Ne fordítsd ki a szavaimat, eszem ágában nem volt ezt sugallni. Amit fenntartok az az, hogy a gyógyszereken és az őrületen kívül igenis van még járható út. Például az, amin az öcsém és a sógornőm halad. (Haladt addig is, amíg Barnus meg nem született.)
Természetesen elismerem, hogy Téged (és minden rokont és barátot) nagyon közelről érintett a két kis ember halála, de egy anya azért mégis máshogy éli meg a saját gyermeke elvesztését.
A gyógyszerekről annyit, hogy azokat úgyis csak akkor kapja az ember, ha az orvos szerint szükséges. (És gyógyszereket szedni igenis jobb, mint megőrülni vagy öngyilkosnak lenni.) A neurózis és a depresszió ugyanis nagyon komoly betegség. Nem múlik el attól, hogy az ember elhatározza, hogy holnaptól erős lesz. És igenis van külső segítség. Nyilvánvaló, hogy az embernek magában kell megvívnia a saját harcát a továbbélésért, de ehhez a harchoz igenis lehet, sőt kell segítséget kérni és elfogadni bárkitől, aki segíteni tud és hajlandó. Ez a segítő lehet családtag, rokon, barát, orvos vagy vadidegen ember (mint mi).
Tudod, én csak nagyon félve mertem arra vetemedni, hogy megpróbáljak tanácsot adni Jucókának, mert bár Jucókához hasonlóan én is anyaként éltem meg a saját kislányom halálát, én (MGPB-hez hasonlóan) egy működő házasságban élek és gyermekem is született a tragédia óta, tehát csak sejteni tudom, hogy Jucóka milyen szörnyű helyzetben van.
Te azt sugallod, hogy aki nem tud megbirkózni egyedül egy egyébként is nehéz élethelyzetben az őt ért iszonyatos tragédiával, az gyenge, elhagyja magát. Gondolj arra, hogy a jószándékú tanácsaiddal nehogy még mélyebb kétségbeesésbe kergesd azt, akinek segíteni akarsz!
WV
Ui.: Mindenkinek kívánok kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.
Ugyanakkor viszont azt sem szabad hagyni, hogy elhatalmasodjon az emberen a "nekem nincs feladatom, rám nincsen szükség" hangulat. Szabad, sőt kell fájlalni az elveszett kis embereket, de FELADNI TILOS! Tessék példát venni MGPB-ről!Harmadnap bement a városba, hogy internet-előfizetést vegyen (nézzétek meg a legelső hozzászólását: azóta van internetje!!!), negyednap a Silvanusban találkoztam velük, éppen facsemetéket vettek (amit egy héttel előtte még nem terveztek!), azóta megcsinálták a kis kerti tavat, ami még Marci kívánsága volt - sorolhatnám estig. Tessék feladatokat keresni és azokat nagyon következetesen és szívósan végrehajtani! Ez ezerszer vagy milliószor többet ér bármilyen gyógyszernél. És mindig van, aki igémyli a szeretetet és igényli a törődést - ha nem is a szűk családban, de a szomszédban esetleg. NYISSÁTOK KI A SZEMETEKET!
Még valamit. Tessék elhinni, egy ilyen veszteség a családban mindenkinek ugyanakkora sokk. Nincs olyan, hogy nekem jobban fáj, neked meg kevésbé - csak van, aki jobban mutatja kifelé és van, aki kevésbé. Ha valaki a családban elhagyja magát, az a többiek terheit növeli. Ezért kell mindenkinek erősnek lenni! Nagyonis el tudom képzelni, hogy valaki a látszatközönybe menekül ("hagyj engem békén, nem érdekel, tedd túl magad rajta, ahogy én"), mert egyszerűen már nem képes több terhet magára venni. Nem érzéketlen, pláne szó nincs arról, hogy ne fájna neki a dolog, csak a saját keresztjét éppen elég cipelnie.
Nincs külső segítség, mindenkinek magának kell úgy megerősödnie, hogy elbírja a terheket. És ebben gyógyszerek nem segítenek!
Hogy hogyan lehet tovább élni úgy, hogy az ember ne őrüljön bele: sehogy. Aki nem tud vakon hinni valamilyen vallás tanaiban az örök életről, feltámadásról, lélekvándorlásról és ilyesmikről, vagy nem tudja legalább hosszabb-rövidebb időre elhitetni magával, hogy hisz ezek valamelyikében, az valamennyire biztos hogy beleőrül a gyermeke halálába. Szerintem butaság az , hogy az idő majd megoldja meg ne sajnáld magad! és tanulj a Téged ért veszteségből, fejlődj tőle ! vagy hogy pótolja őt a többi gyereked, foglalkozz velük!
