Kezdjük ott, ahol a szöveged legnagyobbat puffan: megint azt hiszed, hogy ha elégszer mondod ki a „káldeus” szót, akkor a teljes Ószövetség hirtelen arámi nyelvűvé változik, Philón pedig ünnepélyesen kinevezhető a „héber nyelv nem létezett” mozgalom fővédnökévé. Csakhogy ez nem történeti nyelvészet, hanem fogalmi zsonglőrködés — ráadásul olyan ügyetlenül, hogy a labda már az első dobásnál a fejedre esik.
Philón valóban használja a „káldeus” megjelölést a törvény fordításának legendájában. Ezt senki nem tagadta. A baj az, hogy te ebből azt a grandiózus következtetést vonod le, hogy a Tóra eredeti nyelve babiloni arámi volt, a héber nyelv pedig 19. századi „mánia”. Ez egyszerűen nem következik. Philón hellenisztikus zsidó szerző volt Alexandriában, görögül írt, a görög Bibliát tekintette saját vallási világának központi szövegének, és a szakirodalom szerint nagyon kevés hébert tudhatott; vagyis nem az történt, hogy egy anyanyelvi „káldeus” filológus helyszíni jegyzőkönyvet adott a Tóra eredeti nyelvéről, hanem egy alexandriai zsidó apologéta magyarázta a görög fordítás tekintélyét a saját korának fogalmaival.
Dániel 1,3–4 sem azt bizonyítja, amit belemagyarázol. Ott arról van szó, hogy a babiloni udvarba vitt júdai ifjakat megtanították „a káldeusok írására és nyelvére”. Köszönjük szépen, ezt eddig is tudtuk: a babiloni udvari képzéshez meg kellett tanulni a babiloni-káldeus udvari műveltség nyelvét. Ebből azonban csak az következik, hogy Dánielék idegen udvari képzést kaptak, nem az, hogy Mózes könyvei eredetileg arámiul íródtak. A te logikáddal, ha egy magyar diák Bécsben németül tanul jogot, abból az következne, hogy Werbőczy latin helyett németül írta a Tripartitumot. Ez nem érvelés, hanem nyelvtörténeti bukfenc.
Jeremiás és Ezékiel káldeusokra vonatkozó helyei sem viszik előre az ügyedet. Igen, a „káldeus” szó jelölhet babiloniakat, babiloni földet, babiloni udvari-kulturális közeget, sőt később bölcseket, csillagjósokat is. De te megint összekevered a népnévi, politikai, földrajzi és nyelvi használatot, majd az egészből levonod, hogy „aki szerint a héber nyelv létezett, az Istennel vitatkozik”. Nem, barátom, itt nem Istennel vitatkozik valaki, hanem a te túlterhelt következtetéseddel. Az, hogy a Biblia ismeri Káldeát és a káldeusokat, nem bizonyítja, hogy a Tóra eredeti nyelve „káldeus arámi” volt. Ennyi erővel abból, hogy a Biblia említi Egyiptomot, azt is kihozhatnád, hogy a Zsoltárok óegyiptomiul íródtak. Abszurd, de a módszered pontosan ilyen.
Azt írod: „Philón anyanyelve a káldeus volt, mint minden zsidónak a babiloni fogság után.” Ez megint vakmerő kijelentés, csak éppen nincs alatta padló. A babiloni fogság után az arámi valóban nagy szerepet kapott a zsidóságban, Jézus korában pedig az arámi széles körben beszélt nyelv volt. De ebből nem következik, hogy minden zsidó anyanyelve „káldeus” volt, és különösen nem következik, hogy a teljes bibliai szöveg arámi eredetű. Philón Alexandriában élt és görögül alkotott; ő a Septuaginta világának embere volt, nem a te „káldeus arámi mindent visz” mozgalmad első századi szóvivője. A Stanford-filozófiai összefoglaló kifejezetten úgy jellemzi, mint aki mindenekelőtt a görög Biblia zsidója volt, és nagyon kevés hébert tudott.
Most nézzük Komoróczyt, akit úgy lobogtatsz, mintha ő lenne a „héber nyelv nincs” zászlóvivője. A hivatkozott mondatban ez áll: „ó-kánaáni mássalhangzó-írás”. Ismétlem: írás. Nem „ó-kánaáni nyelv”, hanem mássalhangzó-írás. Te pedig úgy teszel, mintha a betűforma megnevezése automatikusan eldöntené a nyelv nevét. Ez az egyik legalapvetőbb különbség, amit egy kezdő nyelvtörténeti bevezető után már nem illene eltéveszteni. Írásrendszer és nyelv nem ugyanaz. Magyarul latin betűkkel írunk, de nem latin nyelven. Törökül latin betűkkel írnak, de nem latin nyelven. A szerb írható cirill és latin betűkkel is, attól még nem lesz két külön nyelv. Ugyanígy: az ókori izraelita/júdai héber nyelv korai kánaáni eredetű betűformákkal való lejegyzése nem cáfolja, hanem paleográfiailag magyarázza a korai héber írásbeliséget.
A „paleo-héber” és az „ó-kánaáni” megjelölés nem egymást kizáró ellenségek, hanem eltérő nézőpontú terminusok. Az egyik a tágabb írástörténeti családra mutat, a másik az izraelita/júdai használati ágra. A te „hébermániások ráfogják az ó-kánaánira, hogy héber” sirámod olyan, mintha valaki azt mondaná: „a magyarok csalnak, mert latin betűkkel írnak, tehát valójában latinul beszélnek”. Ez szellemesnek sem szellemes, tudománynak pedig végképp nem tudomány.
A Ketef Hinnom-i ezüsttekercsekkel kapcsolatban is ugyanazt a fogalmi ködöt fújod. A leletet a Kr. e. 7–6. századra datálják, Jeruzsálemből származik, és a papi áldással párhuzamos szöveget tartalmaz. Az, hogy mássalhangzó-írásos, korai írásformájú, nem azt jelenti, hogy „nem héber”, hanem azt, hogy a fogság előtti júdai írásbeliség korai paleográfiai állapotát látjuk. Ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy „a zsidók nyelve ó-kánaáni volt, nem héber”; legfeljebb azt, hogy a héber is a kánaáni nyelvcsoport része, és korai írásformája a kánaáni alfabetikus hagyományból fejlődött. Ez teljesen közismert dolog, csak te úgy tálalod, mintha valami titkos leleplezés lenne.
Az Ébál-hegyi ólomtábla pedig különösen gyenge kapaszkodó. A saját hivatkozott cikked is leírja, hogy a leletet a közlés idején még nem ellenőrizték más szakértők, nem zárt régészeti kontextusból került elő, és több kutató óvatosságra intett, amíg megfelelő képek és részletes tudományos közlés nem áll rendelkezésre. Ugyanez a cikk ugyanakkor „héber nyelvű írásos emlékként” ismerteti a leletet, miközben azt is mondja, hogy a betűtípus archaikus proto-kánaánita jellegű. Magyarul: a te saját forrásod különbséget tesz írásforma és nyelvi/kulturális azonosítás között — pontosan azt a különbséget, amelyet te makacsul összetaposol.
Ráadásul az Ébál-tábla olvasata körül komoly szakmai vita van. A Stripling és munkatársai által közölt állítás szerint korai alfabetikus írásról és JHW-formáról van szó, de erre már megjelent részletes cáfolat is, amely vitatja az epigráfiai és paleográfiai következtetéseket. Vagyis még ha a lelet végül fontosnak bizonyulna is, jelen állapotában nem lehet belőle dogmatikai bunkósbotot faragni. A vitatott leletre ráülni, majd onnan kinyilatkoztatni, hogy „a héber nyelv mánia”, olyan, mintha valaki egy ingatag sámliról próbálná megdönteni a budai Várat.
Most jön a kánon kérdése, ahol megint látványosan összekevered a „hivatkozott forrást” a „kanonikus könyvvel”. Azt mondod: mivel a Biblia említ könyveket — az Úr hadainak könyvét, Jásár könyvét, Salamon cselekedeteit, Sámuel, Nátán, Iddó, Jéhu, Hózai iratait —, ezért a katolikus kánon hiányos, mert ezek nincsenek benne. Ez úgy rossz, ahogy van. A kánoni könyvek gyakran hivatkoznak régi forrásokra, udvari krónikákra, énekgyűjteményekre, történeti feljegyzésekre. Ettől ezek a hivatkozott források nem válnak automatikusan sugalmazott Szentírássá. Ha Lukács evangéliuma megemlíti Augusztusz rendeletét, attól a császári rendelet nem lesz evangélium. Ha a Királyok könyve udvari évkönyvre hivatkozik, attól az udvari levéltár nem lesz kánoni könyv.
Te erre azt mondod: „tehát szerinted Mózes, Józsué, Királyok és Krónikák könyvei másodlagosak?” Nem. Ez a te szokásos szalmabábod. Nem azt mondtam, hogy azok a könyvek másodlagosak, amelyek hivatkoznak más iratokra. Azt mondtam, hogy a hivatkozott iratok nem lesznek pusztán a hivatkozás tényétől kánoniak. A kanonikus könyv ihletett módon felhasználhat nem kanonikus forrást. Ez a különbség. Ha ezt nem tudod megemészteni, akkor nem a kánonnal van baj, hanem azzal, hogy te minden bibliabeli könyvcímet automatikusan „elveszett Szentírásként” akarsz elszámolni, mert így lehet táplálni a „Róma eltüntette a fél Bibliát” című ponyvamesét.
A 4Ezsdrás körüli érvelésed is ugyanilyen túlhabzó. Azt állítod, hogy Tertullianus és Irenaeus ismerték az Ezsdrás-féle helyreállítás hagyományát, ezért 4Ezsdrás a Szentírás része, és aki ezt nem fogadja el, az a „római császárok kánonját” követi. Először is: igen, a keresztény ókorban ismerték azt a hagyományt, hogy Ezsdrás valamiképpen helyreállította az elveszett vagy megsérült zsidó iratokat. Tertullianus például Énók könyvének védelmében használja azt az érvet, hogy miként Jeruzsálem babiloni pusztulása után a zsidó irodalom iratai Ezsdrás által helyreállíttattak, úgy Énók irata is megőrződhetett vagy helyreállítható volt. Csakhogy ez nem 4Ezsdrás kánoni rangjának bizonyítása, hanem egy apologetikai érv Énók könyve mellett.
Irenaeus esetében is óvatosabban kellene bánnod a forrásokkal. Irenaeus valóban ismer olyan hagyományt, amely Ezsdráshoz köti az iratok helyreállítását, de Irenaeust a te rómaellenes, henoteista, nesztoriánus barkácsrendszeredbe besorozni különösen öngyilkos húzás. Ő ugyanis éppen azt tanítja, amit te tagadsz: hogy az igazság az apostoli Egyházban őrződik, hogy a gnosztikus és szektás újítások nem vezethetők vissza az apostolokra, hogy Krisztus és Jézus nem két külön lény, hanem egy és ugyanaz, Isten Fia, valóságos Isten és valóságos ember. Irenaeus művének összefoglaló fejezetei ezt egészen világosan mutatják.
Te tehát Irenaeust úgy próbálod magad mellé állítani, mint aki Róma ellen küzdött, miközben Irenaeus éppen a katolikus apostoli hit egyik legfontosabb tanúja. A húsvéti vita kapcsán valóban figyelmeztette Viktor római püspököt, hogy ne szakítsa meg könnyelműen az egyházi közösséget az ázsiaiakkal. De ez nem azt jelenti, hogy Irenaeus tagadta volna az apostoli Egyházat, a püspöki tekintélyt vagy Róma különleges szerepét. Ellenkezőleg: Irenaeus az eretnekek ellen éppen az apostoli egyházak folytonosságára, különösen a római egyház ismert tanúságára hivatkozik. Tehát amit ebből kihozol, az nem történelem, hanem szektás kollázs: kivágsz egy epizódot, ráragasztod a saját feliratodat, és kész is a „bizonyíték”.
Aztán jön a millenarizmus. Felhozod, hogy Irenaeus, Tertullianus, Victorinus, Lactantius és mások hittek Krisztus ezeréves földi uralmában, majd ebből azt akarod kihozni, hogy Ágoston a római császárok kedvéért „kidolgozta” a prófécia cáfolatát. Ez megint csillogó csomagolású badarság. Az ősegyházban valóban voltak chiliasta vagy millenarista várakozások. Ez történeti tény. De az is tény, hogy az Egyházban fokozatosan erősödött az a lelki-egyházi értelmezés, amelyet Ágoston rendszerezett: a „ezer év” nem földi politikai királyság, hanem Krisztus uralmának egyháztörténeti, szimbolikus valósága. Ebből nem következik, hogy Ágoston császári megrendelésre hamisított volna. Ez csak a te megszokott fantáziád: ha valaki nem a te olvasatodat követi, akkor biztosan császári összeesküvő.
A Vizsolyi Bibliára való hivatkozásod pedig legfeljebb annyit bizonyít, hogy a 16. századi protestáns bibliafordítások gyakran közöltek apokrif iratokat is. Igen, a Vizsolyi Bibliában megtalálhatók olyan iratok, amelyeket később a protestáns hagyomány elkülönített, és amelyek közül nem mind tartozik a katolikus kánonhoz sem. A hivatkozott magyar apologetikai összefoglaló maga is jelzi, hogy Károli közreadott deuterokanonikus és katolikus szemmel is apokrifnak számító szövegeket, Szenczi Molnár Albert 1608-as revíziója pedig már apokrifként különítette el őket. Ez nem a te kánonelméleted győzelme, hanem éppen annak cáfolata: az, hogy egy könyv szerepel egy korai nyomtatott Bibliában, nem jelenti automatikusan, hogy az adott közösség végleges, dogmatikus kánoni rangot adott neki.
Különösen nevetséges, amikor azt mondod, hogy „a római császárok és Róma főpapja” válogatták ki önkényesen a könyveket. A kánon nem úgy keletkezett, hogy egy császár és egy pápa leültek egy füstös szobában, és kihúzgálták azokat a könyveket, amelyek zavarják a hatalmukat. A kánon felismerése hosszú egyházi folyamat volt: liturgikus használat, apostoli eredet, hitbeli összhang, egyházi olvasás, regionális hagyományok és zsinati rögzítések együttese. A 4Ezsdrás valóban fontos apokrif-apokaliptikus irat volt, helyenként tisztelték, olvasták, idézték, de a katolikus kánonba nem került be. Az Egyesült Államok katolikus püspöki bevezetője is apokrif 2Ezsdrásként jelöli azt az iratot, amelyet a latin hagyományban 4Ezsdrásként ismertek; a Katolikus Enciklopédia pedig az Ezsdrás-apokalipszis 94 könyvről szóló részét apokrif hagyományként tárgyalja.
És ha már Tertullianust és Irenaeust lobogtatod Róma ellen: ez különösen kínos. Tertullianus nem a te „Istenek Istene plusz felkent isten plusz ember Jézus” rendszered előfutára. Tertullianus Praxeas ellen című művében már jóval a 4. századi zsinatok előtt beszél az Atya, a Fiú és a Szentlélek különbségéről, miközben egy isteni lényegi egységet vall. Kifejezetten elutasítja, hogy a személyek különbsége az isteni lényeg megosztását jelentené; beszél a három személyről, az egy lényegi egységről, és a János 1,1–3 alapján vallja, hogy az Ige Isten, aki által minden lett.
Vagyis amikor Tertullianust előrángatod, hogy a „római háromarcú isten” ellen tanúskodjon, akkor pont azt a tanút hívod be, aki a vádlottak padjáról téged küld haza. Ő nem a te henoteizmusodat védi. Nem azt mondja, hogy sok isten van, akik közül az egyik felkent főisten. Nem azt mondja, hogy Jézus egy külön ember, akibe ideiglenesen beköltözött a Logosz. Hanem azt mondja, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek megkülönböztethető, de nem elválasztott; a Fiú Isten Igéje; Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ez bizony kellemetlen, amikor valaki Tertullianust pajzsnak akarja használni, aztán kiderül, hogy a pajzs belülről tüskés.
A „Róma főpapja” refréned pedig lassan olyan, mint egy rossz verklidal: mindig ugyanazt darálja, de a dallam attól még nem lesz igazabb. A katolikus Egyházat nyugodtan nevezheted rómainak, katolikusnak, apostolinak — ettől nem szégyenkezik. A „katolikus” szó nem késői császári reklámszlogen, hanem az egyetemesség megjelölése, amely már az ősegyházban használatos volt. A római püspök szerepéről lehet történetileg és teológiailag vitázni, de az a mese, hogy a császárok mesterségesen létrehoztak egy „álkeresztény” szervezetet, majd hozzá gyártottak egy „háromarcú istent”, egyszerűen nem állja ki az időrendi próbát. A Szentháromság hitvallási nyelve a zsinatokon pontosodott, de a hit magva — az Atya, a Fiú/Ige és a Szentlélek isteni valósága — már az Újszövetségben és a 2–3. századi atyáknál jelen van.
A legszebb önleleplezésed az, hogy a kánon ügyében egyszerre vagy „csak a Szentírás” hívő és saját apokrif kánonod főpapja. Amikor a katolikus Egyház a kánonról beszél, akkor szerinted ez „császári hamisítás”. Amikor viszont te 4Ezsdrás alapján 94 könyves rejtett könyvtárat építesz, Tertullianusból kánonjogi jegyzőkönyvet gyártasz, Irenaeust pedig rómaellenes tanúnak öltözteted, akkor hirtelen minden apokrif hagyomány perdöntő lesz. Ez nem következetesség, hanem teológiai barkácsbolt: ami kell, azt felszereled; ami zavar, azt kihajítod; a végén pedig ráírod a tákolmányra, hogy „igaz hit”.
A végső mérleg tehát egyszerű. Philón „káldeus” szava nem bizonyítja, hogy a Tóra arámi eredetű. Dániel káldeus nyelve nem bizonyítja, hogy Mózes könyvei káldeus arámiul íródtak. Komoróczy „ó-kánaáni mássalhangzó-írása” nem cáfolja a héber nyelvet, mert írásrendszerről beszél, nem nyelvnévről. Az Ébál-tábla vitatott, és a saját forrásod is óvatosságra int. A Bibliában hivatkozott régi iratok nem automatikusan kánoni könyvek. 4Ezsdrás ismert és tisztelt apokrif hagyomány lehetett, de ettől nem lesz katolikus kánoni könyv. Tertullianus és Irenaeus pedig nem a te rendszered tanúi, hanem annak cáfolói.
A katolikus álláspont ebben nem fél a forrásoktól. Nem kell letagadnia Philónt, Tertullianust, Irenaeust, a Vizsolyi Bibliát, a Ketef Hinnom-i tekercseket vagy az Ébál-tábla vitáját. Ezeket mind a maguk történeti helyén kell olvasni. Te viszont mindenből ugyanazt akarod kifacsarni: „Róma hamisított, héber nem volt, 4Ezsdrás a kulcs, sok isten van, Jézus külön ember.” Ez nem kutatás, hanem rögeszmés újrahasznosítás. Minden leletből ugyanazt a plakátot ragasztod ki.
A helyzet az, hogy nem a katolikus Egyház vitatkozik Dániellel, Jeremiással, Ezékiellel, Philónnal vagy Tertullianusszal. Te vitatkozol a nyelvészettel, a kánontörténettel, a patrisztikával és az apostoli krisztológiával — csak közben mindegyiknek a vállára próbálsz ráállni, hogy magasabbnak látssz. De ha az alap ingatag, a magasság csak szédülés. A te rendszered pedig nem szikla, hanem homok: sok hangos szó, kevés bizonyítás, sok idézet, kevés értés, sok „Róma főpapja”, kevés józan filológia.
A keresztény hit pedig továbbra is az marad, ami volt: egy Isten, Atya, Fiú és Szentlélek; egy Úr Jézus Krisztus, aki nem egy emberi edénybe költöző másik isten, hanem az örök Ige, aki testté lett; egy apostoli Egyház, amely a Szentírást nem a te magánlistád, hanem az apostoli hit szabálya szerint őrzi. Ezzel szemben a te „káldeus–94 könyv–Istenek Istene” konstrukciód csak egy újabb ex-szektás teológiai labirintus: kijöttél az egyik névfetisizmusból, hogy belépj egy másikba. Csak most már nem az Őrtorony nyomdájából jön a röplap, hanem a saját fejedből.
A katolikus Egyház kánonjában 4Ezsdrás nem kanonikus könyv. Az Egyesült Államok katolikus püspöki konferenciájának bevezetője is apokrif 2Ezsdrásként említi azt az iratot, amelyet a Vulgata-függelékben 4Ezsdrásként ismertek. A Katolikus Enciklopédia is úgy tárgyalja a 94 könyvről szóló elbeszélést, mint a 4Ezsdrás apokrif hagyományának példáját, amelyben a könyvek egy része nyilvános, másik része a bölcsek számára elrejtett.
Nevezzük inkább valódi, eredeti nevén egyházadat. Római Egyház, Róma főpapjával az élén.
Nem kell szégyellni, ha egyházad pápája nem szégyelli, hogy Róma Főpapja.
Attól, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyház teológusai szerint az Ezsdrás negyedik könnye
nem része a kánonnak,amit a római császáok és Róma Főpapja hozott létre, a korai keresztények
a Szentírás részeként tekintették.
Tertulliánusz nem volt kánonjogász, hisz az Isten Szava sehol nem ír a Szemntírás kánonjáról.
Tertulliánusz több mint 150 évvel a Róma Főpapja által és a római császárok által kitalált kánon megalkotása előtt egyszerűen igazolta, hogy ismerte Ezsdrás 4. könyvét és a Szentírás részének tekintette. Sokat idézett belőle.
