talán egy megvalósult álom ilyen visszavonhatatlanul nyomasztó nem léphetek ki belőle föl se ébredek már ez a ház ez a kandalló a pattogva leégő tűz a tálcán a gyümölcscsendélet a minden sarokból rám leső antik bútorok a mennyezetet támasztó húsos szobanövények a kertben a hó a hóban a dermedt fák a fák alatt a türelmetlenül füttyögő barna cinegék az éjjeli világra hangolt rádió az asztalon felejtett pipák mind létező együvé tartozó valóság széthullásra ítélt szilánkjai egy élet ára amit valahogy mind leélünk ki rosszabbul ki jobban előbb utóbb mégis csak felébredünk a mellünkre nehezedő végső napokban
a köd mint a tér mely rámtelepszik és kitölt a köd a szememen a hályog és alattam a föld a köd mint meleg szavaid nyirkos hűlő párája utánam nyúl a szél felém bodorítja lelkemet sajgón átjárja borzongok mintha láztól keserűségtől magamtól és a köd benyel némán tikácsol tőlem de aztán alattomosan rámlehel megpörget bennem téged örvény rózsája a vinnyogó kutyakölyköt mielőtt magába szívná örökre valami sosemlátott ősköd a sűrű semmi közepén tündöklő forrongó tomboló minden mindenhatóbb mert nem bocsát meg akár az irgalmas isten a köd mint tóduló eső szél hó jégszilánk felhő homok szisszenő jaj fogcsikorgás összeszoruló felhörgő torok illatorgia fagyventillátor kályharomboló szélvész dúdoló pusztulás tífuszos csók s én mint egy bomlott révész eveznék ide-oda lelkem partjai közt kiáltva torkomra ködvatta kerül még egy szó s megfulladok hiába a köd mint a sorsom álnok barát ki befogad eltűr becéz s míg lassan fojtogatón beburkol sunyin a szemembe néz
bárhol jártál, torpanj meg, hadd találkozzam veled, ne találd a helyed többé, engem végy körül örökké, bármi történjék, hamar szél porommal elkavar, kebelébe rejteget - egy halált, egy életet -
De addig mennyi elfutó vonat, de addig mennyi vertszárnyú madár, de addig mennyi mázsás virradat, mennyi perzselt, koromszárnyú levél, de addig mennyi testté-lett hiány, és mennyi karrá-nem-lett ölelés, falakról visszapattant nevetés, mennyi sikongó mentőautó, mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró, mennyi nehéz kosár, hány temetés, mennyi betű, mennyi szívpercenés, hány nem és hány miért és hány soha, hány mégis, hány azértsem, hány talán, és mennyi szó, hűvösen cseppenő, és mennyi szó, torokban, szálkaként, és mennyi szó, szendergő ekrazit, és mennyi ékírás a homlokon, hány irgalmatlan, véletlen tükör, és mennyi apró vesztett háború, hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs, mennyi szívetrobbantó csengetés, mennyi hazajövés, hány elmenés. De addig, addig, addig is, de addig, addig is, de addig is….
Persze, nyugodtan tedd meg, amit csak akarsz. Jót, rosszat, közönyöst. Lucska rég egybemosódott s örvénylik körülötted. De néz benned valaki nagy türelemmel, kezét szájához kapva ijed, vagy ridegen elválaszt. Ahogyan kint s bent, úgy fehér vagy fekete. Azután magyarázkodhatsz. Elbódíthatod a világot. Végigfut mindeneken a szüntelen szakadás. Jár a finom kerekes át- tétel a csontkoponyában, s becsapódsz, mint egy előszobaajtó a huzatban: eddig ki-be surrant hussanva a hazugság. Most ledobta ruháit. Megroggyant. Magára bizonyított. Végül is kivétel nélkül minden születettnek meg kell vívnia állóháborúját, mint ama Jákóbnak azzal, akit Angyalnak nevezünk. Lesz, aki bámul csak. S ki lehajtja fejét.