Nekünk (a férjemnek és nekem) egyetlen dolog vált be, egyetlen dolog van, ami talán élhetővé teszi az életünket azóta, hogy a kislányunkat egy orvos (Sápi Erzsébet, Kardiológiai Intézet) már több mint hat éve szó szerint örökre elaltatta: az, hogy Tamarka (a meghalt kislányunk) azóta is állandóan jelen van az életünkben. Állandóan beszélünk róla, naponta ezerszer elhangzik nálunk, hogy Tamarka ezt így szerette, így csinálta, ilyen vagy olyan lenne most. Anélkül, hogy múzeumot csináltunk volna, állandóan körülvesznek minket az ő tárgyai, fényképei. Olvasd el a Nők Lapja múlt heti számában a Marci és Petra szüleiről szóló cikket! Abból az derül ki, hogy ők is valahogy így csinálják. Úgy élik a mindennapjaikat, hogy minden percükben ott van velük, ott van bennük a két meghalt gyermekük.
Úgy gondolom, hogy nagyon okosan teszed, hogy olyan beszélgetőtársakat keresel, akik megéltek valami hasonlót. Szerintem ez is segít.
Mi családterápiára is jártunk évekig. Talán az is segített valamennyit. Ha másban nem, abban, hogy megfelelő gyógyszereket kaptunk depresszió, neurózis és ilyesmi kezelésére. Arra azonban nagyon vigyázz, hogy mennyire szoksz rá a nyugtatókra és antidepresszánsokra!!!!! Nagyon nehéz leszokni róluk. Iszonyatosan nehéz. Gyakran nem is megy.
Én azt mondom: ne próbáld túltenni magad azon, ami a kislányoddal történt! Soha ne felejtsd el, hogy Neked három gyereked van annak ellenére, hogy az egyiket már nem ölelheted magadhoz!
Én felvállalom azt, hogy utánanézek a Közlekedéstudományi Egyesületen belül, hogy milyen programok vannak, törekvések, stb., és azt megosztom Veletek. Azért gondolom ezt, mert a KTE-ben a szakma teljes skálája képviselve van, és ne döngessünk nyitott kapukat, hamarabb bejutunk.
Javaslom keresd fel a Biztonságos közlekedésért című topicot is..ott is várjuk a hozzászólásod!
Meg persze mindenkiét, aki úgy gondolja tenni kellene valamit!
Minden tiszteletem a szülőké.
Nagyon szeretnék segíteni,nem tudom,hogy sikerül e.Azt hiszem már ha az ismeretségi körünkben felhívjuk az emberek figyelmét a még fokozottabban felelősségteljes vezetésre,akkor már egy kicsit segítettünk.Azonkívül úgy gondolom, hogy az autós iskolákban is sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni erre,mert ha azt mondom, hogy mostanság ez egyáltalán nem számít,akkor lehet, hogy nem is túlzok vele nagyon.Három gyermekem van,kettő már felnőtt, egy éve van jogosítványuk.Minden indulás előtt unos-untalan elmondom, hogy nagyon figyelmesen vezessenek, mert nem csak mi vagyunk az úton.De szerencsére ők átérezték, hogy milyen felelősségteljes dolog a vezetés.Pl.nem indulunk el addig, amíg nincs bekötve mindenkinek a biztonsági öve,ez sajnos még mindig nem természetes nagyon sok embernek.Ismételten csak az iskolák nagyon nagy felelősségét tudnám hangsúlyozni,mert ők nagyon sokat tudnának tenni azért,hogy milyen vezetők kerülnek ki a kezük alól.
Londonban le akartam fényképezni egy zebrát, ahol a kontinensről érkezettek kedvéért ki van írva, hogy "Look right". Nehéz volt, mert ha csak a zebra felé fordultam, megálltak az autók. :)
Egy hónapja jártam Gibraltáron, ugye az majdnem Anglia. Iszonyatos zsúfolt forgalom, de ha az ember a zebráknál csak közelít a járdaszegély felé, azonnal megállnak az autósok - kivétel nélkül mindenki!