A korai egyházban, különösen az észak-afrikai hagyományban (melynek Tertullianus a legfőbb alakja), tisztelték és prófétai könyvként kezelték. [1, 2]
Tertullianus és a 4. Ezsdrás kapcsolata:
Tertullianus az Adversus Gnosticos (vagy Scorpiace) című művében, illetve más értekezéseiben is hivatkozik a 4. Ezsdrás látomásaira, különösen azokra, amelyek a végidőkkel, a messiási korral és a lélek sorsával kapcsolatosak. Bár Tertullianus teológiailag nagyra értékelte, a 4. Ezsdrás később nem került be a hivatalos kánonba, így a legtöbb keresztény hagyományban az apokrif iratok közé tartozik.
Tertullianus (kb. 155–220) a keresztény ókorban utalt arra a hagyományra, miszerint Ezsdrás próféta újjáalkotta, illetve „újraírta” a zsidók szent könyveit a babiloni fogság után.
Ezt Tertulliánusz csakis az Ezsdrás 4. Könyvéből tudhatta.
A kontextus: Tertullianus [De cultu feminarum - A nők ékességeiről] című művében, illetve más apológiai írásaiban jelenik meg ez a gondolat. A korai keresztény közül többen (pl. Irenaeus is) hivatkoztak arra, hogy a fogság idején a szent iratok megsemmisültek.
Iréneusz -püspök, vértanú Szmirnában , Kis-Ázsiában született 115-150 között, ellentétben
a római császárok által kinevezett püspökökkel és mindenkori főpapjaikkal szemben 202-ben vértanú halált halt Khrisztosz nevéért.
Victorhoz, a rómaiak püspökéhez a húsvéti kérdésben írt levelében figyelmezteti, hogy a kollegialitás egységét ezzel nem kell olyan könnyen szétszakítani, õ ugyanis abban a hitben volt, hogy Victor elítéli azt a sok ázsiai és keleti püspököt, akik a hold szerinti tizennegyedik napon ülik meg a húsvétot a zsidósággal együtt.
Nos Irweneusz Tertulliánuszhoz hasonlóan vallotta, hogy a szent könyvek a fogság idején megsemmisültek. Ezt csakis az Ezsdrás 4. Könyvéből tudhatták.
Mi volt közeös ezekben a Szent Írást elfogadó emberekben?
Nos a Szent Íráshoz való ragaszkodásuk mellett mindkét keresztény, Tertulliánus ,de Ireneusz is,
egységesek voltak abban, hogy nem értettek egyet Róma főfő püspökével.Ireneusz és Apollinarisz is, meg a többiek, akik szerint a feltámadás után az Úr testben fog uralkodni szentjeivel együtt.Hasonlóan Tertullianus „A hívek reménysége” című könyvében, valamint petabiumi (= Pettau) Victorinus és Lactantius is követte ezen véleményt - hittek abban, amit még mielőtt Isten
kinyilatkoztatta volna János által a Khrisztosznak és szentjeinek ezer éves földi királyságáról szóló próféciáját, már korábban Ezsdrásnak ezt kinyilatkoztatta. Erről tanuskodik az Ezsdrás 4. Könyve.
MIvel a római császárok nem engedhették meg, hogy rajtuk kívül bárki uralkodjon a Föld felett,
ezért a római császárok egyházának híve Hippoi Ágoston kidolgozta a Khrisztosz Földi testben való megjelenését és ezer éves Földi uralkodásáról szóló prófécia igaz voltának a cáfolatát.
Ezzel ellentmondásba kerölt az Ezsdrás 4. könyvében Isten által kinyilatkoztatott próféciáknak is.
Ezért amikor a római császárok és az általuk kinevezett és fizetett püspökök, köztük Róma Főpapja
úgy döntöttek, hogy az Ezsdrás 4. Könyvét kihagyják a saját kánonjukból számos más könyvvel együtt, amely ellentmondott a római császárok által létrehozott álkeresztény egyház számos dogmájának.
A Reformátorok azonban kezdetben nem osztoztak a római császárok egyházának és tanítóinak
ezen véleményével. Így az 1590-ben Károlyi Gáspár és fordító csapata munkája által elkészült
Vizsolyi Bibliában az Ezsdrás 4. Könyve a Szent Könyvek részeként ott található az első kötet 455-477
oldalakon - sorrendben a 18. , Nehémiás próféta könyve és Ezdrás harmadik könyve után.
Azt mondod, hogy a katolikus kánon hiányos, mert a Biblia említ olyan könyveket, mint az Úr hadainak könyve, Jásár könyve, Salamon cselekedetei, Sámuel látó könyve, Nátán próféta könyve, Iddó, Jéhu és más források. Ezzel szerinted máris bizonyítottad, hogy a Szentírás fele eltűnt. Nem, csak azt bizonyítottad, hogy nem érted, mi a különbség egy hivatkozott forrás és egy kánoni szent könyv között."
Tehát szerinted a római császárok és Róma főpapja közreműködésével öszeállított kánon az szent.
Az írás, amelyben utalás történik tíz olyan könyvre, amely nem található a római császárok és Róma Főpapjának a kánonjában az már nem szent. Mózes írása, Józsué Könyve, A Királyok és a Krónikák könyvei, szerinted mind,mind másodlagosak, egyedül a római császárok és Róma főpapja által kiválasztott könyvek igazak.
Ezek mind elvetendők voltak a Róma császárok és Róma Főpapja számára:
Kizárólagosság – "Csak mi találtuk meg az igazi utat."
Szakadás – "Ha nem jössz velünk, meghalsz."
Sajnos hiányzik az 5. Felismerés: "Mára elveszítette jelentőségét"
Itt is csupán a "sok hűhó, semmiért" cicaharca folyik:-)
Letűnt korok terméke, olyan emberek számára, akik a valóság elől menekülnek általa, még koruk ismereteit is elvetve, hogy az önbecsapás, agyzsibbasztás útján leljenek talmi reményt.
A kerék forog egy darabig, ha már a mókus döglött is.
Az Ébál-hegyi ólomtábla ügye pedig különösen kínos neked, mert saját magad által idézett anyag is óvatosságra int: a lelet nem eredeti, zárt régészeti kontextusból került elő, hanem korábbi ásatás földkupacának átszitálásából; a datálás és olvasat körül komoly vita van."
A datálás és olvasat körül lehet, hogy vita van, de egy kérdésben nincs vita,mégpedig abban hogy proto-kánaánita írással készült.
A szöveget Gálil és a mainzi Gutenberg Egyetem szakértője, Pieter Gert van der Veen fejtették meg. Stripling szerint a feliraton szerepel az „árur” – „átkozott” szó és a J-H-V-H istennév is. „Negyven betűt azonosítottunk, a táblácska külső és belső oldalán. Mindegyik ugyanazzal a korai alfabetikus betűtípussal íródott, mely a késői bronzkorra volt jellemző”. A szöveg nagyobbrészt archaikus proto-kánaánita írással készült és néhány betűje a hieroglifákból származik.
Prehľad od AI: A proto-kánaáni kifejezés elsősorban a régészetben és a nyelvészetben használatos, és az ókori Kánaán területén (a mai Izrael, Palesztina, Libanon, Jordánia és Dél-Szíria térsége) a bronzkorban (kb. i. e. 2000–1200) használt legkorábbi betűírásra utal.
Kezdjük Philónnal. Azt írod, hogy Philón nyilván jobban ismerte saját népe nyelvét, mint a „háromarcú isten főpapjai”
Így igaz.
Philon Júdeus amikor azt állította , hogy a Septuaginta fordítói káldeus nyelvből fordítottak,
ő tudta, hogy mit jelent a káldeus kifejezés. Elsősorban azért, mert az volt az anyanyelve,
mint minden zsidónak, a babiloni fogságból való hazatérés után.
Másodsorban nem hazudhatott,mint a római császárok által létrehozott álkeresztény, az igaz hitű
embereket gyilkoló egyház főpapja, aki Róma Főpapja volt. A Szentírás ugyanis leleplezte volna.
Tudniillik Dániel próféta egyértelművé tette, hogy mit jelent a káldeus kifejezés.
Dániel 1:3. És mondta a király Aspenáznak, udvari tisztjei fejének, hogy hozzon Izraél fiai közül és pedig a királyi nemzetségből és a főnemesek közül 4. fiúkat, a kikben nincs semmi hiba s a kik szép ábrázatuak és eszesek minden bölcseségben, ismernek tudást és értenek tudományt, kikben van erő, hogy álljanak a király palotájában és hogy tanítsák őket könyvre és a kaldeusok nyelvére.
Neked ez nem mond semmit, mert te nem hiszel Dániel próféta írásának. DE vannak még a világon
emberek, akik ha elolvassák Dániel próféta ezen írását,akkor nem a Katolikus Lexikonban keresik majd a választ arra a kérdésre , hogy miért állította az Úr Jézus kortársa, hogy a Septuaginta fordítói káldeus nyelvből fordítottak.
Philon Júdeus, aki maga is főnemesi családból való volt, jól ismerte a káldeus nyelvet, és jól ismerte
a Szentírást is. Tehát nem egy képek és szobrok előtt hajbolkoló félművelt volt, mint Róma mindenkori főpapjai, akik úgy tettek és tesznek, mintha nem tudnák milyen nyelv a káldeus nyelv.
Mivel ugyanezt a nyelvet beszélte az Úr Jézus is, lévén ő is zsidó anya gyermeke volt, semmi kétség
a káldeus nyelv beazonosításáva.
Nem is volt azzal semmi probléma amíg a 19. században ki nem tört a héber nyelvezés mánia járványa. Addig a Biblia fordítói tisztességesen ráírták a fordításuk első oldalára, hogy káldeus nyelvből fordítottak, nem tudván, hogy ebből később a hébermániások problémát fognak csinálni.
Hisz ezek a bibliafordítók a Dániel próféta könyvét is fordították, amelyből tudhatták, hogy a káldeus
nyelv a babiloniak által beszélt nyelv volt, mielőtt azt a zsidók használni kezdték.
Hogy a káldeusok babiloniak voltak ,azt Dániel próféta írásán kívül Jeremiás prófétától és Ezékiel prófétától tudták:
Jeremiás 25:12 És mikor eltelik a hetven esztendő, meglátogatom a babiloni királyon és az ő népén az ő álnokságukat, azt mondja az Úr, és a káldeai földön, és örökkévaló pusztasággá teszem azt.
Ezékiel 12: 13 És kiterjesztem hálómat ellene, és megfogatik varsámban, és elviszem őt Bábelbe a káldeusok földjére, de azt nem fogja látni, és ott fog meghalni.
De te inkább hiszel a képes és szobrok előtt hajbókoló teológusoknak, mint Dániel prófétának, Jeremiás prófétának, és Ezékiel prófétának. És természetesen ezen próféták Istenének,tudniillik
mindkét próféta az Isten beszédét írta le. Vagyis maga Izrael Istene az Úr azonosította be a káldeai, káldeus kifejezés jelentését.
Aki mindezek után azt hazudja, hogy a káldeus hébert jelent, azaz a kádeus ynelv héber eredetű,
az Izrael Istenével vitatkozik.
Ki vagyok én, hogy az Istenek Istenével vitatkozzak, és higgyek ellenségeinek a Róma Főpapja teológusainak ebben a kérdésben.
Amikor Komoróczy Géza vagy más szakirodalom „ó-kánaáni mássalhangzó-írásról” beszél, az írásrendszerre, betűformákra, paleográfiai típusra utal. "
Ez nem igaz, mert a maszoréták legkorábbi írásaként utalt a Hinnom-völgyben talált amulettre hivatkozva.
Komoróczy: Géza Maszóra, maszoréták című munkájában a Régi bibliai kéziratok elıkerülése az ó- és középkorban (a maszóra elızménye): felsorolásában írja:
A Biblia mássalhangzó-szövegének legkorábbi dokumentumai: A kohanita / “ároni” áldás (Num. 6,24 skk.) szövegének lejegyzése a két kicsiny Ketef Hinnom-i (Jeruzsálem) ezüst-tekercsen9 (ó-kanaáni mássalhangzó-írás) (ca. i. e. VII. század). I r o d a l o m : Gabriel Barkay, “The Priestly Benediction on the Ketef Hinnom Plaques”, Cathedra, 52 (1989), pp. 37–76 Biblia-kéziratok a Holt-tenger menti barlangokból (ca. i. e. 250–i. sz. 68) Tefillin- és mezuza-kéziratok a Holt-tenger környéki barlangokból. K i a d á s a : Karl G. Kunh, Phylakterien aus Höhle 4 von Qumran (Heidelberger Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse, 1957, I) (Heidelberg: Carl Winter, 1957) 9 Israel Museum, Jerusalem.
Ha jobban megfigyeled, akkor vannak közös alapjaik, mert konszenzusként a Septuagintából szoktak mindketten kiindulni, mert abban 70 zsidó írástudó fordítási tudása van benne még Jézus előttről, és ezen emberek közül sokan vélhetően kisgyermek koruktól, azaz anyanyelvi szinten beszélték a görög nyelvet is, azt a nyelvet, amire le kívánták fordítani az addigi szent írásokat.
Tehát ha jobban megfigyeled, akkor ez az alapjuk, lévén a héber/arámi/júdeai nyelv kérdése és témaköre a Septuaginta miatt részlegesen kiküszöbölhető.
Ettől még lehet beszélgetni az akkori nyelvekről, de a közös alap a LXX szokott lenni, a többi pedig sajna homályban van.
Egészen világos, hogy te nem forrásokat olvasol, hanem saját vallási mániádhoz keresel díszletet. Ha Philón azt mondja, ami neked kell, akkor „Júdeus Philón” mindentudó koronatanú; ha a kézirattudomány, a nyelvészet, a kánontörténet, a patrisztika vagy maga az egyháztörténet nem azt mondja, amit szeretnél, akkor jön a jól ismert refrén: „Róma főpapja”, „háromarcú isten”, „hébermánia”, „álkereszténység”, „eltüntették a Szentírás felét”. Ez nem érvelés, hanem szektás konfettiszórás.
Kezdjük Philónnal. Azt írod, hogy Philón nyilván jobban ismerte saját népe nyelvét, mint a „háromarcú isten főpapjai”. Ez szép színpadi mondat, csak éppen nem bizonyítás. Philón valóban azt írja a Mózes életében, hogy a törvény régen „káldeus” nyelven volt, és hogy a görög fordítás a „káldeus” szavak pontos megfelelőit adta vissza. Csakhogy ugyanebben a beszámolóban a fordítókat „hébereknek” nevezi, akik ismerték saját nemzeti irataikat és a görög műveltséget is. Vagyis Philón szövege nem azt mondja, hogy a Tóra eredeti nyelve babiloni arámi volt, hanem hellenisztikus zsidó apologetikai nyelven beszél a törvény görögre fordításáról.
A „káldeus” szóval úgy bánsz, mint egy bunkósbottal: meglátod, felkapod, és verni kezdesz vele mindenkit, aki tudja, hogy a szavaknak történeti jelentésmezejük van. Philón hellenisztikus környezetben, görögül ír, és a zsidóság ősi keleti eredetét, illetve a mózesi törvény nem görög eredeti nyelvét jelöli ezzel a kifejezéssel. Ebből nem következik, hogy a teljes Tóra arámiul íródott. Még kevésbé következik, hogy a héber nyelv „19. századi járvány”. Ez a következtetésed olyan, mintha valaki abból, hogy régi magyar szövegben „deák nyelv” szerepel, azt vezetné le, hogy a latin nyelvet csak a 19. századi „latinomániások” találták ki.
A Komáromi Csipkés György-féle „sidó, cháldeai és görög” megjelölés sem azt bizonyítja, amit beleerőszakolsz. A régi magyar protestáns és katolikus fordítói nyelvben a „sidó nyelv” a héberre, a „káldeai” az arámi bibliai részekre, a görög pedig az Újszövetségre utalt. Te ebből azt akarod kihozni, hogy az Ószövetség egésze „sidó-káldeai”, vagyis babiloni arámi nyelvű volt. Nem, barátom. Ez nem következik. A régi címleírás nem a te rögeszmédet igazolja, hanem azt a közismert tényt, hogy a bibliai szöveganyag héber, arámi és görög nyelvi rétegekből áll. A zsidó enciklopédikus hagyomány is világosan rögzíti: az Ószövetség fő nyelve héber, kivéve bizonyos arámi szakaszokat; a „héber nyelv” megnevezés pedig már hellenisztikus irodalomban előfordul, nem a 19. században pattant ki néhány „hébermániás” fejéből.
Itt van a csúsztatásod magva: összekevered a „Héber Biblia” modern tudományos címkéjét a héber nyelv történeti létezésével. Igen, a „Héber Biblia” mint akadémiai kifejezés modern használatban terjedt el, főleg a zsidó kánon és a keresztény Ószövetség megkülönböztetésére. De ebből nem következik, hogy maga a héber nyelv neve vagy a héber nyelv létezése modern kitaláció. Ez olyan, mintha azt mondanád: mivel a „középkor” mint korszaknév későbbi tudományos megjelölés, ezért a 13. században senki nem élt, nem evett, nem írt, nem épített katedrálist. Az „akadémiai megnevezés története” nem azonos „a dolog létezésének történetével”.
Ráadásul saját „mindent eldöntő” asszisztenses idézeted sem azt mondja, amit belehallucinálsz. Az idézet a „Héber Biblia” kifejezés modern akadémiai használatáról beszél, nem arról, hogy a héber nyelv 19. századi csalás. A Sirák könyvének görög előszava már a Kr. e. 2. század körül nyelvre vonatkozóan használja a „hebraisztí” jellegű megjelölést; a kérdés legfeljebb az, hogy az adott korban ez szűkebben hébert vagy tágabban zsidó/arámi nyelvi környezetet jelöl-e. De ez fényévekre van attól a gyermeteg állítástól, hogy „héber nyelv nincs, csak 19. századi mánia”.
A Dániel könyvére való hivatkozásod is félresiklik. Az, hogy Dániel könyve beszél „a káldeusok nyelvéről”, nem bizonyítja, hogy a Tóra káldeus arámi nyelvű volt. A babiloni udvari képzésben Dánielt és társait megtanították a káldeusok írására és nyelvére; ebből nem az következik, hogy Mózes könyvei ezen a nyelven íródtak, hanem az, hogy a babiloni udvari szolgálathoz szükség volt a birodalmi műveltség nyelvére. Az, hogy egy magyar diák megtanul németül egy bécsi egyetemen, még nem bizonyítja, hogy a magyar alkotmány eredetileg németül íródott. Tudom, ez józan következtetés, ezért nálad eleve gyanús.
Az „ó-kánaáni”, „proto-kánaáni”, „paleo-héber” kérdésben pedig megint ugyanabba a gödörbe zuhansz: összekevered az írásrendszert a nyelvvel. Amikor Komoróczy Géza vagy más szakirodalom „ó-kánaáni mássalhangzó-írásról” beszél, az írásrendszerre, betűformákra, paleográfiai típusra utal. Ebből nem következik, hogy a nyelv nem lehet héber. A héber, föníciai, moábi és más kánaáni nyelvek közeli rokonok, és rokon írásrendszereket használtak. A „paleo-héber” nem azt jelenti, hogy valaki ráfestette a héber címkét egy idegen anyagra, hanem azt, hogy az izraelita/júdeai héber nyelv korai írásformájáról beszélünk. Az, hogy az írás eredetileg a kánaáni alfabetikus hagyományból fejlődött, pontosan olyan botrányos, mint az, hogy a latin betűkkel írt magyar nem latin nyelv. Vagyis semennyire.
A Ketef Hinnom-i ezüsttekercsekkel kapcsolatban is előadod a megszokott bűvésztrükköt: ha a lelet nem fér bele az elméletedbe, akkor az „ó-kánaáni”, „amulett”, „nem köznyelv”, tehát valahogyan nem számít. Csakhogy a lelet éppen azért fontos, mert a Kr. e. 7–6. századi jeruzsálemi környezetből származik, és a papi áldás szövegével párhuzamos formulákat, valamint a JHWH nevet tartalmazza. Ez nem a te „hébermánia”-ellenes hadjáratodat igazolja, hanem azt, hogy a júdeai vallási szöveghagyományban már a fogság előtt léteztek olyan formulák, amelyek erős kapcsolatban állnak a bibliai szöveggel.
Az Ébál-hegyi ólomtábla ügye pedig különösen kínos neked, mert saját magad által idézett anyag is óvatosságra int: a lelet nem eredeti, zárt régészeti kontextusból került elő, hanem korábbi ásatás földkupacának átszitálásából; a datálás és olvasat körül komoly vita van. A Stripling–Galil–van der Veen-féle tanulmány valóban korai alfabetikus, késő bronzkori jellegű írást és JHW-formát olvas ki belőle, de a szakirodalomban már megjelent részletes cáfolat is, amely vitatja az epigráfiai olvasatot és a paleográfiai következtetéseket. Vagyis ebből sem lehet azt a harsány következtetést levonni, hogy „a Tóra eredeti nyelve ó-kánaáni volt, nem héber”. Legfeljebb azt lehet mondani: vitatott korai alfabetikus leletről beszélünk, amelynek értelmezése jelenleg nem alkalmas ilyen nagyívű nyelvtörténeti dogmák alátámasztására.
Most térjünk rá az általad felsorolt „kihagyott könyvekre”, mert itt már nemcsak a nyelvészetet, hanem a kánontörténetet is kalapáccsal javítod. Azt mondod, hogy a katolikus kánon hiányos, mert a Biblia említ olyan könyveket, mint az Úr hadainak könyve, Jásár könyve, Salamon cselekedetei, Sámuel látó könyve, Nátán próféta könyve, Iddó, Jéhu és más források. Ezzel szerinted máris bizonyítottad, hogy a Szentírás fele eltűnt. Nem, csak azt bizonyítottad, hogy nem érted, mi a különbség egy hivatkozott forrás és egy kánoni szent könyv között.
