Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44395

Márki Zoltán

 

 

SZÜRET

 

Ragyogj, őszi mosolygás, déli szép fény,

szállj, mézédes szél, szőlők illata,

lengj, kéklő ég, s hűs völgyeket kísérvén,

csöngj, víz, fogjál aranyló dalba, fa:

 

október mustja csorran szíveinkbe,

sugárzón, lángolón ömlő öröm,

és, mint madár, a messzeségbe intve,

röpül kedvünk, egyre feljebb törőn,

 

hogy hirdesse, nem volt ily gazdag még itt

az esztendő, alma új tüze süt,

és körték sárga gránátjai védik

a tél ellen az embert mindenütt,

 

házban, utcán s kertek zöld barikádja

mögött hullatva drága vérüket,

mely áldást hozhat az egész világra,

mert béke lesz, mert béke van s szüret!

 

 

A dobrudzsai dervis, 1963 [38.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44394

Márki Zoltán

 

 

BÚCSÚ A NYÁRTÓL

 

Verőztem déli nap alatt,

s magamba szívtam ízeid,

hogy olvadón eljussanak

minden lázongó sejtemig.

 

Belélegeztelek mohón,

tükröztelek, akár a kút,

merengtem fénylő hangodon,

s nyugalmam árnyaidba bútt.

 

S mindent megadtál, meg, te is,

mint lángoló, vad asszonyok,

de tudtad már, majd messze visz

a szél, mely csillogón hozott.

 

Most, mint ki a parton maradt,

bár a hajó rég messze jár,

állok tűnődve, s álmatag

arcod őrzöm örökre már.

 

Tartóztatnálak, intenék,

a tengert túlkiáltva is,

ha biztatnál, nincs vége még,

és van remény, mely nem hamis.

 

De érzem, értem, jól van az,

hogy titkosan s tündökölőn,

más szív egét kigyújtva, adsz

erőt nekem, mint hű öröm.

 

Hallom, még halkan pengeted

lantod, s szívem megzeng, dalol,

s színeid föl-föllengenek,

mint délibábok, valahol.

 

S várlak, míg távol vizeken

sugárzol föl őserejűn,

hogy visszatérj rejtelmesen,

csodám, szépem: nyaram, derűm.

 

 

A dobrudzsai dervis, 1963 [30-31.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44393

Márki Zoltán

 

 

TALÁLKOZÁS

 

A horpasz dombtető, a rét, a lankás,

szelíd vidék csupa vad-vad aranylás.

 

Házra, fára, madárra virradattól

hull, hull, rakódik az izzó aranypor.

 

Ikrás, sűrű méz ömlik be ragyogva

kiszáradt kútba, lomha udvarokra.

 

A guggoló bokrok között, a lármás

ligetben kardként villog a sugárzás.

 

Sárga tengerből buknak fel az ázott,

tányérsapkás napraforgók, kalászok.

 

S a a mezsgyétlen határban véges-végig

az áldott csillogásban bőség érik.

 

Mint tűz, a tájra végtelen erő tört,

aratásra öltöztél, tündökölsz, föld.

 

Az ég, a mély, a víz, a fű, az ösvény

s a lelkem is egy lángolás, merő fény!

 

 

A dobrudzsai dervis, 1963 [21.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44392

Márki Zoltán

 

 

DÚDOLÓ

 

Úgy mentem feléd,

játékos fények és felhők

nyomában kóborló felnőtt,

mint ki a titkok földjére lép,

mentem vízesések mellett

rád se gondolva, csak a

szívemben dúdolón, éjszaka,

hogy egyszer majd fölismerlek,

mentem nyugton, mint aki

célt hordoz lelkében, tétova

hangok suhantak tova

a szelekben, hajdani

bánat és öröm sóhajtott vissza

a fülembe reszketőn

hajnalkor, hogy lankassza erőm,

mely, mint a levegő, tiszta,

s nem kutattalak a távol

csillagokban, tűnő énekek

égi selymei közt nem kerestelek,

megszépítő ragyogásból

nem bűvöltelek elő,

emlékek porába nem rajzoltalak,

folyó nem tükrözte arcodat,

se kút vize, se messzi hegytető,

múlt se s nem a ködből szőtt regék,

hogy ne lássak mást, csak téged,

szülőföld, ha küszöbödre érek,

hunyt szemmel mentem feléd.

 

 

A dobrudzsai dervis, 1963 [10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44391

Márki Zoltán

 

 

VÁNDORDAL

 

Jó reggelt, nyár, barangolások

szép évszaka, szólsz, intsz nekem,

s én indulok, mint kit varázs fog,

úgy vonz a táj, a végtelen,

 

s kóborlok, célok nélkül, lassan,

s minden léptemnek célja van,

s megállok, nézem, a magasban

vitorlás siklik súlytalan,

 

s száz út barnálló, hűs porába

tapos talpam fehér nyomot,

s szemem házak növő sorára

lát, merre csak bandukolok,

 

s új utca, gyár toppan elébem,

midőn nyugodni tér a nap:

naphosszat, mint igaz mesében,

megyek csodák ege alatt.

