Barátaim, szép szálfák s nemes erdők, láztalan érés szenvedélytelen gyermekei, kik mozdulatlanúl s rejtett szemekkel vizsgáljátok a sűrűitekben járó idegent, a féreg-embert, óh, fogadjatok testvéretekké!… Én megvetem a véres kapkodást, a kéjenc, falánk, izgága húst, a hangos, lázas és erőszakos életet s magamat: igazi hazám a kristályok és sejtek világa, az alakzatok rendje s zenéje, és nem közönyös szemmel nézem a forgó évszakok mindig különböző és mégis-egy, örökké ártatlan szépségeit. Én ismerem a ti nyelveteket; előző életemben én is azt beszéltem, és ha felejtettem is, tudom, hol a Föld jós köldöke, és nagy hallgatása ma is ismerős. Közétek vágyom, – óh, fogadjatok testvéretekké: jobb s más életet keres, aki hozzátok menekűl: nem gyávaság vezeti: tudja, hogy minden fűszál csábító intelem, mult és jövő, és isten közele: tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa, mint a véré, és mégsem üres álom.
"A Jerusalema kihívás még 2020 elején kezdődött el, miután Afrikában több országban is korlátozásokat vezettek be, egy baráti társaság pedig videót készített róla," **
"Érted táncolunk. Téged gyógyítunk. Neked küldjük a reményt.
Magunknak, mert csak együtt tudjuk túlélni a járványt...
Csatlakoztunk kórházunkkal a Jerusalema táncos kihíváshoz, amellyel egyetlen célunk van: reményt adni Nektek, magunknak! A legnehezebb pillanatokban is..."
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye, vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre, hideg és kőkemény, mint késben a szándék, legforróbb szavad is megdermedt ajándék. Az én csendem konok, mint ránc a homlokon, s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon, szívós és kitartó, akár földben a mag, gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék, mint éjben a neszek, mint ringató mesék, végtelen és áldott, mint templomok csendje, mintha némák lelke együtt énekelne. Az én csendem szelíd, akár a hajnalok, mikor az égre az első fény fellobog, s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem, hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat. Ahogy üresen is megállnak ujjai az asztalon. Dobolsz bennem, mint kongó testben a figyelő tudat. Hogy nem, egyáltalán, vagy hirtelen mégiscsak és nagyon.
Ismerős vagy pedig, mint lepkének az esti lámpaláz. Vagy csonkolt akácnak üres járdán a lombzaj. Körkörös alagút, szem-száj nélküli ház. Honnan is kezdjem el. Tudnád folytatni onnan?
Volt egyszer, hol nem volt, volt a gyerekkor senkiföldje. Telekiabált kert bokrai közt az úttalan éjszaka. Később az álom is, csöndes, hókásás senkiföldje. Az állandó telek fagyó, fölengedő, lehulló, összeálló évszaka.
Figyelj. Amit most elmesélek, kezdettől benned is kész. Hosszú és járhatatlan is, mert így lett kitalálva. Ne szakíts félbe majd, mint levetett kesztyűben a lebegő kéz. Kanyargós lesz, sötét, mint a Minotaurosz álma.
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró hangyák mászkálnak feketén a könyvben. Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról! s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló súlyos velőm'... vékony csáp... viszi könnyen... s agyam e mindig szikra-éhes tapló, elfogy!... hál'isten... s megindúl a könnyem...
A könny, a szelíd, meleg, enyhitő... és attól oly érzékeny lesz a kedvem, amilyen nem volt száz esztendő óta.
Megáll... elég vén: meghal az idő; a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben örök búgássá szélesűl egy nóta.
„A név a végzet”? Nem hiszem. De mégis gyerekkoromtól meg-meglátogat vértjében a sárkányölő lovag, kinek neve véletlenül enyém is. A szörny bűzös lehe arcomba csap s érzem Galerius véres dühét is, s rá a lassú, kéjes tűz-sercegést is, ahogy szörny szajhaként testébe kap;
vagy ahogy régen Kappadóciában lengett felé a lányok leple, lágyan, hisz szép volt, ifjú, és bátor vitéz.