A Biblia sokféle iratra, királyi évkönyvre, prófétai feljegyzésre, udvari krónikára, harci énekre vagy régi gyűjteményre hivatkozhat. Ettől ezek nem válnak automatikusan kánoni Szentírássá. Ha egy evangélium megemlíti a császár rendeletét, attól a császári rendelet nem lesz evangélium. Ha a Krónikák könyve forrásként utal királyi évkönyvekre, attól a királyi levéltár nem válik sugalmazott Bibliává. A kánon nem minden valaha létezett vallási vagy történeti irat gyűjteménye, hanem azoké a könyveké, amelyeket Izrael és az Egyház a hit szabályában sugalmazottként ismert fel. Ezt te látványosan nem különbözteted meg, mert az elméletednek jól jön a „hiányzó ötven százalék” című rémmese.
Ráadásul a felsorolásodban még pontatlanság is van. Az „emlékezet könyve” hivatkozásod például nem úgy áll, ahogy írod; a „Mózes 6:5” így nem az általad állított bibliai hely. De ez már csak hab a tortán: a torta maga az a módszertani tévedés, hogy minden említett könyvet automatikusan kánoni könyvnek tekintesz. Ez kánontörténeti analfabetizmus ünnepi díszben.
A 4Ezsdrásról pedig megint úgy beszélsz, mintha a saját magánkánonod lenne a világegyház mércéje. A katolikus Egyház kánonjában 4Ezsdrás nem kanonikus könyv. Az Egyesült Államok katolikus püspöki konferenciájának bevezetője is apokrif 2Ezsdrásként említi azt az iratot, amelyet a Vulgata-függelékben 4Ezsdrásként ismertek. A Katolikus Enciklopédia is úgy tárgyalja a 94 könyvről szóló elbeszélést, mint a 4Ezsdrás apokrif hagyományának példáját, amelyben a könyvek egy része nyilvános, másik része a bölcsek számára elrejtett.
Az, hogy egy irat régi, ismert, olykor tisztelt, idézett vagy liturgikus környezetben felbukkan, még nem teszi kánonivá. A korai keresztény szerzők számos olyan művet ismertek és idéztek, amelyek soha nem lettek a kánon részei. Tertullianus esetében pedig különösen kínos a hivatkozásod, mert a tőle idézhető passzusban nem 4Ezsdrás kánoni státuszát bizonyítja, hanem Énók könyvének védelmében hozza fel azt a hagyományt, hogy Jeruzsálem babiloni pusztulása után a zsidó irodalom iratait Ezsdrás által helyreállítottnak tartották. Ez egy apologetikai érv Énók mellett, nem kánoni jegyzőkönyv 94 könyvről.
Azt írod: „Tertullianus ezt csak 4Ezsdrásból tudhatta.” Még ha így volna is, akkor sem következne belőle, hogy Tertullianus 4Ezsdrást kánoni Szentírásnak tekintette olyan értelemben, ahogyan a katolikus Egyház a kánoni könyveket érti. A korai keresztény szerzők sokféle zsidó hagyományt ismertek. Egy hagyomány átvétele, idézése vagy felhasználása nem egyenlő kánoni döntéssel. Júdás levele utal Énók hagyományára; ettől nem válik automatikusan minden Énók-hagyomány a teljes keresztény kánon mércéjévé. Tertullianus pedig különösen nem alkalmas arra, hogy belőle a te rómaellenes magánkánonodat felépítsd.
A legnagyobb önellentmondásod azonban ott jön, amikor Tertullianust próbálod Róma és a Szentháromság ellen felhasználni. Azt állítod, hogy Tertullianus idején még nem imádták a „háromarcú istent”, mert azt csak később találták ki a római császárok. Ez olyan történelmi képtelenség, hogy még a saját összeesküvés-elméleted is elpirulhatna tőle. Tertullianus Praxeas ellen című művében már a 2–3. század fordulóján világosan beszél az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről, az egy Istenről, az üdvrend szerinti hármasságról, és arról, hogy a három személy nem különböző isteni lényegben, hanem egy isteni valóságban áll. A szövegben ott van: egy Isten, akinek van Fia, Igéje, aki által minden lett; a Fiú a Szűztől született, ember és Isten, az Emberfia és Isten Fia; továbbá a Szentlélek is a hit megszentelője.
Vagyis Tertullianus nem a te henoteista barkácsműhelyed munkatársa, hanem éppen ellened tanúskodik. Ő nem azt mondja, hogy van „Istenek Istene”, aztán egy felkent isten, aztán egy ember Jézus, akibe ideiglenesen beköltözik egy isteni lény. Ő azt mondja, hogy az egy Isten üdvrendjében ott van az Atya, a Fiú és a Szentlélek; a Fiú Ige, aki által minden lett, aki emberré lett, szenvedett, meghalt, feltámadt. Tertullianus még azt is kifejezetten magyarázza, hogy a személyek különbsége nem az isteni lényeg megosztása.
A „római császárok álkeresztény egyházat hoztak létre” című meséd tehát itt szétesik. A Szentháromság hite nem 380-ban esett le egy császári íróasztalról. A niceai és konstantinápolyi zsinatok nem kitalálták Krisztus istenségét és a Szentlélek istenségét, hanem a korábbi apostoli és liturgikus hitet fogalmazták meg eretnek torzításokkal szemben. Ha a császárok találták volna ki, Tertullianus nem írhatott volna erről jóval korábban. Ha a 4. században gyártották volna, az Újszövetség nem nevezné Krisztust Úrnak, Istennek, Teremtő Igének, mindenek előtti és mindenek fölötti Fiúnak. Itt nem Róma trükközött, hanem te próbálsz az időrenddel bűvészkedni — de kilátszik a hamis kártya az ingujjadból.
Az a vádad, hogy a katolikus kánon „eltüntette a Szentírás 50%-át”, egyszerűen bizonyítatlan handabandázás. A kánon kialakulása történeti folyamat volt, amelyben a zsidó hagyomány, a görög Septuaginta-hagyomány, az apostoli használat, a liturgikus olvasás és az egyházi hit szabálya mind szerepet játszott. Nem úgy történt, hogy egy római főpap gonosz mosollyal kihajított ötven százaléknyi szent könyvet a Tiberisbe. Ezt a mesét legfeljebb egy rosszul megírt antikatolikus ponyvában lehet eladni, tudományos vitában nem.
A „Filioque” idekeverése is csak füstgránát. Most a vita Philónról, a „káldeus” szó jelentéséről, 4Ezsdrásról, Tertullianusról és a héber nyelvről szól. Te azonban, amikor érzed, hogy a fő állításaid recsegnek, gyorsan átdobod a vitát Toledóra, Konstantinápolyra, Róma főpapjára, császárokra, háromarcú istenre. Ez nem érvelés, hanem témamenekítés. A Filioque körül valóban volt keleti–nyugati vita, de ez nem bizonyítja, hogy Philón „káldeus” szava miatt a Tóra arámi volt, vagy hogy 4Ezsdrás a katolikus kánon fölött áll. A te vitatechnikád olyan, mint amikor valaki sakkban vesztésre áll, és hirtelen felborítja az asztalt, majd kihirdeti magát atlétikai bajnoknak.
A „többszázmillió meggyilkolt” lózungodat sem lehet szó nélkül hagyni. Ez nem forrásolt állítás, hanem propagandaízű túlzás. A keresztény történelemben vannak bűnök, visszaélések, háborúk, politikai erőszakok, állami és egyházi összefonódások; ezt egy komoly katolikus sem tagadja. De te nem történelmet írsz, hanem vádiratot, amelyben minden történeti komplexitást egyetlen démonikus mondatba gyömöszölsz. Ez a módszer ugyanaz, mint amit a legrosszabb szektás pamfletek művelnek: előbb szörnyet rajzolnak az ellenfélből, majd bátran leszúrják a saját rajzukat.
Most pedig a legmélyebb probléma: te nem egyszerűen katolikusellenes vagy. Te az apostoli kereszténységgel állsz szemben, mert a megtestesülést szétszeded. Azt mondod, hogy Jézus harmincéves korától a halála előtti utolsó estéig hordozta testében a Logosz Istent. Ez nem János evangéliuma. Ez nem Pál apostol hite. Ez nem a keresztény hit. János nem azt mondja, hogy az Ige beköltözött egy már különálló emberi személybe. Azt mondja: az Ige testté lett. Ez a mondat a te rendszered halálos ítélete. Nem albérlet, nem megszállás, nem ideiglenes istenhordozás, hanem megtestesülés.
A katolikus hit nem állítja, hogy Mária az isteni természet forrása volna. Azt állítja, hogy akit Mária emberi természet szerint szült, annak személye az örök Fiú. Ezért Theotokosz: nem azért, mert Mária „megteremtette Istent”, hanem mert az ő méhében az örök Ige vett fel valóságos emberi természetet. Te ezt azért nem tudod elfogadni, mert nálad Jézus és a Logosz két külön szereplővé esik szét. És amikor valaki ezt szóvá teszi, jön a „Róma háromarcú istene” című piaci rikácsolás.
A te rendszeredben Jézus nem az örök Fiú megtestesülése, hanem egy külön ember, aki valamikor isteni jelenlét hordozója lesz. Ez lényegében nesztoriánus irányba csúszó, henoteista díszletekkel felaggatott krisztológia. Az apostoli hit ezzel szemben egy Krisztust vall: valóságos Istent és valóságos embert, egy személyben, két természetben. Nem két alanyt, nem két Krisztust, nem egy felkent főistent és egy emberi hordozót. Egyetlen Urat: Jézus Krisztust.
Végül tehát így állunk. Philón nem cáfolja a hébert. Komáromi Csipkés címleírása nem teszi arámivá a teljes Ószövetséget. A „káldeus” szó nem robbantja fel a bibliai nyelvészetet. A Ketef Hinnom-i leletek nem ellened, hanem ellened tanúskodnak. Az Ébál-tábla vitatott, és még ha elfogadnánk is egyes olvasatait, akkor sem bizonyítaná a te „ó-kánaáni, nem héber” dogmádat. A Biblia által említett forrásművek nem automatikusan elveszett kánoni könyvek. 4Ezsdrás nem katolikus kánoni Szentírás. Tertullianus nem a te titkos kánonodat és nem a te henoteista Krisztusodat védi, hanem a Szentháromság elő-niceai hitvallási formáját tanúsítja.
A végén pedig marad a szomorú látvány: kijöttél az Őrtorony árnyékából, de nem az Egyház világosságába léptél, hanem egy saját készítésű labirintusba, ahol minden ajtóra az van írva: „Róma hamisított”, „hébermánia”, „káldeus arámi”, „94 könyv”, „Istenek Istene”. Csakhogy az igazság nem attól lesz igaz, hogy hangosabban írod nagybetűvel. Az apostoli hit túlélte Ariust, Nesztorioszt, a gnosztikusokat, a szektákat, az Őrtornyot és a hasonló magánkinyilatkoztatási építményeket is. Ezt a mostani teológiai tákolmányt is túl fogja élni.
Az Egyház hite egyszerűbb, erősebb és régibb, mint a te zavaros rendszered: egy Isten van, Atya, Fiú és Szentlélek; az örök Fiú emberré lett; Jézus Krisztus nem egy istenhordozó edény, hanem maga az Ige testben; a Szentírás kánonját nem a te 4Ezsdrásból barkácsolt magánjegyzéked szabja meg, hanem az apostoli Egyház hite; és a héber nyelvet nem 19. századi mániások találták ki, hanem a tudomány azért nevezi hébernek, mert a szövegek nyelve az. A többi csak füst, zaj és szektás színház.
👉 Ha ez nincs meg: nem vita zajlik, hanem két párhuzamos monológ
Itt vagy elcsúszva! :) olyasmikkel érvelsz, ami a másik fél számára nem elfogadott. Mintha én, az Iszlámot idézném neked, vagy busidót, vagy akár Ganésa, india egyik istenéről beszélve próbálnám elővezetni neked hogy tévedsz, mert minimum 200 millió istenük van. Vagy kötelező megenni a kovács gombapörköltjét, mert nem sérthető meg a jóindulata....
Nincs közös alapotok. Ebből adódóan monolog van. :)
A Biblia által említett külső (nem zsidó vagy nem kanonikus) írások
1) Méd–perzsa királyok krónikái
Eszter 10:2; Dániel 6:8, 12, 15
A Biblia hivatkozik a perzsa birodalom hivatalos történeti könyveire. Ezek nem zsidó, hanem perzsa állami archívumok.
2) Babiloni bölcsek és káldeusok tanításai
Dániel 1:4, 17; 2:2
Dániel és társai babiloni könyvekből tanultak. A Biblia elismeri ezek létezését, de nem tekinti őket ihletettnek.
3) A „Királyok krónikája” – udvari feljegyzések
1Kir 14:19; 1Kir 14:29; 2Krón 16:11
Ezek nem bibliai könyvek, hanem adminisztratív dokumentumok, amelyek sokszor idegen népekkel kapcsolatos eseményeket is tartalmaztak.
4) Jób könyve – nem zsidó eredetű bölcsességi hagyomány
A Biblia nem nevezi meg a forrást, de a hagyomány szerint Jób edomita vagy arab figura. A könyv nem Izrael történetéből nő ki, mégis kanonikus.
Ez éppen azt mutatja: a származás nem tesz egy könyvet ihletetté vagy ihletetlenné.
5) Bálám próféta hagyományai
4Mózes 22–24
Bálám nem zsidó próféta, saját hagyományokkal. A Biblia idézi őt, de nem tekinti a könyveit Szentírásnak.
6) Ősi mezopotámiai hagyományok (vízözön)
A Biblia nem nevezi meg, de a történet párhuzamos:
Atrahaszisz-eposz
Gilgames-eposz
A Biblia irodalmi rokonságban áll velük, mégsem tekinti őket ihletettnek.
7) Kánaáni–ugariti mitológiai motívumok
Zsolt 74:14; Ézs 27:1
Leviatán
Rahab
Tannin
Ezek nem zsidó eredetű lények, hanem kánaáni és ugariti mitológiai alakok. A Biblia átveszi és átértelmezi őket — de nem teszi ihletett irattá a forrásaikat.
A Biblia által említett „elveszett könyvek” (nem kanonikus források)
Ezeket gyakran félreértik, de mind belső forrásművek, nem Szentírás:
Jásár könyve – Józs 10:13; 2Sám 1:18
Az Úr háborúinak könyve – 4Móz 21:14
Nátán próféta könyve – 1Krón 29:29
Sámuel látomásai – 1Krón 29:29
Salamon cselekedetei – 1Kir 11:41
Iddó próféta könyve – 2Krón 13:22
Jéhu könyve – 2Krón 20:34
Ezek belső történeti források, nem ihletett könyvek.
❓ 3. A nagy kérdés: ha a Biblia megemlít egy könyvet, az ihletetté teszi-e azt?
Nem.
És ezt maga a Biblia bizonyítja, három okból:
(1) A Biblia sok nem zsidó, pogány vagy világi forrást említ
Perzsa krónikák, babiloni bölcsek, kánaáni mítoszok — ezek nyilvánvalóan nem ihletett iratok.
(2) A Biblia hivatkozik elveszett könyvekre, amelyek soha nem voltak a kánon részei
A hivatkozás nem kanonicitás, hanem történeti beágyazottság.
**(3) A Biblia maga különbséget tesz:
„Isten szava” ↔ „forrásmű”**
A zsidó hagyomány nagyon világosan különválasztotta:
Szent iratok (Tóra, Próféták, Írások)
Források, krónikák, énekek, udvari dokumentumok
A kettő soha nem keveredett.
Rövid, végső összegzés
A Biblia sok külső, nem zsidó vagy nem kanonikus írást említ — de ettől még ezek nem ihletett könyvek. A hivatkozás nem kanonicitást, hanem történeti kontextust jelent.
Ez a bibliai gondolkodás belső logikája.
De, szerintem, ha az összes emlitett, érintett más irásokat is összeszednénk, máris meglenne az a bizonyos 94 mű. :D
A Dániel könyvében szereplő „káldeusok nyelve” sem bizonyítja azt, amit rá akarsz építeni. Dániel könyve maga kétnyelvű: héber és arámi részekből áll."
Ez lehetetlen, hisz a babiloni fogság előtt Izrael fiai az ó-kánaáni nyelvet használták.
A hébermániások erre is ráfogják, hogy héber, ahogyan a Káldeus arámira is ráfogják,hogy héber.
Komoróczy: Géza Maszóra, maszoréták című munkájában a Régi bibliai kéziratok elıkerülése az ó- és középkorban (a maszóra elızménye): felsorolásában írja:
A Biblia mássalhangzó-szövegének legkorábbi dokumentumai: A kohanita / “ároni” áldás (Num. 6,24 skk.) szövegének lejegyzése a két kicsiny Ketef Hinnom-i (Jeruzsálem) ezüst-tekercsen9 (ó-kanaáni mássalhangzó-írás) (ca. i. e. VII. század). I r o d a l o m : Gabriel Barkay, “The Priestly Benediction on the Ketef Hinnom Plaques”, Cathedra, 52 (1989), pp. 37–76 Biblia-kéziratok a Holt-tenger menti barlangokból (ca. i. e. 250–i. sz. 68) Tefillin- és mezuza-kéziratok a Holt-tenger környéki barlangokból. K i a d á s a : Karl G. Kunh, Phylakterien aus Höhle 4 von Qumran (Heidelberger Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse, 1957, I) (Heidelberg: Carl Winter, 1957) 9 Israel Museum, Jerusalem.
Amikor Komoróczy Géza megírta ezt a tanulmányát ,akkor még nem tudhatta, hogy ennél régebbi lelet is előkerül majd. A Hinnom-völgyben (Ge-Ben-Hinnom) 1979-ben találták meg az amulettet.
A lelet közvetlenül a Babiloni fogság előtti időből származik. Ez azt jelenti, hogy a zsidók nyelve fogság előtt az ó-kánaáni nyel volt.
A nyolcvanas években az Ebál hegynél megtalált lelet csak nemrégen lett megfejtve.
Így ez lett a legkorábbi írásod lelet, amit a kivonulás utáni időből az akkori Izrael területén találtak.
"A datálással kapcsolatban kérdéseket vet fel az a tény, hogy a tábla nem a helyszínen került elő, hanem az 1980-as feltárásokból származó földkupac 2019-es átszitálásakor bukkantak rá.
Az 1980-as években Ádám Zertál professzor vezetett ásatásokat az Évál-hegyen és az ekkor kitermelt és szárazon átszitált földet Stripling és csapata szitálta újra 2019-ben a Templom-hegyi Átszitáló Projekt nedves szitálásos technikáját alkalmazva. A régész jelenleg Silóban vezeti a feltárásokat; egykor itt állt a sátorszentély és itt őrizték a frigyládát is.
Sokan vannak azonban, akik érdeklődésük mellett kételkedésüknek is hangot adnak. Amíg nem látják a részletes leírásokat, pontos képeket, addig nem foglalnak állást a datálás és az eredetiség kérdésében.
„Az a tény, hogy azt megelőzően kürtölik világgá, hogy tudományos körökben bejelentették volna, kissé szokatlan....
A képeken kirajzolódó szöveget Gálil és a mainzi Gutenberg Egyetem szakértője, Pieter Gert van der Veen fejtették meg. Stripling szerint a feliraton szerepel az „árur” – „átkozott” szó és a J-H-V-H istennév is. „Negyven betűt azonosítottunk, a táblácska külső és belső oldalán. Mindegyik ugyanazzal a korai alfabetikus betűtípussal íródott, mely a késői bronzkorra volt jellemző”. A szöveg nagyobbrészt archaikus proto-kánaánita írással készült és néhány betűje a hieroglifákból származik.
Prehľad od AI: A proto-kánaáni kifejezés elsősorban a régészetben és a nyelvészetben használatos, és az ókori Kánaán területén (a mai Izrael, Palesztina, Libanon, Jordánia és Dél-Szíria térsége) a bronzkorban (kb. i. e. 2000–1200) használt legkorábbi betűírásra utal.
AI - A zsidó Biblia (Tanakh) „héber Bibliaként” való emlegetése elsősorban a tudományos, keresztény és nem zsidó szóhasználatban terjedt el, hogy megkülönböztessék azt az Ószövetségtől
A Komáromi Csipkés György-féle címleírásra való hivatkozásod is ugyanilyen légvár. A régi magyar bibliafordítások előszavaiban gyakran szerepelhetett a „sidó”, „káldeai” és „görög” nyelvekből való fordítás, mert a bibliai szöveganyagban héber, arámi és görög elemek vannak,"
Örülök, hogy elismerted, hogy a 19. századot megelőzően a bibliafordítók leírták ,hogy az Ó szövetséget a sidó káldeai nyelvből, az Evangéliumokat és az apostolok írásait pedig görög nyelvből fordították. Azt, hogy a szövegben a kádeai sidó, azaz a babiloni arámi nyelven kívül, amit Philon Júdeus is igazolt, héber szöveg is lett volna, nem említették. Azt csak a hébermániások szeretnék utólag belehamisítani a fordítók írásos nyilatkozatába, mint annak idején az úgynevezet niceai-konstantinápolyi hitvallás szövegébe az 589-es Toledoi Zsinaton beletoldották(belehamisították) a "Filioque" kifekezést.
Ebből nem következik, hogy minden ókori szerző, aki „káldeus” nyelvet említ, szükségképpen a Tóra eredeti nyelvét arámiként azonosítja. Egy többjelentésű szóval nem lehet úgy bánni, mint egy vasúti sorompóval: „lecsukom, és minden más értelmezésnek tilos átmenni”."
Mivel a Szentírásból kiderül az is, hogy a Babiloni fogságban a zsidók elfelejtették korábbi nyelvüket az ó-kánaánit, és a zsidó királyi sarjak a káldeus nyelvre lettek megtanítva, Egyértelmű, hogy Fphilon Júdeus, aki előkelő zsidó családból származott a káldeus nyelven a babiloni arámi nyelvet értette.
Az evangéliumok igazolják, hogy a Messiás Jézus is az arámi nyelvet beszélte.
Hogy bárki Isten választott szentjei közül hébernek nevezett nyelvet beszélt volna, a Szentírásban
tetten nem érhető. Ennek az oka, hogy előbb az ó-kánaánit, majd a babiloni fogság után az arámi nyelvet beszélő zsidók nem tudhatták, hogy a 19. századba ki fog törni a héber nyel mánia járványa.
