„A név a végzet”? Nem hiszem. De mégis gyerekkoromtól meg-meglátogat vértjében a sárkányölő lovag, kinek neve véletlenül enyém is. A szörny bűzös lehe arcomba csap s érzem Galerius véres dühét is, s rá a lassú, kéjes tűz-sercegést is, ahogy szörny szajhaként testébe kap;
vagy ahogy régen Kappadóciában lengett felé a lányok leple, lágyan, hisz szép volt, ifjú, és bátor vitéz.
Túl legendák s babonák sűrü árnyán hadd képzeljem egy percre el a máglyán ropogó, csupasz emberi hitét.
Bőrömben férgek miriádjai laknak, mozognak. Ki rakta belém, ki rakta rám e külön életek viszkető őrületét? Jaj, miért dolgozom, mért járom a végtelent, mért kell gyűrűs évekbe osztanom a tengerzöld űrt, – ős glecsereket tornyozva, steppék síkjait, tömör társadalmát az ásványoknak, és ringatnom felhők, hegyipatakok szüntelen táncát, ha beszennyez a testem hámjában szörcsögő nyüvek népe, az ember? Spórák, atomok, a férgeim! S én, a tenyészet, én, én, az óriás, nem bírok velük. Figyelem őket. Éhes tömegük körülömöl, kimar, telepeket épit hátamon, pörsenéseket, – s tehetetlen prédája valami nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem csillagtestemről lesöpörni az idegenek szemetét és rühét. Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít ami idegen, – s minden idegen, ami kivül van a bőrömön! és mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt eget magának, s tulvilágot, és engem hogy megvet, amig szipolyoz a sok vándor kukac, a miriád faló-ürülő hús-tömlő, amely szétrág s elemészt, s bennem párzik és mialatt mocskát rajtam szétkeni, egy-egy tébolyult és parányi agy a világ fényének hiszi magát! Világ fényei? Vaksi termeszek a szent anyagban: kristályszivemig lüktet állkapcsuk zaja: sercegés, moszatolás és szúkopácsolás, szakadatlanúl – A bűneim ők? Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok.
De fellázadok egyszer. Ha halál a megváltóm, pusztuljak velük. Egy villámokkal zuhogó éjszakán villámokkal felelek én is, és míg égostromló glecsereimet fölgyujtva a vak űrbe szétvetem magamat és minden kínzóimat: megváltott lelkem a kelő napot csókolva hunyja álomra szemét s ugy pihen el a megsemmisülés játékos és szent sugaraiban.
Lombkoronákon átszűrt fényben, nyárég alatt, sugárzó kékben, míg pilleszárnyú szél emel. Verset, zsolozsmát zsong a tenger. Mintha most, itt kezdődne minden. Mintha semmi nem múlna el.
Rétről szökött be. Könnyű csipkefátyol egy álommessze délszigeti tájról. S úgy leng a szobák mély sötétjén: ezüstkösöntyü nyár bársony éjén, hogy fölzenél a fűzöld cirpelés. Lebeg, akár a templomestbe füst. Harmatgyöngyözte csokor, réti fény. Szél szívverése. Eleven ezüst.
Nem tudjuk, éljük, érezzük csupán: ami történik képtelenség, mert hetek alatt a teremtés s a világvég végbemegy újra. Az apokalipszis csapata a napsütött tisztáson pihen. S ragyog a völgy az ítélet után.
Ezüstös nyírfalomb fölött bronz pillangó cikázik. Arannyá lobbant alkonyat kísér el hazáig. A nehéz aranytűz mögött a nyír ezüstje játszik, és amikorra este lesz, ellátni már a fák között a színezüst halálig.
Gondolod, kerül az életed útjába egyetlen gátló kő is hiába? Lehet otromba, lehet kicsike, hidd el, ahol van, ott kell lennie. De nem azért, hogy visszatartson téged s lohassza kedved, s merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette, hogy te megállj mellette.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el beszélni róla Isteneddel. Őt kérdezd meg milyen üzenetet küld azzal az akadállyal neked. S ha lelked az Istennel találkozott, utadba minden kő áldást hozot
Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdő gyöngybefagyott bánata, Élősködők, mint minden bánat, Amely az élet üterére támad És lassan, észrevétlen Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Mi más jöhet a tél után mint a végérvényes búcsúzás ha már a hóember sárgarépa-orrán is örök nyomot hagy a csapodár téltündér egy különös délután és csupán a könny marad a hűvös hiány a csalódás a veszteség nyomán; ez már nem az a szikrázó varázs nem szerelem legfeljebb végső erőtlen villanás hogy érdemes lehet még a maradás mielőtt visszavonhatatlan lesz a megsemmisítő olvadás és lehorgonyoz újjászületik a fényben a tavasz
*
Hová tűnt?
