"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
"Azt kérem csupán ne zárd soha rám hallgatásod ajtaját mindig legyenek számomra lelkedben kimondható szavak a megbocsátásra, ha kell,szavak a békülésre,szerelemre legyenek szavai a haragnak is,ha kell csak ne hallgass, szólj hozzám,egyetlenem..."
„Merj álmodni, mert az álmok álmodói meglátják a holnapot. Merj kívánni, mert a kívánság a remény forrása, s a remény éltet bennünket. Merj nyúlni olyan dolgokért, amit senki más nem lát. Ne félj olyat látni, amit senki más nem lát. Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban... mert odabenn a lelkedben rejtőzik a csoda, a remény, a szeretet és a holnap álmai.”
Tudod arra gondoltam, hogy az ember útján a boldogságnak sokszor indul el, de meg kevésszer érkezik, talán, mert az ismeretlenről vannak elképzelései jó előre, amihez ragaszkodik, és a váratlan különbözőséggel nem tud mit kezdeni, tehetetlenül, kezét tördelve álldogál, úgy érzi, rútul becsapták, pedig amit elérni szeretett volna, csak a képzeletében élt, először még örül, amikor egy virágzó, illatozó rétre ér, ahol még boldog is, mégse azt mondja, jó nekünk itt, lesz, ami lesz, építsünk három sátrat, maradjon minden így, ilyen tökéletesen, hanem, mint ki örökre maradni akar, lakóparkot épít, kivág sok fát, megváltoztatja boldogsága színterét, csalódik, mikor kiderül, fáradságos munkája révén a környezet teljesen átalakul, rá se ismerni az eredetire, a mókus már nem szaladgál, a rigó messze kerüli a tájat, a kilátás se olyan, mint abban az első pillanatban, szeretett táj, szeretett társ, az ember mindkettővel azt teszi, megváltoztatja, saját elképzelésére formálja, talán, mert valójában nem arra vágyik, ami a táj, ami a másik ember szeretetre méltó, természetes természete, hanem, amit az út elején, biztonságra vágyva önmagának elképzelt. 2010. május 14.
S ha évszakok s az éjféli fuvallat, vagy az a szél, mely délről fujdogál, keresni fog, küszöbödön talál. S ha fürkész, kóbor utasok kutatnak, s ha országok, temetők, kőgúlák kérdeznék sorsomat: a szél nyomán mindegyik a küszöbödön talál.
Napokon, heteken, éveken át szemedbe vesztem, gyönyörű szerelmem. Hogy mint tükörből - csak az nem hazug - sikerüljön bizonyosságot szereznem: a szárnyak, melyeket vállamon érzek, valóban ezüst tollakból valók, avagy csupán valami teherérzet.
Elszállt az idő Messze szárnyaltak a pillanatok hadd hajtsam fejem válladra simogasd le bús könnyeimet te vagy hű szívem menedéke múló életem áldásos reménye
A csönd elvirágzik levelet hajt a bánatnagy erekkel Ne sikolts ne sikolts ne törj meg engem a szemeddel Ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel Száradok húsomban szerveimben belep a halál döngő kék legyekkel Mint a polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak Csillag-halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasulnak Nyálkás zöld szem vagyok tengelyen forgó szenvedéseim kigyúlnak Emelj ki mélyeimből üveges közönyömtől ragadozó-álcámtól szabaduljak Egy szarvast hallottam énekelni vándoroljunk arra a tájra Ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra Ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őzsutája Kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a Csönd virága
Valahol elhagytad az arcomat s most én se tudom, milyen vagyok, megmozdul-e szememben az öröm, mélyülnek-e tovább a ráncaim? Talán ez a halál, az emlékek nélküli végtelenség, amelynek nincsen se múltja, se jelene, s nem gyötri a jövő sem. Valahol elhagytad az arcomat. Teremtő tenyeredre várhatok, amely mégis tud bánni az idővel, mert nincsen többé, csak ez az út, ha elindulsz rajta, meglehet, az arcomra is rátalálsz.
Felhőrózsák fölött, kódexlapok között őrizd a szerelmet. Hordozd nyelved alatt, érintse a fogad. Bújtasd körmöd mögé, szempilláid közé, bőröd illatába. Rejtsd el a kebledbe, tetováld lelkedbe. Ereszd be az ajtón, szeresd a szélvihart! Ne sajnáld, hadd fájjon, csak üvölts, csak akard! Szűkölj, mint a máglyán szenvedett Johanna, égj, mint megalázott, villámcsapott pózna.
Tegnap még fáztál. Tegnap kiabáltál. Tegnapelőtt csendben csak" juhászgyuláztál". Ma már megengeded, hogy fájjon, hogy megégj. Lelkedbe tetováld: szerelem - s neki élj!
Uram, ha egyszer nagyon jó leszek, egy szívet adj nekem! Egyszerűt, tisztát, szépet, kedveset, lakozzék benne erős szeretet és imádkozni tudjon melegen.
Nem kell lobogva égő gyötrelem, és tépő ösztönök, nem kellenek a cifra nyomorultak, kik rossz szerelmeket százszor meguntak, de olthatatlan vágyuk füstölög.
Nem kell megejtő, színes hangulat, vérkergető borok; tedd keserűvé, pecsételd le ajkam, hogy indulatnak játékul ne adjam, mi bennem szándékodból szent dolog.