Az Istenek Istene előre látta, ezért ügyelt rá, hogy a Szentírásban még véletlenül se történjen utalás héber nyelvre.
Az istentől kapott hátralévő földi idődet igazán használhatnád az Igazság meghamisítása helyett,
Philón tévedhetetlen nyelvész, Tertullianus titkos kánonjogász, Ezsdrás negyedik könyve főszövegű kinyilatkoztatás, a héber nyelv 19. századi mániás találmány, Jézus pedig harmincéves korától a halála előtti estéig valamiféle mennyei istenhordozó edény."
Az, hogy Philon Júdeás jobban ismerte saját népe a zsidó nép nyelvét, mint a háromarcú isten összes főpapjai együttvéve a történelemben, az csakis természetes. Az, hogy a Róma főpapja által vezetett egyház kánonja hiányos, ami a Szent Könyvek számát illeti, az tény, amit a Szentírás is igazol.
A Róma főpaja által vezetett egyház kánonja nem tartalmazza azokat a könyveket,amelyek létezését a Szentírás igazol:
Mindez azt igazolja, hogy Ezsdrás és társai által Ezsdrás Istene valóban több könyvet iratott le,mint amit a Róma Főpapja által képviselt Egyház kánonjába belefoglaltak a 4. században.
Tertulliánusz nem volt kánonjogász, hisz az Isten Szava sehol nem ír a Szemntírás kánonjáról.
Tertulliánusz több mint 150 évvel a Róma Főpapja által és a római császárok által kitalált kánon megalkotása előtt egyszerűen igazolta, hogy ismerte Ezsdrás 4. könyvét és a Szentírás részének tekintette. Sokat idézett belőle.
A korai egyházban, különösen az észak-afrikai hagyományban (melynek Tertullianus a legfőbb alakja), tisztelték és prófétai könyvként kezelték. [1, 2]
Tertullianus és a 4. Ezsdrás kapcsolata:
Tertullianus az Adversus Gnosticos (vagy Scorpiace) című művében, illetve más értekezéseiben is hivatkozik a 4. Ezsdrás látomásaira, különösen azokra, amelyek a végidőkkel, a messiási korral és a lélek sorsával kapcsolatosak. Bár Tertullianus teológiailag nagyra értékelte, a 4. Ezsdrás később nem került be a hivatalos kánonba, így a legtöbb keresztény hagyományban az apokrif iratok közé tartozik.
Tertullianus (kb. 155–220) a keresztény ókorban utalt arra a hagyományra, miszerint Ezsdrás próféta újjáalkotta, illetve „újraírta” a zsidók szent könyveit a babiloni fogság után.
Ezt Tertulliánusz csakis az Ezsdrás 4. Könyvéből tudhatta.
A kontextus: Tertullianus [De cultu feminarum - A nők ékességeiről] című művében, illetve más apológiai írásaiban jelenik meg ez a gondolat. A korai keresztény atyák közül többen (pl. Irenaeus is) hivatkoztak arra, hogy a fogság idején a szent iratok megsemmisültek.
A "helyreállítás" módja: Tertullianus szerint Ezsdrás isteni sugallatra (inspiráció) írta újra a babiloni fogság alatt elveszett vagy megsemmisült ószövetségi iratokat, különösen a Tórát. Ez a történet a 4. Ezsdrás könyvének legendájára épül.
Célja: Tertullianus ezt a érvet arra használta, hogy igazolja az ószövetségi iratok hitelességét, és alátámassza, hogy a keresztények által használt szövegek (az inspirált újraírás révén) megbízhatóak, még ha a fogság utáni időszakból származnak is.
Ez a narratíva a korai keresztény teológiában fontos szerepet játszott a zsidó és keresztény kánon közötti folytonosság kérdésében.
Az általad "késői apokaliptikus irodalmi motívumként " emlegetett Ezsdrás 4. könyve Tertulliánusz írásaiban úgy jelenik meg, mint a történelmi múltban már létező Isten által sugalmazott szentírás.
Igaz Tertulliánusz azt álmában sem gondolta, hogy a római császárok álkeresztény egyházat fognak létrehozni, amelynek püspökéül Róma püspökét fogják kinevezni, akire átruházzák majd a Róma Főpapja címet is, majd eltüntetik a Szentírás 50 %-át,és önkényesen megalkotják a kánonjukat.
Tertulliánusz idején még nem imádták Róma püspökei Róma háromarcú istenét. Arra csak 150 évvel később került sor, amikor Róma császárai megalkották az általuk létrehozott álkeresztény egyház
istenét is.
Ami pedig azon állításomat illeti, hogy a hébermánia csak a 19. században ütötte fel a fejét,
csatoltam az AI álláspontját, amit ismét idézek, mert amint látom elfelejtetted elolvasni:
AI - A zsidó Biblia (Tanakh) „héber Bibliaként” való emlegetése elsősorban a tudományos, keresztény és nem zsidó szóhasználatban terjedt el, hogy megkülönböztessék azt az Ószövetségtől (amely szerkezetileg és néha tartalmilag is eltér), valamint hangsúlyozzák az eredeti nyelvet."
Akadémiai és teológiai megkülönböztetés: A „héber Biblia” kifejezés modernebb keletű, elsősorban a 19–20. századi biblikus tudományosságban vált elterjedtté, hogy elválasszák a zsidó kánont a keresztény Ószövetségtől, amely a Septuaginta (görög fordítás) sorrendjét követi.
Amit az AI finoman tudományos kereszténységnek nevez, az nem más, mint a római császárok által létrehozott álkereszténység, amelynek a nevében többszázmillió embert meggyilkoltak.
Most már nem egyszerűen vitatkozol, hanem egy egész alternatív vallástörténeti univerzumot üzemeltetsz, amelyben mindenki félreért mindent: Philón tévedhetetlen nyelvész, Tertullianus titkos kánonjogász, Ezsdrás negyedik könyve főszövegű kinyilatkoztatás, a héber nyelv 19. századi mániás találmány, Jézus pedig harmincéves korától a halála előtti estéig valamiféle mennyei istenhordozó edény. Ez már nem katolikusellenes apologetika, hanem teológiai bűvészmutatvány: a kalapból mindig ugyanaz a nyúl jön elő, csak éppen minden alkalommal más címkét ragasztasz rá.
Kezdjük a legfontosabbal: az, hogy Philón a „káldeus” szót használja, nem bizonyítja, hogy a Tóra eredeti nyelve káldeus arámi volt. Nem bizonyítja, hogy a héber nyelv modern koholmány. Nem bizonyítja, hogy a Septuaginta arámiból készült. Nem bizonyítja, hogy a maszoréták valamiféle késői, barlangi, „JHVH-s” kéziratcsomagból gyártották volna a Bibliát. Mindössze azt bizonyítja, hogy Philón hellenisztikus zsidó íróként olyan nyelvi-etnikai terminológiát használ, amelyet nem lehet egy az egyben a te modern, mechanikus, összeesküvéses rendszeredbe betuszkolni.
Philón a Mózes élete második könyvében valóban azt írja, hogy a törvény régen „káldeus” nyelven volt, és a fordítók a görög szavakat a „káldeus” szavak megfelelőiként adták vissza. A szövegkörnyezet azonban nem arról szól, hogy a Tóra arámi nyelvű lett volna, hanem arról, hogy a zsidó törvény görög fordítása rendkívüli pontosságú, mintha a fordítók prófétai ihletés alatt ugyanazokat a szavakat találták volna meg. Philón ugyanebben a beszámolóban azt is mondja, hogy Ptolemaiosz a júdeai főpaphoz fordult, aki „a héberek” közül választott fordítókat, akik ismerték nemzeti irataikat és a görög műveltséget is. Vagyis a saját Philónod nem azt a bohózatot támogatja, amelyben a Tóra „káldeus arámi” volna, hanem a hellenisztikus zsidó hagyományban elbeszélt Septuaginta-legenda egyik változatát közli.
A „káldeus” szó többjelentésű volta pedig éppen ellened dolgozik. A Magyar Katolikus Lexikon általad belinkelt szócikke is világosan mutatja: a káldeusok történetileg újbabilóniai népcsoportként, az arámokkal összefüggésben, továbbá Dániel könyvében bölcsekkel, jövendőmondókkal és csillagjósokkal kapcsolatban szerepelnek; később pedig egy keleti katolikus közösség neveként is használatos. Ebből nem következik, hogy minden ókori szerző, aki „káldeus” nyelvet említ, szükségképpen a Tóra eredeti nyelvét arámiként azonosítja. Egy többjelentésű szóval nem lehet úgy bánni, mint egy vasúti sorompóval: „lecsukom, és minden más értelmezésnek tilos átmenni”.
A Dániel könyvében szereplő „káldeusok nyelve” sem bizonyítja azt, amit rá akarsz építeni. Dániel könyve maga kétnyelvű: héber és arámi részekből áll. A Biblia egyes részei valóban arámiul vannak, különösen Dániel és Ezsdrás egyes szakaszai; ezt senki nem tagadja, aki nem akar magából komolytalan figurát csinálni. De ebből nem az következik, hogy az egész Tóra vagy az egész ószövetségi könyvanyag káldeus arámi nyelvű volt, hanem az, hogy a zsidó szöveghagyományban héber és arámi rétegek egyaránt jelen vannak. A Britannica összefoglalása szerint a Héber Biblia nagy része bibliai vagy klasszikus héber nyelven íródott, míg bizonyos részek arámiak; az arámi a fogság utáni és későbbi korszakban széles körben használt nyelv lett a zsidók között, miközben a héber vallási, irodalmi és tanult nyelvként tovább élt.
Te ebből a teljesen világos többnyelvű történeti helyzetből azt a vaskos ostobaságot főzöd ki, hogy „a Szentírás káldeus arámi nyelven lett írva, nem héberül”. Ez olyan, mintha abból, hogy Magyarországon évszázadokon át használták a latint a jogban és az egyházban, azt következtetnéd, hogy a magyar népnek nem volt magyar nyelve, és a Halotti beszéd valójában latinul van, csak a „magyarmániások” nem akarják beismerni. A hasonlat sántít? Nem jobban, mint a te érvelésed.
A Komáromi Csipkés György-féle címleírásra való hivatkozásod is ugyanilyen légvár. A régi magyar bibliafordítások előszavaiban gyakran szerepelhetett a „sidó”, „káldeai” és „görög” nyelvekből való fordítás, mert a bibliai szöveganyagban héber, arámi és görög elemek vannak, illetve a korabeli terminológia a hébert olykor „sidó nyelvnek”, az arámi részeket pedig „káldeainak” nevezte. Ebből nem következik, hogy a teljes Ószövetség „káldeus arámi” lett volna. A régi fordító nem a te 21. századi rögeszmédet igazolta, hanem egyszerűen jelezte, hogy a bibliai szöveghagyomány több nyelvi réteggel rendelkezik. Te ezt úgy olvasod, mint aki egy étlapon meglátja, hogy „só, bors, paprika”, és ebből arra következtet, hogy az egész vacsora paprika.
A „hébermánia” szó, amelyet olyan szorgalmasan ismételgetsz, nem érv. Ez csak gúnycímke. A modern szakirodalom nem azért beszél bibliai héberről, mert a 19. századi teológusoknak hirtelen viszketni kezdett a nyelvtani fantáziájuk, hanem azért, mert a szöveganyag nyelvi sajátosságai alapján a héber mint északnyugati sémi, kánaáni nyelv világosan megkülönböztethető az arámitól. A zsidó enciklopédikus hagyomány is rögzíti, hogy az Ószövetség nyelve, néhány arámi szakaszt leszámítva, héber; ugyanott az is szerepel, hogy a „héber nyelv” elnevezés mint nyelvnév hellenisztikus irodalomban jelenik meg, például Sirák fia előszavában, Josephusnál és a Jelenések könyvében.
Itt van a te alapvető csalásod: abból, hogy a Héber Biblia maga nem rendszeresen „héber nyelvnek” nevezi saját nyelvét, azt akarod kihozni, hogy a nyelv nem héber. De a névhasználat és a nyelvi valóság nem ugyanaz. A Biblia beszél „júdaiul”, „Kánaán nyelvén”, „arámiul”; ettől még a nyelvészeti besorolás jogosan nevezi a fő bibliai nyelvet hébernek. A magyar nyelv régi önmegnevezései, tájnyelvi változatai, külső nevei és modern tudományos megnevezései sem mindig fedik egymást teljesen. Ha egy ókori szöveg nem a mai tanszéki terminust használja, attól a nyelv nem szűnik meg. Csak a te rendszeredben kell megszűnnie, mert különben a „hébermánia” című vesszőparipád lába kitörik.
Most térjünk a 4Ezsdrás-ügyre, mert itt különösen feltűnő, hogyan csinálsz egy apokaliptikus hagyományból kanonikus bunkósbotot. Azt írod: „Ezsdrás 4. könyve a Szentírás része.” Kinek a kánonjában? A katolikus Egyházéban nem. A Katolikus Enciklopédia világosan rögzíti, hogy ez a könyv nem tartozik a Szentírás kánonjába, bár a Vulgata egyes kiadásaiban függelékben szerepelt, hogy ne vesszen el teljesen. Tehát hiába vered az asztalt, hogy „Szentírás része”, a katolikus kánon szempontjából ez egyszerűen hamis. Más hagyományokban lehet más helyzete; de te most a katolikus hitet támadod, miközben egy nem katolikus kánoni státuszú iratot próbálsz a katolikus kánon fölé emelni. Ez olyan, mintha egy bíróságon egy szakácskönyvből olvasnád fel az alkotmányt.
Azt is mondod, hogy 4Ezsdrás nem „késői apokaliptikus irodalmi motívum”. De igen, pontosan az. A 4Ezsdrás, illetve a latin hagyományban 2Ezsdrás néven ismert anyag magva a zsidó apokaliptikus irodalom körébe tartozik, a második templom pusztulása utáni korszakhoz kötődik, és modern szakirodalmi besorolása szerint nem az 5. századi történeti Ezsdrás saját feljegyzése. A római katolikus és protestáns hagyomány általában apokrifként kezeli; a Vulgata függelékében való szereplés éppen azt jelenti, hogy értékes, de nem kánoni szövegként őrizték.
Tertullianusra való hivatkozásod pedig megint félreolvasás. Tertullianus a Nők ékességéről című művében Énók könyvének elfogadhatóságáról vitázik. Ott hozza fel példaként, hogy ahogyan a zsidó iratok egészét Ezsdrás által helyreállítottnak tartották Jeruzsálem babiloni pusztulása után, úgy elvileg Énók irata is megőrizhető vagy helyreállítható lett volna. Ez egy apologetikai érv Énók könyve mellett, nem pedig 4Ezsdrás 94 könyvéről szóló kánoni jegyzőkönyv.
Tehát Tertullianus nem azt mondja, hogy „a 4Ezsdrás 14. fejezete kánoni történeti adat, és a 94 könyv valóban így készült el, káldeus arámi nyelven”. Ő egy korabeli hagyományt használ fel érvelésként. A korai egyházatyák gyakran idéznek, használnak vagy ismernek nem kánoni zsidó és keresztény iratokat. Ez nem teszi őket automatikusan kánonná. Pál is idéz pogány költőket, Júdás levele utal Énók hagyományára, de ettől nem lesz minden idézett hagyomány a Szentírás teljes jogú könyve. Ez az a pont, ahol nálad a patrisztikai ismeret felmondja a szolgálatot, és átadja helyét a magánkánon-gyártó lelkesedésnek.
A 94 könyv történetéből te ráadásul még egy második, teljesen önkényes állítást is gyártasz: hogy ezek „káldeus arámi” nyelven készültek. Ezt a 4Ezsdrás idézeted nem mondja. Te teszed hozzá. Vagyis van egy nem katolikus kánoni státuszú apokaliptikus szöveged, abból kiválasztasz egy látomásos hagyományt, majd hozzáragasztasz egy nyelvtörténeti állítást, amely nincs benne. Ez már nem exegézis, hanem vallási dekupázs: papírdarabokból ragasztasz magadnak dogmatikát.
A „nem titkos volt, csak a bölcseknek adták át” típusú megjegyzésed sem segít. A 4Ezsdrás narratívája szerint a 24 könyvet nyilvánosságra kellett hozni, a 70-et pedig a bölcseknek kellett őrizni. Akárhogyan is szépíted, ez egy ezoterikus szerkezet: nyilvános könyvek és külön őrzött bölcseknek szánt könyvek. Pontosan ezért alkalmas a szöveg arra, hogy későbbi szektás vagy gnosztikus gondolkodás titkos tudásként olvassa. Nem állítom, hogy maga a 4Ezsdrás gnosztikus volna; azt állítom, hogy te használod úgy, ahogyan a zárt rendszerek szeretik használni az ilyen hagyományokat: „van nyilvános tudás, és van az én titkosabb, mélyebb, bölcseknek való olvasatom”. Ismerős módszer, csak a díszlet változik.
Aztán azt mondod Jehova Tanúinak, hogy „nem csak egy isten létezik”, hogy az „istenek Atyja” egy istent felkent társai fölé, hogy ez lett az „Istenek Istene”, hogy a János 1-ben szereplő Logosz Isten azonos ezzel a társai fölé felkent Istennel, és hogy az ember Jézus harmincéves korától a halála előtti utolsó éjszakáig ezt az Istent hordozta a testében. Ez már nem keresztény hit, hanem egy félig bibliai szavakkal, félig saját gyártmányú mitológiával összefércelt mennyei ranglétra.
Az 5Mózes 10,17-ben szereplő „Istenek Istene és urak Ura” nem azt jelenti, hogy valódi, természetük szerint isteni lények egész panteonja létezik, amelyek között az Úr csak egy kiemelt főisten. Ez a kifejezés ószövetségi fenségformula: az igaz Isten abszolút uralmát fejezi ki minden úgynevezett isten, hatalom, fejedelemség, bálvány vagy mennyei lény fölött. A Biblia éppen nem henoteizmusba akar bevezetni, hanem az egyetlen igaz Isten kizárólagos imádásába. Az, hogy a Szentírás olykor „isteneknek” nevez mennyei lényeket, bírákat, hatalmakat vagy hamis istenségeket, nem azt jelenti, hogy a keresztény hitben több valódi isteni természetű lény van. A szóhasználat tágabb, mint a te dogmatikai következtetésed; te pedig a szóhasználatból panteont barkácsolsz.
János evangéliumának kezdete sem a te henoteista rendszeredet tanítja. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” Ez nem azt jelenti, hogy van egy istenek közül felkent Logosz, aki majd egy ideig beköltözik Jézus testébe. A keresztény hit szerint az örök Ige maga vesz fel emberi természetet. Nem lakóbérlőként költözik be egy külön emberi személybe, hanem az Ige testté lesz. Ez a különbség a katolikus megtestesüléstan és a te nesztoriánus–henoteista albérlet-teológiád között. Nálad Jézus teste lakás, a Logosz lakó, az üdvtörténet pedig valami mennyei bérleti szerződés. Az evangélium azonban nem ezt mondja. Azt mondja: az Ige testté lett.
A János 14,10–11-re való hivatkozásod sem segít. Amikor Jézus azt mondja, hogy az Atya benne van, és ő az Atyában, az nem azt jelenti, hogy egy külön emberi Jézus testében egy ideig lakott egy másik isteni személy, majd távozott. A szöveg a Fiú és az Atya egységéről, a Fiú küldetéséről, szavainak és tetteinek isteni eredetéről beszél. A katolikus tan pontosan különbséget tesz az örök isteni személy és az általa felvett emberi természet között. Te viszont nem különböztetsz, hanem szétvágsz. Ami az Egyházban személyi egység két természetben, nálad két szereplővé esik szét: egy „Logosz Isten” és egy „ember Jézus”. Ez nem apostoli hit, hanem Nesztoriosz árnyékának még zavarosabb újrafestése.
Az a gondolatod, hogy Jézus harmincéves koráig nem hordozta a Logoszt, hanem csak a kísértés után, illetve egy meghatározott időszakban lett az isteni jelenlét hordozója, egyenesen szembemegy az evangéliumokkal. Lukács és Máté gyermekségtörténete nem úgy mutatja be Jézust, mint akibe harmincévesen beköltözik valaki, hanem mint aki már fogantatásától kezdve a Szentlélek műveként, Isten Fiaként jelenik meg. János pedig nem azt mondja, hogy az Ige később „beköltözött”, hanem azt, hogy az Ige testté lett. Te tehát nem „hamisítatlanul befogadod” a Szentírást, hanem a saját rendszeredhez igazítod, miközben másokat vádolsz hamisítással.
Az „égi emberi szellem” elképzelésed, amelyet Isten Ádám bukása után megformált, majd Mária testébe helyezett, megint olyan spekuláció, amely nem a Szentírásból fakad, hanem a saját teológiai regényedből. Ilyen részleteket nem olvasol ki az evangéliumból; beolvasod oda. A Szentírás azt tanítja, hogy Jézus valóságos ember, Máriától született, és valóságos Isten, az örök Fiú. Nem azt tanítja, hogy egy előre gyártott, égi emberi szellem került Mária testébe, majd harmincévesen egy másik isteni lény is beköltözött ugyanabba az emberbe. Ez már nem krisztológia, hanem mennyei logisztika.
A proszkünészisz és latreia szembeállításod is csúsztatás. Való igaz, hogy a keresztény teológiában különbséget teszünk az imádás és más típusú tisztelet között. De te ebből azt hozod ki, hogy „az isteneket mind megilleti a tisztelet”, mert ők mind az Isten fiai. Ez megint panteonisztikus, henoteista nyelv. A keresztény ember nem tisztel „isteneket” vallási értelemben úgy, mint valódi isteni lényeket. Angyalokat és szenteket tisztelhetünk a megfelelő, nem isteni tisztelet rendjében; de istentisztelet, áldozati szolgálat, végső hódolat egyedül az egy igaz Istent illeti. A te rendszered viszont tele van „istenekkel”, akiket valamilyen mennyei családfába rendezel. Ez nem katolikus hit, és nem is biblikus monoteizmus, hanem vallástörténeti panteon keresztény szókinccsel körbelocsolva.