Mar tobbszor is gondoltam, hogy hozzaszolok, de csak mostanra sikerult a gondolataimat normalisan osszeszednem. Szoval, en mar tobb mint 1 eve Belgiumban elek, ahol persze teljesen maskepp allnak ehhez a 'zebra-dologhoz'. Kivetel nelkul mindig, mindenhol megkapom itt az elsobbseget, biciklin ugyanugy. (Bar neha a biciklisek nem figyelnek a gyalogosra, de ezek inkabb aprobb dolgokban nyilvanulnak meg.) Kb 2 hete voltam otthon, nyugodtan mentem at a zebran, anyukam neha ugy rantott vissza, nem figyeltem a kozeledo autora! Bevallom, elszoktam tole! Persze az ember meg megtanulja az itteni odafigyelest, es mikor otthon alkalmazza, kap neha par keresetlen szot. Egyszer egy autos kiszallt a kocsijabol mogottunk kiabalni, hogy miert alltunk meg a zebranal, de olyan is volt mar, hogy a gyalogos rautott a motorhazra, mi-a-csudanak-alltal-meg felkialtassal az arcan. Sajnos, amig ilyen a hozzaallas, addig nem sokat lehet ezen segiteni. Megosztom veletek egy itteni nagyon szep elmenyemet: egy itteni aranylag nagy es osszetett keresztezodesnel picit eltevedtem bicajjal. Nem ertettem hol folytatodik a bicikliut, illetve arra sem jottem ra, melyik lampa kinek szol. Persze mint vegul kiderult, sikerult a pirosba belehajtanom, jott is egy auto. Nem volt veszelyes a helyzet, kozben lefekeztem, szoval az auto siman elmehetett volna, de a vezeto picit oldalasan megallt, hogy a mellette levo savban is fogja a forgalmat, es intett, hogy menjek el. (Mint mondom eleg nagy keresztezodes volt, es varnom kellett volna egy jo darabig, mig ujra zold a lampa...) A dolgot meg emelte, hogy a kocsibol max hangeron duborgott a zene, mindenfele dizajnos extraval volt ellatva, azaz tipikusan kinezetre az az auto volt, ami engem otthon mergesen ledudalt volna az utrol. De megallt, mert valoszinuleg o is fagyoskodott mar eveket biciklin, tudja, hogy nem kellemes a minuszban perceket a zold jelzesre varni...
Borzasztó ez a történet, és minden nagyrabecsülésem a szülőpáré, hogy ennyi erővel felvértezve ÉLNEK tovább. Nekem egy 14 hónapos kisfiam van és sajnos sokszor tapasztalom, hogy akár a zebrán, akár a nekem zöld jelzést mutató lámpás kereszteződésben sem biztonságos az átkelés. Jönnek iszonyatos nagy sebességgel és olykor még dudálnak is, hogy tegyük szabaddá az utat előttük. Sajnos itt nem a KRESZ nem-ismerete a probléma, hanem az oda nem figyelés egymásra, a nemtőrödömség. Hogy ezt a világ, s benne az ember elkorcsolulása okozza, nem tudom. Felmerült bennem ez a kérdés, hogy az "úriember", aki elgázolta a gyerekeket, vajon milyen férj és apa, ha a fölösleges sietségével a saját feleségét és leeendő gyermeküket is veszélybe sodorta! A kisfiam keresztapja is egy ún "brahis " vezető, várandósságom ideje alatt, és a kicsi megszületése után is sokat furikázott minket. Kb 4 hónapos terhes voltam, amikor a számtalan szépen elhangzott kérés után (menjünk lassabban, óvatosabban) félúton megállitottam az autót és kiszálltam, gyalog folytatva utamat. Akkor megértette a félelmemet, és sokkal nyugodtabban vezet, ha mi is ott vagyunk vele. Tanácstalan vagyok, mire lenne szükség ahhoz, hogy felfogják az emberek, az autóvezetők, hogy ha nem vagyunk egymásra tekintettel, akkor mindenki póruljárhat. Nekem van jogositványom, autónk is, de nem szivesen vezetek, főleg ha a gyerek is ott van mellettem.
Meg vagyok döbbenve. Biztosan emlékeztek a, szinte napra pontosan egy évvel ezelőtti rétsági balesetre, amelyben öten a helyszínen, egy nő hosszú kórházi haldoklás után halt meg. Az utóbbi egy régi ismerősöm édesanyja volt. A megdöbbentő az, hogy pár hete ismerősöm összetörte az új kocsiját: seggrészegen.