Három hangra Három szerelem az életem. Semmim sincs ezen kívül. Rád gondolok: évek rácsai közt az emlék elfeketül... Jaj, szívem, olyan sovány vagy, meg ne szánjon a halál! Homlokod mögött a világ elfehérült szájjal kiált. - Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék: a csók a léleknek nem elég. Nem elég három szerelem: három árvaság idebenn. Három homlok is kitaszít. Fehér a magány, mint az ing. Fehér az ing, fehér a halál. Csak az él, aki társra talál. Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen.
Szervusztok, szép napot, sikeres hetet kívánok!:-)
*******
Váci Mihály
Százhuszat verő szív
Szolgált a szerelem – szolgáltam én alázattal a szerelmet, s voltam olyan fagyokba vetett, mint a küszöbre rakott zabi gyermek. Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet, szinte már könyörögve, és ugatott a szívem a magány ólja előtt, kúszva hiába-kapart küszöbökre.
Jónást a cet: – magába zárt a test, ez az esetlen állat, átúszta velem a tiszta óceánokat, itatott velem pocsolyákat; éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors meredekjén ő emelt szakadásig, kínjaitól üvöltve a földbe haraptam, s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.
Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon – égre emelve a munka termő ágát, s fejem alá vetettem a lustaság felhőkön úszó szénaágyát. Mások bajainak gerendáiból ácsolt tutajon örvénybe eveztem, s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival tüzet adni siettem.
Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen, soha nem menekültem, de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam, s meztelenül heverésztem a fűben. Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam madarak lábanyomát imádni; fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg verseim piros katicabogárkái.
Ó, minden voltam én, amire a lélek fényes! És engedelmesen letérdeltem a test minden ítéletéhez. Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat pásztázva kereste, a sejtések szétszórt sugarait tűzzé lobbantottam, én – a tiszta lencse.
Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív, úgy gyűlöltem és szerettem: mindenhez úgy fogtam, kívánva, hogy az legyen a vesztem! Úgy éltem én, ahogy itt élni kell, ahogy érdemes élni! Egy emberöltőt éltem – de a sorsom történelem és ezerévnyi!
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell, hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember: mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember - így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.
Tudom én, hogy ülj bár autód volánja mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya - mostoha vagy édes: az Élet leánya lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.
De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet! Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett? Csatatér a világ, s minden csuromvér lett, mióta az Írást legyőzte az Élet.
És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már, hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár, s alacsony lármával tellik ma a könyvtár, ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!
Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se; s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se: de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se! Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?
Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás, melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás bora érik, s melynek sodrán a tanodás fiú messze tenger öbléig csónakáz!
Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak! Jó oktató, aki virgács nélkül oktat! Választott, hű barát, ki sohase zaklat, de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.
Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője, messze nemzedékek egymáshoz fűzője; mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe, ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.
Ki nélkül a nép csak feledkező falka, emlékezet! áradj szerte a magyarba! Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba: jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!
Jelent a jelennel, testvért a testvérrel köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel! S elszorított, fájó tagokba is érj el: ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!
Különös háló, mely országokat fog be! Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe! Ködön át, bús társak, törjétek küszködve: s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,
az Emberszellem szent hálójába, amely idegent is szelíd testvérségbe emel, mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely szegény elítéltjét ég felé viszi fel.
Megköszönöm magamban e napot azzal, hogy élek. És most csend lett. Hűs hajadon árnyát húzza az alkony, emlékeinket lassan összehajtom, mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet, a létet, téged, s hogy vagyok.
Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező, s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell, az egészre. Ki vagyok? Mit akarok? Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?
Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel? Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?… És, felelni az egészre: hol tartok? Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből, vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket? Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
Várják a választ, a csend nagy, drámai. De ilyenkor megtudod és észreveszed, hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni
Te voltál áldott menedékünk Mikor ránk zúdult száz baj és gonosz És most szívünk hálára békül Ma felköszönt az elfáradt orosz: Üdvözlégy, áldott légy, jó Magyarország!