A Jehova Tanúinak szóló felszólításodban persze vannak olyan pontok, ahol jogosan bírálod az Őrtorony hamis tanításait. Igen, Jehova Tanúi tévednek Krisztus istenségéről. Igen, tévednek a Szentháromságról. Igen, tévednek az Újszövetségbe önkényesen beillesztett istennév kérdésében. De te nem az apostoli hithez hívod őket vissza, hanem egy másik zsákutcába. Az egyik szektás tévedésből nem úgy kell kijönni, hogy az ember átsétál egy saját készítésű henoteista–nesztoriánus labirintusba. Aki az Őrtorony alól kijön, annak nem az a dolga, hogy „Istenek Istene”, „felkent isten”, „második Ádám égi szelleme” és „testben hordozott Logosz” elemekből összerakjon egy új vallási kirakóst, hanem az, hogy visszatérjen az apostoli, niceai, katolikus hithez.
A katolikus Egyház nem „az Isten igazságait hazugsággá változtatás céljára létrehozott” intézmény. Ez a mondatod nem érv, hanem vallási rágalom. Az Egyház nem a római császárok találmánya. A 4. századi császári politika valóban belépett az egyháztörténetbe, néha szerencsésen, néha terhes módon, de nem hozta létre az apostoli hitet. A keresztségi hitvallás, az Atya-Fiú-Szentlélek neve, Krisztus isteni tisztelete, az apostoli egyház liturgikus és hitvallási élete mind jóval korábbi, mint a császári rendeletek dogmatikai következményei. A császárok nem találták ki, hogy Krisztust Úrnak vallják. Pál apostol már ezt hirdeti. János evangéliuma már ezt tanítja. Tamás már ezt vallja: „Én Uram és én Istenem.”
A te rendszered azért fordul állandóan Róma ellen, mert kell neki egy főgonosz. Ha valami nem illik bele az elméletedbe, Róma hamisított. Ha a héber nyelv létezik, Róma és a „hébermániások” tehetnek róla. Ha 4Ezsdrás nincs a kánonban, Róma elnyomta. Ha Philón „káldeust” mond, mindenki más ostoba. Ha Tertullianus egy hagyományt használ érvelésként, az már kánoni döntvény. Ez a gondolkodás zárt rendszer: nem cáfolható, mert minden cáfolatot előre hamisításnak nevezel.
A valóság ezzel szemben egyszerűbb és józanabb. Philón fontos hellenisztikus zsidó tanú, de nem tévedhetetlen nyelvészeti akadémia. A „káldeus” szó többjelentésű, és Philónnál nem jogos automatikusan a teljes Tóra arámi eredeti nyelvének bizonyítékává tenni. A Biblia nagy része héberül, egyes részei arámiul íródott. A Targumok arámi fordítások, éppen azért, mert volt mit arámira fordítani. A Talmudok arámi elemei nem teszik arámivá a Tórát. A 4Ezsdrás értékes apokaliptikus irat, de nem katolikus kánoni Szentírás. Tertullianus nem igazolja a te 94 könyves, káldeus arámi magánelméletedet. Jézus Krisztus pedig nem egy külön ember, aki időszakosan testében hordozott egy felkent istent, hanem az örök Ige, aki valóságos emberré lett.
És itt van a döntő pont: te folyamatosan az „Isten Szavára” hivatkozol, miközben az Isten Szavát szétszeded darabokra. Az ószövetségi kinyilatkoztatást kisajátítod egy „Istenek Istene” nevű henoteista főistennek. János evangéliumát úgy olvasod, mintha az Ige nem testté lett volna, hanem albérletbe költözött volna. A megtestesülést ideiglenes megszállássá, a Fiút egy felkent istenné, Jézust külön emberi alannyá, az Egyházat császári összeesküvéssé, a kánont pedig titkos könyvtárrá alakítod. Ez nem az igazság keresése; ez a kinyilatkoztatás átrendezése saját vallási ízlés szerint.
Ezért a Jehova Tanúinak sem azt kellene mondanod, hogy „gyertek ki az Őrtoronyból, és jöjjetek az én Istenek Istene–felkent isten–testhordozó Jézus rendszerembe”. Hanem azt kellene mondani nekik: hagyjátok el az Őrtorony hamis Krisztusát, és térjetek vissza ahhoz a Krisztushoz, akit az apostolok hirdettek, az Egyház vértanúi imádtak, a niceai atyák megvallottak, és akiről János azt írta: az Ige testté lett. Nem „egy isten beköltözött egy emberbe”. Nem „az ember Jézus hordozta a Logoszt”. Nem „egy felkent isten társai fölött”. Hanem egy Úr Jézus Krisztus, az Atya egyszülött Fia, valóságos Isten és valóságos ember.
A te vitaszöveged tehát nem cáfolta a korábbi választ. Csak még világosabban megmutatta, hogy a rendszered három pilléren áll: félreolvasott nyelvészeten, apokaliptikus magánkánonon és szétszabdalt krisztológián. Az első összeomlik a héber és arámi tényleges történeti viszonya előtt. A második összeomlik a kánontörténet előtt. A harmadik összeomlik János 1, János 20, Filippi 2, Kolossé 1 és a teljes apostoli hit előtt.
Úgyhogy nem, Philón „káldeus” szava nem döntötte meg a hébert. Tertullianus nem kanonizálta a 94 könyves ezsdrási legendádat. A 4Ezsdrás nem lett a katolikus Szentírás része csak azért, mert neked jól jön. És Jézus Krisztus nem volt harmincéves korától nagypéntek előestéjéig istenhordozó edény. A katolikus hit áll: az örök Fiú emberré lett, meghalt értünk, feltámadt, és ugyanaz az egy Krisztus ül az Atya jobbján. Nem két alany, nem két Krisztus, nem felkent félisten, nem mennyei ranglétra. Egy Úr, egy hit, egy keresztség, egy Isten — Atya, Fiú és Szentlélek.
A folyamat, ahogy lefolyt, és folyik most is. De, már egyéni szinteken is mutatkozik, mivel már nem szükségesek a felekezetek, irányadó mértékek sem.
40.000 igazság: Hogyan lett egyből negyvenezer?
A keresztény felekezetek története nem teológiai vita. Identitásharc.
Néró alatt még egyszerű volt. Keresztény voltál, vagy nem. Punktum. Nem létezett baptista, református, pünkösdi vagy "csak-Jézus" irányzat. Egy volt.
Ma 40.000 van. Papíron. Az első század óta ez elég meredek infláció.
1. A Biblia nem használati utasítás
A probléma ott kezdődik, hogy a Biblia nem egy műfaj. Történelem. Vers. Prédikáció. Törvény. Levél. Példázat. Apokalipszis. Egy könyvben. Egyszerre.
Ha egy szöveggyűjtemény ilyen sokszínű, az értelmezés soha nem lesz egységes. Nem is lehet. A zsidó hagyomány már ezer éve tudja ezt, ezért van 4 szintje mindennek: P’sat – amit a szöveg mond. Remez – amire utal. D’rash – amit kihozol belőle. Szód – amit csak a beavatottak értenek.
A Nyugat ebből a P’sat-ra ment rá. Definíció, rendszer, dogma. A Kelet maradt a képnél, a paradoxonnál, a sztorinál. Már itt elváltunk. Csak nem vettük észre.
Gadamer megmondta: nincs "tiszta olvasás". Mindenki a saját korát, kultúráját, előítéletét viszi a szöveghez. Én is. Te is. A pápa is. A YouTube-próféta is. A különbség csak annyi, hogy nekem nincs felekezetem. Nekem szabad.
2. A szakadás receptje: Vegyél egy birodalmat, adj hozzá nyomdát
Először a kaotikusból lett a katolikus. Egy, erős, politikai hátszéllel. Más opció nem volt. Aki másként gondolta, azt nem másolták tovább. Szó szerint kihalt.
1054: Kelet vs. Nyugat. Latin vs. görög. Császár vs. pápa. Liturgia vs. liturgia. Nem az "eretnekség" szakított ketté egy világot. A politika, a nyelv és a sértett egó tette.
Aztán jött Gutenberg, és felrobbantotta az internet 1.0-t. A könyvnyomtatás + humanizmus + pápai korrupció + nemzetállamok = Reformáció. Luther csak a gyújtózsinór volt. A puskapor már ott állt 200 éve.
És itt jön az emberi faktor, ami minden teológiát legyőz: a törzsi agyunk. Ha 3 ember egyetért valamiben, a negyediket már kizárják. Ez az in-group / out-group. "Mi tiszták vagyunk. Ők tévelygők." Nem gonoszság. Túlélési ösztön. A csoport csak így marad egyben.
3. A digitális pünkösd: Mindenki próféta, senki nem tanítvány
A nyomdától a Facebookig egyenes út vezetett. Régen csak a nagyok nyomtattak. Ma bárki. Blog, poszt, podcast, TikTok-prédikáció. Az egyházak leváltak az államról, a hívők leváltak az egyházról. Minden szekta felekezetnek indul. Minden felekezet szektaként kezdte.
A mai szakadásgyár 3 motoron pörög:
Megerősítési torzítás: Csak azt olvasod, ami igazat ad neked.
Dunning–Kruger: Minél kevesebbet tudsz, annál hangosabb vagy.
Algoritmus: A gép rájött, hogy a düh és a szélsőség kattintást hoz. Etet is vele.
Afrika már nem Rómát másolja. Latin-Amerika nem Wittenberget. Saját Jézusuk van, saját démonaik, saját ébredésük. A globális kereszténység már nem európai exportcikk.
4. Az új bálványok nem fából vannak
Az Ószövetségben aranyborjút imádtak. Ma értelmezéseket. "Csak a Károli." "Csak a mi dicsőítésünk keni fel." "Csak nálunk van Szentlélek, a szomszéd utcában már lejárt a szavatossága."
A kibertérben mindenki önjelölt apostol. 10 perc alatt gyülekezetet alapítasz, 10 nap alatt eretneknek nyilvánítod a másikat. A tények? Azok már senkit nem zavarnak.
A recept 2000 éve ugyanaz:
Kritika – "Mindenki romlott."
Tisztítás – "Menjünk vissza az első századhoz."
Kizárólagosság – "Csak mi találtuk meg az igazi utat."
Szakadás – "Ha nem jössz velünk, meghalsz."
És ma, 18:00-kor is pontosan itt tartunk. Az önjelölt próféták korát éljük. A papság már nem szolgálat. Státusz. Felsőbbrendűségi cím. Jézus? Ő már nem a mag. Ő a buzogány. Azzal verjük fejbe a másikat, hogy a mi igazunkat bizonyítsuk.
A "kereszténység" ma már nem hitvallás. Gyűjtőfogalom. Egy nagy ernyő, ami alatt 40.000 ember 40.000 féle istenről beszél. És mind megesküszik, hogy az övé az igazi.
MIT KELL TENNIE JEHOVA TANÚINAK,MIUTÁN MEGISMERTÉK AZ IGAZSÁGOT?
Azok a jehova tanúk,akik olvassák ezt a topikot, megismerhették, hogy nem csak egy isten létezik.
Azt is megtudhatták, hogy az istenek Atyja az istenek közül egyet, konkrétan Mózes Istenét, még a Föld és az Ég teremtése előtt felkente társai az istenek fölé. Ő lett az Istenek Istene, ahogyan Őt Mózes nevezte.
5.Mózes 10:17 Mert az Úr, a ti Istenetek, Isteneknek Istene, és uraknak Ura; nagy, hatalmas és rettenetes Isten, aki nem személyválogató, sem ajándékot el nem fogad.
Az Evangéliumokból és az apostolok írásaiból az is kiderül, hogy a János 1. fejezetében bemutatott Logosz Isten azonos az Istene által társai az istenek fölé felkent Istennel, azaz Ő az Istenek Istene.
Ezt az Istent hordozta testében harminc éves korától fogva a halála előtti utolsó éjszakáig a valaha élt
legigazabb ember a Messiás Jézus.
János 14:10 Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki énbennem lakik, Ő cselekszi e dolgokat. 11 Higgyetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig nem, magukért a cselekedetekért higgyetek nékem.
Felmerül a kérdés, hogy ha a Logosz Istent hordozta az ember Jézus a testében, akkor miért nevezte Atyának.
Nos erre a választ maga a Felkent Isten adta meg,amikor arra kérte Mózesen keresztül Izrael fiait ,hogy hívják Őt Atyának. Erre azért volt szükség, hogy Átadhassa Izrael fiainak a nékik igért örökséget. Ezt Jeremiás próféta által el is magyarázta Izrael fiainak, és természetesen mindazoknak, akik hittel és hamisítatlanul befogadják a Szentírást.
Jeremiás 3: 19 Azt mondám ugyanis magamban: Miképpen tegyelek téged a fiak közé, és adjam néked a kívánatos földet, a pogányok seregének drága örökségét? És azt végezém: Hívj engem Atyámnak, és ne pártolj el tőlem! 20 Mindamellett amint hitszegővé lesz az asszony az ő társa iránt, úgy lettetek hitszegőkké irántam, Izrael háza, azt mondja az Úr.
Izrael fiai az Istenek Istene által örökbe fogadott fiaivá váltak Istenüknek végzése alapján.
Mivel a Messiás Jézus zsidó anyának és zsidó apa által örökbefogadott zsidó gyermeke volt,
a Femnt idézett isteni végzés alapján Atyjának nevezte az Istenek Istenét a Logosz Istent, de nemcsak Ő, hanem zsidó tanítványai is, akit Izrael fiai közül hívott el.
Mielőtt az Istenek Istene a Logosz Isten beköltözött volna az ember Jézus testébe, Jézusnak át kellett
esnie az engedelmesség próbáján a Sátán általi megkísértés általi próbán, ugyanúgy, ahogyan az első embernek Ádámnak az Édenben. Az Úr Jézus lett a második Ádám, akinek a szellemét az Istenek Istene már az első ember Ádám engedetlenség általi célt tévesztése után, még mielőtt Ádámnak utódai születhettek volna megformált és őrizte azt az Égben mindaddig, amíg a gyermek Jézus előre meghatározott fogantatásának ideje elérkezett, hogy belehelyezze az Ádám bűne következményeivel
nem terhelt az Isten által az égben őrzött emberi szellemet Mária testébe, miután a fogantatást a Szent Szellem ereje előidézte.
Az Úr Jézus a kisértés próbája alatt, hűséges maradt az Istenek Istenéhez, és kijelentette a Sátánnak,
hogy csakis az istenek Istenét az Urat illeti meg a szolgálat, amit a (latreuó) görög kifejezéssel fejezett ki, ami áldozva szolgálni jelentésel bír. Az istenek mindnyájukat megilleti a tisztelet(proszküneo), hisz mindnyájan annak az Istennek a fiai, akitől a Felkent Isten ,Izrael Istene is született. De áldozva szolgálni(latreuo) egyedül a Felkent Istent, Izrael Istenét szabad.
Miután jehova tanúi megismerhették, hogy Izrael Istene az Úr nem más, mint az Istenek Istene,
el kell hagyniuk a szervezetet, amely hamis tanítások által megtévesztette őket. Be kell fogadniuk az Istenek Istenét és az Istenek Istenének Khrisztoszát, a második embert Ádám után, az Úr Jézust megváltójukként, aki igaz lelkét adta engesztelésül. Csakis így fordíthatják hasznukra az Úr Jézus váltságáldozatát, ha csatlakoznak Khrisztosz szentjeinek az Ekklésziájához.
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK,AZ ISTENE ÉS ATJA ÁLTAL,TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK, ÉS TISZTESSÉG Az ISTENEK ISTENE KHRISZTOSZÉÁNAK!
Megint előhozod, hogy Ezsdrás és öt írnoktársa 94 könyvet írt le isteni diktálásra, és ezek mind káldeus arámi nyelvűek voltak. Ez a 4Ezdrás apokaliptikus hagyományának szó szerinti történeti felhasználása. A baj az, hogy te éppen azt csinálod vele, amit minden gnosztikus és szektás mozgalom szeret: egy késői apokaliptikus irodalmi motívumból titkos könyvtár-elméletet gyártasz. A 24 nyilvános és 70 titkos könyv képe nem történeti könyvtári jegyzék, hanem apokaliptikus tekintélyépítő motívum."
Kezdjük mindjárt azzal, hogy Ezsdrás 4. Könyve a Szentírás része.
Nem valami kései apokaliptikus irodalmi motívum, hisz Isten próféciáit tartalmazza.
Mindenesetre előbb létezett Ezsdrás 4. Könyve, mint a latin Vulgata, vagy a Leningrádi Kodex.
Nem volt titkos a könyvtárba őrizve a 94 megírt könyv.
Az Isten utasítását követve Ezsdrás átadta azokat Isten szent szolgáinak, a bölcseknek, hogy őrizzék azokat.
Egyházadat a római császárok még meg sem alapították, amikor Tertulliánusz beszámolt létezéséről.
AI-alapú áttekintés:
Tertullianus (kb. 155–220/240), az egyik legjelentősebb korai latin egyházatya, utalt a 4. Ezsdrás könyvére (más néven 2Ezsdrás vagy a latin hagyományban Ezdrás apokalipszise), melyet gyakran idézett vagy használt írásaiban.
A korai egyházban, különösen az észak-afrikai hagyományban (melynek Tertullianus a legfőbb alakja), tisztelték és prófétai könyvként kezelték. [1, 2]
Tertullianus és a 4. Ezsdrás kapcsolata:
Tertullianus az Adversus Gnosticos (vagy Scorpiace) című művében, illetve más értekezéseiben is hivatkozik a 4. Ezsdrás látomásaira, különösen azokra, amelyek a végidőkkel, a messiási korral és a lélek sorsával kapcsolatosak.Bár Tertullianus teológiailag nagyra értékelte, a 4. Ezsdrás később nem került be a hivatalos kánonba, így a legtöbb keresztény hagyományban az apokrif iratok közé tartozik.
Tertullianus (kb. 155–220) a keresztény ókorban utalt arra a hagyományra, miszerint Ezsdrás próféta újjáalkotta, illetve „újraírta” a zsidók szent könyveit a babiloni fogság után.
Ezt Tertulliánusz csakis az Ezsdrás 4. Könyvéből tudhatta.
A kontextus: Tertullianus [De cultu feminarum - A nők ékességeiről] című művében, illetve más apológiai írásaiban jelenik meg ez a gondolat. A korai keresztény atyák közül többen (pl. Irenaeus is) hivatkoztak arra, hogy a fogság idején a szent iratok megsemmisültek.A "helyreállítás" módja: Tertullianus szerint Ezsdrás isteni sugallatra (inspiráció) írta újra a babiloni fogság alatt elveszett vagy megsemmisült ószövetségi iratokat, különösen a Tórát. Ez a történet a 4. Ezsdrás könyvének legendájára épül.Célja: Tertullianus ezt a érvet arra használta, hogy igazolja az ószövetségi iratok hitelességét, és alátámassza, hogy a keresztények által használt szövegek (az inspirált újraírás révén) megbízhatóak, még ha a fogság utáni időszakból származnak is.Ez a narratíva a korai keresztény teológiában fontos szerepet játszott a zsidó és keresztény kánon közötti folytonosság kérdésében.
Az általad "késői apokaliptikus irodalmi motívumként " emlegetett Ezsdrás 4. könyve Tertulliánusz írásaiban úgy jelenik meg, mint a történelmi múltban már létező Isten által sugalmazott szentírás.
Nem szégyen ha az ember bizonyos kérdésekben félművelt, csak az a visszataszító, ha ezt mások előtt nyilvánosan fitogtatja.
HOL FORDUL ELŐ A CHÁLDEA KIFEJEZÉS A SZENTÍRÉSBAN?
Jeremiás 25:12 És mikor eltelik a hetven esztendő, meglátogatom a babiloni királyon és az ő népén az ő álnokságukat, azt mondja az Úr, és a káldeai földön, és örökkévaló pusztasággá teszem azt.
Ezékiel 12: 13 És kiterjesztem hálómat ellene, és megfogatik varsámban, és elviszem őt Bábelbe a káldeusok földjére, de azt nem fogja látni, és ott fog meghalni.
Dániel 1:3. És mondta a király Aspenáznak, udvari tisztjei fejének, hogy hozzon Izraél fiai közül és pedig a királyi nemzetségből és a főnemesek közül 4. fiúkat, a kikben nincs semmi hiba s a kik szép ábrázatuak és eszesek minden bölcseségben, ismernek tudást és értenek tudományt, kikben van erő, hogy álljanak a király palotájában és hogy tanítsák őket könyvre és a kaldeusok nyelvére.
A Káldeus nyelv,amiről Philon Júdeus tanuskodott a Mózes élete c. írásában benne van a Szentírásban. Philon Júdeus, tehát nem tévedett.