 

 

A dobrudzsai dervis, 1963 [9.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44390

Márki Zoltán

 

 

BALATONI TÉL

 

Ha el tudnám én mondani, oly könnyen,

   mint nyit a rózsa, szegfű, ibolya,

hogy mért ömölt szemem kelyhéből könnyem,

   sütött fel, mint dombon nap, mosolya.

 

Nincs szó-gyémánt arra, mint tündökölt ő,

   a nagy titok, az isteni remek,

mely él bennem, mert szépségét a költő

   csodák hajósaként sejtette meg.

 

Hívott, csengett az ég-csillár; a néma,

   zord táj fölzengett, mint a piramis,

s zúgott a part, zsongást hozott felém a

   százsípú nád halk orgonája is.

 

Úgy tűnt, hogy minden hang fölolvad, s már rügy,

   virág, az el nem múló örömé,

fény dőlt erdő-lelkemből, s friss madárfütty

   repült a tej-jegű öböl fölé.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [81.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44389

Márki Zoltán

 

 

VALLOMÁS

 

Hajad koronáján a napfény,

szemed szigora, hogyha bántnak,

szavad, mely jóízű patakként

csobog, mélye a hallgatásnak,

 

ajkad gyümölcse esti lángban,

könnyed, midőn a pillanat fáj,

oly halk hatalmad, ha hibáztam,

s alázatod, mit ingyen adtál,

 

ígéreted, mert elmerengtem,

biztatásod, amely csak hőshöz

illő, ujjad, míg számra rebben,

bátorságod, ha szívem gőgös,

 

tested tavasza és az árnyék,

mit falra fest az est, az áldott,

hogy álmaimba visszajár még

minden, mi virág, tisztaság volt,

 

öled, mert nincs köze a bűnhöz,

örömöd, mely nem a tiéd csak,

sóvárgásod, mely engem üldöz,

hálád, mikor hőként felém csap:

 

hiányzik, hiányzik, hiányzik,

hiányzik lüktető sok titkod,

a mozdulat, mely villanásnyit

ad lelkedből, mely meg nem ingott,

 

ha tűzbe mentem a jövőért,

a perc, midőn, mint morzsa, szánkról

csók gördült le, s mihez csak nő ért,

nyugtatásod a búcsúzáskor,

 

szerelmed, mely a sorstól kegy volt,

miközben ifjúságunk elszállt,

a tűnt idő, mely vélünk egy volt,

s hány év, míg megtaláltuk egymást!

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [57-58.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44388

Márki Zoltán

 

 

EGYSZERŰ, REGGELI DAL

 

Ó, reggelek,

diadalmenetek!

De szép ilyenkor

a város.

Felkelt a nap, az ég-direktor.

Fény szálldos.

A menny ragyog.

(Akár a sárgadinnye:

olyan az ínye.)

Öntött aranyban

fürdik minden utcasarok.

Tavasz van.

Kilesték,

s megjöttek már a fecskék.

Komolykodón

ülnek a drótokon.

S a szél… a szellő,

a vágyakat lehellő,

elvitte szürke sapkám,

és visszahozta kedvemet…

Remek, remek!

Máris szerelmesek

ülnek a padkán.

                     Nyitnak a boltok.

Zsibong a tér.

Az ember boldog.

Egyszerűen azért,

mert érzi: él.

De újsággal kezedben,

uzsonnával zsebedben,

eszedbe jut: ma szombat,

s szép napjaid loholnak,

s elébed réved:

éppígy futnak az évek…

Csak fussanak!

Utánunk hadd szaladjanak!

A hétvég:

egy szépség.

Ez tündököl az arcokon,

ezt kürtölik oly harsogón

az ég acélos trombitái,

csak erről tudnak harsonázni.

                     Ó, édes tej, vidámság,

szájon csókolsz, hadd lássák

a bánat baglyai,

hogy szétfeslett már a sötét,

s mint szállnak szerteszét

vak vádjuk gyapjai.

                     Ó, reggelek,

diadalmenetek!

Mégy, mégy, nézed az utcát,

egy hirdetést sietve futsz át,

és észre sem veszed talán, te álmos,

hogy egyszer csak a város,

mint jégpáncélját feltörő folyó, megárad,

s az ember-patakok hogy nyargalásznak,

futnak együvé hirtelen

a kő-nyugalmú széleken.

Úszol, úszol, megmerülsz lágyan

a jókedv sodró áramában,

és szállsz és szállsz, oly könnyedén,

akár a szép remény,

amely a gondok füstjei felett

csillogó sárkányként lebeg.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [32-34.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44387

Márki Zoltán

 

 

SOROK A NAGYVÁROSRÓL

 

Kőrengeteg, titánok nyughelye, te kedves,

sok ágadon zászlóid ponyva-lombja verdes,

fény-fecske ül fémet levélző tornyod gömbjén,

füstöt lehelsz, de illatos vagy, mint a tömjén.

