A vers az más, a vers komoly dolog, ha nekilátok, szorongásom oszlik, ha véget ér, rabságba hullok vissza, végtelen némaságba, álvilágba. Különleges idő a vers-idő, s különc, aki verset ír, mint Petőfi, még hisz a versben, a közölhetőben.
Kételkedők születtek egyre többen, csak gúnyra, erőszakra kaphatók, a dal, s a versbe kívánkozó lélek elavult immár, hazudtál Petőfi; nincs vágy-óceán, szigetén kikötni, élet-rózsa, világszabadság-ütközet.
Halandzsa-nyelven mondjuk régi versedet. Vagy nem is mondjuk. Nem hallatszik. Hallgass: jó neked ott a hideg földben bárhol! Nem létezel, félreértés, Petőfi vagy Petrovics nevű eszeveszett kamasz sohasem jöhetett ez új világra.
Az érzelmek tömegsírjai tárva, a gondolatok ritmusa hanyatlik, hogyha a volna valósággá izzik: ólomkatonák, álomlobogók.
Itt vagyok, megvagyok. A háziorvosom "régen látott", behívott, labor volt, meg hétfőn értékelés. Köszönöm szépen a verseket, a híreket, a Nőnapi köszöntést, külön is.:) Remélem jól vagytok az oltást követően. A "Nászuram" is pont aznap kapta a másodikat a Szputnyik V oltásból, vasárnap beszéltünk, jól volt akkor. Én is közel kerültem az oltáshoz: Pfizer-Biontech vakcina (Comirnaty), amit Bajkálifóka kapott, vagy másik oltás, a nevét nem értettem a maszk miatt.
Idegen vagyok. Igaz már tudod, hogy két cukorral iszom a kávét és hogy reggelente nem fésülködöm. Tudod, hogy tudom: jó a világ és rossz. Hogy néha úgy megyek, hogy állok. Idegen vagyok.
Tudod, hogy erős vagyok, néha mégis sírok, ha elbukni látszom. Hogy bátorságomban félek és hogy sokat beszélek, de igazából már én sem figyelek magamra. Idegen vagyok.
A bizonyosságok elhagytak. Idegen tenyerekből idegen mosolyokat szemelgetek, mint egy folyton éhes madár. Mint egy folyton éhes idegen madár.
Vajon meddig tart az idegenség sivatagja, vajon meddig tart e tikkasztó vándorlás? Mikor mondod, hogy isten hozott?
Nincs más bizonyosság: az öregek keze, kézfeje, ránca, a homlokárkokban vonuló törékeny álmok tisztasága. Nincs más bizonyosság: telek gyolcsfehér gyásza, májusi zöldek lobogása, a zúduló idő szépséges pusztítása. Nincs más bizonyosság: füvek, fák, hegyek, tengerek ártatlan nyugtalansága, nagyapám zsoltáros boldogsága. Csak ez a gyötrő idő, ez a vakító, mészfehér fény; ahogy belénk árkolja magát a rontás s odébbkullog a kolduló remény
Ha ősz leszel, s öreg, s est közelit, s tűz mellett bólongsz, vedd le könyvemet, s olvass, lassan, s álmodd vissza szemed puha tekintetét, s mély árnyait;
s hogy hányan szerették az ifjúság gyönyörét benned, hazug s hű szívek; de egy férfi zarándok lelkedet szerette, s romló arcod bánatát;
és suttogd el, búsongva, míg a rács izzik, hogy szökött meg a szerelem, s hogy vonta, túl az égi hegyeken, arcára a csillagok fátyolát.
Ó, nézd a furcsa, ferde fát, Mint hajlik a patakon át, Ó, lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tünődő, ki ily estelen A végtelen titkába elmerül, És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen…
Szervusztok, Drága AnnKa, kedves Bajkálifóka, szép napot kívánok!:-)
*********
Fekete István
Búcsú
Elmegy lassan a berek, az erdő El a nádas, a tél, a nyár. A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel A szemem látta egész határ. Elmegy? Talán mégsem egészen, Meglátom tán az örök vízen, Hiszen a Szépség maga az Isten. S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem.
E márciusi hűs tavaszban Te vagy a fény, Uram! Hosszú tél után betöltöd a tárgyak sötét közét; fölharsannak formák, színek, egymást érintő üdvözölés.. Acélkék árnyékommal elédbe vetődöm a földön.
*
Sötét selyem folyik a fű fölött, a tarlón, kövön és bokrokon. Amerre járok, fényesen lebeg és egyre ott suhog előttem-mögöttem a vadkacsa kékfényű tolla. Kivetve, mint hálót, jelet, hogy az élő belébotolna.
*
És jön a fény is, mindenütt, halkan, mint arany- füst, hajnali pára, alkonyi pír. Csengő hangú a fény s tömör mint szláv férfikórusok énekében kardok, lovak, kapuk. Hajszálnyi résen, tükrön, képeken csillan meg, akár a könny, mit elrejtene az ember. Nem olyan tágas, mint az árny, de ő tölti meg értelemmel.
*
Árnyékot vet a testem, akár a kóró, a búza szára, akár az ág. De arcom fénybe tartom – Az Úré minden aranyló napraforgó.
Az élet egyre mélyebb És egyre csöndesebb És kincsesek a mélyek Nyugodt roncsok felett. A csillagok szelídek, A bánat is pihen S a nyugalom von ívet Az égen és sziven. Sok zene, zaj elalszik, Sok vihar is elül, Megyünk örök virradtig Vígan, de - egyedül. Fölöttünk a béke Galambja repül.
Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad, A hátad meggörbül az élet súlya alatt. Mikor bajodról tudsz már csak beszélni, Azt kérded magadtól: Érdemes még élni?