Ezek után nem tudom, mi kell a "tanuláshoz". :(
Kedves Jucóka!
Az, hogy okosakat írok-e, döntsd el Te magad, de ezt a pár gondolatot mindenképpen Neked szánom.
A halál, az elmúlás csak az európai ember számára olyan borzalmas, mert azt hiszi, ezzel vége mindennek. Mivel írtad, hogy hiszel a reinkarnációban, akkor talán könnyebben elfogadod azt az elméletet, hogy a halál a "másik oldalról" nézve egy születés, és amikor valaki leszületik hozzánk, odaát lesznek kevesebben.
A tragédia és bármi, ami velünk nap mint nap megesik, tanító szándékkal történik. Nem csak egy fatális véletlenről van szó, hiszen az események lehetőséget adnak arra, hogy számvetést készíts, hogy gondolataidat elrendezd, és hogy a Rád kimért teher súlya alatt Te is fejlődjél. Átértékeld, megváltoztasd kapcsolataidat, valami teljesen újba kezdj.
Csak így kap értelmet kislányod halála!!
Nem azért halt meg, hogy Téged végérvényesen összetörtjön, hanem hogy talán kizökkentsen egy élethelyzetből, és ráébresszen a Neked való útra. A miértekre való válaszadás persze rengeteg idődbe kerül majd, de ne csüggedj, az idő Neked dolgozik! Sok jó könyv segíthet eligazodni a dolgokban: Szabó Judit-Hazatérés, Müller Péter-Kígyó és kereszt, Lomb és gyökér stb.
Természetesen butaság lenne az állítani, hogy ha elmerülsz a spirituális témákban, egycsapásra jó lesz minden. Hiába hisszük, sokszor nem ad vígasztalást. Az első 1-2 év a legnehezebb. Ez idő alatt megtapasztalod a legszélsőségesebb lelkiállapotokat: milyen, amikor kegyetlenül fáj egy születésnap, egy karácsony, és milyen, mikor jól kibőgöd magad és megnyugszol. Megszokod ezeket az érzéseket, megtanulsz velül élni. A tragédia lenyomata ott marad Benned örökre, de ezekkel az érzésekkel leszel boldog még az életben. Nem szabad utálni magadat, mert gyenge vagy. A pszichológusok azt mondják: "a gyászmunkát el kell végezni."Jobb, ha most teszed, mint 10 év múlva. Sírjál, ha kell, írd le, beszéld ki magadból aggodalmaidat, de fontos hogy akarj élni!!!
Szeretettel: Bóbita
Örülök, hogy írtál ide is..ezt a topicot is említettem Neked a múltkor!Kicsit restellem, hogy még nem indult el semmi az egyesülettel kapcsolatban..de sajnos egyedül túl kevés vagyok hozzá!
Elhiszem, hogy egyre rosszabbul érzed Magad! De hiába is értem meg a fájdalmad..mondtam Neked..bármikor hívhatsz telefonon, hogy beszélgessünk, vagy ha szükséged van valamire!
Egyébként a reinkarnációban én is hiszek..mondjuk erről több elképzelésem is van!
A többiek is biztosan adnak néhány jó tanácsot, már amennyire ilyen szomorú helyzetben lehet!
Remélem mostmár írsz hozzánk is..lendítsük fel a topicot!
Fel a fejjelés mondom bátran szólj, ha segíthetek!
Sok puzsit küldök: Nikolka
ui...hogy a többieknek is írjak néhány szót....jó lenne, ha az egyesület szervezését folytatnánk..nagyon leült mindenki azzal a tudattal..hogy majd lesz valami..de magatól nem indul el semmi!!!!
Egy nagyon gyors reakció: "a masok halala miatti kesergesunk soran nem az elhunytakat sajnaljuk, hanem magunkat." Ezt a saját tapasztalatomból tudom, hogy pontosan így van. Nem írok most részleteket, itt nyilvánosan semmiképpen, de bizony ez így van. Ugyanakkor ne gondold azt, drága Jucóka, hogy nem fogunk segíteni, sok okos ember olvassa ezt a topicot, majd csak összehozunk neked is egy lelki mankót.
Nehezen jutok szohoz, de mindenkeppen biztatni szeretnelek. Talan eppen ebben a topicban olvastam olyasmit, hogy a masok halala miatti kesergesunk soran nem az elhunytakat sajnaljuk, hanem megunkat. Nekunk hianyzik az o olelesuk, hangjuk, mosolyuk, es nem mi hianyzunk nekik. Magunk sajnalatara pedig ne vesztegessuk az idot, olyan rovid az eletunk, meg akkor is, ha megerjuk az oregkort.