Tetők nyújtózkodnak friss reggeled lehében,

az ablakok üveg-szirma kinyílik kéken,

szemérmesek a bokrok, zöld szoknyákba bújnak,

nyiratkozik a park, munkálnak olló-ujjak.

Szellőzik a vas-gallyakból font fészek-balkon,

páráll a tó, szobrok mossák arcuk a parton,

terek tisztásain buszok: rőt elefántok

nyelik ormányukkal a benzint, oly falánkok.

Csoszog a villamos-teve a sínek hosszán,

villany-hajcsár csücsül púpján, akár egy ozmán,

autók párduc-hada, dühös antenna-farkkal,

sarkok tilos-bozótja mellől messzenyargal.

Ó, házsorok, ó, tégla-sejtű fal-platánok,

meleg-hidegvizes hajszálerek, liánok,

hő fűtőtestek halk hűsége, forró gőzök,

rabságba ejtett vad, csövekben őrzött ősköd!

Megálló: aszfalt-gyep, utak: beton csapások,

szökőkutak: hajló fűzfák, víz-suttogások,

piac: talányos kúpok, boltok: áru-tömlők,

zugok: kufár szavak, a mélyből halkan ömlők.

 

Ezt érzem mindig itt: a mozgást, nyüzsgést, lármát,

a gond sovány nyakán a jókedv súlyos jármát,

egy csattogás, egy hang-üzem az utca-erdő,

midőn a nap, a lángoló oroszlán, feljő.

Szeretlek, zsúfolt egyszerűség, roppant város,

te gép-világ, kerék-lábon iramló táltos,

vágyak sátra, a föld arcán a munka csókja,

belőled lélegzem, kenyér vagy, szépség, nóta.

Te szoktattál a csendhez és a harsogáshoz,

a nappalod s az éjszakád is száz csodát hoz,

barlanglakók sejtése öltött testet benned,

itt lángolnak a forradalmak és szerelmek.

Te: ész-mestermű, tárgyak lázas vallomása,

a természet remeklő újjáalkotása,

hatalmas, szolga is, urad az ember-isten,

s halandók tartanak teremtő kezeikben.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [30-31.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44386

Márki Zoltán

 

 

ZIVATAR

 

Koromsötétség.

Akár a kétség.

Vonul a felhők csapata.

Előreküldte gyors naszádjait

az éjszaka.

És mintha várna valamit,

földhöz lapul a csend,

bokrok fedezékébe, idelent.

Forró szurok a lég,

fuldoklanak a fák,

áll a malomkerék,

kőbálvány a világ.

 

A kis folyó, lám, nagyranőtt,

csúfolja ezt a csúf időt,

ellepné a gyalogutat,

száz hab-nyelve fecseg, kutat.

 

Hogy megvadultak most mind a vizek,

meggyűltek fenn és lenn, a föld alatt,

szent ég, mennyi eső, ezt a nyarat!

Noé apánk sem láthatott ilyet!

Egy víz-birodalom

terpeszkedik az udvaron.

Tetőkön átszivárog

a víz, mint hájas hernyó, rág ott,

víz-szúk percegnek halkan

a falban.

 

Alattomos víz, átkok átka,

vad indaként bokádra

kúszik gyűrűző habja,

beivódik ruhádba,

lelked is átitatja.

Víz-isten, őselem,

most bosszút állsz az emberen!

 

Már az egész vidék csupa kis ér,

csorgásuk mindenüvé elkísér,

betömték a föld szájait,

megdőlt a búza, árpa itt,

s mint félénk szűz fogadta

bak-sarlónk udvarlásait,

szisszent alatta,

s egy sóhajjal magát megadta.

Az éjszakában kék kalangyák állnak,

ezernyi sok,

hű őrizői a gazdag határnak,

mint az időnek a piramisok…

 

S ekkor villám cikázik, égi bárd,

sietve jő a vész, kiált.

Ez aztán égiháború!

A fák, mint szörnyű fáklyák, égnek,

táncol a parti fűz, a szomorú,

s a kis folyó

                    széttépne

                                    minden féket!

 

Mindjárt kiönt, s a tengeri

gólya-lábát is ellepi.

A fű alól kiloccsan lucskosan,

s a telt árok felé rohan

a víz:

         mint vak fűrész,

                                    munkába kezd.

 

Örvény forog,

cölöp ropog.

Hé, emberek,

segítsetek!

A gát, a töltés

bedőlt, és

megkergült víz-roham

pusztítana vak-céltalan.

Ásót, lapátot!

A csákányt is hozzátok!

 

S csattognak már a fejszék,

a jó szekercék.

És ez a zaj duhaj,

de szépséges zene,

s mintha minden moraj

fölébe zengene,

fenséges himnusz

szavára indulsz,

fényt vet az érc:

mutasd meg, hogy mit érsz!

 

S a fergeteg nem bír velünk,

hiába prüszköl ellenünk,

eső-kezével hadonász,

mint őrült, égi óriás.

Hiába tép, hiába húz,

a szél – borzolt szőrű hiúz –

s bár lábunkra fonja magát

az iszap-kígyó, csak tovább!

