Fehér fényben, fehér ruhában, Egy férfi jár előttem egyre. Vezet, vezet, kezem kezében, Föl a magányos, nagy hegyekre. Az emberarcok ködbe vesztek, Ketten vagyunk a hegyeken. Kézen fogva vezet a Mester, S én követem.
Megláboltam a pusztaságot, Homokviharos, sívó tengert. Szürke porát szívemre szórta, Szörnyű magánya majd hogy elnyelt. De tikkadt lelkem felüdítve A Mester arca járt velem. Kezem meleg kezébe fogta, S én követem.
Lehevertem illatos fűre Oázisok mézes szelében, Elálmodoztam rózsás felhőn, Távol dalon, zsongó levélen. De kezét homlokomra tette S megnyitva álmodó szemem, Előre mutatott a Mester, S én követem.
Elértem a hegyek tövébe S indultam fölfelé nyomában. Dideregtem a szirti szélben, A szikla megvérezte lábam. Ha megálltam, szemembe nézett És rám mosolygott csendesen. S belém szállott a Mester lelke. És követem.
Mikor az első csúcsra értem, Verejtékes nap estelén, Megkísértett a nagy Kísértő, És egy világot tárt elém. De a Mester szemembe nézett, Szomorú szemmel, könnyesen, S rajta kívül nem láttam semmit. És követem.
Járok magányos hegytetőkön, A magasságos szirthazában. S egy férfi jár előttem egyre, Fehér fényben, fehér ruhában. Léptünk alatt meleg virágok Serkednek a vad köveken. Kézen fogva vezet a Mester, S én követem.
Nézd: földben, szélben, erekben Hogy lüktet a tavaszi láz! A mélység ritmusa rebben, Szíven, rügyön az furulyáz. Friss szélben, bíboros érben Megzendül a tártölű távol, A lélek lobban a vérben, És szállani, szállani vágyol.
Szökelleni, szállani vágyom A szűz föld szíve felett, Én, én a gyerek-rügy az ágon, Én, én a kelő kikelet. Mosolyomtól serken a pázsit, És rezzen a tavalyi dudva S búvó pici szarvacskáit Félénken a napra kidugja. Rám nyisson most, aki kóró, Rám nézzen most, aki vak: Énbennem az életszóró, Ibolyáslehű tavaszi Nap. Bontsátok mind meg a kelyhet Szürcsölni a jó melegecskét, Holtszirmú, télbeli lelkek, Testvérek, árva rügyecskék.
"Az ünneplés főként az ír kultúra köré épül, amikor a zöld szín
és az ír szimbólumok (lóhere, szivárvány, kobold) kelnek életre. Fesztiválokat, felvonulásokat rendeznek és sok sört isznak."
"Az ír legendák közé tartozik még a leprechaun története is." "A legenda szerint az ír koboldok (ír nevük: leprechaun) az erdőkben élnek és igyekeznek az emberek elől elbújni. A koboldok őrzik az ősi kincset, amit fazekakban, üstökben rejtegetnek. Ha követjük a szivárványt és a tövében rájuk találunk, akkor szerencsések vagyunk, mert aranyat adnak nekünk."
Ölelj meg engem, Isten, már föl akarom adni az örök ellenállást, már meg akarok halni. Köszvényben és közönyben nagyon sokáig éltem bődítő tisztességben és tarkószenvedésben. Vadász vadásznak vadra figyelő úr-cselédje voltam, miközben kaptak engem is puskavégre. A füvön így rohantam, az erdőn így szaladtam, kapkodtam lábam, ám de a hitet megtartottam. Valahol meg kell állni, valahol meg kell halni, valami könnyű réten akarok elfakadni. Az izmaim a télben, mint jéghúrok feszülnek, úgy néznek a szemembe, ahogy a menekültek. Nem félek a haláltól. Megállok vele szemben. De amikor lesújt rám, Isten, ölelj meg engem.
Mégis hiszem: lesz még valami, kékült ujjak közül a vándorbotot kiszakítani, s feloldani a szívekre fagyott görcsöt – Lesz még valami: törvénye időnek, törvénye a szónak. Nem útravalónak gyűjtünk igét, álmot, dalokat, mesét, nem útramenőknek szabjuk köpenyét. S hogy nem állunk meg nem érdemelten, nem állunk mindig útra készen, mégis hiszem, mégis remélem.