Szegény, kifosztott Hungária Magadhoz vettél árva gyermeket S jóságodért nem adhatunk mást Csak forró, hálás, áldó sziveket: Üdvözlégy, áldott légy, jó Magyarország!
Ha könny csorog, Ha kebel sír, Ha jaj hallik, Ha ég dörren, Föld kerekén, Akármerre: Az én könnyem, Az én keblem, Az én jajom, Büntetésem: Föld kerekén Akármerre Járok, mindig Csorg a könnyem, Sír a keblem, Jajom hallik, Az ég dörren - Átkozott fej Az én fejem - Átkozott fej Te fölötted.
A talló kalászait hányva S a verebek közé belesvén Nagy szél kapott föl egyszer engem Hirtelen, áprilisi estén.
Gyerekeit kereste arra S engem talált ott épp az utban. Bömbölt, örült, s én mosolyogva Rengeteg mellén elaludtam.
Vitt falvan, földeken keresztül, Meghempergetett jó sárosra, Cibálva és kacagva vitt egy Pesti, csatakos külvárosba.
Az uccán vídám jasszok lógtak S még vidámabban verekedtek, Kiabáltak, kiabáltunk és A jasszok végül berekedtek. Mondom, valami nagy ünnep volt, A hívek templomokba mentek És reszketve, szomorú kézzel Áldották őket meg a szentek.
S hogy a harangok búgtak, fölnőtt A szívekben nagy, esti béke. A gyilkos végzett emberével S úgy menekült, kalaplevéve.
Reménységnek és tulipánnak Kicsikis deszka alkotmányba 1905-ben ígyen Iktattak be az alkotmányba.
A kártyás munkásnak fiúként, S a szép, ifjú mosóasszonynak, Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak, Fejkendőbe kötözött gondnak.
A szegényasszony rég halott már, De fiát a szél el nem hagyja, Együtt nyögünk az erdőn éjjel S együtt alszunk el virradatra.
Arcod keresem a naplementében, Amit máshonnan látunk,Te meg én. Neked az óceánról ragyog vissza, Nekem a fák közt szűrődik át a fény. Arcod keresem a csillagok közt, Amit együtt nézünk talán, A csillagokkal beszélek és közben Akaratlanul is meg-megérint a magány.
Arcod keresem az arcok közt, Megtörve már és e keresés közben Más arcok találnak rám. De szemükbe nézve nem látok mást, Csak egy arcot,egy látomást, Melyet keresni fáj, Mely szüntelenül mindig szemem előtt lángol: A Te arcod!
amikor fáradt utam Napot kísérve véget ér párnámba rejtem elgyötört arcomat karjaim a semmit ölelik csendben ringatom el árva magamat és ...a neveddel alszom el
üres utcákon bolyonganak elárvult érzéseim minden kapu zárva hiába dörömböl magára maradt szívem csak a kongó visszhang felel és végül ...a neveddel alszom el
havas hegycsúcsokon gyönyörű szikrák csillannak a fény hideg táncot jár mindent elborít a hófehér magány épp ilyen üres a szobám ahol egyedül kuporgok és ...a neveddel alszom el
zárt szemhéjjak mögött a csend ül ünnepet szivárvány-köröket ír a sötétbe az álom nappali szavaim az imént itt zsongtak még de most egyiket sem találom és ...a neveddel alszom el
csodás képek billennek át az érzékelés peremén még éber létem dobog bennem való világom még fogva tart de enged már a rációból font kötél oszlik már a lehet, a nem lehet tudatom függ egy pókhálófonálon és ...a neveddel alszom el
az éjszaka tengere ringat, ölel, átkarol, hajamba túr fülembe súgja lágyan csobbanó vágy-dalát csókokat küldenek álmaim már messze visznek nyugtalan útjaim még hangtalan motyogok és ...a neveddel alszom el
hányszor lesz még, hogy furcsa-holdas éjszakán ajkamon sóvár szavak fakadnak sóhajaim nekiütődnek a falaknak és a takaró alatt vacogó testtel önmagamba görbült szeretettel magányos éjjel, helyetted ...a neveddel alszom
Húnyó alkony nyilai bíborozták a szélringatta sok-sok tavirózsát, s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett, a tó partján, ahol, mint felidézett nagy, tejszinű rém, a füzek mögött kétségbeesve imbolygott a köd és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha egymást hívják, csapkodva, kiabálva, a fűzek közt, hol égő sebemet hordoztam árván; de a szürkület elfödte a nád közt a tavirózsát s a nap nyilait, melyek bíborozták – a sok rózsát, elfödte, csöndesen, a sok nagy sápadt rózsát a vizen.