Túl legendák s babonák sűrü árnyán hadd képzeljem egy percre el a máglyán ropogó, csupasz emberi hitét.
Bőrömben férgek miriádjai laknak, mozognak. Ki rakta belém, ki rakta rám e külön életek viszkető őrületét? Jaj, miért dolgozom, mért járom a végtelent, mért kell gyűrűs évekbe osztanom a tengerzöld űrt, – ős glecsereket tornyozva, steppék síkjait, tömör társadalmát az ásványoknak, és ringatnom felhők, hegyipatakok szüntelen táncát, ha beszennyez a testem hámjában szörcsögő nyüvek népe, az ember? Spórák, atomok, a férgeim! S én, a tenyészet, én, én, az óriás, nem bírok velük. Figyelem őket. Éhes tömegük körülömöl, kimar, telepeket épit hátamon, pörsenéseket, – s tehetetlen prédája valami nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem csillagtestemről lesöpörni az idegenek szemetét és rühét. Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít ami idegen, – s minden idegen, ami kivül van a bőrömön! és mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt eget magának, s tulvilágot, és engem hogy megvet, amig szipolyoz a sok vándor kukac, a miriád faló-ürülő hús-tömlő, amely szétrág s elemészt, s bennem párzik és mialatt mocskát rajtam szétkeni, egy-egy tébolyult és parányi agy a világ fényének hiszi magát! Világ fényei? Vaksi termeszek a szent anyagban: kristályszivemig lüktet állkapcsuk zaja: sercegés, moszatolás és szúkopácsolás, szakadatlanúl – A bűneim ők? Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok.
De fellázadok egyszer. Ha halál a megváltóm, pusztuljak velük. Egy villámokkal zuhogó éjszakán villámokkal felelek én is, és míg égostromló glecsereimet fölgyujtva a vak űrbe szétvetem magamat és minden kínzóimat: megváltott lelkem a kelő napot csókolva hunyja álomra szemét s ugy pihen el a megsemmisülés játékos és szent sugaraiban.
Lombkoronákon átszűrt fényben, nyárég alatt, sugárzó kékben, míg pilleszárnyú szél emel. Verset, zsolozsmát zsong a tenger. Mintha most, itt kezdődne minden. Mintha semmi nem múlna el.
Rétről szökött be. Könnyű csipkefátyol egy álommessze délszigeti tájról. S úgy leng a szobák mély sötétjén: ezüstkösöntyü nyár bársony éjén, hogy fölzenél a fűzöld cirpelés. Lebeg, akár a templomestbe füst. Harmatgyöngyözte csokor, réti fény. Szél szívverése. Eleven ezüst.
Nem tudjuk, éljük, érezzük csupán: ami történik képtelenség, mert hetek alatt a teremtés s a világvég végbemegy újra. Az apokalipszis csapata a napsütött tisztáson pihen. S ragyog a völgy az ítélet után.
Ezüstös nyírfalomb fölött bronz pillangó cikázik. Arannyá lobbant alkonyat kísér el hazáig. A nehéz aranytűz mögött a nyír ezüstje játszik, és amikorra este lesz, ellátni már a fák között a színezüst halálig.
Gondolod, kerül az életed útjába egyetlen gátló kő is hiába? Lehet otromba, lehet kicsike, hidd el, ahol van, ott kell lennie. De nem azért, hogy visszatartson téged s lohassza kedved, s merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette, hogy te megállj mellette.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el beszélni róla Isteneddel. Őt kérdezd meg milyen üzenetet küld azzal az akadállyal neked. S ha lelked az Istennel találkozott, utadba minden kő áldást hozot
Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdő gyöngybefagyott bánata, Élősködők, mint minden bánat, Amely az élet üterére támad És lassan, észrevétlen Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.