Nem kell a kar, mely kígyóként ölel, tapasztalt, sima kéz, nem kell, hogy csak a testemet szeressék, - a múló mámor mélye dúlt üresség, s nem kell a szó, mely rombol, úgy becéz.
Vigyázz reám, ha forró pillanat oson be álnokul lelkembe, - mert én hófehérre vágyom, és mégis sokszor megcsal önnön álmom, ha jobbra, balra csóktüzecske gyúl.
Ne legyen tűz és füst az életem, csak szentjánosbogár; de szabadíts meg az öncélú vágytól, mely hamis lidérc fényeként világol s a fáradt lélek békét nem talál.
Uram, azért egyszer, ha jó leszek, adj nekem egy szívet, ki tisztán szűrte át e földi lázat, kiben testvérek büszkeség, alázat, ki enyém volna, s velem Tied.
A nap feküdni készült a szőlőhegy mögött: égő-vörös fátyol-ingébe öltözött. Május volt. Kéklett az orgonafák lombja. Sárga cserebogár keringőzött dongva. És mi a kis padon az eperfa alatt virágot kötöttünk, holmi pitypangokat. A nap lassan beledűlt szép selyemágyába: violaszín szárnyon jött az est nyomába. Homlokán egy gyémánt ragyogott remegve: - fényes réz-sarlóját magasra emelte: s lenn és fenn árnyékot terített árnyékra, mígnem övé lett a föld minden tájéka. Vilma a szép esti csillagom merengett. És szólt: Mondja, mi az? Laknak-e ott lelkek? Az éjjel erről a csillagról álmodtam... Ha egyszer meghalunk, megállunk-e ottan? És látom-e még magát, ha én megyek elébb? Ezt mondva, vállamra hajtotta fejét. Harangoztak. Aztán csönd lett a világon. Álomszellő lengett át minden fűszálon. Nem hallatszott más, csak a fák susogása: s egy-egy cserebogár édes-bús dongása.
Minek is kérded, neked hiúság, csak mosolyogsz, ha elpirulni látsz, s oly távol vagy, hogy kíváncsi szemed szégyentől reszketteti szívemet, hogy didereg, mint meztelen halott, lámpának, szemnek kiszolgáltatott, hogy jeges szégyenében majd elég, mit kérdezed, hogy szeretlek-e még? Nem tudom. Szívem csupa lázadás. Szeretni kín, megtör és megaláz s a fojtott láng, az el-eltemetett, füstösen csap fel, mint a gyűlölet.
Gyűlöllek, mar a védtelen harag, elfordulok, hogy meg ne lássalak, félek, fagyok, borzongok, engedek, fogam megkoccan nehogy kérjelek: szeress, ölelj, megöl a szomjúság, kezdődjön újra bennünk a világ, az ősi ködben két felhőgomoly egymás felé húz, borulj rám, omolj, összecsapásunk villám, néma csók, csak te! csak én! borulók, lázadók, belőlünk szülessen a csóvás fény, mindenben te és mindig újra én. Mert te voltál az első, akiért testem és lelkem egyszerre megért, hogy ezer íz és ezer édesség pezsgése, lángja hajtott tefeléd. Hogyan köszönjem, mi lenne elég, hogy tűzfény lettél, melyben föld és ég fellángolt, égett, újjászületett, mint a szívem, mely feléd reszketett, haldokolt, mint a láng és dadogott, új nyelven szólt, hogy az áhitatot, amely betöltött, vakult fiatalt, feléd ragyogja, édes diadalt…
Valakiben vagy valahol, Verőfényben vagy tán virágban, Lehet hogy könnyekben vagy könnyben – Alszik a szó. A nagy kérdés, a nagy könyörgés – A kincset keltő koldusnóta, A teljesedést termő éhség – És csak nekem szól. Énbennem mélyen meglapulva Bezárva búgó gyöngyburokba, Lelkem fenekének fövényén Alszik a szó. Hangzása halk hullámharang, Sohsem hallottan, mindig mondott, Érthetetlenül egyszerü, Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.
Szerelemisten: Te vagy a Szentség ezen a földön. Szerelem-Isten: a szívemet Neked őrzöm.
Te vagy a világ örök meséje. A mi szerelmünknek Te vagy az eleje, Te vagy a vége. Belőled indul minden szépség. Égő oltárod minden reménység. És visszatér hozzád a Halál. Te állsz a bölcsőnél és a ravatalnál.
Mégis az ember megtagad Téged. Bocsásd meg neki, ha ellened vétett. Bocsásd meg neki, hogy törpe a lelke, hogy nem elég szent a szerelemre. Ha a szentséged porig alázza és prófétáidat röhejjel űzi ki a világba, bocsásd meg neki, hogy olyan gyenge, hogy bár szeretne, imádni nem mer: bocsásd meg neki, hogy csak ember.
Szerelemisten: Te vagy a Szentség, Te vagy az élet. Ő és Én, Két kóbor táltosod, imádunk Téged.
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami meg a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Mért nem szeretsz úgy, Mért vagyok visszaút, Mért kell neked az, Amit tőlem nem kaphatsz? Mondd miért, ha mindig visszatérsz, Mint sebzett madár, Mért nem érzed úgy, Egyszer elfogy a visszaút; Mért nem szeretsz úgy, Hogy félts, mert elveszíthetsz? Most mész, de mindig visszatérsz, Mint sebzett madár.