Mennyi álom és fájdalom fér egy kézbe halántékra szorított ujjak közé? Hunyt szemet karcolok, üres tenyérbe hervadt szirmokat, mit szertehord a szél... Ez maradt nekem, csak hamu és pernye kormos szív, erőtlen, könnyes szó és éhes ajkam folyton enni kérne élet-morzsát, s lelkem vigasztaló ölelésbe bújna, ha lenne, ki karoljon...
Ha lebomlanának csendből szőtt falak melynek cserepeit görgeti a nyelvem, végre porba hullanának az átlátszó szavak
De ma, csak éhemet vonyítom jóllakott sötétbe míg torkom felvérzi a választalan miért és hunyt szemet karcolok, üres tenyérbe hervadt szirmokat, mit szertehord a szél... Mondd, mennyi álom, s fájdalom fér egy kézbe halántékra szorított ujjak közé...?
… lehúnyom szememet mint kinek a világgal semmi dolga festek írok filmet vetítek belülrõl a szemhéjamra
Az ember néha képpé válik. Néha kirajzolódnak elõtte életek. Köztük a magáé. S képpé állnak össze elõtte a viszonylatok,események, dolgok. Máskor képtelenségek rajzolják át képességeit.
Az ember néha képpé válik: s szorongatják a keretek. Az ember néha képpé válik. Mert ami fontos, de nem tudja megnevezni, azt az ember sokszor képbe menti.
Képekbe, miknek léte egy pillanat: az ember a levegõbe húz vonalat és színeket lát és bólogat: és képpé áll és foszlik a pillanat és tûnik és gyûlik valahol: tudat alatt.
Az ember néha képpé válik. Egy freskóvá, mely penésszel mállik és nem láthatók már se hõsök, se szentek, csak sebek nyoma és keresztek.
Az ember néha képpé válik. Nem menekülhet: róla még minden kiderülhet. Nem tehet mást, csak függ ott egyre akkor is, hogyha nincs hozzá kedve valaki idegen életét keretezve.
Az ember néha képpé válik. Nem rajzol újra és nem fest át. Csak képbe menti önmagát.
Az ember néha képpé válik. Vonalból, foltból, színbõl rejteket készít magának. Már nem ábrázol, már nem áltat. Már semmi más csak önmaga képe.
Felfüggesztve a magány keretébe.
Az ember néha képpé válik. Hátha így rátalálhat a másik, aki tudja, hogyan kell õt nézni, ki látni tud és nem beszélni, akinek tekintete varázsol, aki kiszabadítja a képbõl azt kit ábrázol.
Az ember néha képpé válik… … vagy várja csak, hogy egyszer majd azzá válik, hogy történik valami végre vele: egy képbe emeli valaki megváltó keze…
Utólag gyerekjáték ecsetelnem e kétszemélyes körtáncot, amelyben eszes csupán akkor lehetsz, ha végül a logikát nem hívod segítségül, ha szívleled a nyájas intrikákat, ha szád előre tudja, mit feleljen, s szemednek megszabod: mikor mit láthat.
Utólag könnyű letagadni minden félmondatot, amiben félve hittem. Tartom a lépést, töprengek a dolgon, kettőnk ügyét szótlanul is megoldom, mert egy esetben jól beszél a látszat: aki veszít, az könnyedén veszítsen, s ne érdekelje, mi a magyarázat.
László Noémi Papírhajó -78- Válogatott és új versek 1995–2008
