Nemcsak Ibéria, de Karthágó őslakói is elő-ázsiai származékok. Ahogy végső soron a hunok is. Ennek lehet talán késői lenyomata a XIV. századi, részben francia, részben latin nyelvű regényes itáliai elbeszélésekben Osdrubal hungarus király neve: ő volt az, aki a lányát egy magas toronyba záratta volna. A lány a toronyszobába egy fiatal agarat vitt magával, s ettől született volna Atilla nagykirály. „Az olasz feldolgozások feltehetően gyalázkodó célzatúak, de úgy tűnik, hogy valamilyen ismeretlen forrás alapján régi mondát dolgoztak fel” – állapítja meg Demény István Pál. Számos ismert karthágói személyt hívtak Hasdrubalnak.
Edecon: an Iberian chief, called Edesco by Livy. He came to Scipio at Tarraco, in b. c. 209, and offered to surrender himself " to the faith of the Romans," requesting, at the same time, that his wife and children, who were among the hostages that had fallen into Scipio's hands at the capture of New Carthage, might be restored to him. Scipio granted his prayer, and thereby greatly increased the Roman influence in Spain.
Edecon was the first chief who, after the retreat of Hasdrubal to the Pyrenees, saluted Scipio as king,—a homage which the latter knew better than to accept. (Polyb. x. 34, 35, 40; Liv. xxvii. 17, 19.)
Vagyis nézetem szerint a két birodalomrész egyesült ugyan 480-ban az uralkodó személye révén, de megmaradt a különállás is államjogi értelemben: a keleti és a nyugati résznek egyaránt volt saját szenátusa, voltak saját magistratusai, és az arany- és ezüstpénzt a császár, a rézpénzt pedig "az atyák" nevében ugyan, de nyugaton is önállóan verették.
A Nyugatrómai Birodalom csak 497-ben szűnik meg létezni az osztrogótok és a hettiták (szkíták, géták vagy "vizigótok") támadásai következtében. Zénón ugyanis az előbbiektől úgy szeretett volna megszabadulni, hogy Itália visszafoglalására biztatta őket, nekik ígérve azt a harmadrészt, amelyet korábban Odoaker heruljainak adott (tertia hospitalitas). A gótok kaptak a lehetőségen, és 489. augusztus 30-án átkeltek Itália határfolyóján, az Isonzón, miután a hun fővezért visszaszorították. A gót uralkodó Paviánál nehéz helyzetbe került, mert a Odoaker körülzárta őt, a "vizigótok" azonban hamarosan kiszabadították. Theodorik ezután egész Itáliát meghódította: most ő zárta körül Ravennában Odoakert. 493 februárjában szerződésre léptek, amely szerint közösen uralkodott a hun főparancsnok és a gót vezér. Theodorik azonban 493-ban orvul meggyilkoltatta vetélytársát...
Odoaker magister militum Zénón császár nevében veretett solidusa
Romulus Augustus lemondatása után Odoaker elküldte a császári jelvényeket Konstantinápolyba, ezzel a Római Birodalom államjogi egysége hosszú idő után helyreállt. A közigazgatás Odoaker idején alig-alig változik, működnek a magistratusok, továbbél a jogrend, és a szenátus együttműködik a nyugaton ténylegesen uralkodó hun patríciussal. 487-ben Odoaker elküldi Zénónhoz a Noricumban legyőzött rugok kincseinek egy részét, a császár pedig 480-ban kinevezi a consuljelöltjét. Egyenes folytatása ez annak a gyakorlatnak, amikor a hatalom birtokosai Itáliában a magister militumok (Ricimer, Gundobad stb.) voltak, most azonban nincsenek bábcsászárok. Van egy igazi császár, de annak hatalma csak szimbolikusan terjed ki a jogilag egységesült birodalom nyugati részére.
Hogy nem Romulus volt az utolsó nyugatrómai imperátor, azt mutatja, hogy riválisa ugyanúgy pénzt veretett, mint ő. A "barbárt" ráadásul nemcsak a Kelet (a keleti birodalomfél) nem ismerte el, hanem Itália sem, sőt 475-ben Gallia is Iulius Nepos mellé állt, ami sokat nyomott a latban akkortájt. A fiatal hun császárnak egyetlen aduász maradt csak a kezében: az ütőképesebb haderő. Ezt pedig a jelek szerint kizárólag úgy lehetett ellensúlyozni, ha az ellenfél kerített egy másik nagyszerű stratégát a hasonló kvalitású törtető, Odoaker személyében. Aki megint csak a hun arisztokráciából származott, hiszen Edekának (= Ügyeknek?) a fia volt...
Így zajlott tehát a nyugati birodalomrész agóniája. A nemrég még az Óxosz melléki parthusokat hódoltató, egymással is vetélkedő hun vezérek kényükre-kedvükre gázolták végig az európai tartományokat és magát Itáliát, végül aztán egyiküket kénytelen volt királynak elismerni a mindvégig a Birodalom hivatalos székhelyeként működő Róma városa és a félsziget vonatkozásában Zénón császár. Ami ugyanakkor biztos, hogy mindenfajta katonai gyengeségétől függetlenül Nepos uralma egészen 480. május 9-én bekövetkezett haláláig a nyugati területek fölött de iure töretlen. Erre mutat, hogy amikor 476-ban Odoaker kiüti a nyeregből Romulust, és a keleti augustustól, Zénóntól patríciusi kinevezést kér, az még mindig Neposhoz mint a Nyugatrómai Birodalom császárához irányítja őt...