Nem vettük észre, hogy az örökölt álmok alatt mocsárrá vált a föld.
Vágytunk örülni szent szabadulásnak s ködébe vont már a gonosz varázslat,
hogy egyre kevesebbet értsünk, s minket is egyre többen véljenek kárhozottnak.
(Jelzőtüzek vagy lidércek lobognak? Hogy fájhat másnak, amit éginek, áldásnak tudtunk, büszke többiek?)
Annyit ízleltük az Átváltozások arany idejének lágy vizeit! Annyi sérelmünk, annyi majd meglátod, annyi majd egyszer sajgott; terheink irányt kerestek s lettek terveink ragyogóak, ragyogásukban önzők.
Vénusz fátyla, Mars isten köpenye, erdővidéki harang köpenye, ágyúgolyó, nem a Münchhausené, fohász, sikoltás négy égtáj felé, a csatamező-forma létezésben; zuhanásban, nem felemelkedésben.
Csontjaink fölött nadragulya nő. Fáj a szívem; jövőbe-múltba láttam.
("Legyen halálom napján jó idő." - írta Petőfi egy évvel korábban.)
Körülöttem szeszélyes kőtitánok: Izzó szürkén a Dolomitok állnak. A Sella óriási orgonája Fölénekel az ég felé. Körülzümmög a vadszegfű arája: Egy igénytelen pici méh.
A gleccserek sugárzó fénymezői Messziről hívnak: menni, menni, nőni. A fátyolfű sugalmas erdejében Úgy zsong az élet, úgy nyüzsög; Majd szíve szakad igyekezetében, Úgy zöng egy szerelmes tücsök.
Ó Istenem, ha volna százezernyi Karom, ezt a szépséget átölelni! Vagy mint szeráfnak, énekelni hangom, Bezengni ég-föld közt a tért! Fejem ringó fűszál tövébe hajtom S megcsókolok egy pipitért.
Uram, Jézus, járj előttem, ha lankadok, állj mögöttem, Pajzsomként lebegj fölöttem, jobbról, balról segíts engem. Mindig téged keresselek, mindig találkozzam veled, minden léptemben szüntelen te, csak te jöjj szembe velem. Te légy szavam a nyelvemen, más szavával te szólj nekem. Minden egyes pillantásom mindenkiben téged lásson. Te légy utam az utamban, utam végén a jutalmam… Amen.
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek, Forró és különös, áldott, nagy Látomás, Aki sohasem egy s aki sohase más, Aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki, Bús, áttetsző szivem többé már nem talány, Sápadt homlokomnak verejték-patakán Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem. A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen, Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása, Szava messziről jőn, komoly, bús, fénytelen: Mint elnémult drága szavak suhanása.
"Nem, mégsem engedem el a kezét!" Írta, mikor már szinte haldokoltam. S megértették egysoros levelét Akkor az égben s a pokolban. Sikoltása forró szélvész gyanánt Becsapta menny és pokol ajtaját. Pedig kettő közül valamelyik Engem akkor már tárva-nyitva várt. "Nem, mégsem engedem el a kezét!" Pedig messziről írta egysoros, Kétségbeesett és akaratos, Gyönyörű levelét.
Nem telt bele egy év: Én álltam ágya mellett. De nem tudtam úgy ostromolni mennyet. És fogtam szinte végig a kezét.
Álmodom néha Szilaj, merész, fájó, De mégis édes álmokat. Vihar tör rám Rémes, talán a mindenséget Fenyegető vad erővel S én e viharral Egyedül, mint egy megkövült szobor, Szembeállok!...
Álmodom néha, Hogy minden teremtett Éltemre tör, haragos átkot Ordít reám S én mosolyogva, Kimondhatatlan büszkeséggel Várom a harcot, Melyet egy világ, Egy egész világ Esküdt ellenem S melyet úgy fogadok, Mint egy aljas lelkű koronás fő Az udvaroncok porba hulló, Gyalázatos hizelgéseit!...