Egy csavart megszorítsz,

egy rést betömsz, követ kerítsz,

lódulj innen, te víz!

 

Koromsötétség.

Akár a kétség.

Ritkul a felhők hadsora.

Az eső még szitál,

de lankadt már és tétova.

A folyópart zilált,

mint asszonyok szép hajzata

álmukban, éjszaka.

Ott állunk, munka-szobrok,

tajték patakzik rólunk,

a gát fázósan szortyog,

nem mozdul ki alólunk,

megborzongnak a bokrok.

Füst kóvályog az ég felé

engesztelő áldozatul,

az ég haragja csillapul,

ereje már a tegnapé.

Mi várjuk, hogy a hajnal

sugárzó diadallal

jöjjön – s első jelül magas

céjét kivágja egy kakas.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [20-23.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44385

Márki Zoltán

 

 

TAVASZ

 

A csönd-mély szó, midőn gyors óra

            vet árnyhadat a hóra,

            a hosszú-hosszú perc,

            míg megölelsz,

ha azt mondod: forradalom,

            súgod: szeretlek,

zöld fénycsík a hegyoldalon,

fehér robbanása a kertnek,

csillagzó jég, kék olvadás, a

            felhők futása,

a csók, mely csukott szemhéj,

vad láng, amely szívedben nem fér,

            a lankadásban boldog,

            válladra hajló homlok;

minden, minden, a dal, a nesz,

            ha fölnevetsz,

ha elhallgatsz, mert gondba estél,

szikrázó nap-öröm, meleg szél,

            mókus riadt szökése,

            mit gyermek vesz csak észre,

            a délben ringó

            ágak hegyén a rügy,

            titkokkal bomló bimbó,

            a kósza fütty,

a reggel, mely munkába megy

mészillatú házak között,

hogy nincsen benned semmi félsz,

a béke, az új díszbe öltözött

            világ, a sors, a kegy,

            hogy vagy, hogy élsz:

minden, minden, minden tavasz most,

az álom, mit a gondolat hoz,

a gondolat, amit az álom

szór szerteszét a tájon,

            a hűs lehű

            hajnal, a fű,

            amely borzongva nő,

            a röppenő idő,

            hűség nyugalma,

mint édes ízzel megtelt alma,

            kenyér, sugár, méz

            s a vágy, hogy rámnézz.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [9-10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44384

Márki Zoltán

 

 

RABLÓBB AZ ŐSZNÉL

 

Fény-fogaiddal ránkmosolyogva az ágak

hegyéről, jókedvedben leráztad a dér

hervadt koszorúit, olvadó, torz csodákká

dúltad könnyű kezeddel, s könnyező, téli

virágokon lépkedett lábunk a sétán.

Csúszkált talpunk a lucskos szirmok végsőt

vonagló halmán, s mintha a romlás

posványos mocsarába süllyedt volna sártól

dagadtan a föld maga is már: hódítón-

rombolón jöttél, gyermek-tavasz, te

kegyetlen. Úgy tűnt, csak venni tudsz, adni

még semmi mást égi híred szépszárnyú

madaránál, mely röpdös a csípős szélben,

bőrével takarózott a táj, jaj, nem volt

subája: félve, remegve, kopáran állott

a csontváz-erdő. Értelek: rablóbb vagy te

az ősznél, mert ez a munkád, nap-kaszáddal

letarlod a rétek hó-vetését, hogy füvek sely-

méből vess szűzi ágyat magadnak, s illataid-

dal milliárd csírát életre kábíts.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [8.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44383

Márki Zoltán

 

 

MÁRCIUS

 

Tavasz, tavasz van! – ujjongok a parton –

      hegedűk üveghangját hallani:

a zerge-röptű patakban kitartón

      sikonganak a jég szilánkjai.

 

Száz hókupac – száz óriási körte –

      töpped a völgyben, száll a fű szaga,

a vadkan-tél agyarait letörte

      az olvadás vas-marka éjszaka.

 

Egy deresbajszú, vén fenyőfa jót húz

      az ég-kulacsból s buzgón bólogat,

lombja közt szél-cica cibálta mókus

      cikáz, mint gyermekben a gondolat.

 

A nap dárdája vet a tájra lángot,

      zöld tűzben éled nárcisz, kikerics,

s mindent elönt a fény – sugár-virágok,

      ezüst-szegfűk virítnak bennem is!

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [7.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44382

Márki Zoltán

 

 

ŐSZI TÁJ

 

Be szép az ősz, ha fényei lobognak,

arany jelek lángolnak fenn a fákon,

s vándor felhők lomha csapatát látom

enyhe kékjén a roppant, égi tónak.

 

A szél szelíd hullámai suhognak

végig a halványzöld, sugárzó tájon,

a dombra fel traktor nyomul zihálón,

nyilaz a domb pajzsa mögé bukó nap.

 

Föl-fölsóhajt, mereng az özvegy erdő,

sárgás levelek hullnak lassan pergő

testtel, s elalszanak a föld szívén.