Tremissis 31st Octber 475 – 4th September 476, AV 1.46 g. D N ROMVL AVGVSTVS P F AG Pearl- diademed, draped and cuirassed bust r. Rev. Cross within wreath; below, COMOB. RIC 3411 (this obverse die, but legend misread). C 11 var. Lacam –. LRC –. Depeyrot 87/1
By the year 475, the western Roman empire was on its last legs. Its geographical holdings had shrunk to Italy and a toehold in southern Gaul. The reigning western emperor, Julius Nepos (474-475) had been appointed by the eastern emperors Leo (457-474) and Zeno (474-491), but had little tangible support either in the east or the west. In 475, Nepos replaced the Patrician and Master of Soldiers in the west, the Gaul Ecdicius, with Orestes, whose primary claim to fame had been service as the notarius (secretary) of Attila the Hun. Orestes responded by marching on Ravenna. The sixth-century Gothic historian Jordanes tells the tale:
"This Orestes, having taken charge of the army and having departed from Rome against the enemies, arrived at Ravenna, and remaining there he made his son Augustulus emperor. When he learned this, Nepos fled to Dalmatia" ("qui Orestes suscepto exercitu et contra hostes egrediens a Roma Ravenna pervenit ibique remoratus Augustulum filimum suum imperatorem efficit. quo conperto Nepus fugit Dalmatias...": Jordanes, Getica 241).
The Anonymous Valesianus indicates that Nepos arrived at Ravenna with Orestes in hot pursuit: "Soon Nepos arrived at Ravenna, pursued by the Patrician Orestes and his army. Fearing the arrival of Orestes, Nepos boarded a ship and fled to Salona" ("mox veniens Ravennam, quem persequens Orestes patricius cum exercitu, metuens Nepos adventum Orestis, ascendens navem fugam petit ad Salonam": 7.36 s.a.474). The Auctuarii Hauniensis ordo prior provides some additional insights:
"While Nepos was in the city, the Patrician Orestes was sent against him with the main force of the army. But because Nepos dared not undertake the business of resisting in such desperate conditions, he fled to Dalmatia in his ships. When Nepos had fled Italy and departed from the city, Orestes assumed the primacy and all the authority for himself and made his son Augustulus emperor at Ravenna" ("Nepote apud urbem residente Orestes patricius cum robore exercitus contra eum mittitur. sed cum desperatae rei negotium resistendo sumere non auderet, ad Dalmatias navigiis fugit. cum Nepos fugiens Italiam ac urbem reliquisset, Orestes primatum omnemque sibi vindicans dignitatem Augustulum filium suum apud Ravennam positum imperatorem facit, ipse vero omnem curam externorum praesidiorum gerit": s.a.475; cf. Auctarii Hauniensis ordo posterior: "Nepos cum ab Oreste patricio cum exercitu persequeretur, fugiens ad Dalmatias usque navigavit": s.a.475).
Other, briefer, sources provide a little clarification. The Fasti vindobonenses priores, for example, confirm that Nepos took flight from Ravenna after the arrival of Orestes: "In this year, on 28 August, the Patrician Orestes entered Ravenna with his army and the emperor Nepos fled to Dalmatia" ("his cons. introivit Ravennam patricius Orestes cum exercitu et fugavit imp. Nepos ad Dalmatias V kl. Septemb.": no.615. s.a.475). Jordanes says simply, "In the western empire, Orestes put the emperor Nepos to flight and established his own son Augustulus on the throne" ("parte vero Hesperia Nepotem imperatorem Orestes fugatum Augustulum suum filium in imperium conlocavit": Jordanes, Romana 344); and Count Marcellinus likewise recalled, "As soon as Nepos had been put to flight Orestes set his son Augustulus on the throne" ("Nepote Orestes protinus effugato Augustulum filium suum in imperium conlocavit": Chron. s.a.475).
Orestes then seems to have temporized for over two months, perhaps waiting for some response from the east. Finally, on 31 October 475, Orestes named his young son Romulus, perhaps fourteen years of age, as western Roman emperor. Given that Nepos, who had been nominated by the eastern emperor Leo (457-474), still reigned, albeit in exile, there was no question of Romulus ever receiving recognition from the east. The report by the chronicler Victor of Tonnena that Orestes' son was named Herculanus, and made an abortive attempt to seize power after the death of Anthemius, seems to be an erroneous reference to Romulus.
Az imperator itt természetesen modern (ang., fr., ol., sp., rom.) értelemben értendő... Az igazság az, hogy a császár szóval sem lehet visszaadni, sem a princepsszel, sem a dominus et deusszal...
Romulus' father Orestes was originally from Pannonia, who had served as a secretary and diplomat for Attila the Hun and later rose through the ranks of the Roman Army. The future emperor was named Romulusafter his maternal grandfather, a nobleman from Poetovio in Noricum. Many historians have noted the irony that the last western emperor bore the names of the legendary founder of Rome and its first emperor, but this is a coincidence.
Talán nem is annyira véletlen: elképzelhető, hogy tudatosan használta ki az egyezést, erre mutat, hogy a mondabeli alapító mellett az első imperatornak, Augustusnak a nevét is személynévként vette fel. A törvényes augustusszal, Nepos császárral szemben atyja így akarta legitimálni őt. Programként szolgáló neve egyúttal jelezte az újabb hun birodalom felépítésének, egy újfajta uralom megvalósításának a szándékát. Ezt a kísérletet fojtja el majd csírájában a Keletróma által támogatott másik hun szerencsevadász, Odoaker.
