sorlemezei ismeretében. Sem a legutóbbi, béna Man on the Rocks, sem az azt megelőző unalmas és mérhetetlenül lapos albumok sora nem ezt jelezte. A legutóbbi értelmes – igaz, 100%-ig újrahasznosított, ami nagyon nem mindegy - anyaga a Tubular Bells 2003 volt, amúgy pedig az 1999-es, szerintem kurvajó Guitars. Aminek már 18 éve…
A Return to Ommadawn az egyik legjobb Oldfield-album lett. Ha valamihez, akkor persze leginkább az Ommadawnhoz hasonlít (azaz inkább emlékeztet rá), ám annál gitár-orientáltabb, eleve gitárokban sokszínűbb, és ennyire sok akusztikus gitár még nem volt Oldfield-lemezen. Igazából nincsenek rajta újszerű hangzások, soha nem hallott ötletek, meglepő harmóniák; minden hang, minden riff ismerős a korábbi, főleg persze a klasszikus korszakbeli dolgairól, de ez egyáltalán nem baj. Letisztult, azt hiszem ez a legjobb szó rá, érett és kristálytiszta. Ha amennyire csak tudok, megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy mennyire régóta ismerem és szeretem az Ommadawnt, azaz új füllel és kritikusan újrahallgatni azt, akkor nem tudnám egyértelműen meghatározni, hogy az, vagy a Return tetszik-e jobban. Ami már önmagában eléggé jól hangzik. Mármint ugye a magam számára, és persze a jó Mike számára, akinek innen üzenem hogy hajrá, így tovább. :-)
Nagyon rég, száz éve kukkantottam már bele a progarchives Oldfield-oldalára, és meglepődtem kissé, hogy mennyire eltér az egyes albumokat illető ítéletem az általánostól, ami pedig nemigen szokott jellemző lenni (mármint ahol ennek egyáltalán értelme van: egy minimális szavazat-tömeg felett, azaz a kurrensebb előadóknál).
Például nem az Ommát, hanem az Incantationst (bizony) tartom a legjobb albumának. A Tubular Bells szerintem amolyan tipikusan korai, debütáló prog, kiforratlan, tele kihagyott ziccerekkel (!); amiket viszont az érett, ráadásul újabb zenei ötletekben tobzódó TB II már nem hagy ki, és így bőven benne van a szubjektív Top 5-ben. A Hergest Ridge túl egysíkú, egyszerűen unalmas. A két „testvér”, a Platinum és a QE2 szerintem bitangjó cuccok, érdekesek és izgalmasak, messze jobbak, mint az általános ítélet róluk.
A pop-rock albumok hosszú sora nagyjából a helyükön vannak (nem túl jók, és persze szinte csak az instrumentális dalok mentik őket: Taurusok, Crises, The Lake, The Wind Chimes, Music from the Balcony), mint ahogy a szerintem zseniális (!) Amarok is a helyén van. A The Songs of Distant Earth szerintem eléggé túlértékelt, nem igazán lóg ki a rákövetkező lapos, sekélyes, invenciótlan, jórészt new age-jellegű albumai (Voyager, TB III, Millenium Bell, Tr3s Lunas, Light+Shade, Music of the Spheres) közül, még ha a sorban a legkevésbé rossz is. A Guitars pedig érthetetlenül, igen erősen alulértékelt.
Ha már mindezt így kiadtam magamból, talán még idefér egy gyors, kissé buta, de szerintem érvényes korszak-kategorizálás, aminek lehetőségét csak most vettem észre.
1973-78, TB - Incantations: a klasszikus (prog-) korszak,
1979-80, Platinum, QE2: a rövidke, maximálisan igényes diszkó-korszak,
1982-91, Five Miles out - Heaven’s Open: a pop-rock dalok korszaka (a kakukktojás Amarokkal),
1992, TB II: interregnum :-) ,
1994-2007: The Songs… - Music of…: a new age-es, az Enigma-Enya-Deep Forest bermuda-háromszögében elvesző korszak (kakukktojás: Guitars és TB 2003),
2014-?: Man on the Rocks - Return…: az előzőkhöz visszatérés korszaka.