 

A magvetők, mint harcosok, vonulnak,

s az élet magvai bő földbe hullnak:

bennük remeg az új, tavaszi fény.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [6.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44381

Mária Béla

 

 

EZ AZ A PILLANAT

 

Ez az a pillanat, amikor a fojtó

szenvedések kínzó évei után

egyszerre minden könnyű lesz, arcod mosolygó,

lépésed biztos, tekinteted vidám.

Most látod csak, mily sűrű sötétség

borította be türelmes életed,

most látod csak, hogy fúrt, forgatott a kétség

s álltál a szörnyű szakadék felett.

 

Ez az a pillanat, amikor az éj

még jelen van, de már nem uralkodik,

az erdőben a fák csak sejtetik a fényt,

bár a fény forrása még vonakodik

felfedni magát… De érzi az erdő,

hogy új élet éled, mit az éber

madarak egyenletesen erősödő

s bátorodó éneke megpecsétel.

 

Ez az a pillanat, amikor a tájon

a tél terül el, de a levegőben

már a tavasz szaga érzik és a fákon

a kopár ágak dús nedvvel telődnek.

Ez az a pillanat, amikor a gyanútlan

és léhavérű férfiben hirtelen

lobot vet egy szempár és megittasultan

tűri, hogy leigázza a szerelem.

 

Ez az a pillanat, mikor a fogoly

megérzi, hogy közel a szabadulás,

a csupasz négy fal között tétlen rostokol

és felméri: mit jelent a változás.

Régen nem látott kedves arcokat bogoz

szeme, hol nem könny remeg, csak elszántság,

ez az a pillanat, mikor a konok

harcosra rámosolyog a szabadság.

 

 

Ritka varázslat [101-102.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44380

Mária Béla

 

 

DAL

 

Olyan az arcod, mint a tenger,

ha csöndes és hullámot nem ver.

Áll és mégis mozog. Az látja

mozgását, ki a csöndet állja.

 

Partjánál sokáig elülnék,

hozzád így közelebb kerülnék,

néznélek s nem mozdulna karom,

elöntene a nyugalom.

 

 

Ritka varázslat [86.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44379

Mária Béla

 

 

GERONTOLÓGIA

 

Ha szív, szem, szellem

hanyatlani kezd: ne legyints,

a fiatalság fénye kialszik:

az öreget őrizd, melegítsd.

 

Apád, anyád, nénéd, bátyád

jó szóval szolgáld, ne legyints,

barátod, férjed, feleséged:

sorsukat sorsodnak tekintsd.

 

Ápolónő, vagy orvos, ha vagy

ne fitymáld éveit, ne legyints,

úgy gyógyítsd, ápold, mint fiatalt,

csak ne legyints, csak ne legyints.

 

 

Vallomások a gyógyításról, 1969 [404.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44378

Marconnay Tibor

 

 

TERMÉSZET

 

Szétágazik a sok gyökér a földben

vizet szív föl és rezet és vasat,

mely a palántában bukkan ki zölden,

 

az érlelő nagy áldott nap alatt.

S a palántából törzs lesz egy tavasszal

s más évben a törzs ágakra szakad

 

s az ág hegyére rügyeket a nap csal,

s rügyekből lomb lesz, dús lomblegyező,

mely bút üdít, táplál, hüsít, vigasztal.

 

Igy lesz a fa világot rengető

dús élet, a vadállat menedéke,

mellyel büszkélkedik a hegytető, –

 

aranycsikos tigrisnek drága béke,

kigyóknak odva, majmok ligete,

a virúló lét kezdete s a vége.

 

Ilyen csudát ember elhigyjen-e?

hisz egyetlen mag adta mind e kincset,

amely a naphoz vágyott fölfele.

 

A sok pompás nedv sóváran keringett,

– ó, boldogan termő harmóniák!

Urunk: Természet, úgy áldj meg minket,

 

hogy mint te, úgy legyünk szerves világ.

 

 

Világtükör [59.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44377

Marconnay Tibor

 

 

HERMELIN

 

Este, kísértetes, kéklő sugár, a hó

S rémlett e lámpaláng sikátort ont felétek,

S hozzád közeledőn gondoltam: – mégis, vétek:

Most a szabad mezőn cserkészni volna jó.

 

Vadonban s ormokon, hol a fölcsillanó

Zúzmarától üdék, csipkések szűzi rétek

Jártam, s lehelletem látszott: mint hab fehérlett; –

Majd nyitottál, magad, – s mint fölszított kohó, –

 

Egész hozzámsimult tested és nyílt a szájad,

A kandallóból is parazsad lángja áradt,

Hű kuvasz volt, de csak addig kísért a kín; –

 

Ragyogott kebled, ott virult a bimbós holnap,

Künn fehér volt a hó, akár a hermelin,

És vágyad tűzhelyén a lángok duruzsoltak.

 

 

Sugaras őszi nap, 1942 [133.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44376

Marconnay Tibor

 

 

SUGARAS ŐSZI NAP

 

Úgy sugárzott ma át őszi párán keresztül

Varázsos mosolyod, fénylő és domború

Szép, titkos homlokod, – hogy szétoszlott a bú,

S hittem, hogy benned is új remény lángja rezdül.