...S álmodom néha A legmerészebb, legszebb álmot, Dalaim egy világ fülébe zengnek S hangoztatják a megváltásnak Szent, égi szózatát Egy megtévedt nagy világ előtt. Hangjára hangos, bús zuhanással Omlik a porba hazug bálványok Százezere S avult, buta korlátok, Melyek elzárták a világot Egy világtól, Recsegve dőlnek össze. S én, míg a pusztulás közt Jós szemekkel látom, Mint áll elő egy jobb, Tisztább világnak Zöld hajtása a romok közül, Szivem megnyíl S fenséges érzés hatja át dalom, Melynek refrénje Messze, messze száll S mint a megváltásnak Új evangéliuma Áthatja a világot E szózat: Diadal! Diadal!...
...S álmaimból Otromba zaj riaszt fel. Köröttem régi minden s undorít. A megváltásról, a diadalról Lázas álomban álmodtam csupán... Szivem teli ugyan, De mi belőle felsír, felszakad, Nem egy világot Újjáteremtő diadal-ének, Hanem a lebilincselt erő Tehetetlen, bús zokogása...
A Mában élni a Jövőért, Az Újnak tenni hitet: Valamikor csináltam én ezt? Mintha valami baj ért volna, Dobása valakinek, Homlokomon éles, nagy kő ért.
Harcos valómból kiszakadtam? Véres-e a homlokom? Igaz-e csúf menekülésem, Vagy csak véres ésszel, homlokkal Álmodom és gondolom? Jaj, be szörnyüen megriadtam.
S mégis most már váltott a kedvem: Régieket keresek. Pedig, ugy-e, nem történt nagy baj? Tán egy kicsit megzavarodtam És a szavam kevesebb S csak még hitből van kevesebbem.
Ugye, azért tartnak a harcok S nem változott a világ? Csak az én vén homlokom vérzik? A Jövőt is el csak én dobtam S tagadom a mai Mát? Én, jaj, a régiekkel tartok.
Drága Tegnap, sebetlen homlok, Hajh, nagyon szeressetek, Nagyon szeress, éltem leéltje, Hátha mégis baj van a Földön És igazak a sebek S minden Leendő összeomlott.
Barázdái úgy kanyarogtak életem körül távoli gyűrűkben, mint egy óriás agy fekete tekervényei; feketén dolgozott köröttem, hogy legyen arany és gyümölcs: egyik hazám fekete volt: a föld volt ő, a fekete föld.
A másik előttem s mögöttem eltorlaszolta a halált és ellenséggel és baráttal az éltető jelenbe zárt, megfoghatatlan és fehér volt és átlátszó, mint az üveg: második hazám az idő volt és amit adott, a szerep.
És hazám volt a szó, s hazám volt a nép, mely magyarul beszél, a nép, az óriási állat, mely e fekete földön él; amit mondtam, a nyelvén mondtam, erőm az ő ereje lett, sorsát magamba épitettem, sorsa magába épitett.
S így, meghalva s újjászületve gőgön és alázaton át találtam meg végül az élő, igazi, állati hazát: a test az igazi közösség, az idő piros földje ő, piros húsunkban él az ország, piros vérünkben a jövő.
Szervusztok, kellemes napot, szép Ünnepet kívánok!:-)
******
Reményik Sándor
Erdélyi március
Egy tizenötös szám. És március: Az első tavasz-hónap közepe. Kimondottam így egyszerűn, Ne féljetek, ne féljen senkise.
Ne féljetek: nem tüzesednek át Halk hangolás után a vers-sorok, Nem temetni és nem lázítani, Csupán figyelmeztetni akarok.
Oly csendben nő a versem, mint a fű, Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán: Nem szavalok, – szavaltunk eleget, – Nagyon sokat – március idusán.
Volt egy tanítóm akkor, – igazi, Nagy nevelő, – gyökérig leható. Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap, Ha munkát s imát összefoglaló.
Magányos hangját zsivaj nyelte el. – Lavina dörgött. Most, – a kő alatt Számunkra csak csendes növekedés: Valóban: munka s imádság maradt.
De szárny kell munkához s imához is! Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad. Tört szárny, beomlott kútfő: – mégis élet, Mégis üdvösség az a régi nap.
Testvér, látod: én nem járok tilosban, De te is hidd: nem tilalmas dolog Megsimogatni otthon a fiókban Egy poros, régi, kicsi szalagot.
Aztán – menni a hétköznapok útján, Császárnak megadni, mi az övé, S maga részét minden hatalomnak, – De Istennek is, ami Istené.