Ha zimankós télben kicsi szobád hideg, Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg Ha a vérnyomásod naponta kell mérni, Megint csak azt kérded: Érdemes még élni?
Amikor nem bírsz el már egy üres szakajtót, Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót, Mikor a holnaptól rettegve kell félni, Újra csak azt kérded: Érdemes még élni?
Amikor az idő ólomlábon halad, És megkeseredik a szádban a falat, Imádságodban sem tudsz semmit kérni, Így sóhajtasz: Uram, érdemes még élni?
Ha népes családodból egyszál magad maradsz, Amikor nem vetsz és már nem is aratsz, A sorstól nem tudsz semmi jót remélni, Hát csoda, ha azt kérded: Érdemes még élni?
Agyonhajszolt szíved akadozik, s kihagy, Amikor rádöbbensz arra, hogy már senki se vagy, Szégyenkezve indulsz némi segélyt kérni, Keserűn fakadsz ki: Érdemes még élni?
Ó felebarátom, megértem keserved, Méltányolom, hogy sokszor panaszra áll nyelved, Túl kemény fából faragták kereszted, Cipeled, vonszolod, minden tagod reszket
Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni, Próbálj a Sorssal bátran szembenézni! Hiszen, lelked még nem üres, kiégett, Vedd észre bátran körülötted a szépet!
Vedd észre tavasszal, ha megjönnek a gólyák, Szélkuszálta fészkük hogyan igazgatják. Villásfarkú fecskék hogy hordják a sarat, Hogyan rakják fészküket az ereszed alatt.
Ugye, hogy szíved nem csak hideg márvány, Vedd észre, mily csodás nyáron a szivárvány! Feslő rózsabimbón hogy csillog a harmat, Örülj nyár reggelén a sok madárdalnak!
Mosolyogj megértőn szerelmesek láttán! Te békédet is őrzi katona a vártán. Teérted is felkél Isten áldott napja, Érted is mond imát kis templomod papja.
tárd ki szívedet minden szépnek, jónak, Nyújts segítő kezet a rászorulónak! Adjál szeretetet, mit majd viszonoznak, Mert hidd el az emberek nem is olyan rosszak!
Sütkérezz még kissé az őszi napsütésbe, Lapogass csendesen az emlékek könyvébe! S ha majd s Sorssal meg tudtál békülni, A még hátralévőt könnyebb lesz leélni.
Szervusztok, szép napot, kellemes hetet, jó egészséget kívánok!:-)
*****
Tóth Krisztina
Hála-változat
Arany színekben játszó szén szavak, Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok, boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok, zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,
Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne, Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc, Kormos Vas bongna, izzana a rács, mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,
s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz- J. A. szájából érdes volt az élet, Petri szájából szép volt a pimasz:
bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek, torkomban hangjukkal, de semmi az, ha tőlük éghet éneke az énnek.
Kiszolgáltatsz a boldogságnak, s már nem is tiltakozhatok. Elmentél, s nyomban esni kezdett a hó, hogy itt maradjon belőled valami.
És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből, ettől piros a képem: járok azóta hömpölygő huzatban, utcákat fölsebző zenében.
S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket, ahol velem szerettél volna járni – A hajad, a hajad fészket kereső fecske, a Napba akar szállni.
Elképzelem a szerelmet is, de csalódok: jobban szeretsz te, jobban: kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék hazátlan pillanatokban.
A folyó zöld, az ég homályba van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok. A nyár ideszalad, a tavasz itt topog, s homlokod homályából csapkod feléd egy lepke.
Csoóri Sándor A jövő szökevénye (2000) Összegyűjtött versek Ördögpille, 1957
Puha csend kárpitján trillázik a színfolt, hallgatják barna fák, hamuszürke égbolt; kékcinke, csicsörke, zöldike, vörösbegy, kertünk hó-csendjében fülünkben egyre megy, hogy a fa tetején éppen mit skálázik, a kis tollas-begyes nekünk mit is játszik; szívünk simogatják csodaszép trillái... kísér; míg csukódnak csendünk szempillái.
Kajuk Gyula Lélek és test válogatott versek 2012 Téli kék -189-
Csend ül a kerten, én meg padomon; szívdobogásomat magam hallgatom... nincs szorítás, szúrás, vad aritmia, hát feledve megszokott bajom, hagyom, hogy átöleljen a halk harmonia. Belemerülök e varázsos kertbe, melynek e május a legszebb évszaka, és érzem, hogy elvarázsol máris az éjszaka.
Sárga kelyhek százai egyszerre kinyílnak, bűvös virág, a parlagi ligetszépe köszönti így az ezüstarcú holdat, mintha titkos hódoló tenné le névjegyét... Ám a Hold nem osztogatja könnyen a kegyét; arcát sejtelmes függöny mögé rejti el, mint kit sem virág, sem szerenád nem érdekel.
A hiú fülemüle gyorsan befejezi hát csodás bőséggel áradó szerelmes dalát; azért végső trillával elkápráztatja még az illatba bódult balzsamos éjszakát... Denevérszárnyak sem csaponganak már; a fülesbaglyokat is csak sejteni lehet, ahogy csendben mocorog, egeret emésztve, a nagy fenyő ágán a fejem felett.
Vadászatából megtérve elpihent már a padláson oly sokszor zajongó menyét, a jóllakottan szuszogó sün is csendre inti fűben motozó nejét.
Csend ül a kertben, én meg padomon Körülvesz a béke. Boldogan hagyom.
Szervusz Bajkálifóka kedves, kellemes hétvégét kívánok!:) Köszönöm a tájékoztatást, gondolok rátok, remélem arról is írsz majd. A Nászuram a jövő hét végén, később a felesége is megkapja a Szputnyik V második oltását. Eltérően fogadta a szervezetük az oltást, ez természetes is.