 

Utóbb fölragyogott a Nap, és tündököltek,

Egy tavaszunk egén kék selymek, aranyak,

Szemedben, s mindenütt, ahol csókoltalak

Csupa csillám a fű, vizek, a lég, a földek

 

Közelgőn tragikus tél jön ránk, ám szorongván,

Szájam a szájadon nem érzett keserűt,

Napom egész tüze szemedbe belesüt…

Maradj még egy kicsinyt… és hosszan mosolyogj rám.

 

 

Sugaras őszi nap, 1942 [132.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44375

Marconnay Tibor

 

 

TÉLI VIGASZ

 

Hiába dühöngnek a szigorú telek,

A sivár síkon át ível feléd e híd,

Éreztem ibolya-illatú betűid

S még nem is láttalak, de már ismertelek.

 

Aztán boldogítón találkoztam veled.

Ekkor erős parázs lett lényemben a hit,

Mert tüstént tudtam én, hogy az vagy te, akit

Megálmodott e szív, mely szilajul szeret.

 

Titkolni nem bírom többé, nem akarom.

Önkénytelen fog át szavam, szemem, karom,

S közben gyengéd az ujj; ügyelni, várni jó.

 

Hogy sohse mondd, későn jöttem avagy korán.

Jókor érkeztem, s úgy vigyázok rád, csudám,

Mint remekművére a hős üvegfúvó.

 

 

Sugaras őszi nap, 1942 [125.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44374

Marconnay Tibor

 

 

DAL

 

Jöjj ki a szabadba,

Ne fordulj magadba,

A búból elég volt; –

Tájunk minden halma

Fölött madár-dal ma

Csendül, s kék az égbolt.

 

Hallod: füttyöt apróz.

Mint partján a matróz, –

Piros tetőn a szél.

S a tenger-aróma

Vonz egy új hajót ma,

Győzelemről beszél.

 

E szálló hajó nagy,

S be szép vagy, be jó vagy,

Látom, tudom, hiszem,

Jázmin és rekettye

Bokor mutat hetyke

Tavaszt a rügyeken.

 

Mosolyog ránk az égbolt,

A búból elég volt,

Elég a balga dac.

Erdőnk jó árnyat ad,

S Te: pillantásodat.

Úgy! – most már itt maradsz.

 

Lágy gyep, szinte pázsit,

És készül a Nyár itt.

Szamóca! Szomjat olt.

Itt – fülemile: lásd: –

E barna hallgatást; –

De a rigó rikolt.

 

 

Sugaras őszi nap,

1940 [111-112.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44373

Marconnay Tibor

 

 

REGGELI ÉNEK

 

Minden bajában a létnek,

Minden örömben légy velem,

Áhító s félénk Asszonyom,

Mikor a harcok tépnek, –

 

Párnádon van a nyugalom,

Öledben van az élet,

Mámorral szállok, Véled,

Bár még alig-alig tudom

 

Hová vezetsz. Jó vagy. Csudás

Erőt merít a zsenge,

Akit te kegyelembe

Elfogadsz, – dús ocsúdás

 

Úrnője! minden reggel

Dicsérlek, mikor harmatos

Szemed, az Ég tisztára mos

Vidám madársereggel

 

Együtt dicsérlek, mert szíved

Egész varázsa zsong szívemben

Alázatomat kegyelemben

Fogadd el: dalom a tied.

 

Bár így tisztult lehetne

S tied az egész életem

Ó, segíts, Asszonyom, nekem,

Hogy a lehelletedre

 

Rezzenve alakuljak,

Jó-kedvű, nagy terved szerint;

Esdő hivőd reád-tekint:

Add Életed: – az Újat.

 

Adod egész szerelmedet:

S ha szűz mezőkön csönd ül,

S két rímem összecsendül, –

Hadd egyesüljek úgy – Veled.

 

 

Sugaras őszi nap, 1940 [106-107.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44372

Marconnay Tibor

 

 

A TAVASZON ÁT

 

A mámor, a halál, a gyötrelem s a hit

utján mentünk mi föl együtt, az Ördöghegyre,

Tavaszi fü virult és havas volt a mesgye.

És fekete hunyort rejtett a rőt csalit.

 

Körül már ragyogott a márciusi reggel.

Sugaras volt az ég meg a makacs vadon.

Szerelmed tündökölt mosolygó ajkadon.

Láttál, a szememmel, és én a te szemeddel.

 

Visegrád fölmeredt, figyeltük a Dunát.

Megvillant Zebegény, fénylett a táj ezüstje.

Túl egy szüz tisztáson, távol tört föl a büszke

Csóványos, havasan tört a tavaszon át.

 

Fakó és barna fák, sürün bár még kopáran

álltak előttünk és zengett a tiszta lég.

Éreztük: mi vagyunk a kezdet és a vég.

Vallottam, hogy te vagy pajzsom és erős váram.

 

Bimbózni láttam már gyönyörű kebledet,

tudtam, hogy mindeddig tilosban tévelyegtem.

