"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Néha elsétálok melletted, öreg barátom. Te is csillagokba akartál kapaszkodni, És most itt állsz betonba ágyazva, Tar ágaiddal meredve az ég felé. Odvas törzseden ezer rovar rág, Nem leveled, gyűrűidet szaporítod.
Valaha szép voltál és sudár, Neked bókolt a pompás napsugár. Ágadon madár fészkelt, S énekelt, Óh, ifjúi nyár!
Neveltél számtalan virágot, Zengett körülötted sok-sok darázs. Leveled árnya alatt szerelmesek Váltottak csókot, S a beléd vágott szív sem fájt.
Gyermek mászott fel rád, Bújva a többi elől. Megfáradt vándor hűsölt alattad, S te mily boldog voltál.
Gyökereddel a földbe kapaszkodva, Álltad vad szelek támadásait. Fiatal voltál és erős, A felhőkbe vágytál, S most szomorún lehajlott vesszőkkel Nyújtózkodsz felém.
De nézd, egyik ágadon új gallyacska nőtt, Boldogan tör utat a fény iránt. Nincs veszve semmi, barátom, Olyan leszel, mint egykor rég. Jön új tavasz, új rügyek, Új álmok. Messze még a vég!
Metsző őszi szél csapkodja a fákat. A szürke ólmos égből hűs eső szitál. Tegnap még mosolygós nyár lengte e tájat, Ma már a sétányon ember alig jár. Ki jár is, gallérját fázósan feltűri. Emléket gyűjt, míg fedél alá ér A sziklák vájatában a Szinva muzsikál. Rá kecses táncot lejt a hulló falevél. Egy sudár férfi áll csak, a palánknak dőlve. Könnyű ruhájában fittyet hány a szélnek. Nem mozdul, bár az eső egyre jobban hull rá, Különös varázsa babonáz szemének. Attila áll ott, ki tűrni régen megtanult Már gyermeki lelkét égette a tűz Ki korán árva lett, ritkán melegszik fel Mégis az fáj nagyon, kit hazája is űz. Szava volt vádirat, fejsze, kalapács. Hivatkoztak rá, idézték félbe sorait, Éltében a hazának bús árvája volt, Míg gyötört lelkéből elfogyott a hit. Régen volt! Sorsával perelni nem tud már. Bronzruhájáról az eső, mint sós könnye pereg. Szomorú szemét, gyötört arcát kérdem: Ha ma élnél, mire tanítanád meg népedet?
hány szerelmes szó hervadt hazug feledésbe hány édes pillantás csorgott végig bánatos arcokon és hányszor érezted mindennek vége lelked vére szivárog bánatos alkonyon
hány hang tapadt meg forrón izzó torkodon hány keserű dal halt el némán halványkék ajkakon és hányszor indultál ismeretlen utakon előre lábad lendült, de csak körbe jártál elhagyott nyomokon
hány árva pillanatot hittél öröknek hány magányos órát éreztél sivár nyirkos börtönnek és hányszor rajzoltál fájó jelenedbe égő kérdő jeleket miközben félelmeidtől nem láttad mennyire szeretnek
hány álom veszett el a lemondás szigetén hány kikötő maradt üresen míg vakon hánykolódtál a boldogság tengerén és hányszor hitted itt van már a part pedig az a vágy, az a sóhaj nem is Téged akart
hány dal van még mit játszhatok Neked hány táncot járhatok önfeledt-boldogan, lebegve a föld felett, Veled és hányszor szoríthatlak magamhoz amikor vége, megint kacaghatunk boldogan egymás szemébe nézve
Haragszik a kedves, itthagy engem, állj elébe vers, hogy el ne menjen.
Szerelme ág, nem moccan a lombja, légy te szellő: hajlítsd a karomba. Szerelme rét, aszály-ölte pázsit, légy te zápor s újra kivirágzik. Szerelme jég holt színén vizeknek, légy te napfény amitől fölenged.
Haragszik a kedves, itthagy engem, állj elébe vers, hogy el ne menjen.
felszívnak Téged is a hétköznapok s mint Te, én is ponttá válok egy zsugorodó tengeren hab leszünk zsebóceánok partjainál, vagy valami tébolyodott szellő kis örvénye, eszét vesztett tekervénye a kígyózó dallamnak vagy sápadt sugara a haldokló hajnalnak egy kis sötétség cafat a szétmarcangolt éjszaka eldobott sóhaja egyetlen részecske a fekete lyuk fantáziátlan anyagtömegében vagy lehullott morzsa a konyha kövén esetleg szőrszál egy kövér macska fején mindegy, hisz semmi nincs a helyén a világ tetején nyílnak a poklok kapui és mennyekbe szállnak alá a fanfárok hangjai ezer ordítást hallani és már nincs idő elromlani, mert már rég elromlott valami hiányzik egy elem és lám, máris semmi sincs jelen az egész mintha nem részekből állna, hanem rész lenne maga is minden pillanat elveszít valamit fogy a világ fagy a világ sír aki lát, már nincs ünnep, csak sápadt napok már igazi csókot sem kapok mert felszívnak Téged is ...a hétköznapok
Múlt éjjel róla láttam álmot: Buckminster Fuller. Erő, amely hajtja a virágot, S felékesíti a hernyót, A lassan kúszót, Céljától részeget. A nem látható még nem válik semmivé.
És én, csak egy kis teremtés, Létrehozott, mint bármi más, Szerény, mint a serény poszméh, Vágyakozom a Hold után. Teljes erőmmel érzem, Itt van az értelem: A nem látható még nem válik semmivé.