Mindenesetre a reneszánsz időkig nem fogják kicsinyítőleg Augustulusnak emlegetni a hun ellencsászárt: he ruled officially as Romulus Augustus. Pénzein is az AUGUSTUS ROMULUS forma szerepel.
Ez a tanulmány annyira alapvető, és a hun-avar történelem szempontjából is olyan jelentős, hogy rövidesen ismertetni fogjuk... apróbb kiegészítéseinkkel... (Hogy az iskolában, legalább az egyetemeken mikor fogják oktatni a mondanivalóját, vagy fogják-e valaha, az persze kétséges.)
"nekem sem áll össze a kép, milyen bizonyíthatóan különösebb kapcsolata lett volna az avaroknak a koraközép-kori közép-kelettel, Parthiával a heftalita birodalom néhány generációnyi fennállását kivéve"
Harmatta János: „… az egységes Hephthalita Birodalom 514-ig állott fenn, majd ekkor egy kelet-iráni és egy indiai hephthalita királyságra szakadt szét, amelyek közül az előbbi 560 és 570 között több kisebb fejedelemségre felbomolva részben türk, részben perzsa függőségbe került. A Toxaristānban, Gandhāraban, és Kaśmīrban uralkodó hephthalita dinasztiák azonban tovább folytatták pénzverésüket, sőt később még Xuttal hephthalita uralkodója is kezdett pénzt kibocsátani. E hephthalita királyságok 626-ig álltak fenn, amikor a nyugati türkök az egykori Hephthalita Birodalom egész területét meghódították, s a hephthalita uralkodó dinasztiákat türkökkel váltották fel.” (Németh Gyula szerk.: Attila és hunjai; Akadémiai, Bp., 1986, XIX. o.)
Vásáry István: „A 4–5. században … a hjóno,uar és heftalita néven szereplő népek, melyek 350 körül telepedtek be Toharisztánba, nagy szerepet játszottak az iráni világ életében. Perzsiát nem egyszer romlásba vitték, hódításokat hajtottak végre Északnyugat-Indiában, törzseik telepedtek le Észak-Mezopotámiában, a mai Moszul vidékén ...”
Mások, például Haussig 310 környékére helyezik az avarok hunok által történő meghódítását, így az általad emlegetett „néhány generációnyi” idő mindenesetre bő 300 év... ebből persze csak másfélszáz esztendő esik a középkor keretei közé, ha annak kezdeteként a hun Augustus Romulusnak a szintén hun Odovakar általi 476. évi félreállítását fogadod el...
Bóna is arrafelé kereste a varkhoniták őseit, nyugodt szívvel felhasználva ezeket a belső-ázsiai ábrázolásokat, úgyhogy nem kell a témától annyira félni.
„Heftalita-hun (avar) lovasíjász ábrázolása egy 6. századi festett vázán. Merv”
Forrás:
Bartha Antal szerk.: Magyarország története – Előzmények és magyar történet 1242-ig; Akadémiai, Bp., 1984, 76. kép
Elnézést a mondat vége lemaradt: Érdekes megálapítás Bálint Csanádtól. Hozzzáteszem, nekem sem áll össze a kép, milyen bizonyíthatóan különösebb kapcsolata lett volna az avaroknak a koraközép-kori közép-kelettel, Parthiával a heftalita birodalom néhány generációnyi fennállását kivéve. Tehát a párthus eredet kicsit meredek.
Érdekes megálapítás Bálint Csanádtól. Hozzzáteszem, nekem sem áll össze a kép, milyen bizonyíthatóan különösebb kapcsolata lett volna az avaroknak a koraközép-kori közép-kelettel, Parthiával. Bár kétségtelen ez a közép-ázsiai megfogalmazás kissé erős.
" A. A. Iessen a kard kormeghatározásánál a pendzsikenti freskókra is hivatkozott; ami nézetem szerint csak bizonyos tájékozódásra ad lehetőséget, s nem kronológiai kérdések megoldására, különös tekintettel arra a módszertani problémára, hogy a kora középkori közép-ázsiai ábrázolások milyen mértékben tekinthetők a steppei régészet forrásanyagának.[112] "
Amíg tehát a hosszú, egyenes, 1 méter körüli hosszúságú kétélű kardokat már IV–V. században elterjesztették a hunok Európában, a P függesztőfülek csak a VI. század elején érkeznek a keleti vidékeire, a 3-as alakú függesztőfülek pedig majd csak a varkhonitákkal (az utóbbi technikai újítás talán már itt alakult ki).