Szigoru szeretet fénylett a te szemedben.

Látszott: ez a sugár utunkra elvezet.

 

Igy jutottunk mi föl tavaszi, dús mezőre.

Tüzelt a halmokon a nagy Nap aranya.

Jó voltál vélem, mint egy nővér, egy anya.

Árva életemnek te lettél örök őre.

 

És mikor délután, a bükkök erdején

áttörve, a szelid, barkás lejtőre léptünk,

egyetlen ritmustól lett eleven a léptünk,

s egész alakodon izzott az esti fény.

 

Ittuk a szerelem s a mély alkony borából

a roppant viziót, mely bennem ma is él.

Dunaparton álltunk, egy falu véginél.

Láttuk, hogy összefoly a közel és a távol.

 

Ekkor még lelkemben tajtékosan, kuszán

kavargott a világ, az óriási élet.

A tovasuhanó árnyak közt mentem véled.

Ugy néztél rám, mint ki aggódik és ki szán.

 

Fémesen tündökölt az óriási égbolt.

Közelgett a vonat, amely majd messze visz

a városba... egy kút mélyén csillant a viz.

Jövőt tudtunk, mindazt, ami ma s ami rég volt.

 

Vártunk. A Nap leszállt. Karod volt vállamon.

Néztünk a rézszínű s bibor felhőszegélyre.

Jószagu volt a föld, messze meredtem, mélybe.

És zsongott a mező, a viz, meg a vadon.

 

Nyárfasorunk mögül gyorsan az ég ivére,

csillagokhoz tört föl a boldog telihold.

Ég s föld között szivem a sziveden dobolt.

Kövér rögökre folyt a menny gyönyörü vére.

 

És mind e két tünemény, karod s a komolyan

tekintő két szemed... semmisem volt hiába.

Megszületett e táj kristályos tisztasága.

Ormokat ringatott a páratlan folyam.

 

Csillagok táborát vitte az elem sodra.

Bársonyán, mint a gyöngy, úgy ragyogott a hab.

A világ végire, te legpáratlanabb

néztünk s a vízi és az égi csillagokra.

 

Azóta, ha a város, a távolság s a gyors

idő közénk is áll, szilárdnak látlak: téged

a szenvedélyem vonz, engem a békességed.

Csudálatoscsókú, tisztultvonású, Sors.

 

 

Nyugat, 1939. 8. szám

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44371

Marconnay Tibor

 

 

ALKONYI VARÁZS AZ ADRIÁN

 

Zuhan a Napgolyó; – hegy és völgy lángol: – végre; –

Köd, lila pára leng egy kopár szigeten,

Fenn: szikár fügefák, lenn: moaré-selyem,

Zsong, s kékítő szín a hab sötétlő kékje.

 

Cingár hold kúszik föl kristálycsillámú égre,

Itt szűkül a határ: de ottkünn: végtelen

Molónál egy hajó vár ránk varázs-vízen,

Fehér yacht indul el azúr és arany éjbe.

 

Loccsan a lágy dagály. Most: – ibolyaszínű

Szédítő szirtfalon gyöngysor: tajték-gyűrű,

Kémlel a tón-halász fenn egy vas-létra ormán.

 

Öblünkből lámpafény, künnről a Messzeség

Vonz, – fém-csillám, taréj. Kell több? Ma ete még

Új hajnalpír felé röpít duzzadt Vitorlám.

 

 

Sugaras őszi nap, 1938 [86.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44370

Marconnay Tibor

 

 

ÚTIFŰ

 

Az utak mentén áll az útifű.

Akár a harmat, olyan egyszerű.

Üde csepp folyik át a levelén.

S megcsókolja a rács mellett a fény.

 

Lekaszálják, mikor múlik a nyár.

S a szagos széna közt hervadva vár.

A szél szárítja lándzsás levelét.

S a nyavalyát gyógyítja. Ez elég.

 

A madarak falják a magokat.

S az ég felé lendítik magukat.

 

Oly egyszerű. Én szeretem. Nagyon.

A betűket nevében, bámulom.

 

Kóstolgatom az űt, az ít, az út.

És máris messze visz a konok út.

 

 

Az idők kertje, 1938 [32.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44369

Marconnay Tibor

 

 

BUDAPEST ÉS AQUINCUM (részletek)

 

I.

 

MEGÁLLOK A DOMBNÁL

 

Megállok a dombnál. Fémes-kék a nagy égbolt,

szelid az esti lég, a pipitér. S a sok

hegy és halom körül, – mint pihenő sasok

sötét szárnya, – idéz egy álmot, amely rég volt.

 

A Nap lassan lement. Az erdő csupa vérfolt.

Nézd: árnyak közt mező. A repce lángol ott.

Túl meg a pesti fény. A sikátor halott.

Gyorsan tör föl az éj. Minden színfalat széttolt.

 

Narancsszínű, izzó, lila felhők színét

keveri a szellő. Melegszagú a rét…

Én már a föld s az ég írását kibetűztem.

