Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok hallgatag. Két karomban gyermek vagy Te hallgatlak. Két karodban átölelsz Te ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Óh mennyire szeretlek Téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, Te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak, de Te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de Te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng.
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése, nyelved hegyén a méz, a csorgatott, s nem ágyékodnál a lágy hajlatok, s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője, nem csípőd, melled, vállad vagy szemed! Mind véletlen, nincs benne érdemed, te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod, lendületeid, habozásaid, ahogy magad a bőröm alá ásod, ahogy a karod húz és eltaszít, ahogy olvadsz és oldasz az öledben: ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Most mindenben Téged látlak, Minden fűszálban megcsodállak, Mióta nem vagy velem: A víztükörben is a tekinteted keresem. Úgy érzem, itt vagy: A szellőkben, a fákban. A Te léted mindenhol: A holnapban, a mában. Most, hogy távol vagy, S mindenben kereslek, Most érzem igazán: Mennyire szeretlek!
Ha szeretlek, akkor hazugság, Amit igaznak hittem én. Hazugság a sírás, a bánat S az összetörtnek hitt remény. Hazugság akkor minden, minden, Egy átálmodott kárhozat, Amely még szebbé fogja tenni Az eljövendő álmokat.
Ha szeretlek, akkor vergődve A halált nem hívom soha, Eltűröm még a szenvedést is, Nem lesz az élet Golgotha. Mikor álmomból fölébredtem, A percet meg nem átkozom - A lelkedhez kapcsolom lelkem S mint régen, ismét álmodom.
Ha szeretlek... Ne adja Isten, Hogy hazug legyen ez a hit!... De mért?... Legyen hitvány hazugság, Elég, hogy engem boldogít. Ha úgy érzem, hogy most szeretlek, Haljak meg most, ez üdv alatt, - Többet ér egy hosszu életnél Egy álmot nyujtó pillanat!...
/Köszönöm jókívánságod, Jahorka; most nagyon boldog vagyok, mert nagyon szeretek Valakit, úgyhogy on hozzászóló lettem, azt hiszem! :-)/
Ha veled vagyok, minden más. Körül ölel a megnyugvás, két karod melegébe befészkelem magam. Nem vagyok már bizonytalan, nem fáj semmi. Karodban lenni olyan pillekönnyű érzés, test nélküli lebegés, mit toll nem tud leírni, s szó elmondani. Te bennem élsz és én benned. Ott dobban a szíved, hol az enyém, s az én szívem ott van a te szíved helyén. Káoszban, mégis rendezetten. Egy más világ gyermekévé lettem két karodban. Veled.
Ha veled vagyok, nem múlik az idő. A perc órákat varázsol elő. Ész nem érti, honnan. Talán a semmiből koppan átírva ütemével a valóságot. Oly csodát lüktet ereimben, oly csodát, melyhez foghatót toll nem tud leírni s szó elmondani. Érzem szád íze véremmé válik, suttogó szerelmed egyre kábít, időtlen idővé olvad bensőmben s tovább lüktet ereimben az élet. Veled.
Mi a földi élet s minden ragyogványa Nélküled, oh boldog Szerelem érzése? Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya, Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.
India kincsével légyen tömve tárod, S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden: Mit ér? vágyásidnak végét nem találod, S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.
De te, édes érzés, egek szent magzatja! Az emberi lelket bétöltöd egészen, Bájodnak ereje az égbe ragadja: S a halandó porból egy félisten lészen.
Te a szerencsének játékát neveted, Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt; A nagyság álképét mint bábot elveted, S nem szab semmi földi erő néked határt.
Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak: Meg nem rémít ég, föld reád rohanása. Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak Nézed, s elenyészik rettenetes váza.
Te a szegénységnek mohos kalyibáját Márványpalotává tudod változtatni, S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját A mennyei nektárillatban usztatni.
Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye: Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem! Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye, S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem.
Remélem, jól vagy; kellemesen telik a nyarad... Köszönjük a szép idézeteket, amelyeket írtál a különböző topikokba, hiszen csodálatosabbnál-csodálatosabbak!
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak. Félek, hogy elveszítelek, ha alszom. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?" Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
"nem ígérek semmit már, mert teljesen fölösleges, ennek a vége az lesz, hogy az ígéreteim rabja leszek. s saját magam kötöm gúzsba, hogy ne érhessem el többet a kezed, mely mindig szorította az enyém, mikor kellett. ott volt, és ezt megszoktam néha ellökhettél volna, hogy tudjam, milyen az egyedüllét. mikor megtudtam, rohadtul fájt, és újból megfogtam a kezed. nem akartam többet egyedül lenni, mert rájöttem, hogy tényleg fáj."
Szeretlek, szeretlek, szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek, egész nap sírok a testedért, szomorú kedves a kedvesért, egész nap csókolom testedet, csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom, nem múlik ízed az ajkamon, csókolom a földet, ahol jársz, csókolom a percet, mikor vársz, messziről kutatlak, kereslek, szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Messze, a kéklő üveghegyeken él egy madár, a neve szerelem. Topáz a csőre, és a két szemén rubintos tűzben szikrázik a fény. A szárnya zöld, a begyén kék pihe, alatta ver forró piciny szíve és mint a villám lecsap hirtelen, fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat szívemre ült és hittem, itt marad, utána kaptam gyorsan és kezem átfogta csöppnyi testét melegen, vergődött, karmolt és az átkozott tenyeremben verébbé változott, szebbik valója eltünt, messzeszállt s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet, akár a fényt, vagy nyargaló szelet, csupán a vágy oly szárnyaló szabad, hogy utolérje azt a madarat. A színe, hangja mindig újra más, meseszerű, különös és csodás Ott fönt lakik a kék üveghegyen az a madár, a neve szerelem.
:))