Philon Judeus ezt írta:
"Hisz ki ne tudná, hogy minden nyelvnek, különösen pedig a görögnek gazdag eszköztára van, ugyanazt a gondolatot, amikor mintegy lefordítja vagy körülírja, sokféleképpen fejezi ki, hol ezt, hol azt a kifejezést alkalmazva. E törvénykönyv esetében – mondják – nem így történt: a tulajdonképpeni értelemben használt szavak (kyria onomata) pontosan megfelelnek (synenechténai eis tauton) a másik nyelv tulajdonképpeni értelemben használt szavainak, a görög a káldeusnak,5 s tökéletesen ráillenek arra, amit jelölnek (tois délumenois pragmasin). Nézetem szerint ugyanis, mint ahogy a geometria és a dialektika fogalmai sem tűrik meg a fordításbeli következetlenséget, hanem az eredetileg megválasztott elnevezésük változtatás nélkül végig ugyanaz marad, nyilván ők is ugyanilyen módon ötlötték ki a tárgyukhoz illő szavakat, melyek egyetlen lehetőségként és a legérzékletesebben fejezték ki a jelölendő dolgokat. Erre a legnyilvánvalóbb bizonyosság a következő. Akár görögül tudó káldeusok, akár káldeusul tudó görögök veszik kézbe egyidejűleg a két írást: a káldeus nyelvűt és a fordítását, úgy csodálják és tisztelik őket, mint két testvérművet, vagy inkább mint olyanokat, amelyek a tárgy és a szóhasználat szempontjából azonosak egymással, és tolmácsolóikat nem fordítóknak nevezik, hanem szent tanítóknak és prófétáknak, akiknek gondolkodásbeli világosságban sikerült fölvenniök a versenyt Mózes legtisztább szellemével. Mózes élete II. 38–41 (Bollók János fordítása)
Szánalmas,ahogyan neki mentek a hébermániás ,magukat tudóoknak kikiáltó félműveltek Philon Júdeusnak.
Ezért írtam meg ezt a forgatókönyvet. Hogy legyen egy kapaszkodó. Hogy látható legyen a különbség vita és párbeszéd között. Hogy a beszélgetések ne essenek szét, és ne sodródjanak el a személyes meggyőződések tengerében. Hogy a gondolkodásnak legyen rendje — és ez a rend segítsen tisztábban látni"
Ez mind szép.
A lényeg azonban az igazság keresése és az igazság továbbadása.
Nem várhatod el, hogy az Isten igazságait hazugsággá változtatása céljára létrehozott egyházak - élükön a Róma Főpapja által vezetett egyházzal - engedik , hogy a vita során az Isten Szava legyen az elsődleges meghatározó tényező bizonyos kérdések meghatározásában.
A végén még belinkelsz egy idegen szavak szótárát a „káldeus” jelentéséről. Jó. A szó eredetileg dél-mezopotámiai népcsoportra, babiloniakra, később bölcsekre, asztrológusokra is utalhat. És? Ezzel mit bizonyítottál? "
Azt, hogy amikor Philon Júdeus a "Mózes Élete" című írásában azt állította hogy a Tóra fordítói
káldeus nyelvből fordítottak, akkor a babiloniak nyelvére utalt, azaz az arámi nyelvre és nem
héber nyelvre.
Eszement hébermániások elkezdték gúnyolni Philon Júdeust, a Káldeus kifejezés miatt, annak ellenére,
hogy egyértelmű volt, hogy a Babiloni fogság után a szidók a babiloniak, azaz a Káldeusok használták használták. Ez lett a liturgia nyelve is. Erről tanúskodik a babiloni Talmud, amely káldeus arámi nyelven íródott.
Hogy nem csak a Messiás Jézus kortársa, Philon Júdeus használta a Babiloniakra a káldeus kifejezést,
mi sem igazolja jobban, mint Dániel próféta könyve:
káldeusok (héb. kasdim, akkád kaldu, ar. kaldán, kaldáni): 1. az újbabilóniai birodalom alapítói.
Nabopolasszar (ur. Kr. e. 626-605) alatt a ~ (→arámok) megalapították Új-Babilóniát. A Dán 2,2-10; 4,4; 5,7.11: a varázslókkal, jövendőmondókkal és csillagjósokkal együtt említi a ~at, értelmezni tudták az álmot és a csillagok állását (→Háromkirályok, →mágusok). - 2. katolikus közösség Irakban, Iránban, Szíriában és Egyiptomban. 150-200 ezer lélek, magukat a bibliai ~ leszármazottainak tartják. A káldeus nyelvet lit-jukban és (az arab mellett) a mindennapi életben is használják.
"Sokszor látom, hogy egy hipotézisből dogma lesz. A tudományos megállapításokat „eltérítésnek” nevezik, a szent szövegeket „hamisításnak”, a kontextusból kiragadott mondatokból pedig „bizonyíték” lesz. És amikor az érvekre a válasz csak annyi: „ez engem nem érdekel”, akkor a vita már nem a valóság megértéséről szól, hanem identitásvédelemről.
Gyakran találkozom „önjelölt prófétákkal”, akik egy-egy tanulmányból kiragadott félmondatra építenek egész világmagyarázatot. És sokszor látom azt is, hogy a fórumozók egyszerűen nem tudják, hogyan kellene tárgyszerűen, keretben, tisztán kommunikálni.
Ezért írtam meg ezt a forgatókönyvet. Hogy legyen egy kapaszkodó. Hogy látható legyen a különbség vita és párbeszéd között. Hogy a beszélgetések ne essenek szét, és ne sodródjanak el a személyes meggyőződések tengerében. Hogy a gondolkodásnak legyen rendje — és ez a rend segítsen tisztábban látni."
Közérthető bibliai válasz a henoteista magyarázatokra
A Biblia egyik legfontosabb állítása az, hogy csak egyetlen igaz Isten van. Nem egy főisten sok kisebb isten fölött, nem egy mennyei ranglétra csúcsán álló hatalmas lény, hanem az egyetlen teremtetlen, örökkévaló, mindenható Úr. A Szentírás gondolkodása végső soron két rendet ismer: van a Teremtő, és van minden más, ami teremtett. Köztes harmadik rendet — valódi, de alárendelt „kisisteneket” — nem tanít.
Ez azért fontos, mert egyes magyarázatok szerint a Biblia valójában nem szigorú egyistenhitet tanít, hanem olyan világképet, amelyben Jahve a legfőbb Isten, alatta pedig léteznek kisebb istenek, angyalok vagy mennyei hatalmasságok. Erre szokás hivatkozni például a 82. zsoltárra, Mózes „istenné” tételére a fáraó előtt, vagy János evangéliuma első mondatára: „az Ige Isten volt”.
A kérdés tehát így hangzik: amikor a Biblia néha többes számban beszél „istenekről”, akkor valódi isteni lényekről beszél, vagy csak képes, hivatali, költői, illetve bíráló nyelvet használ?
A válasz: a Biblia beszélhet „istenekről” átvitt értelemben, de nem ismer valódi kisebb isteneket.
Egyistenhit, henoteizmus és monolátria
Az egyistenhit azt jelenti, hogy csak egyetlen valódi Isten létezik. Nem pusztán annyit állít, hogy csak egy Istent szabad imádni, hanem azt is, hogy nincs más isteni lény ugyanabban az értelemben.
A henoteizmus ezzel szemben azt mondaná: több isten is létezhet, de egy közülük a legfőbb. A monolátria pedig azt jelentené: több isten van, de csak egyet kell imádni.
Izráel történetében kétségtelenül volt bálványimádás. A nép sokszor elfordult az Úrtól, Baálokat, Astartékat és idegen kultuszokat követett. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Biblia tanítása szerint ezek valódi istenek lettek volna. Éppen ellenkezőleg: a próféták újra meg újra azt hirdették, hogy az ilyen „istenek” semmik az Úrhoz képest.
A Második törvénykönyv világosan fogalmaz: „Az Úr az Isten, nincs más rajta kívül” (MTörv 4,35). Izajás prófétánál ugyanez még élesebben hangzik: „Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs Isten” (Iz 44,6). Máshol pedig: „Én vagyok az Úr, és nincs más, rajtam kívül nincs Isten” (Iz 45,5).
Ez nem úgy hangzik, mintha Jahve csak a legerősebb volna sok isten között. Ez kizáró nyelv: nincs más Isten.
A kinyilatkoztatás útja: a régi szóhasználattól a tiszta egyistenhitig
Fontos különbséget tenni a szóhasználat és a hittani állítás között. Az ószövetségi héberben az „elóhím” szó többféle értelemben szerepelhetett. Jelölhette az egy igaz Istent, idegen népek bálványait, bírákat, hatalmasokat vagy mennyei lényeket is. Ez a szókincs tágabb volt, különösen a régebbi ószövetségi rétegekben.
Ebből azonban nem következik, hogy a Biblia végső tanítása szerint léteznének valódi, alacsonyabb rendű istenek. Egy szó jelentésköre nem azonos a valóság rendjével. Attól, hogy egy szót többféleképpen lehet használni, még nem jön létre új létrend a Teremtő és a teremtmény között.
A bibliai kinyilatkoztatás történetében egyre erősebben kirajzolódik az Úr egyedülállósága. A prófétai tanítás, különösen Izajás könyve, már semmiféle helyet nem hagy valódi isteni vetélytársaknak. A fogság utáni zsidóság és Jézus korának vallási világa pedig szigorúan egyistenhívő volt. Ezért a görög nyelvű zsidó fordítás, a Septuaginta több helyen óvatosan kerüli az olyan fordítást, amely pogány olvasókban többistenhívő félreértést kelthetett volna.
Jó példa erre a 8. zsoltár: a héber szöveg szerint az ember „kevés híján elóhím alatt” áll, a görög fordítás azonban ezt úgy adja vissza, hogy „az angyaloknál kevéssel alacsonyabb”. A Zsidókhoz írt levél is ezt a görög alakot követi (Zsid 2,7). Ez nem azt bizonyítja, hogy az angyalok valódi istenek, hanem éppen azt, hogy a későbbi zsidó és keresztény értelmezés kerülte az angyalok „istenekként” való emlegetését.
A 82. zsoltár: isteni tanács vagy bírósági képes beszéd?
A „kisebb istenek” mellett gyakran idézett szakasz a 82. zsoltár: „Isten ott áll az isteni gyülekezetben, ítéletet tart az istenek között.” Később ezt olvassuk: „Én mondtam: istenek vagytok, a Fölséges fiai mindnyájan; mégis meghaltok, mint az emberek.”
Első hallásra úgy tűnhet, mintha itt valódi mennyei istenek gyülekezetéről volna szó. A szöveg egésze azonban mást mutat. Ezek az „istenek” igazságtalanul ítélnek, nem védik a szegényt és az árvát, és végül úgy halnak meg, mint az emberek. Ez nagyon nehezen illik halhatatlan isteni lényekre, annál jobban illik földi bírákra, vezetőkre, hatalmasságokra.
A zsoltár tehát bírósági és költői nyelvet használ. A bírák azért nevezhetők „isteneknek”, mert Isten nevében kellett volna igazságot szolgáltatniuk. Nem természetük szerint istenek, hanem hivataluk szerint képviselik Isten ítélő hatalmát. A zsoltár éppen nem isteníti őket, hanem leleplezi: hiába viselnek magas tisztséget, ha igazságtalanok, úgy hullanak el, mint bármely halandó ember.
Jézus is idézi ezt a zsoltárt a János evangéliuma 10. fejezetében. Ellenfelei káromlással vádolják, mert Isten Fiának mondja magát. Jézus válasza nem az, hogy „én is csak egy kisebb isten vagyok”. Érvelése inkább így foglalható össze: ha az Írás képes volt „isteneknek” nevezni olyan embereket, akikhez Isten igéje szólt, akkor nem lehet pusztán a kifejezés miatt káromlással vádolni azt, akit az Atya megszentelt és elküldött.
Ez erősebből gyengébbre, illetve gyengébből erősebbre vezető rabbinikus érvelés. Jézus nem a 82. zsoltár elítélt szereplői közé sorolja magát, hanem éppen azt mutatja meg, hogy vádlói nem értik az Írás nyelvét. Ráadásul a beszélgetés közvetlen környezete igen magas krisztológiát tartalmaz: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), majd: „az Atya énbennem van, és én az Atyában” (Jn 10,38).
Mózes mint „isten” a fáraó előtt
A másik gyakran idézett hely a Kivonulás könyve: „Isten így szólt Mózeshez: íme, olyanná teszlek a fáraó előtt, mint Isten” (Kiv 7,1). A héber szöveg valóban nagyon erős: Mózes „istenként” áll a fáraó előtt, Áron pedig a prófétája, vagyis szószólója lesz.
De itt sem lényegi istenné válásról van szó. A szöveg maga magyarázza meg a jelentést: Mózes Isten küldötte, Isten üzenetének hordozója, Isten ítéletének hirdetője. A fáraóval szemben nem magánemberként, hanem az Úr felhatalmazott követe gyanánt lép fel.
Ez hivatali és képviseleti nyelv. Mózes nem teremtő, nem örökkévaló, nem imádandó, nem részesül isteni lényegben. Meghal, mint Isten szolgája. A szakasz célja nem Mózes istenítése, hanem Jahve hatalmának bemutatása Egyiptom és hamis istenei fölött.
Ezért Mózest Jézussal vagy a János-evangélium Igéjével összemosni súlyos tévedés. Mózes teremtmény, küldött és próféta. Az Ige viszont János szerint kezdetben volt, Istennél volt, és minden általa lett (Jn 1,1–3). Ez már nem egyszerű képviseleti nyelv, hanem teremtői méltóság.
Angyalok: szolgák, nem istenek
A Biblia magas rangú mennyei lényekről is beszél: angyalokról, kerubokról, szeráfokról, fejedelemségekről, hatalmasságokról. Ezek azonban mindig teremtmények. Lehetnek hatalmasak, félelmetesek, ragyogók, de nem Istenek.
A Jelenések könyvében János le akar borulni az angyal előtt, az angyal azonban azonnal tiltakozik: „Ne tedd! Szolgatársad vagyok… Istent imádd!” (Jel 19,10; 22,9). Ez döntő jelentőségű. Ha az angyalok valamilyen pozitív, valódi „kisebb istenek” volnának, a Biblia nem ilyen szigorúan utasítaná el a feléjük irányuló vallási hódolatot.
A Zsidókhoz írt levél ugyanezt a különbséget húzza meg. Az angyalok „szolgáló lelkek” (Zsid 1,14), a Fiúról viszont ezt mondja: „Trónod, ó Isten, örökkön örökké áll” (Zsid 1,8), majd a teremtő Úrra vonatkozó zsoltárt alkalmazza rá: „Kezdetben te vetetted meg a föld alapját” (Zsid 1,10). Az angyalok tehát nem isteni középlények; a Fiú pedig nem angyal, hanem a teremtői oldalon áll.
Pál és az „úgynevezett istenek”
Pál apostol pontosan ismerte a pogány világ vallási sokféleségét. Tudta, hogy sokakat neveznek istennek és úrnak. Mégis ezt írja:
„Tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy nincs Isten, csak egy” (1Kor 8,4). Majd hozzáteszi: „Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön — amint sok isten és sok úr van —, nekünk mégis egy Istenünk van, az Atya, akitől van minden, és mi őérte; és egy Urunk, Jézus Krisztus, aki által van minden, és mi is őáltala” (1Kor 8,5–6).
A döntő szó itt az „úgynevezett”. Pál nem azt mondja: „vannak kisebb, valódi istenek”. Azt mondja: vannak olyanok, akiket az emberek isteneknek neveznek. A megnevezés társadalmi és vallási tény, nem ontológiai állítás. Az apostol szemében ezek nem valódi istenek.
Ezt erősíti a Galatákhoz írt levél is: a pogányok korábban olyanokat szolgáltak, „akik természetük szerint nem istenek” (Gal 4,8). Az első korinthusi levél 10. fejezetében pedig Pál azt mondja, hogy a pogány áldozatok mögött démoni hatalmak állnak, nem valódi istenek (1Kor 10,20).
Vagyis a páli gondolkodásban nincs jóindulatú, Isten alatti isteni osztály. Van az egy Isten, és vannak teremtmények: emberek, angyalok, démonok, bálványok, hatalmasságok. Ezek közül egy sem Isten lényeg szerint.
János 1:1 — „az Ige Isten volt”, nem „egy isten”
A vita egyik központi helye János evangéliumának kezdete: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1,1).
Egyes értelmezések szerint ezt úgy kellene érteni: „az Ige egy isten volt”. Ez azonban több okból is tarthatatlan.
János zsidó egyistenhívő világban ír. Nála az „Isten” szó nem könnyed rangjelzés, nem dicsérő cím, nem azt jelenti, hogy valaki különösen hatalmas. A János-evangélium világában Isten az egyetlen Teremtő, az örök élet forrása.
A közvetlen összefüggés kizárja, hogy az Ige teremtmény legyen. János azonnal ezt mondja: „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3). Ha minden, ami lett, az Ige által lett, akkor az Ige nem tartozhat azok közé, amik lettek. Nem a teremtett rend egyik legmagasabb tagja, hanem a teremtés oldalán nem, hanem a Teremtő oldalán áll.
A görög mondatszerkezet nem követeli meg az „egy isten” fordítást. A görögben az állítmányi főnév névelő nélkül is kifejezhet minőséget vagy lényeget. A mondat értelme nem az, hogy az Ige ugyanaz a személy, mint az Atya, hanem az, hogy az Ige isteni természetű: az, ami Isten. Így egyszerre marad meg a személyi különbség — az Ige Istennél volt — és az isteni lényeg egysége — az Ige Isten volt.
Ezért a klasszikus keresztény értelmezés nem többistenhit, hanem szigorú egyistenhit: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három isten, hanem az egy Isten három személyben. A Fiú nem kisebb isten, hanem az egy isteni lényeg örök részese.
János 17:3 és az „egyedül igaz Isten”
Jézus főpapi imájában ezt mondja az Atyának: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3).
Ezt sokan úgy értik, mintha Jézus kizárná magát az istenségből. De János evangéliumának egészét kell figyelembe venni. Ugyanebben az imában Jézus arról beszél, hogy már a világ teremtése előtt dicsősége volt az Atyánál (Jn 17,5). A könyv végén Tamás közvetlenül Jézushoz fordulva mondja: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,28), és Jézus nem utasítja vissza ezt a hitvallást.
János 17,3 tehát nem azt jelenti, hogy a Fiú csak teremtmény vagy kisebb isten. Azt mutatja meg, hogy az Atya az isteni élet forrása, a Fiú pedig az Atyától küldött örök Fiú, aki kinyilatkoztatja az Atyát. Ez személyi különbséget jelent, nem lényegi alacsonyabbrendűséget.
A teremtő–teremtmény határ
A bibliai világkép kulcsa a teremtő és a teremtmény közötti határ. Isten nem egyszerűen a legerősebb lény. Ő az, aki nem kapta létét senkitől. Ő van önmagától. Minden más tőle függ.
Ezért nem lehet „félig Istennek” lenni. Vagy valaki teremtetlen Isten, vagy teremtmény. Lehet valaki angyal, fejedelem, próféta, király, bíró, küldött vagy hatalmas szellemi lény, de ha létét Istentől kapta, akkor nem Isten lényeg szerint.
Izajás könyve ebben döntő: „Én alkottam mindent, egyedül feszítettem ki az egeket, magam terítettem ki a földet” (Iz 44,24). Ha az Úr egyedül teremtette a mindenséget, akkor nem állhat mellette egy másik, tőle különböző teremtő lény. Amikor az Újszövetség mégis azt mondja, hogy minden a Fiú által lett (Jn 1,3; Kol 1,16; Zsid 1,10–12), akkor nem egy második, alacsonyabb teremtő istent vezet be, hanem a Fiút az egyetlen Teremtő isteni azonosságába helyezi.
„Istenek Istene” — nem többistenhit
A Biblia nevezi Jahvét „istenek Istenének” is (MTörv 10,17; Zsolt 136,2). Ez azonban nem azt jelenti, hogy alatta valódi istenek sokasága állna. Ez felsőfokú, győzelmi, királyi cím: az Úr minden hamis igény, minden bálvány, minden hatalmasság, minden földi és mennyei tekintély fölött áll.
Hasonló kifejezést használ a Jelenések könyve Krisztusra: „királyok Királya és urak Ura” (Jel 19,16). Ez sem azt jelenti, hogy a többi király is isteni természetű, hanem azt, hogy Krisztus minden uralom fölött áll.
Miért hibás a „kisebb istenek” gondolata?
A „kisebb istenek” elmélete több ponton téved.
Összekeveri a szóhasználatot a valósággal. Attól, hogy az „isten” szó képes értelemben szerepelhet bírákra vagy küldöttekre, még nem létezik valódi isteni középosztály.
A régebbi ószövetségi szóhasználatot változatlanul átviszi Jézus korának szigorú egyistenhitébe. Ez időrendi hiba. A fogság utáni zsidóság, a görög Biblia és az Újszövetség már következetesen elutasítja a valódi isteni többesség gondolatát.
Félreolvassa a 82. zsoltárt. A zsoltár nem isteni tanácsot ünnepel, hanem igazságtalan bírákat ítél el.
Félreérti Mózes „isteni” szerepét. Mózes nem lényeg szerint lett isten, hanem Isten követeként állt a fáraó elé.
János 1,1-et olyan világképre építve fordítaná „egy isten”-nek, amelyet János evangéliuma nem ismer. János nem félistent vagy kisistent mutat be, hanem az örök Igét, aki által minden lett.
A keresztény egyistenhit nem többistenhit
A Szentháromság tana nem azt mondja, hogy három isten van. Azt mondja, hogy az egyetlen isteni lényeg három személyben áll fenn: Atya, Fiú és Szentlélek. Ez nem lazítja fel az egyistenhitet, hanem megőrzi azt, miközben komolyan veszi az Újszövetség teljes tanúságát.
Az Újszövetség ugyanis egyszerre tanítja, hogy egy Isten van, és hogy Jézus olyan nevet, dicsőséget, tiszteletet, teremtői szerepet és imádást kap, amely a Biblia szerint csak Istent illeti meg. Pál az egyistenhit vallomását úgy fogalmazza újra, hogy abban az Atya és Jézus Krisztus együtt szerepel: „nekünk egy Istenünk van, az Atya… és egy Urunk, Jézus Krisztus” (1Kor 8,6). Ez nem két isten, hanem az egy Isten újszövetségi, krisztusi megvallása.
Végkövetkeztetés
A Biblia nem tanít valódi kisebb istenekről. Beszélhet „istenekről” képesen, gúnyosan, hivatali értelemben vagy az emberek téves beszéde szerint. Nevezhet bírákat „isteneknek”, mert Isten nevében kellett volna ítélniük. Mondhatja Mózesről, hogy „isten” a fáraó előtt, mert Isten követeként szól. Említhet „úgynevezett isteneket”, mert a pogány világ így beszélt róluk. De ezek egyike sem jelenti azt, hogy léteznének teremtetlen vagy félig isteni lények Jahve alatt.