„Az a tény, hogy Üč Tepén nem egy szokványos P-fülű kardot, hanem egy fokéllel ellátott vágófegyvert találtak, mégpedig egy olyan sírban, amelyet a 7. század utolsó harmada előtt ástak meg, új megvilágításba helyezi a szablya kialakulásának kutatását. A közép-európai kutatás mind ez ideig a szablya Kárpát-medencei felbukkanását a 680 körüli időre tette; a magyar régészet Kuber népének bevándorlásával, a közép avar kor kezdetével hozta kapcsolatba. A kelet-európai és ázsiai steppékről egyáltalán nem tudtunk olyan adatról, amely a szóban forgó fegyver ilyen korai használata mellett szólt volna. Hosszú időn át a pénzmellékletek révén a 8. század elejére keltezhető észak-kaukázusi galiati sírlelet szablyáját[97] volt szokás a legkorábbi keleti leletnek tartani. A British Museum kiállításában látott enyhén ívelt pengéjű és hüvelyű szászánida kardot közelebbről nem állt módomban tanulmányozni; e problémakörrel először foglalkozva lehetségesnek tartottam, hogy e lelet az európai szablyáknak – legalábbis a galiatinak – tipológiai előfutárja lenne.[98] A kora középkori steppei eredetű népek számban legnagyobb és tipokronológiailag a legjobban feldolgozott leletanyagából, a 6–7. századi avar sírleletekből a szablya eredete vizsgálatához az alábbi támpontokat nyerhetjük: a szablyának az avaroknál történt felbukkanását a magyar kutatás egyöntetűleg a 680 körülre keltezett bevándorlás elméletével magyarázza.[99] Nemrégiben a németszentpéteri (Sînpetru Gherman, Románia) lelettel kapcsolatban fölbukkantak olyan ötletek, melyek szerint a szablya az avaroknál már a korai periódusban is megjelent volna; ezen nézeteket a magyar kutatás rövid úton elhibázottaknak minősítette.[100]
A probléma bonyolult voltát további példákon szemléltethetjük: a keszhelyi ásatásokból tudunk egy hosszú, egyélű vágófegyverről, melynek pengéje a vázlatos rajz alapján a vége táján kétélűnek látszik (23. kép: 5).[101] E lelet előkerülési körülményei és kronológiája teljesen bizonytalan lévén, a szablya megjelenése kérdésében természetesen nem használható fel érvként. Hasonlóan nem egyértelműek a pápa-úrdombi karddal kapcsolatos ismereteink is; ennek pengéjéről azt tudjuk, hogy az »...az alsó felében lapjával kissé oldalt elhajolt«.[102] A penge nem maradt meg, a közzétett fénykép (23. kép: 6) és a fenti leírás alapján azonban nem nehéz arra a gondolatra jutni, hogy valójában szablyával van dolgunk. A kora avar kardokról készült első összefoglalásban[103] a jól ismert P-függesztőfüles csepeli kard pengéjéről az olvasható, hogy Fettich N. egyik írásában kétélűnek, egy másikban egyélűnek írta volna le.[104] A kardokat tárgyaló szerzőnek ezzel kapcsolatban saját megfigyelése nem volt s a hivatkozásai körül némi pontatlanság figyelhető meg.[105] Teljesen egyértelmű azonban a Tarnaméra-Urak-dűlői X. sír megítélése, annak pengéjéről ugyanis megbízható leírás alapján tudjuk, hogy az az alsó harmadában kétélű volt (23. kép: 4).[106] A sír egyértelműen az avar kor korai szakaszába, mégpedig annak a kései periódusába tartozik.[107] Van tehát néhány eset, ahol fennáll a gyanú, egy esetben pedig a bizonyossága, hogy a fokéles pengék már a kora avar korban is előfordulhattak.
A középavar korszak kezdete előtti időből, a Kárpát-medencétől keletre, illetve délkeletre eső területekről négy olyan leletről van tudomásunk, melynél a penge alsó harmada kétélű volt: Martinovka, Sivašovka, Mala Pereščepino és Korinthosz.[108] Ezen adatok értékét az adja, hogy a megfigyelés olyan kutatóktól származik, akiket nem befolyásolt az avar kori tipokronológia kutatásának állása.
Jelen munkám első változatának szóbeli fogadtatása tette világossá, hogy a szablya fogalma körül a magyar kutatásban terminológiai bizonytalanság uralkodik. Vitapartnereim a fokél megléte mellett a szablya másik – szerintük: döntő – kritériumának a penge ívelt voltát jelölték meg, megfeledkezve arról, hogy a középavar kor vezérleletének, illetve a magyar kutatás által legkorábbinak tartott szablyáinak (Ozora, Szeged-Átokháza, Fehértó-B) a pengéje minden kétséget kizáróan egyenes. Az avar kori szablyák pengéje csak a 8. században válik íveltté, s ezt mutatja a kronológiai sorban legelsőként számontartott keleti párhuzamuk is (Galiat), bár tudunk jóval későbbi, egyenes pengéjű és fokéles vágófegyverekről is, melyeket senki sem nevezne kardnak.[109] Amennyiben terminológiai kérdésként fogjuk föl az avar kori szablya fogalmának körülírását, akkor is el kell fogadnunk: az egyenes, fokéles ozorai szablyával azonos típusú vágófegyverek – a tarnamérai lelet esetében biztosan, másoknál csak feltételezhetően – már a kora avar korban is előfordultak. Ám nevezzük ezeket protoszablyának vagy a kard és a szablya közötti átmeneti típusnak,[110] a középavar kor egyik legjellegzetesebb tárgytípusának tartott szablyákról mindenesetre nem lehet azt mondani, hogy váratlanul, előzmény nélkül jelentek meg a Kárpát-medencében. Megtehetjük, hogy ne a fokélt tartsuk a »szablya« döntő tipológiai kritériumának, de e fegyver eredetét nyomozva – az Üč Tepe-i, martinovkai, sivašovkai, Mala Pereš čepinó-i és korinthoszi vágófegyverek alapján – meg kell állapítanunk, hogy
a) a fokélt már az avar szablyák európai elterjedése előtt sokfelé ismerték,
b) a középavar kor egyik vezértípusának számító szablya egyik – szerintem lényeges – eleme már e periódus kezdete előtt is megvolt, mégpedig olyan leletekben és olyan régiókban is, amelyek nem a steppei kultúrához tartoznak. Ezt a szablya kialakulásánál döntő körülményként kell figyelembe venni.