Szervusztok AnnKa, Tereska,- Szép estét kivánok Nektek!:)
(tünetmentesek voltunk és vagyunk az oltás után:) *****
Fodor András
Az igazi abszurd
Belenyugszom, hogy éjten-éjjel órákon át hiába keresem a biztos helyre tett levelet, könyvet.
Elfogadom, hogy adatok, nevek rakoncátlan csikókként agyam karámjából minduntalan kiszöknek.
Elfogadom, hogy napról napra több a sorainkból végleg távozó.
Belátom - közben - sose múlnak el a hamis pártfog6k, a farizeus törleszkedők, az árulás akrobatái, kik önzésük hintáin át, konokság trapézairól bukfencezve elém a képembe hazudnak.
De hogy próbált barátok, a néhány, aki még lélek szerint rokon, fogyatkozóban, ütközőben. magafelejtő ólom-álom nyűgében is, de egymást ne tudja megtalálni?!
Köszönöm drága AnnKa, jól vagyol. Egy kis izomfájdalom, fejfájás néha van még. Vigyázok, vigyázzunk!:)
*******
Kormányos Sándor
Szürkeségünk kékje
A dombok mögött már őszi lánggal égnek az erdők színére csorgott alkonyok s az esték merengő csillag-hűvösében nyár után sietnek apró kis dalok.
Hallgasd velem, hogy lám csak újra ősz van s kettőnk nyarát is köd takarta el s ha kérdeznénk hol van szürkeségünk kékje, a festetlen csendben már senki nem felel.
Feszül a bőr a Hold dobján virágot színlel a bojtorján lüktet a szív, a dobverő pereg vitustáncban rángnak az emberek folyók és tengerek álnokul dagadnak kevés a foganatja Uram a szavadnak
mint a hangyaboly álmában is nyüzsög a város elszabadul minden ami józanul káros Uram lásd be az őrület ragályos
Telihold éjszakáján regulázz meg engem ámokfutóvá ne váljon ledöngölt szerelmem
Amikor csak láthatlak,hallom a csordogáló patak hangját, amikor csak hallhatlak, látom a fodrozódó tenger partját, amikor felém száll mosolyod, mégis bennem él az eltitkolt félelem,
ha egyszer majd magamra hagysz, mint felborult üvegből az éltető nedű, cseppenként hullva alá múlik el, az életem.
Akkor, mikor elfog majd a bánat, ha majd, ahogy élsz, belefárad tested-lelked a szürke világba, este nézz fel a Holdra, drága.
Akkor, ha majd jön az új tavasz, s ha szíved halk szavára hallgatsz, ha a tavasz üdvözli a nyarat, este nézz fel a Holdra, drága.
Akkor, ha majd a nyár is elköszön, ha majd a földet színes levélözön s lelkedet az esték hidege borítja, este nézz fel a Holdra, drága.
Ezüstsugarak hozzák el a múltat, ezüstfénybe burkol minden gondolat... s tudom, ezüst lesz majd az a tündérkönny is, mit a képzelet az arcodba hullat.
*
A szív gyöngyei
Hirtelen átsuhan... egy gondolat csupán, a szem könnybe lábad az érzés nyomán. Ha néha simogat jó szó, mint gyógyír, a szív issza azt, s hála-gyöngyöket sír.
Drága AnnKa!:) Örülök, hogy hamarosan Te is megkapod az oltást!:)
********
Tóth Krisztina
Beszélek
I.
Beszélek folyton, álmodban beszélek, nem ember-nyelven, mert más itt a hangom, meghallod úgyis, mikor én beszélek ahogy annyi lényben meglátod az arcom, az őszi domboldal agyagos sarán a nyárba nem lehet visszamászni, de van valahol egy ösvény talán, csukva a szemed, azért kell ott állni, vigyázz, ne lépj a fekete csigákra, térképet írnak a sírásnyomokkal, le ne mossa a napok áradása, hogy tudnál másképp visszajönni onnan.
II.
Éjjel megjönnek az elveszett kutyák, csatakosan körbejárják a házat, sorfalat kint a csöpögő, nagy tuják, mint a kísértetek, himbálva állnak, és hallok majd mindenkit belopózni, embert és állatot, aki elment messze, belép álmomba kezemet újra fogni aki éberen fölállt és elengedte, lélegzetükből összerakom az arcod, eső utáni illata lesz a földnek, fejedet fülelve félrehajtod, kopogtatsz majd és én nem hiszlek esőnek.