Hogyan történt, hogy van ez, Hogy nőtt ki ez a nagy világ? A láthatatlan dolgok immár Itt vannak, Lassan kúszva, Céljuktól részegen. S a nem látható még nem válik semmivé.
A mécsvirág kinyílik s a húnyó láthatárnak könyörg a napraforgó; a tücskök már riszálnak, odvában dong a dongó s álmos kedvét a bársony estében égre írta egy röppenő pacsirta; s ott messzebb, kint a réten, a permeteg sötétben borzong a félreugró nyulak nyomán a fűszál, a nyír ezüstös ingben immár avarban kószál, s holnap vidékeinken újból a sárga ősz jár.
Ma ősz van és vasárnap, avarszag és dohányzom, az asztalkán fajanszban még gőzölög az égbolt, egy öntöttvas fotelben ülök a cifra balkonon, kavarva hosszú kávét, míg végre lusta tükrén eloszlik és bedrappul mint kondenzált ökörnyál a kedvem égi mása. Pedig szép itt a Herbsttag, ahogy körülkeríti, mint birtokát a gazda a parkot és a kertet, hogy majd planíroz, ásat, és télre házat épít e zöldből és vörösből, ahonnan úgy hiányzol, hisz csak neked, ha egyszer, ha egyszer még, neked csak, valami házat, allét, napórát lusta tűvel, hová a hosszú árnyék magát befűzni boldog, s szakadt zakóm zsebébe a forró őszi holdat bevarrja éjszakára.
Távol a várostól elhagyott tanya áll, ember nem jár erre, ide a madár száll, dudvás, sűrűn benőtt a régi gyalogút, pajkos szél ringatja a rozoga kaput. Itt roskadt magába a nádfedeles ház, őrködik felette egy hűséges akác. Roggyant, görbe falak, esőtől lemállva, ablakai vakon pislognak a tájra. Gémeskút karjával az égre integet, rég nem húzott ő fel friss, hűsítő vizet. A szétrepedt vályú szomjazva kiszáradt, repedéseiben zöld fű vetett ágyat. Foghíjas kerítés nem védi a házat, az enyészet, a csend uralja a tájat. Nem volt mindig ilyen, lélegzett, virágzott, ablakai előtt muskátli pompázott. Gondosan nyírt füvén apró, boldog gyermek csilingelő hangja verte fel a csendet. A nagyszülők egy nap végleg elköszöntek, égi ablakukba muskátlit ültettek. A gyermek is felnőtt, messze vitte vágya, s könnyes szemmel gondol a kicsiny tanyára.
Ez a páratlan ősz hozta el magas, kék kupoláját, És a felhőknek tiltva lett árnyékot vetni reá. Már a szeptember vége felé járt, a népek csodálták: Hova tűntek a hűvös, a nyirkos napok, vajh, hová? Smaragdzöldesre váltották színüket mind a csatornák, Még a rózsáknál jobban is illatozott a csalán, Olyan fullasztó, vérpiros, ördögi alkonyok járták, Hogy mi életünk végéig emlékszünk erre talán. Mint egy városba érkezett ifjú rebellis, a nap maga hős lett, És az őszi tavasz odabújt az ölébe mohón, Nekem úgy tűnt, a hóvirág most kivirul hihetőleg... Ekkor értél a házamba hozzám, és lett nyugalom.
"Csak az az ember, aki tudja, hogyan kell egyedül és örömmel létezni, telik meg olyannyira szeretettel, hogy képes legyen megosztani. Akár idegenekkel is."
"Amilyen önmagadhoz vagy, olyan leszel másokhoz is. Ha szereted önmagad, másokat is szeretni fogsz. Ha képes vagy áradni a saját lényeddel, a kapcsolataidban is képes leszel áradni. Ha belül megfagytál, kívül is fagyott leszel."
Ha egy szép élet vágyát őrzöd, a múlttal nem szabad törődnöd. S mindig úgy tégy, ha veszteség ér, mint hogyha újjászületetten élnél. Mit akar? - kérd meg minden naptól, és minden nap felel majd akkor. Tetteidnek tudjál örülni, más tetteit tud megbecsülni! Főként ne gyűlölj egy embert se, s a többit hagyd az Úristenre!
Sóhajok csendességében megjelenő álom vagy, emlékképek csodája, nyugtató árny e világban, Te nyúlsz felém kezeddel.
Szellemednek igazsága szabadító esti csók, mely békésen körbefon, s újjáéled, mint az alkony, szerelmes érintéssel.
Vadvizeknek evezőse, oktalan látomása vezeti napjaimat, de az est várja csókodat, s megbékél a hontalan.
És bármerre is vinne el megzavarodott elmém, hűen követne múltad, bennem ez mutat már utat, mert reményt talált a vad.
Oh, ha adhatnék cserébe vajmi keveset, többet, olyan ajándékot, mit más nem, csak egyet, valamit, táncoló boldogságot.
De nekem nincs gazdagságom, természetes szépségem, csak a szavak jutottak, s nem támasztok fel holtakat, beszélnek a sóhajok.
Ám nézz mélyen a szívembe, egy virág nyílik benne, érezd színes tavaszom, ennyim van, de neked adom, mert én fentről látok rád.
És az a fény, mely rám ragyog, éltet ad, sok-sok napot, az is a Tied lehet, szívesen adnám át neked, s értelem, értelmetlen.
Kell nekem a szív szépsége, kivel megosszam létem, életem egész legyen. Isten! Kérlek, add meg nekem, álmok, amit a reggel oszlat szét, de a nappal tovább álmodja...