Úgy gondolom, hogy az Üč Tepe-i – általam szablyának nevezett – lelet a szóban forgó fegyvertípus eddig ismert biztosan legkorábbi példánya.
A. A. Iessen az I. Justinus solidusával keltezett Üč Tepe-i leletnek az általam valószínűnek tartottnál jó 1 évszázaddal későbbre való keltezéséhez a kora avar kardok kronológiájára is támaszkodott. A Kiszombor-O, 2. sír Phokas solidusával kísért kardja és a Csallány D. tipokronológiai elemzése alapján 610–620 közé keltezett Deszk-G, 8. sír kardja azonban csak azon az alapon párhuzamai az Üč Tepe-inek, hogy P-függesztőfülük van. E közös vonástól eltekintve nincsen más olyan jellegzetességük, mely alátámasztaná az előbbi korának 628-ra helyezését, különös tekintettel arra, hogy a Csallány D. által tárgyalt kardoknak van egy ezeknél régibb időrendi csoportja is (Kunmadaras, Törökbálint,[111] Nagyolaszi [Mandjelos, »Jugoszlávia«]). A. A. Iessen a kard kormeghatározásánál a pendzsikenti freskókra is hivatkozott; ami nézetem szerint csak bizonyos tájékozódásra ad lehetőséget, s nem kronológiai kérdések megoldására, különös tekintettel arra a módszertani problémára, hogy a kora középkori közép-ázsiai ábrázolások milyen mértékben tekinthetők a steppei régészet forrásanyagának.[112]
Más leleteket is lehet tanulmányozni azon kérdés eldöntéséhez, hogy P-fülű kardokat nem használtak-e már a 6. század első felében is, azaz az avarok európai megjelenése előtt. Amikor A. A. Iessen a cikkét írta, a kutatás már jó ideje ismerte a borovoei leletet, a »tamani« függesztőfület és a »kercsi« kardot[113] – ezek az Üč Tepe-i lelet keltezésében jobban segíthették volna őt, különös tekintettel arra, hogy az említettek 6. századi készüléséhez nem fér kétség. Sokféle körülmény úgy hozta, hogy a tamani és Taman környéki kardleletek kívül maradtak a kora középkorral foglalkozó szovjet kollégák horizontján,[114] de nem így a borovoei lelet, mely közismert volt a szovjet régészetben. Ez utóbbit A. K. Ambroz kronológiai rendszere fölépítéséig mindenki a hun korból származtatta – már csak ez az egy szempont is el kellett volna, hogy gondolkodtassa A. A. Iessent, amikor az Üč Tepe-i P-fülekhez a 7. századi avar leletek között keresett párhuzamokat. A borovoei rövid kard a 6. század első feléből származik, e keltezés mellett szólnak tipológiai és ornamentális analógiák, valamint egy dél-koreai lelet.[115] A »tamani« – általa kercsinek tartott – P-fül korai keltezését Fettich N. gyümölcsöztette először a steppei típusú régészeti emlékek kutatásában.[116]A tamani kard 6. századi keltezésére és a hunkori(nak nevezett) fémművességgel való kapcsolataira is már régen ráirányult a figyelem.[117] A tamani és a pécsüszögi, nagyszéksósi leletek között bizonyos kapcsolatot jeleznek a hármas körökbe helyezett berakások, melyhez hasonlóak Közép-Európában az 5. század második fele után már nem fordulnak elő.[118]Ugyanez áll a »kercsi« kardra is, melynek korát nehéz lenne okvetlenül a 6. század második felére tenni. A Taman környéki kard X alakú díszítésében látható hármas körből álló elemek viszont még föllelhetők az 5. századot követő időkben.[119]
Az Üč Tepe-i szablya függesztőfüle meglepően gyenge kivitelű. Ez az aranylemez önmagában nem tudta volna megtartani az egész fegyvert, de ezt semmiképpen sem azzal a – néhány magyar kutató által egy-két évtizede képviselt – elképzeléssel szeretném magyarázni, mely szerint az avarok és a honfoglaló magyarok bizonyos tárgyakat kizárólag a temetés céljaira készítettek volna.[120] Ennél kézenfekvőbb azt feltételezni, hogy az Üč Tepe-i arany lemezek például fából elkészített függesztőfüleket vontak volna be. Egy ilyen fület jóval egyszerűbb elkészíteni, mint azt fémből megformázni, sőt, a pengét kikovácsolni – azt pedig senki sem gondolhatja, hogy a pengét és a hüvelyt más-más mester készítette volna. Föl kell még itt hívni a figyelmet arra a körülményre is, hogy a késő szászánida kori kardok legtöbbje és az 5. századi kaukázusi albániai, valamint az Üč Tepével szomszédos armeniai kardok teljesen más szerkezetűek voltak, következésként másként viselték azokat.[121] Korábban – H. Nickelhez hasonlóan – magam is úgy gondoltam, hogy a P-függesztőfül Iránban a Tāq-i Bostān-i emlékműn jelenik meg először.[122] A relief kitűnő fényképei és átrajzolása[123] óta azon a nézeten vagyok, hogy az elefántvadászaton részt vevő király ábrázolása esetében biztosan nem, a szarvasra vad szó királynál pedig igen kevéssé lehetséges, hogy a kardnak P alakú függesztőfüle lett volna. A Römisch-Germanisches Zentralmuseum által nemrég vásárolt, 5. századi szászánida rövid kard[124] jól mutatja azt a függesztőfül-típust, melyet – talán csak bizonyos területeken – ez időben Iránban használtak.