A Szentírás végső rendje világos: az Úr az egyetlen Isten. Minden más teremtmény. A bálványok nem istenek. A démonok nem istenek. Az angyalok nem istenek. Az emberek nem istenek. A bírák nem istenek. Mózes nem isten. Ha Jézust az Újszövetség Istennek nevezi, akkor nem egy kisebb istent lát benne, hanem az egyetlen Isten örök Fiát, aki az Atyával egységben részes az isteni lényegben.
Egyszerűen fogalmazva: nincs olyan, hogy „kisisten”. Vagy valaki az örök, teremtetlen Isten, vagy teremtmény. A Biblia ezt a határt nem mossa el, hanem éppen újra meg újra megrajzolja.
Most már tényleg eljutottunk oda, ahol a nyelvészet, a régészet, a bibliai szövegtörténet és az egyháztörténet nálad egyetlen nagy, fortyogó üstben fő össze, és a végén mindig ugyanaz a leves jön ki belőle: „Róma hamisított, a héber nem héber, a JHVH borjúisten, a Szentháromság császári bálvány, Áriusz és Nesztoriosz pedig a tiszta hit hősei.” Ez nem tudományos következtetés, hanem előre eldöntött rögeszme, amelyhez utólag csavarod hozzá a forrásokat. Ha egy lelet neked kedvezni látszik, akkor „valóságos tudomány”; ha ugyanaz a lelet ellened fordul, akkor „hébermánia”, „jehovizmus”, „hamisítás”, „szekta” vagy „római tévtanítás”. Ez olyan módszer, amelyben a bizonyítékok nem beszélnek, csak statisztálnak a te kész ítéletedhez.
Az első alapvető hiba: az „ó-kánaáni” nem a héber tagadása, hanem annak tágabb nyelvi rokonsága
Azt írod, hogy „a Tóra eredeti nyelve ó-kánaáni volt, és nem héber”. Ez a mondat már önmagában elárulja, hogy összekevered a tágabb nyelvcsaládi besorolást, a konkrét nyelvváltozatot és az írásrendszert. A héber a kánaáni nyelvek közé tartozik. Ez nem a „hébermániások” találmánya, hanem alapvető sémi nyelvészeti kategória. A kánaáni nyelvek közé sorolják többek között a hébert, a moábit, a föníciait és a pun nyelvet; a moábi például igen közel áll a héberhez.
Vagyis amikor azt mondod, hogy „ó-kánaáni, tehát nem héber”, az olyan, mintha azt mondanád: „újlatin, tehát nem olasz”, vagy „germán, tehát nem német”. Az egyik tágabb családi kategória, a másik konkrét történeti nyelvváltozat. A héber nem azért héber, mert ne lenne kánaáni, hanem éppen azért értelmezhető történetileg, mert a kánaáni nyelvi körbe tartozik. Te a családfát akarod a gyerek ellen fordítani. Ez nem nyelvészet, hanem rokonsági per a saját árnyékoddal.
A modern szakirodalom a héber nyelv történetét bibliai vagy klasszikus héberrel kezdi; a Britannica összefoglalása szerint a héber nyelv történetének első nagy korszaka a bibliai vagy klasszikus héber, amelyben a Héber Biblia nagy része íródott, és amelynek legkorábbi rétegét többek között a Debóra-énekhez hasonló bibliai költemények képviselik. Ez nem azt jelenti, hogy minden ószövetségi szöveg ugyanabban a korban, ugyanabban a dialektusban, ugyanazzal az írásképpel keletkezett. Azt jelenti, hogy a szövegkorpusz túlnyomó nyelve nem „káldeus arámi”, hanem bibliai héber.
Az írásrendszer nem azonos a nyelvvel
A következő trükköd az, hogy Komoróczy Géza idézetében szerepel az „ó-kánaáni mássalhangzó-írás”, és ebből azt akarod kihozni, hogy a nyelv sem héber. Ez tankönyvi fogalmi keverés. Egy írásrendszer és egy nyelv nem ugyanaz. Latin betűkkel írunk magyarul, németül, horvátul, latinul és angolul is; ebből nem következik, hogy a magyar nyelv latin volna. Cirill betűkkel írhatnak oroszul, szerbül, bolgárul, ukránul; ebből nem lesz egyetlen közös nyelv. Ugyanígy az ó-kánaáni vagy korai nyugati sémi betűírás használata nem cáfolja, hogy az adott szöveg nyelve héber, júdai héber, izraeli héber vagy más közeli kánaáni dialektus.
A korai héber ábécé maga is a föníciaihoz közelebb álló betűformákat használt, később pedig az arámi eredetű négyzetes írás vált általánossá. Ez pontosan az, amit a szakirodalom mond: a korai héber ábécé mássalhangzóírás volt, jobbról balra haladt, és betűformáiban közelebb állt a föníciaihoz, míg a későbbi négyzetes héber az arámi írásból fejlődött ki.
Tehát amikor egy kutató azt mondja, hogy egy felirat „ó-kánaáni mássalhangzó-írással” készült, abból nem következik, hogy a nyelv nem lehet héber. Ez olyan, mintha valaki a rovásírásos magyar emlékekről azt mondaná: „mivel rovásírással írták, nem magyar nyelv”. Gratulálok, ez már nem is nyelvészet, hanem betűforma-misztika.
Ketef Hinnom: a saját példád ellened fordul
A Hinnom-völgyi ezüsttekercseket úgy próbálod beállítani, mintha azok a te „ó-kánaáni, tehát nem héber” elméletedet bizonyítanák. Csakhogy éppen ellenkezőleg: ezek a leletek azt bizonyítják, hogy a babiloni fogság előtti Júda területén olyan szöveghagyomány létezett, amely szoros kapcsolatban áll a bibliai papi áldás szövegével. Ha ez „liturgikus nyelv”, az sem cáfolja a hébert, hanem csak azt mutatja, hogy a nyelvnek volt szent, rituális, írásos használata is. Micsoda borzalom: egy vallásos közösség szent szövegeket szent nyelvi regiszterben használ! Ebből nálad valahogy az következik, hogy a nyelv nem létezett. Ez már a logika elleni családon belüli erőszak.
A Ketef Hinnom-i ezüsttekercsek a Kr. e. 7–6. század környékére datált leletek, Jeruzsálem térségéből származnak, és a Számok könyvében található papi áldással párhuzamos szövegelemeket tartalmaznak. A róluk szóló összefoglalások is úgy kezelik őket, mint a bibliai szöveghagyomány legkorábbi fennmaradt tanúi közé tartozó emlékeket.
Azzal próbálsz kibújni, hogy „liturgikus nyelv, tehát nem köznyelv”. De ki mondta, hogy egy nyelv csak akkor létezik, ha köznyelvként használják? A latin évszázadokon át liturgikus, tudományos, jogi és egyházi nyelv volt akkor is, amikor már nem volt a tömegek hétköznapi anyanyelve. A szír, a kopt, a klasszikus arab, a szanszkrit, az egyházi szláv: mind ismernek ilyen szent, irodalmi vagy liturgikus használati szintet. A nyelv létezését nem teszi semmissé, ha szent szövegben fordul elő. Ellenkezőleg: a szent szöveg gyakran éppen a nyelv fennmaradásának egyik legerősebb bizonyítéka.
Az Ebál-hegyi tábla: a linkelt cikked sem azt mondja, amit rá akarsz húzni
Az Ebál-hegyi lelettel kapcsolatban olyan magabiztosan beszélsz, mintha a régészeti vita már lezárult volna. Csakhogy még a linkelt cikked is sokkal óvatosabb, mint te. Az általad hivatkozott beszámoló maga mondja, hogy a leletet akkor még nem ellenőrizték más szakértők, továbbá kifejezetten jelzi, hogy a datálással kapcsolatban kérdések merülnek fel, mert a tárgy nem eredeti rétegből, hanem egy korábbi ásatás földkupacának későbbi átszitálásából került elő. Ugyanez a cikk azt is rögzíti, hogy több kutató addig nem kívánt állást foglalni, amíg részletes leírásokat és megfelelő képeket nem kapnak.
Ráadásul azóta komoly szakmai kritikák is megjelentek. Egy friss bírálat például azt hangsúlyozza, hogy az állítólagos átokszövegben hiányzik az, ami az átokfeliratoknál várható volna: nincs egyértelműen megnevezve, ki vagy milyen cselekedet van megátkozva.
Vagyis az Ebál-hegyi tábla nem az a biztos pillér, amelyre ráépítheted a nyelvtörténeti világmagyarázatodat. A lelet lehet érdekes, lehet később fontos, de jelenleg vitatott. Te viszont úgy bánsz vele, mint egy frissen lehozott mennyei faxszal, amely eldönti, hogy „héber nincs, csak ó-kánaáni”. Ezt hívják szenzációhajhász leletimádatnak, nem tudománynak.
És még ha elfogadnánk is az olvasatot, akkor sem azt bizonyítaná, amit te állítasz. A cikk szerint a kutatók maguk „korai alfabetikus”, „archaikus proto-kánaáni” írásról beszélnek, miközben héber nyelvűként értelmezik a feliratot. Pontosan ez a lényeg: a korai írásforma kánaáni eredetű, de a nyelvi azonosítás ettől még lehet izraelita–héber. Ez a kettő nem zárja ki egymást. Csak a te rendszeredben kell kizárniuk egymást, mert különben összedől a „hébermánia” nevű madárijesztőd.
A „Héber Biblia” modern elnevezése nem bizonyítja, hogy a héber nyelv modern találmány
Megint előveszed azt az idézetet, hogy a „Héber Biblia” mint akadémiai kifejezés főleg modern használatban terjedt el. Ezzel semmi baj. Csakhogy ebből te azt akarod kihozni, hogy a héber mint nyelvnév és a bibliai héber mint történeti nyelv is csak 19–20. századi kitaláció. Ez már nem következtetés, hanem salto mortale a szakadékba.
A „Héber Biblia” mint modern tudományos kánonmegjelölés valóban részben azért terjedt el, hogy megkülönböztesse a zsidó Tanakhot a keresztény Ószövetségtől. De ebből nem következik, hogy a héber nyelvnév vagy a héber nyelvi valóság modern kitaláció. A „Bizánci Birodalom” kifejezés is modern történetírói címke; ettől még Konstantinápoly és a kelet-római állam nem a 19. században keletkezett. A „középkor” mint korszaknév is későbbi; ettől még a 12. század nem akadémiai csalás.
A régi szakirodalom is világosan megkülönbözteti: a Biblia nyelvét az Ószövetségben nevezik „Kánaán nyelvének” és „júdainak”, később „szent nyelvnek”, de a nyelvészeti értelemben vett héber kifejezés nem a 19. században esett le az égből. Már a Sirák fia könyvének görög előszava környékén megjelenik a „héberül” nyelvi megjelölés, és az Újszövetségben is találunk olyan görög alakokat, amelyek a zsidó sémi nyelvre utalnak.
Tehát az „AI is megállapította” típusú hivatkozásod itt különösen vicces. Egy mesterséges válasz nem tanítóhivatal, nem akadémia és nem forráskiadás. Ráadásul még az általad idézett mondat is csak a „Héber Biblia” modern akadémiai címkéjéről beszél, nem arról, hogy a héber nyelv nem létezett. A saját idézetedet sem érted; olyan, mintha valaki a gyógyszer használati utasításából azt olvasná ki, hogy a gyógyszer nem létezik.
Philón „káldeus” szava: nem azt bizonyítja, amit rá akarsz kenni
Philónra hivatkozol, mintha ő lenne a végső tanú, aki látta, fogta, olvasta a Septuaginta fordítóinak „káldeus arámi” forrásszövegét. Ez megint egy romantikus legenda, amelyet te tényként árulsz. Philón valóban ír a görög fordításról, és a fordítás csodálatos pontosságát magasztalja. De abból, hogy ő a forrásnyelvet „káldeusnak” nevezi, nem következik, hogy a Tóra eredeti nyelve arámi lett volna. A szakirodalomban teljesen ismert, hogy Philónnál a „káldeus” ilyen összefüggésben a héberre vonatkozhat; Emanuel Tov szövegkritikai munkája is úgy idézi Philón állítását, hogy a görög szavak szó szerint megfeleltek a „káldeusnak”, azaz a hébernek.
Ez döntő. Nem arról van szó, hogy a gonosz modern tudósok „kritizálják” Philónt, mert nem bírják elviselni az igazságot. Arról van szó, hogy az ókori etnikai és nyelvi megjelölések nem mindig fedik a mai precíz nyelvészeti kategóriákat. A „káldeus” a hellenisztikus irodalomban többféleképpen működhet: utalhat babiloniakra, keleti bölcsekre, arámi környezetre, vagy tágabban a zsidók régi keleti nyelvére. Te ebből egyetlen modern jelentést választasz ki, majd azt visszakényszeríted minden korra és minden szövegre. Ez nem történeti olvasás, hanem nyelvi zsarnokság.
Ráadásul az is komikus, hogy Philónt úgy állítod be, mint aki „saját kezében tartotta” a fordítók eredeti forrásait. Miből tudod ezt? Philón a Septuaginta keletkezését évszázadokkal később elbeszélő hagyományt közvetít. Nem jegyzőkönyvvezető volt a fordítók asztalánál. Az ő tanúsága fontos a hellenisztikus zsidó önértelmezéshez és a Septuaginta tekintélyének megértéséhez, de nem használható arra, hogy a teljes ószövetségi korpuszt káldeus arámivá varázsold.
A Talmud arámi jellege nem teszi arámivá a Bibliát
Azzal is érvelsz, hogy a Babiloni és a Jeruzsálemi Talmud arámi nyelvű, tehát a maszoréták, a Biblia és a zsidó szent könyvek is káldeus arámi alapon álltak. Ez megint egy nagy lendületű, de fejjel lefelé végrehajtott ugrás. Igen, a Talmudokban nagyon jelentős az arámi elem, és a zsidóság körében az arámi a fogság utáni és rabbinikus korban hatalmas szerepet játszott. A Britannica is megjegyzi, hogy az arámi a zsidók között köznyelvi szerepet töltött be, miközben a héber megmaradt vallási, kormányzati és magasabb műveltségi nyelvként; Dániel és Ezsdrás egyes részei arámiul vannak, és a Babiloni, illetve Jeruzsálemi Talmud is arámi nyelvi anyagot tartalmaz.
De ebből nem következik, hogy a Tóra és az egész Szentírás arámiul íródott volna. A Targumok éppen azért léteznek, mert a héber bibliai szöveget arámira fordították vagy magyarázták a közösség számára. A Targum definíció szerint a héber Biblia vagy annak részei arámi fordítása, illetve értelmező fordítása. Ha a Biblia eleve arámi lett volna, a Targum jelensége értelmetlen volna. Ez annyira egyszerű, hogy már szinte kínos kimondani.
Te tehát ugyanazt csinálod, mint korábban: az arámi jelenlétből arámi kizárólagosságot gyártasz. Mintha valaki abból, hogy a középkori magyar oklevelekben sok latin van, azt mondaná: a magyaroknak nem volt magyar nyelve, minden magyar nyelvű emlék csak későbbi „magyarmánia”.
A maszoréták nem „káldeus arámi Bibliát” készítettek
Azt állítod, hogy maguk a maszoréták is káldeus aráminak tekintették az írásukat. Ez egyszerűen bizonyítatlan. A maszoréták a bibliai héber mássalhangzós szöveg hagyományozásával, magánhangzójelekkel, kantillációs jelekkel és maszórikus jegyzetekkel foglalkoztak. A jegyzetapparátusban lehet arámi nyelvi elem, ahogyan a zsidó tudományosság tágabb környezetében is volt, de a szöveg, amelyet pontoztak és hagyományoztak, nem ettől válik arámivá.
A Britannica a héber nyelv történetéről szólva világosan írja, hogy a bibliai vagy klasszikus héberben íródott a Héber Biblia nagy része, és azt is megjegyzi, hogy az arámi hatás később erősödött. Ez teljesen összeegyeztethető azzal, hogy a zsidók később arámiul is beszéltek, a Talmud arámi elemeket hordoz, a Targumok arámiak, és Jézus korában az arámi köznyelv volt. De nem összeegyeztethető azzal a képzelgéssel, hogy minden hébernek nevezett szöveg valójában káldeus arámi.
Qumrán nem „napimádó varázsló szekta”, hanem szigorú zsidó szektás közösség volt
Megint előkerül nálad a „napimádó, varázsló zsidó szekta” szöveg. Ez a retorikai bunkósbot arra szolgál, hogy ha Qumrán ellened tanúskodik, előre érvénytelenítsd. A valóság jóval prózaibb. A qumráni közösséget a legtöbb kutató az esszénusokkal hozza kapcsolatba; szigorú törvénytartó, aszketikus zsidó közösség volt, amely elutasította a jeruzsálemi papság egyes gyakorlatait, különösen a naptár és a jogértelmezés kérdéseiben.
A Holt-tengeri tekercsek között rengeteg bibliai, liturgikus, jogi és szektás szöveg található; a qumráni 4. barlangban több száz kézirat volt, köztük sok bibliai szöveg, a teljes Héber Biblia könyveinek csaknem teljes körével. Ezt „varázsló napimádóknak” nevezni nem tudományos ítélet, hanem kocsmai karikatúra. Az, hogy egy közösség hajnalban imádkozik, nem napimádat. A keresztények is imádkoztak napkeltekor, mégsem imádták a Napot. A Zsoltárok is beszélnek reggeli imáról; ebből nem lesz napkultusz. Te viszont minden reggeli fényből pogány összeesküvést faragsz, mert a te rendszeredben a szövegnek nem értelme van, hanem vádlott szerepe.
A JHVH-név körüli „borjúisten” rögeszméd megint ugyanabba a hibába esik
A szöveged mélyén most is ugyanaz a gondolat dolgozik: ahol JHVH szerepel, ott szerinted borjúistenes fertőzés van. Ez a név-démonizálás ugyanannak a Jehova Tanúi-féle névfixációnak a fordított változata. Ők a név mechanikus használatából csinálnak vallási identitást; te a név démonizálásából csinálsz magánkinyilatkoztatást. Mindkettő ugyanannak a beteg logikának két oldala.
A katolikus álláspont nem az, hogy a „Jehova” kiejtés volna az isteni név hiteles kimondása. Nem az, hogy az Újszövetség görög szövegébe vissza kellene erőszakolni a Tetragrammát. Ebben éppen a Jehova Tanúi tévednek súlyosan. De ebből nem következik, hogy a Tetragramma mint ószövetségi istennév „borjúisten” volna. A bűnös, szinkretista, népi vallási használat nem azonos a prófétai kinyilatkoztatás tartalmával. Izrael gyakran elbukott, bálványokkal keverte az igaz Isten tiszteletét, Asérát, Baált, magaslatokat, borjúkat, idegen kultuszokat kevert bele. A próféták éppen ezt ostorozták. Te pedig a próféták által elítélt elhajlásból akarod meghatározni a próféták Istenét. Ez olyan, mintha Júdás árulásából akarnád levezetni az Eucharisztia lényegét.
A „94 könyv káldeus arámiul” állításod: apokaliptikus legenda tényként árulva
Megint előhozod, hogy Ezsdrás és öt írnoktársa 94 könyvet írt le isteni diktálásra, és ezek mind káldeus arámi nyelvűek voltak. Ez a 4Ezdrás apokaliptikus hagyományának szó szerinti történeti felhasználása. A baj az, hogy te éppen azt csinálod vele, amit minden gnosztikus és szektás mozgalom szeret: egy késői apokaliptikus irodalmi motívumból titkos könyvtár-elméletet gyártasz. A 24 nyilvános és 70 titkos könyv képe nem történeti könyvtári jegyzék, hanem apokaliptikus tekintélyépítő motívum.
Ráadásul még ha valaki a 4Ezdrás szövegét komolyan is veszi mint vallástörténeti tanút, abból sem következik, hogy a teljes ószövetségi szöveg káldeus arámi volt. Ez a te toldásod. A szöveg nem mondja azt, hogy „mindez káldeus arámi nyelven íródott”. Te rakod hozzá, mert kell a rendszeredhez. És amikor a rendszeredhez kell, akkor a 4Ezdrás hirtelen döntő tekintély; amikor a katolikus kánonról beszélünk, akkor az Egyház persze „hamisító”. Ez a válogatós kánonhasználat annyira átlátszó, hogy még az üveg is elszégyellné magát.
A „káldeus” szótári jelentése nem bizonyítja a bibliai nyelvet
A végén még belinkelsz egy idegen szavak szótárát a „káldeus” jelentéséről. Jó. A szó eredetileg dél-mezopotámiai népcsoportra, babiloniakra, később bölcsekre, asztrológusokra is utalhat. És? Ezzel mit bizonyítottál? Azt, hogy a „káldeus” szó többjelentésű. Pontosan ez az, amit mondunk: Philón szóhasználatát nem szabad mechanikusan modern arámi nyelvészeti kategóriává szűkíteni. A linked tehát nem téged ment meg, hanem a te szűkítő olvasatodat teszi még tarthatatlanabbá.
Ez a te módszered tipikus példája: hozol egy szótári meghatározást, amely a szó sokféle jelentését mutatja, majd azt állítod, hogy csak az általad kiválasztott jelentés lehetséges. A szótár nálad nem tájékoztat, hanem túsz.
A kitérőd az „ember számára fontosabb kérdésekre” csak füstbomba
Azt kérdezed, miért nem foglalkozom inkább azzal, ki Jézus Krisztus Istene, hogyan szerzett engesztelést, mi lesz a lélek és a szellem sorsa. Szép, jámbornak tűnő fordulat — csak éppen te magad rángattad bele a vitába a nyelvészetet, a régészetet, Philónt, Komoróczyt, Ketef Hinnomot, Ebált, Qumránt, a maszorétákat és a káldeusokat. Amikor ezekre válasz érkezik, hirtelen kiderül, hogy „nem ez a fontos”. Ez nem lelki mélység, hanem visszavonulás füstfüggöny mögé.