… hol van a régi tűz, a lobogás? Hová tűntek az angyalfényekben játszó, meghitt, családi esték, a kacagás, a sültkrumpli-illatú vacsorák? Hová lett az együtt-szívdobogás, amikor a vége-nincs téli szürkület is mesés izgalom volt, csupa varázs, és hol van a kályha mellől áradó, fáradt ráncokból újraéledő örök-mosoly, a kalácsbélbe lényegült kincs, a bölcs, arannyá érett, tiszta szó…? A csorba csésze mesél csak arról, hogyan szólt az a hajdanvolt, gyönyörű altató…
*
Fáj a csönd
s fáj a csönd a búcsú némasága mára időtlen álmodásba zárta az emlékeket zavaros szürke áramlatban örvénylenek kering velük a rettenet álomhajója
s ha némelyik a vízbe hull akár egy uszadékfa a rianás recsegő zajára felriadva menekülnek a túlpart ábránd-világába ahol szeráfok égi szózatára beleúsznak végül az örökkévalóságba
Belekényszerültem rég a virtuális térbe. Az elképzelt valóság csak itt ad örömöt. Figyelmet halmozok érintésekért cserébe, míg szótlanság ölel magányos falak között.
Konok dacból fordítok a kegyelemnek hátat. Sértettség és közöny: naponta szíven hasít. A fojtó csönd torkában is felduzzadt a bánat: minden pillanat életben maradni tanít.
*
Régóta tudjuk: kizártuk magunkat egymásból, s hogy merre van a kulcs, már senkit nem érdekel. Szemérmetlen önzőséggel veszünk el a vágyból, mégis a hiányban élünk, s mindegy, hogy kivel.
Hibáztunk. Egy napon majd mind ráeszmélünk egyszer, de akkor már mindenhez túl késő lesz talán. E virtuális tér pedig elegendő kényszer, hogy elvérezzünk a lét közös ravatalán.
*
I(DE)GEN
Szívünkbe-dermedt képeket sejtet a hajnalok vászna, s izzó, nagy fényeink helyett a félelem árnyát vigyázza.
A mozdulatlanság béna testté merevített mindent: könny nélkül síró szemünkben üressé vált a tekintet.
Közönnyé avult éveket takar a tékozló jelen, s napjaink közt botorkálunk, mint két eltévedt i(de)gen.
Aludtunk. Álmomban fa voltam, majd semmi, majd egy olyan kisgyerek, ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.
Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya. Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás. Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom, hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos: ilyen lehet egy kerub verdesése.
Hallgatom az utcák monoton zaját, ahogy az eső lemossa az út porát, s ahogy a fák susognak a szélben, a földet melengető, szelíd napsütésben.
Hallgatom a hangok visszhangzását, mint tenger-hullámok vad morajlását lakkozott csigaházak lakatlan üregében, vagy a lélek suttogását temetők csöndjében.
Hallgatom az imák meddő könyörgését, gondtalan gyermekek harsány nevetését; az örök zenét, ahogy szétárad a térben, s a csend néma szavát a hallgatás ölében.
Hallgatom az ajtók durva csapódását, lét-mérő óráink ütemes kattanását, s a szív vajúdó dobbanását a testben, ahogy zakatol bennem is, rendületlen.
Hallgatom az igazságért kiáltók szavát, s a megtorlók gúnyos válasz-kacaját… mert a hatalom, csak egy zsarnok eszme – alattvalóként vagyok én is kirekesztve –
Hallgatom a lelkemben dúló viharok mennydörgését, válaszokat kereső kérdések évődését, ahogy gyarló mivoltom kéri az Istent: segítsen hinnem, maradt még erőm, mi megment…
Hallgatom a lét szemérmes szűkölését, a remény utolsót sóhajtó, könnyes esdeklését, míg magamba zárva viszem nyomorúságom – ha kell, még száz életen és száz halálon.
Lélegzetem olykor még visszahúz a mélybe, s eltűnődöm a múlt gödör-falának dőlve. Fájó hiányt temettek a fekete árkok, de már feléd kúsznak, s válladba kapaszkodnak a visszatérő álmok. Talpalatnyi helyen nyughelyem keresem. Melletted megtalálom. Békességed könnyítő oldásában, Fényed befogadó csendjét magamhoz vonva várom, hogy magával röpítsen az a levendula illatú kék álom, mit érintésed simít tovább a már megszokott, zord monotonságon. Kinyílt kapuk között egymáshoz vezet az Út. Lelkedben leltem hazát, s kezeim, kezedben pihenve mutatják a Szeretet igazát.
Az ihlet után most Lepkék szálldosnak ki lelkemből Menekülnek mint dögletes barlang elől ahol már csak az emlékek tapadnak meg nyálkásan pióca módra szívják csak szívják ami még ér valamit bennem a maradék vért velőt az élet apadó vizét s én hagyom megbabonázva elgyengülten kiájultan a rámszakadó farkasmagánytól