Mindezen szempontok arra a gondolatra vezetnek, hogy az Üč Tepe-i szablya készülését ne a 7. század elején, hanem sokkal inkább magában a 6. században feltételezzük. A függesztőfülének jó párhuzamait fedezhetjük föl a čmi (Észak-Kaukázus) és a törökbálinti leletben s a vladikavkazi (akkor: Ordžonikidze) egyetem 70-es években folytatott Kubán-vidéki expedíciója során feltárt sírok leletei között (az utóbbiak közül a sokféle martinovkai típusú övveretet és granulációt utánzó préselt díszítésű övgarnitúrákat érdemes itt megemlíteni).[125] Ha a jövőben több hasonló lelet is ismertté válik, akkor több valószínűséggel lehet majd beszélni arról a lehetőségről, hogy e fegyvereket és övdíszeket olyan mesterek állították elő, akik a Kaukázus északi és déli felét egyaránt ellátták termékeikkel (ld. alább).
Időrendi fejtegetéseim nem feltétlenül egyeznek A. K. Ambrozéval, melyet a P-függesztőfülű eurázsiai kardok és harci kések tipokronológiai kérdéseinek szentelt.[126] E munka 3. fejezetében részletesen vitatom meg Ambroz időrendi modelljét és érvelési módszerét. Itt csak annyit említek meg belőle, hogy A. K. Ambroz az itt tárgyalt kardok közül egyet sem keltez a 6. századra, hanem valamennyi korát a 7. századra teszi, ami a legutóbb említettek esetében (elsősorban Borovoe és Kerim-loo) aligha valószínű, ha nem éppen lehetetlen. Ambroz hipotézise a régészeti és művészettörténeti párhuzamok igen merev felhasználására támaszkodik, egyébként pedig – végső soron – a 7. századra való keltezésük önmagában még mindig nem szükségszerűen jelentené azt is, hogy hasonló típusúak ne lehettek volna használatban már a 6. században is. Egy tárgytípus széles földrajzi elterjedése sokféle okra mehet vissza, de nem szükségszerűen jelöli ki annak keletkezési korát is. Mindezen túl csak óvatossággal szabad azokat a tanulságokat, melyek bizonyos tárgytípusoknak a Kárpát-medencei avaroknál való előfordulásából adódnak, más területek leleteire rávetíteni, hiszen az avarok 568-as honfoglalása nem zárhatja ki azt, hogy ugyanaz a tárgytípus másutt ne lehetett volna használatban ezen időpontot megelőző periódusban is. Másként fogalmazva: ez azt jelenti, hogy amikor egyes tárgytípusok elterjedési idejét vizsgáljuk, más régiók esetében már nem következik kényszerítő erővel az 568-as év mint terminus post quem, pusztán azért, mert azok előfordulnak a kora avar kori Kárpát-medencében is.
Nemrég jelent meg az egykor a Fekete-tenger északi partvidékét gyűjtőterületének tekintő Diergardt-gyűjtemény kora középkori leleteinek részletes feldolgozása. A szerzőnő kiderítette, hogy
1) a közismert kétélű kard, a gyűjteményben őrzött P alakú függesztőfül és hüvely aranyborítása nem ugyanazon kardhoz tartozott,
2) e tárgyak lelőhelye nem »Kercs«, mint azt eddig tudtuk, hanem az Taman környékére, attól 50 km-re esik.[127]
A szerzőnő a Diergardt-gyűjtemény kardfülét bővebb elemzés nélkül a 6. századra keltezte. Meglepő módon nem ismerte a Diergardt-gyűjtemény P-függesztőfülének az egykori Alekseev-gyűjteményben – ma: az Ermitázsban – őrzött párjára vonatkozó régi utalást.[128] Akár csak a fényképek alapján is eldönthető: a két helyen őrzött leletek összetartozása iránt nem merülhet föl kétség (24, 25. kép). Az Ermitázsba került a kard akantuszlevelekkel díszített hüvelyborítója; e díszítmények a kardfüleken láthatókkal majdnem teljesen megegyeznek. Mindezek mellett a leletegyütteshez tartozik még egy függesztőfül és egy markolatveret is, melyek a kardéitól pusztán méretükben és valamivel egyszerűbb díszítésükben térnek el. E kisebb veretek egy harci késhez tartoztak; hasonlókat már régebbről is ismertünk a szászánida és bizánci világból, valamint a 6–7. századi steppei leletanyagból (26. kép).[129] Nem lehet kétség afelől, hogy a Taman környéki kard és harci kés a Pontus-melléki bizánci vagy »bizánci« (= ízlés szerint dolgozó) műhelyek valamelyikében készült. A szórványosan múzeumba került, magas színvonalú Alsó-Kubán-vidéki leletek egyértelműen mutatják, hogy a pontusi műhelyek termékeit a környező »barbár« lakosság használta. A P-fülű kardok és harci kések a legkevésbé sem voltak etno- és/vagy kultúrspecifikusak (értsd: meghatározott etnikum[ok]ra vagy kultúrákra jellemzőek); használatuk olyan divatjelenség volt, mely a bizánci, iráni és steppei világ vezető rétegét (bizonyos csoportjait) többé-kevésbé egyformán érintette.