 

Zizeg a fű. Tücsök cirpel. S gyorsan lehull,

mint űzött, suhanó madár, nyugtalanul

a falevél, amely meghalt a nyári tüzben.

 

Az idők kertje, 1938 [26.]

 

 

II.

 

MEGNŐTT AZ ESTI TÁJ…

 

Bodor Aladárnak.

 

Megnőtt az esti táj. Már éles-vonalú.

Tömör s nyulánk a Vár. A gyöngyös Dunaparton

sáfrányszínpikkelyű és barna a nagy alkony.

Szól a tárogató: tüzes és szomorú.

 

A vadgesztenyelomb alatt hűvös ború.

Virágokkal kevély a víz fölött a balkon.

Nyűtt hegedűn rejtett falvak panaszát hallom.

Egy hölgy kívánta így. S feledve a falu.

 

Ezer csillag kacér a kóbaltszínű égen.

Völgyében Budapest tündököl hófehéren.

Itt-ott a trópusok színével tüzveres.

 

Fenn a Citadella: mint erőd: Marokkóban.

Én meg oly mámoros vagyok és olyan józan,

mint dzsungel tigrise, amely prédára les.

 

Az idők kertje, 1938 [27.]

 

 

III.

 

MARGITSZIGET (A holdfénytől fehér…)

 

A holdfénytől fehér úton valaki vár.

Az orom s a halmok elébe letérdeltek.

Csupa kéklő palást. Nem érzi már a terhet,

nyomorult zúg terhét. Itt a fény nem sívár.

 

Előtte a mesés, bársonypuha határ.

Hidon túl, palotán, tömjénes zászlók lengnek.

Látja kupoláját a gőgös parlamentnek.

Pislákol pázsitján a szentjánosbogár.

 

E végzet szigetén a fémes-zöld s a bordó

fácánkakasok és a messzire rikoltó

pávák pihennek már. Csupán a lomb susog.

 

A lomb, meg a folyó. Most egy varázsos ablak,

s egy csillag távoli partok felé mutatnak,

hol borzongnak a kék s a barna ciprusok.

 

 

Az idők kertje, 1938 [27.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44368

Marconnay Tibor

 

 

TÉLI ERDŐ

 

Pihenő rengeteg szürkés csipkék alatt.

Lepergő levelek nemrég oly gazdag törzse

Többé semmit se ont. De fák sorába tör be

A téli ég-azúr, s a bíbor alkonyat.

 

Zúzmarás minden ág, de Földjén avar ad

Megőrző meleget Holnapra. Fagyos rögre

Huppannak dermedőn, karmosan és zörögve

Fácánok, meg a más megriadt madarak.

 

Pompázó tollak és rókák bozótja most vad,

Puszta, sivár s a szél dúl-fúl; és lassan olvad

Az árkokban a hó; – zizzen a rőt füvön.

 

S egy behemót kanász a mezőn fújja tülkét; –

Piros haván a Nap jelzi, hogy visszajön, –

Rezgő rengetegén csipetnyi reményt küld szét.

 

 

Sugaras őszi nap, 1938 [78.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44367

Marconnay Tibor

 

 

KÁNIKULAI ALKONY

 

Izzadsz; és tompulón világoskék az égbolt,

Lehajol most a Nap, s küllőként szórja ránk

Ádáz sugarait, – szoknyádon rózsás fényfolt, –

S az ég alja felől a szikra és a láng

 

Felfröccsent, magasan, ily izzón bíbor rég volt

A felhő-karaván; – és vibrál, szinte ráng

Fa s ezüst levegő vakító, mindent szét-old; –

Csak erdő mélye ád hűvös mohát alánk.

 

Fák rácsai mögül látsz kolosszális fánkot,

Tested fölött a zöld ernyő csak áll, s alul

Smaragd közt aranyat hint fehér húsra; – rángott,

 

Mert szellő fútta; így pár sárga lomb lehull; –

Szétbomlik, s nyakadon aranylik hajad: – tűzd föl; –

S most: – ne úgy mint a lomb, – mely meghalt, nyári tűztől.

 

 

Sugaras őszi nap, 1938 [76.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44366

Marconnay Tibor

 

 

POMPÁS ŐSZ

 

Pest már agyagszínű, környéke palakék; –

Itt meg csupa parázs: völgyek és ormok bokra,

S te gondolhatsz csupán sápadó angyalokra,

Mert ugrálnak a fán a fázó cinegék.

 

Sárga s dohányszínű diófánk lánggal ég; –

Az elmúlás miatt oly átható a pompa?

Sötét-bíbor-vörös lomb kúszik lugasokra,

Így kíván tetszeni minden, ha itt a vég?

 

Tarka falevelek meredten szellőt várnak,

S úgy libbennek le rád, mint rózsás madárszárnyak;

Szilfák s nyárfák során menjünk, erdőbe, át; –

 

S a nyírfalomb, – viasz, s rózsaszín láng van abban, –

Reád már szórja szét pirosló aranyát,

S borzongsz leánykori álmoknál gazdagabban.

 

 

Sugaras őszi nap, 1938 [75.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!