Igen, Jézus Krisztus személye a legfontosabb kérdés. De éppen ezért nem lehet eltűrni, hogy valaki hamis filológiával, régészeti félreolvasással és apokaliptikus fantáziával támadja az apostoli hitet. A hit nem a tudatlanság menedékhelye. A katolikus hagyomány soha nem félt a nyelvektől, kéziratoktól, zsinatoktól, történeti kutatástól. A te rendszered fél tőlük, ezért nevez minden zavaró adatot „hébermániának” vagy „római hamisításnak”.
Áriusz és Nesztoriosz nem az igaz hit hősei voltak
A végén megint fölemelsz két régi eretneket, mintha ők mentették volna meg a világot a katolikus hittől. Áriusz szerint a Fiú nem öröktől fogva való egylényegű Isten, hanem teremtményi, alárendelt lény. Nesztoriosz pedig úgy beszélt Krisztusról, hogy az Egyház joggal látta benne a személyi egység szétbontásának veszélyét. Te mindkettőből saját henoteista–nesztoriánus kirakósod darabjait próbálod összerakni.
A katolikus hit nem azt tanítja, hogy „egy ember Jézust” utólag istenítettek. A katolikus hit azt tanítja, hogy az örök Ige emberi természetet vett fel. Egy személy, két természet. Nem két Fiú, nem két Krisztus, nem egy égi Logosz külön és egy ember Jézus külön. Ezért Mária Theotokos: nem azért, mert az isteni természetnek volna kezdete Máriától, hanem mert akit Mária emberi természet szerint szült, annak személye az örök Fiú. Ha ezt nem érted, akkor nem a katolikus tan a zavaros, hanem te kevered össze a személyt és a természetet, mint aki a térképet próbálja megenni vacsorára.
A te „Istenek Istene által társai fölé felkent Isten” képleted pedig nem kereszténység, hanem mennyei ranglétra. Ez nem a Niceai hitvallás, nem az apostoli hit, hanem henoteista panteon keresztény szókinccsel leöntve. A Fiú nem egy isten a sok közül, akit előléptettek. Ő az Atya egyszülött Fia, az örök Ige. Krisztus embersége valóban felkenetik, küldetik, engedelmeskedik, szenved és meghal; de a személy, aki ezt az emberséget hordozza, nem külön emberi személy, hanem az örök Fiú.
A Szentháromság nem „háromarcú istenmodell”
A „háromarcú isten” kifejezésed önmagában elárulja, hogy karikatúrát támadsz. A katolikus Egyház nem háromarcú istent tanít. A háromarcúság inkább a modalizmus vagy szabeliánus zűrzavar felé vinne: egy személy három maszkban. A katolikus tan éppen ezt tagadja. Az Egyház egy Istent vall három valóságos személyben: Atya, Fiú, Szentlélek. Nem három isten, nem három arc, nem három szerep, nem császári bálvány. Egy isteni lényeg, három személy.
A 380-as thesszalonikéi rendelet sem „kitalálta” a Szentháromságot. Állami szinten támogatta a niceai hitet egy olyan korban, amikor az Egyház már régóta küzdött az ariánus és más tévtanítások ellen. A tan nem császári rendeletből született, hanem az apostoli hitből, a keresztségi formulából, az istentiszteletből, az evangéliumok és apostoli írások tanúságából. A császár nem teremtette a hitet; legfeljebb belépett annak politikai történetébe. Ez nagy különbség, amelyet te szándékosan mosol össze, mert így könnyebb „császári bálványnak” gúnyolni azt, amit cáfolni nem tudsz.
A Filioque-ról szóló állításaid történetileg és teológiailag is torzak
A Filioque ügyében is ugyanazt a zsibvásárt látjuk. Azt állítod, hogy a latinok a Szentlelket az Atya és az „ember Jézus” közös utódjaként próbálták eladni. Ez nemcsak hamis, hanem teológiailag primitív karikatúra. A katolikus tan szerint a Szentlélek nem „születik”, nem „közös utód”, nem az ember Jézus és az Atya gyermeke. A Fiú örök isteni személy; a Szentlélek örök származásáról van szó, nem biológiai vagy emberi leszármazásról. A katolikus megfogalmazás szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól mint egyetlen elvtől származik.
Történetileg is félremondasz. A Filioque nyugati liturgikus bevezetésének folyamata összetett: a nyugati területeken, különösen Hispániában, korán megjelent; a római liturgiába viszont jóval később, csak a 11. században került be hivatalosan. A katolikus–ortodox teológiai párbeszéd összefoglalója is hangsúlyozza, hogy a hitvallás római eucharisztikus használatába nem a 7. században, hanem később került be.
Azt is összekutyulod, hogy a 691/692-es trullói zsinat, a 680/681-es konstantinápolyi zsinat, a 589-es toledói zsinat és a kelet–nyugati szakadás hogyan kapcsolódik egymáshoz. A keleti tiltakozás a hitvallási szöveg egyoldalú nyugati módosításával szemben valóban komoly kérdés volt. De ebből nem következik, hogy a katolikus tan „istenkáromlás”, vagy hogy a Szentlélekből valami isteni „utódot” csinált volna. Ez megint a te saját torzképed.
És különösen nevetséges, hogy mindezt úgy állítod be, mintha Áriusz és Nesztoriosz szerencsésen „megúszták” volna a későbbi római istenkáromlást. Áriusz és Nesztoriosz problémája nem az volt, hogy túl tisztán őrizték az apostoli hitet, hanem hogy lényegi pontokon megbontották azt: az egyik a Fiú örök istenségét, a másik Krisztus személyi egységét veszélyeztette. Te pedig most mindkét törmelékből saját kis házi oltárt építesz, és azt nevezed „Khrisztosz Istene Ekklésziájának”. Ez teológiai barkácsolás, nem apostoli hit.
A végső összegzés: a rendszered nem a forrásokból nő ki, hanem ellenük védekezik
A mostani szövegedben megint ugyanaz a minta ismétlődik. Az „ó-kánaáni” írásból azt akarod kihozni, hogy nincs héber. A liturgikus nyelvből azt akarod kihozni, hogy nincs nyelv. Philón „káldeus” szavából azt akarod kihozni, hogy a Biblia arámi. A Talmud arámi jellegéből azt akarod kihozni, hogy a Tóra is arámi. Az Ebál-hegyi vitatott leletből azt akarod kihozni, hogy a teljes nyelvtörténet átírandó. A Filioque történetéből azt akarod kihozni, hogy a Szentháromság császári bálvány. A végén pedig Áriuszt és Nesztorioszt ünnepled, mintha két egyháztörténeti bukásból össze lehetne rakni az igaz hitet.
Nem lehet.
Az igazság az, hogy a héber kánaáni nyelv, de ettől még héber. A korai héber írás kánaáni-föníciai rokonságú, de ettől még használhatta Júda és Izrael. A bibliai szövegekben vannak arámi részek, és a zsidóság sokáig kétnyelvű vagy többnyelvű volt, de ettől a Biblia nagy része nem válik káldeus arámivá. A „Héber Biblia” modern akadémiai címke lehet, de a bibliai héber nyelv nem modern fantázia. A Szentháromság pedig nem császári háromarcú bálvány, hanem az apostoli hit dogmatikai megfogalmazása: az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetlen élő Isten.
Te pedig miközben azzal hencegsz, hogy nem az egyházak teológusaitól kell igazságot kérdezni, minden második mondatodban egy félreértett cikkre, egy kiszakított idézetre, egy vitatott leletre vagy egy önkényesen olvasott apokaliptikus szövegre támaszkodsz. Ez nem függetlenség. Ez csak magányos szektásság intézmény nélkül.
A katolikus hit nem omlik össze attól, hogy a héber kánaáni nyelv, hogy Jézus arámiul beszélt, hogy a maszoréták késői pontozási rendszert használtak, hogy a Septuaginta görög fordítás, hogy a Filioque történeti vitákat váltott ki. Ezeket az Egyház ismeri, kutatja, mérlegeli. A te rendszered omlik össze, mert minden ilyen tényt csak akkor tudsz elviselni, ha előbb átnevezed, beszennyezed vagy összeesküvéssé alakítod.
Az apostoli hit végül nem a te „ó-kánaáni kontra héber” szójátékodon áll vagy bukik. Azon áll, hogy Jézus Krisztus, az örök Ige, testté lett, meghalt és feltámadt; nem egy külön emberi személy, akiben ideiglenesen lakott valami mennyei isten, hanem egyetlen isteni személy két természetben. Ezt vallotta az Egyház, ezt védte Nicea, Efezus és Khalkédón, és ezt nem fogja megdönteni sem az Ebál-hegyi tábla, sem egy félreolvasott Philón-idézet, sem a „hébermánia” szó dühös ismételgetése.
Miért nem foglalkozol ennél az ember számára sokkal fontosabb kérdéssel.
"
Hidd el fontos. Fontos akkor, amikor egy hivő keresi az alapokat. Fontos, akkor amikor egy kételkedő igyekszik kirúgni a talajt mások lába alól. Fontos, akkor amikor némelyek megzavarodnak a saját kis gondolatvilágukban, és nem tudnak különbséget tenni dolgok közt.
Nekem a szentirás = csak a Biblia (unitárius féle) Neked a szentirás = nem csak a biblia, és onnan is csak válogatva, valamint plusz más iratok. (Talán listát kéne irnod, hogy lássák a többiek is, hogy nem beszélgetés közben tűnik úgy, hogy megint egy külső forráshoz nyulsz.) Szóval szentirás, neked, nekem teljesen mást jelent.
David Runia, John Dillon,Gregory Sterling, Peder Borgen, és a Cambridge Philón‑kommentárok
mind azt írják, hogy Philónnál a „káldeus”:
→ nem arámi, → nem a köznyelv, → hanem a zsidó bölcsek nyelve, → vagyis a héber filozófiai neve."
Akkor nézzük igaza van-e ezeknek a felsorolt szaktekintélyeknek.
"A káldeus (vagy kháld) kifejezés eredetileg egy Dél-Mezopotámiában (a mai Irak déli részén) élő ókori, sémi nyelvű népcsoportra utal, amely az i. e. 9-6. században vált jelentőssé. Az újbabilóniai birodalom alapítóiként, valamint fejlett csillagászatukról, asztrológiájukról és mágiájukról váltak híressé. [1, 2, 3, 4, 5]A kifejezés jelentésárnyalatai:
Történelmi/Néprajzi: Káldea lakója, az ókori babilóniaiak egy csoportja.Kulturális/Tudományos: Bölcs, mágus, csillagjós (a görög/római korban a kifejezés szinonimája lett a nagy tudású asztrológusnak).Bibliai: Az ószövetségi szövegekben gyakran a babilóniaiak szinonimája (pl. Dániel könyvében). [1, 2, 3, 4, 5]
Miért nem foglalkozol ennél az ember számára sokkal fontosabb kérdéssel.
Miért nem azt kutatod a Szentírás alapján, ami közvetlenül érinti életed jövőbeli alakulását.
Lelked és szellemed sorsát?
Ilyen igazságok, hogy ki Jézus Khrisztosz Istene?
Hogyan szerzett a Messiás Jézust engesztelést az édeni vétek következményei elhárítására?
Miért nem fogadod az áltudomány Írás ellenes képzelgései helyett az Isten Szavát hittel és hamisítatlanul, úgy ,ahogyan az az Isten a prófétái által közölte?
Az ember élete a jelen korban korlátozott. Az idő a legdrágább kincs az ember számára, amely alatt
megismerheti ember az igazságot Istenről, és önmagáról, és Istenenk az emberekkel kapcsolatos valódi szándékáról. Ezek mind olyan kérdések, amelyekre egyházak teológusaitól, csak hazug választ kaphatsz.Főleg azoktól, akik az Istenek Istenét megvetik, helyette egy a római császárok által Ediktumban definiált három az egyben istenmodellt erőszakoltak rá az emberekre.
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK, AZ ISTENE ÁLTAL TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK, ÉS TISZTESSÉG AZ Ő FELKENTJÉNEK A VALAHA ÉLT LEGIGAZABB EMBENNEK!
a „káldeus” szó Philónnál NEM az arámi köznyelvet jelenti. Ez egy hellenisztikus kori filozófiai terminus, amelyet gyakran:
a héber nyelv, a zsidó bölcsek nyelve, vagy a Tóra eredeti nyelve megnevezéseként használtak."
--------------------------------------------
A tóra eredeti nyelve az ó-kánaáni volt, és nem a héber.
Hébernek a hébermániákusok kezdtek nevezni minden olyan írást,ami zsidóktól illetve izraelitáktól származik:
Ezt használták a zsidók Mózestől kezdve egészen a 7. századig.
Úgyhogy amit előhoztál az nem tudomány, hanem hébermániás tudatlan emberek próbálkozása a tények megváltoztatására.
Az egyik legrégebbi,írás,amit Júdea területén megtaláltak egy amulett a Hinnom-völgyből.
A valóságos tudomány, hogy ez állítólag papi áldás szövege a bibliából. Ami azt jelenti, hogy liturgikus
nyelven íródott, tehát nem köznyelv. Nem én találtam ki, hanem a tudósok:
Komoróczy: Géza Maszóra, maszoréták című munkájában a Régi bibliai kéziratok elıkerülése az ó- és középkorban (a maszóra elızménye): felsorolásában írja:
A Biblia mássalhangzó-szövegének legkorábbi dokumentumai: A kohanita / “ároni” áldás (Num. 6,24 skk.) szövegének lejegyzése a két kicsiny Ketef Hinnom-i (Jeruzsálem) ezüst-tekercsen9 (ó-kanaáni mássalhangzó-írás) (ca. i. e. VII. század). I r o d a l o m : Gabriel Barkay, “The Priestly Benediction on the Ketef Hinnom Plaques”, Cathedra, 52 (1989), pp. 37–76 Biblia-kéziratok a Holt-tenger menti barlangokból (ca. i. e. 250–i. sz. 68) Tefillin- és mezuza-kéziratok a Holt-tenger környéki barlangokból. K i a d á s a : Karl G. Kunh, Phylakterien aus Höhle 4 von Qumran (Heidelberger Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse, 1957, I) (Heidelberg: Carl Winter, 1957) 9 Israel Museum, Jerusalem.
Amikor Komoróczy Géza megírta ezt a tanulmányát ,akkor még nem tudhatta, hogy ennél régebbi lelet is előkerül majd. A Hinnom-völgyben (Ge-Ben-Hinnom) 1979-ben találták meg az amulettet.
A lelet közvetlenül a Babiloni fogság előtti időből származik. Ez azt jelenti, hogy a zsidók nyelve fogság előtt az ó-kánaáni nyel volt.
A nyolcvanas években az Ebál hegynél megtalált lelet csak nemrégen lett megfejtve.
Így ez lett a legkorábbi írásod lelet, amit a kivonulás utáni időből az akkori Izrael területén találtak.
"A datálással kapcsolatban kérdéseket vet fel az a tény, hogy a tábla nem a helyszínen került elő, hanem az 1980-as feltárásokból származó földkupac 2019-es átszitálásakor bukkantak rá.
Az 1980-as években Ádám Zertál professzor vezetett ásatásokat az Évál-hegyen és az ekkor kitermelt és szárazon átszitált földet Stripling és csapata szitálta újra 2019-ben a Templom-hegyi Átszitáló Projekt nedves szitálásos technikáját alkalmazva. A régész jelenleg Silóban vezeti a feltárásokat; egykor itt állt a sátorszentély és itt őrizték a frigyládát is.
Sokan vannak azonban, akik érdeklődésük mellett kételkedésüknek is hangot adnak. Amíg nem látják a részletes leírásokat, pontos képeket, addig nem foglalnak állást a datálás és az eredetiség kérdésében.
„Az a tény, hogy azt megelőzően kürtölik világgá, hogy tudományos körökben bejelentették volna, kissé szokatlan....
A képeken kirajzolódó szöveget Gálil és a mainzi Gutenberg Egyetem szakértője, Pieter Gert van der Veen fejtették meg. Stripling szerint a feliraton szerepel az „árur” – „átkozott” szó és a J-H-V-H istennév is. „Negyven betűt azonosítottunk, a táblácska külső és belső oldalán. Mindegyik ugyanazzal a korai alfabetikus betűtípussal íródott, mely a késői bronzkorra volt jellemző”. A szöveg nagyobbrészt archaikus proto-kánaánita írással készült és néhány betűje a hieroglifákból származik.
Prehľad od AI: A proto-kánaáni kifejezés elsősorban a régészetben és a nyelvészetben használatos, és az ókori Kánaán területén (a mai Izrael, Palesztina, Libanon, Jordánia és Dél-Szíria térsége) a bronzkorban (kb. i. e. 2000–1200) használt legkorábbi betűírásra utal.
AI - A zsidó Biblia (Tanakh) „héber Bibliaként” való emlegetése elsősorban a tudományos, keresztény és nem zsidó szóhasználatban terjedt el, hogy megkülönböztessék azt az Ószövetségtől (amely szerkezetileg és néha tartalmilag is eltér), valamint hangsúlyozzák az eredeti nyelvet."
Akadémiai és teológiai megkülönböztetés:A „héber Biblia” kifejezés modernebb keletű, elsősorban a 19–20. századi biblikus tudományosságban vált elterjedtté, hogy elválasszák a zsidó kánont a keresztény Ószövetségtől, amely a Septuaginta (görög fordítás) sorrendjét követi.
A Szentírás a zsidókkal két nyelvet hoz kapcsolatba.
Az egyik a kánaáni nyelv, amelyről az Ésaiás 19:18 tudósít, a másik pedig az arámi, amit a zsidók a kánaáni nyelv mellett asszír hatásra beszéltek a babiloni fogság előtt. A Babiloni fogság után a Babilonból hazatért zsidók, a káldeus arámit beszélték. Ellenben az Asszír birodalom által elhurcolt tíz törzs a szétszóratásuk után megőrizte az asszíroktól átvett arámi nyelvet.
A zsidók talmudnak is kétféle változata van,. Az egyik a babiloni, a másik a Jeruzsálemi talmud.
Egy azonban biztos, hogy az i.e 5. században Isten közreműködésével Ezsdrás és társai által megiratott 94 könyv mindegyike Káldeus arámi nyelven íródott és nem az ősibb kánaáni nyelven,amit a zsidók a kivonulás után használtak.
Ezt az első században élt Philon Júdeus igazolja a Mózes Élete című írásában:
Philon Judeus ezt írta:
"Hisz ki ne tudná, hogy minden nyelvnek, különösen pedig a görögnek gazdag eszköztára van, ugyanazt a gondolatot, amikor mintegy lefordítja vagy körülírja, sokféleképpen fejezi ki, hol ezt, hol azt a kifejezést alkalmazva. E törvénykönyv esetében – mondják – nem így történt: a tulajdonképpeni értelemben használt szavak (kyria onomata) pontosan megfelelnek (synenechténai eis tauton) a másik nyelv tulajdonképpeni értelemben használt szavainak, a görög a káldeusnak,5 s tökéletesen ráillenek arra, amit jelölnek (tois délumenois pragmasin). Nézetem szerint ugyanis, mint ahogy a geometria és a dialektika fogalmai sem tűrik meg a fordításbeli következetlenséget, hanem az eredetileg megválasztott elnevezésük változtatás nélkül végig ugyanaz marad, nyilván ők is ugyanilyen módon ötlötték ki a tárgyukhoz illő szavakat, melyek egyetlen lehetőségként és a legérzékletesebben fejezték ki a jelölendő dolgokat. Erre a legnyilvánvalóbb bizonyosság a következő. Akár görögül tudó káldeusok, akár káldeusul tudó görögök veszik kézbe egyidejűleg a két írást: a káldeus nyelvűt és a fordítását, úgy csodálják és tisztelik őket, mint két testvérművet, vagy inkább mint olyanokat, amelyek a tárgy és a szóhasználat szempontjából azonosak egymással, és tolmácsolóikat nem fordítóknak nevezik, hanem szent tanítóknak és prófétáknak, akiknek gondolkodásbeli világosságban sikerült fölvenniök a versenyt Mózes legtisztább szellemével. Mózes élete II. 38–41 (Bollók János fordítása)
Úgyhogy az általad előhozott Runia, Dillon, Sterling, Borgen; Bollók János, Gábor Sámuel, nem tudományt közvetített, hanem a 19. századtól elterjett hébermánia megszálottjaiként kritizálják
Philon Júdeust, aki elsősorban a Szentírás nyelvének az ismerője volt, és aki saját kezében tartotta
és látta, olvasta a a görög fordítók által fordított káldeus arámi szöveget, amit ezek az általad felsorolt állítólagos tudósok életükben nem láttak.
Mellesleg maguk a maszoréták sem állítottak mást, mint amit Philon Júdeus álított, tudniillik,
hogy az általuk készített írás Káldeus arámi nyelvű. Sőt a magyar bibliafordítók is azt írrták a Fordításukról, hogy Káldeus (Értsd babiloni) nyelvből fordítottak.
Úgyhogy az egész munka, amit nagy szorgalommal összeállítottál ellentmond a valós tényeknek, amit a Szentírás, a régészek által feltárt írások megfejtésével foglalkozó szakértők, a zsidók által a történelem során használt nyelvekről megállapít.
Hogy egy héber tanszék vezetője , vagy tanára ráfogja a tudósok által ó-kánaáninak minősített nyelvre, hogy az héber, vagy egy újságcikk szerzője bezengi ,hogy régi héber írásra bukkantak,
majd leközli az írás megfejtőinek szakvéleményét,amelyben az írásszakértő egyértelműen leírja, hogy ó-kánaáni írásról van szó, az már sajnos a skizofrénia területe, amit én mániának szoktam nevezni.