Fejtegetéseimet alátámasztja, hogy egy, A. K. Ambroz tipokronológiai rendszerétől teljesen független elemzés szerint a szóban forgó kardtípusok Kelet-Európában valóban már a 6. század első felében is jelen voltak. Az továbbra is vitathatatlan, hogy a P-fülű kardok Közép-Európában csak az avar honfoglalás után terjedtek el.[130]
Összefoglalva: a P-fülű kardok időrendje nem erősíti meg, hogy az Üč Tepe-i szablya csakis a 7. századból származhatnék. Mint látni fogjuk, ugyanez áll a szóban forgó sírlelet övgarnitúrájára is, ami együttvéve már nyomatékkal szól az ellen, hogy az Arax környékén eltemetett férfi a 626–628-as bizánci hadjárat egyik kazár vezére lett volna.
Itt jegyzem meg, hogy érezhető: A. A. Iessen eredetileg még arra is hajlott volna, hogy az Üč Tepe-i sírban éppenséggel egy avar zsoldos temetkezését lássa, aki Herakleios hadjárata idején nem a kazár sereggel, hanem a bizánciakkal együtt jutott volna el Kaukázusi Albánia földjére. Az általa ismert és idézett avar analógiák szemmel láthatólag nagy hatással voltak rá, s úgy látom, valószínűleg csak az Üč Tepe-i sír állítólag észak-kaukázusi eredetű korsója[131] miatt kényszerülhetett arra, hogy elvesse ezt a – minden tekintetben irreális – lehetőséget.”
„A karikás markolatú, 3-as alakú függesztőfüles kardokat korábban az avarok távol-keleti kapcsolatai jeleként tárgyaltam, s használatukban – a P-fülűekkel szembeállítva – még másféle vívómodort is feltételeztem.[645]Kétségtelen, hogy az ilyen kardmarkolatok tipokronológiai előképei föllelhetők a világ e távoli részében, ilyetén értelmezésük azonban az avarok esetében súlyos időrendi akadályba ütközik, ami által az említett kombinációk alapjukat vesztik. Arról az egyszerű tényről van szó, hogy a szóban forgó kardtípus az avaroknál két-három nemzedékkel a honfoglalásuk után jelenik meg,[646] tehát egyszerűen nem is lehet keleti örökségük. Egy nemrég megjelent cikk szerzője a karikás markolatú avar kardokat az Altaj Berel nevű folyója mentén előkerült 4–5. századi kardokkal hozta kapcsolatba.[647] Ez a párhuzamba állítás tipokronológiai szempontból nem látszik hibátlannak; előzményként minden tekintetben kézenfekvőbb és buktatókkal kevésbé megterhelt lett volna a mandjelosi kard markolatvégén látható ovális karikára[648] hivatkozni.[649] Nem lehet ugyanis kétségünk aziránt, hogy ez utóbbi sírlelet az avar kornak egy régebbi periódusából való, mint amelybe a karikás markolatú, 3-as alakú függesztőfüles kardok tartoznak. Az sem szorul bizonyításra, hogy a mandjelosi lelet nemcsak időrendileg, de még etnikailag és kulturálisan is lényegesen közelebb áll a most tárgyalt Kárpát-medencei leletekhez, mint az Altaj-vidéki emlékanyag. A mandjelosi lelet esetében az jelenthet problémát, hogy a markolat ovális karikája (még?) nem 3-as alakú, hanem egy sajátos formájú függesztőfüllel együtt fordul elő. A karikás kardmarkolatokhoz magam is hivatkoztam addig kevéssé ismert távol-keleti párhuzamra[650] – az Ázsia-centrikus szemlélet szellemében s tekintet nélkül arra, hogy a tárgyalt koreai kardok lelőhelye légvonalban 3500 km-re esik az avarok feltételezhető belső-ázsiai őshazájától. Természetesen meg lehet tenni, hogy valaki – Európából nézve többé-kevésbé egyetlen kulturális régiónak kezelje ezt a fél Európának megfelelő távolságot, de a közbeeső területek (Külső-Mongólia, Amur-vidék,[651] Senszi, Sanszi, Hopei és Liaoming tartományok) régészetileg jól kutatott területei alapján nem lehet ilyesfajta áthidalás-magyarázatokkal előállnunk. Mindezek alapján, s tekintettel arra, hogy 3-as alakú függesztőfület egyáltalán nem ismerünk Ázsiából, ma inkább hajlok arra, hogy a 7. századi avarok szóban forgó kardtípusát ne Keletről származtassuk, hanem a kialakulásukat európai, talán az avaroknál bekövetkezett belső fejlődés eredményének tekintsük. Területi elterjedésük szokatlan képet mutat:legtöbbjük a Duna–Tisza közén látott napvilágot.[652]
Ma az ázsiai leletek és a Taq-i Bostan-i ábrázolás gondosabb tanulmányozása alapján másként tekintek a kora avar kori P-függesztőfülű kardok és azok keleti párhuzamainak viszonyára is. E kardok vélt ázsiai eredetét valójában sem a régészeti leletek, sem az egyetlennek tartott ábrázolásuk (Taq-i Bostan) sem támasztja alá: az előbbiek elterjedése (Korea, Borovoe, Üc Tepe, Kercs) s az utóbbin látható kardnak kérdésünk szempontjából tipológiailag irreleváns volta (ld. fent) késztet erre. Ami a Kárpát-medencei területi elterjedésüket illeti, érdemes felfigyelnünk arra, hogy e kardtípus – a Szeged környéktől eltekintve – a Tiszától keletre és általában: a Kárpát-medence északkeleti sarkában eddig nem látott napvilágot.[653]
[646] Csallány, Sírleletek 164–169; Garam, Katalog 24. az általa a 6. század végére–7. század 1. harmadára keltezett kunágotai és – feltételesen – a tiszaalpári leletet sorolja ide.