~17 perces lesz(lett) a nóta, ezért 3-4 perces porciókat fogok csinálni belőle, hogy ne kapjanak agyvérzést a mezei zenehallgatók.
Nektek, zeneértőknek nyugodt szívvel reklámozom be, majd ha elérhető a teljes. Máshol nem tukmálom :D
Egyenlőre az első 3 perc elérhető. (szép virágokkal és egy csinos énekes lánnyal :D )
Köszi, ha belehallgattok. ( Őszinte véleményeket is szívesen fogadok akár itt, akár karmin@freemail.hu -ra. Nem kell finomkodni, azt mondd, amit érzel.)
Értem, ezen a 99-esen biztosan nem voltam. A 2011-es Asia pedig azért maradt ki, mert 10-ben láttam néhány számot a High Voltage fesztiválon tőlük, ahol egyáltalán nem volt meggyőző a produkció. Igaz, igyekeztem a Heaven & Hell-re és amúgy is csak egy rövid (kb. 40 perces) délutáni szet volt. Viszont az általam látott utolsó, 2013-as koncertjük (már Coulsonnal) igazán jóra sikeredett.
1999-ben a Budapest Kongresszusi Központban, egy jótékonysági gálán járt nálunk másodjára, ezen nem voltam ott, de a rendezvény nagy europlakátjaira emlékszem. Úgy olvastam, hogy itt szintén előadott az After Cryinggal közösen egy King Crimsont (The Night Watch).
Nekem a 2011-es Asia is nagyon szép emlék, Wetton hangja jó formában volt.
Mikor volt itt szólóban másodjára? Azt most nem tudom felidézni. A parkszínpados koncert tényleg fantasztikus élmény volt. A második Asiára 2011-ben nem mentem el, az az időszak nekem nem nagyon tetszett. De a hangja mindig elvarázsolt, akárhányszor (azt hiszem 8x) és akármilyen formációban láttam.
Ha jól számolom, 4× járt nálunk: 2× szólóban és 2× az Asiával. Annak, aki ott volt, szerintem felejthetetlen az első alkalom 1997.08.30-án: a Budai Parkszínpadon, pocsék időben, egy szál gitárral varázsolt el mindenkit. Persze már addig is kedveltem, de az az élményem meghatározó volt Wettonnal kapcsolatban.
Nagyon szerettem a hangját. Nem ismertem mindegyik formációból amikben zenélt, „csupán” a Crimsonból, a UK-ből és az Asia-ból, plusz az Iconos szólóit. Meg persze mások albumain való jópár vendégszereplését. Élőben kétszer láttam, két Asia-koncerten.
Amúgy nagyjából egy hét múlva lett volna jelenése Mexikóban, a Cruise to the Edge-en, tavasszal pedig turnén az Asia-val, ezeket az előirányzott kemoterápiája okán, pár hete mondta le.
Nagyon korrekt munka, kimondottan jó hallgatni. Pedig biztos voltam benne, hogy a földbe állnak (Danielt meg sem lehet ismerni a 2 új klippen), de szerencsére nem így lett. A FW mellett számomra csak ők maradtak a "keményebb" progból.
tidalon kint van a komplett lemez, párszor már végigment. nincs olyan eufória, mint mikor a remedy lane-t először hallottam, de kétségtelenül fasza így 3-4 hallgatás után. kicsit hiányoznak az olyan egyszerű, fogós, lírai cuccok, mint mondjuk a cribcaged vagy az iter impius.
Én pár év óta mindig reménykedem, hogy na, idén talán fellépnek végre - áhh, dehogy Pesten! - Loreleyben, a NotP-on, de persze sosem. Olyannyira nem, hogy látom, jövőre az őszi londoni koncertek lesznek az egyedüli fellépéseik...
Amúgy: "The Cadogan Hall performances will be the first full-band gigs since 2015, and will feature the full thirteen musician line-up including the five piece brass ensemble featured on The Underfall Yard, English Electric and Folklore albums."...
A Big Big Train a szívemben már-már kiszorítja az ultimate nagy kedvencet. A Folklore-nál valóban alkottak már izgalmasabbat, ezzel együtt az új album is igazi etalon, ha a mai prog-rockot nézzük. Meg is vettem jövő októberre a jegyem a Cadogan Hallba.