[647] Mesterházy, Korai avar 232. Hasonló nézeten van Simon, Adatok 172.
[648] S. Ercegović-Pavlović, Avarski konjanićki grob iz Mandjelosa, Starinar 24–25 (1973–74), tab. 3: 1.
[649] Ezenkívül itt megemlíthető az abcháziai cibilium-šapkai temető területén szórványként előkerült karik s markolatú kard is. Ezt a közzétevői – bővebb indoklás nélkül – az ottani leletanyag zömét alkotó 6–7. századi emlékeknél régebbi időszakba, a 2–3. századra keltezik, vö. Voronov–Šenkao, Vooruženie 129; 131, Fig. 4: 1. Szemléleti, módszertani kérdés az is, ha egy, mintegy 4000 km-re előkerült 4–5. századi altaji kardot a 7. századi avarokéi szempontjából fontosnak tartunk, akkor nem lenne-e célszerű a szintén 4–5. századi és csak 1000 km távolságban napvilágot látott karikás markolatú germán kardokat (és azok késő római előzményét) is figyelembe venni, ld. K. Raddatz, Ringknaufschwerter aus germanischen Kriegergräbern, Offa 17–18 (1959–1960), 26–40; H.-J. Keller, Zu den römischen Ringknaufschwertern und Dosenortbändern in Bayern, JbRGZM 13(1966) 190–201.
[651] Pontosan ebből a korból, a 6–7. századból való az Amur-menti troickoei temető 2. sírja, melyből egy egyélű kard felső harmada látott napvilágot – nem volt karika a markolatán, ld. E. I. Derevjanko, Mochèskie pamjatniki Srednego Amura, Novosibirsk 1975, 108, Fig. 68.
Manouchehr Moshtagh Khorasani: „Ähnlich wie die Parther benutzten die Sassaniden (224–651 n. Chr.) Schwerter, die anhand eines Tragebügels (Scabbard Slide System) vor dem Körper getragen wurden. Archäologische Exemplare von den frühen Sassanidenschwertern werden im National Museum in Teheran aufbewahrt. Ein Vergleich dieser Sassanidenschwerter mit ihren parthischen Vorgängern zeigt, dass beide Schwerter mehr oder weniger gleich lang waren. Erst durch militärische Konfrontationen mit den Nomadenvölkern im Norden lernten die Sassaniden ein neues Aufhängungssystem mit zwei Ösen »P-shaped double locket System« kennen. Es war dem alten Aufhängungssystem bei weitem überlegen, da zum ersten Mal das Schwert horizontal an der Seite des Köpers getragen werden konnte. Das neue System ermöglichte ein schnelleres Ziehen der Waffe aus der Scheide und erleichterte gleichzeitig die Bewegung der Krieger im Kampf.”
Manouchehr Moshtagh Khorasani: „… waren die schwer gepanzerten parthischen Reiter auch mit einem geraden doppelschneidigen Schwert bewaffnet. Vier parthische Schwerter von diesem Typus werden im National Museum in Teheran aufbewahrt. Es sind die einzigen archäologischen Exemplare von parthischen Schwertern, die bis heute gefunden worden sind. Alle vier wurden detailliert beschrieben und im Buch Arms and Armor from Iran: the Bronze Age to the End of the Qajar Period (siehe Moshtagh Khorasani, 2006: im Druck) abgebildet.”
Odoaker magister militum Zénón császár nevében veretett solidusa
Robert L. Reynolds–Robert S. Lopez
Tremissis 31st Octber 475 – 4th September 476, AV 1.46 g. D N ROMVL AVGVSTVS P F AG Pearl- diademed, draped and cuirassed bust r. Rev. Cross within wreath; below, COMOB. RIC 3411 (this obverse die, but legend misread). C 11 var. Lacam –. LRC –. Depeyrot 87/1
„Heftalita-hun (avar) lovasíjász ábrázolása egy 6. századi festett vázán. Merv”
Valamivel jobb felbontásban a parthus hosszúkard
Manouchehr Moshtagh Khorasani: „… waren die schwer gepanzerten parthischen Reiter auch mit einem geraden doppelschneidigen Schwert bewaffnet. Vier parthische Schwerter von diesem Typus werden im National Museum in Teheran aufbewahrt. Es sind die einzigen archäologischen Exemplare von parthischen Schwertern, die bis heute gefunden worden sind. Alle vier wurden detailliert beschrieben und im Buch Arms and Armor from Iran: the Bronze Age to the End of the Qajar Period (siehe Moshtagh Khorasani, 2006: im Druck) abgebildet.”