Ez a gondolat talan segit feldolgozni a tortenteket.
A masik dolog pedig az, hogy nem szabad hagyni, hogy egy ilyen rettenetes esemeny megoritse az embert. Fel kell allni, elfogadni, hogy pont Te voltal az, akivel megtortent az egyik legszornyubb dolog, ami megtortenhet, a gyermek elvesztese. Fogd fel ugy, hogy ezek utan mar nagyobb baj nem erhet. Orulj annak, hogy van ket masik gyermeked, es torekedj a minel jobb viszonyra veluk. Add nekik azt a szeretetet, ami a harmadikuke lenne. Orulj neki, hogy a lanyod kijutott Amerikaba, es a fiad is biztosan megtalalja onmagat. Segits neki ebben. A baleset helyszinere - hacsak teheted - ne jarj surun vissza, ne tepd fel az emlekeidet, mert hamarosan csak a kislanyod utolso napjara fogsz emlekezni.
Ennyi otletem van csak. Borzaszto kozhely, hogy az ido minden sebet begyogyit, de megtapasztaltam, hogy ez igy igaz.
Én abban szeretném a segítségeteket kérni, hogy nem-e tud valaki olyan topicot, ahol az áldozatok hozzátartozói leveleznek, elmondják, ők hogyan élték túl gyermekük elvesztését, mert nekem nagy a problémám, nem tudom elfogadni még most sem, nem tudok beletörődni a kislányom halálába, most hogy jön a Karácsony, egy éves évforduló, már megint teljesen a padlón vagyok, de máskor is, folyamatosan, állandóan ő jár az eszemben, és sajnos egyedül vagyok a gondommal, mert a férjemmel megromlott a kapcsolatunk, nem is beszélünk egymással (már előtte sem volt jó), a nagylányom, (26 éves) aki a baleset után ért oda nem sokkal, ő ment vele a mentővel a kórházba is, kiment kb. 5 hónapja Amerikába, de vele sem tudnék beszélni, mert ő úgy védekezik, hogy nem hajlandó beszélni róla, a nagyfiam (23 éves) egy befelé forduló, depressziós alkat) bent ül mindig a szobájában, van egy-két rokon, egy barátnőm, akivel tudok beszélni, s kész. Egyszerűen segítség kellene, hogy hogyan tudjam feldolgozni.
Nagyon irigylem (ha nem néz ki hülyén) MGPB-éket, hogy született egy gyermekük, amihez ezúton is gratulálok) de sajnos ez már nekem nem járható út, mivel 48 éves vagyok, és olyan a házasságom, amilyen.
Mit csináljak, hogy ne hülyüljek meg?????????????
Judit
Akkor folytatom.
A baleset után, ez év tavaszán volt egy lakossági fórum, amire elmentem, mivel tudtam, hogy főleg a közlekedéssel fognak foglalkozni. Megkérdeztem a Főpolgármesteri Hivatalból érkező embert, hogy miért nincs lámpa? S ott mondták, hogy mert az Önkormányzat nem pályázta meg! Miközben 10 évig kérték tőlük a lakók! Végül is "állítólag" 10 milliós költséggel megépült a lámpa, 2 héttel ezelőtt. Miután mi is állítottunk, jobban mondva az iskolatársai (a baleset az iskolához közeli buszmegállóban történt)egy emlékhelyet, s ott majd' minden nap gyertyát gyújtok, gondolhatjátok, milyen szörnyű most átmennem a lámpánál, hogy ezért az én kislányomnak meg kellett halnia? Én is harcoltam a baleset után a lámpáért, állandó kapcsolatban voltam az önkormányzati képviselővel, s az önkormányzattal, de ilyen sok idő kellett egy rohadt, nyomógombos lámpához... És ha még meghalt volna valaki, hogy tudtak volna a tükörbe nézni?
Laura esete is nagy port vert fel, mert a szülők telefonáltak a Fókuszba, ott is lement egy műsor, utána forgalomlassító tüntetés volt rendőrök felügyeletével reggel 7 órakor, az volt az RTL híradóban, a Budapesti Körzeti Híradóban is lement, és később egy másik gyermekbaleset kapcsán megint voltak kint a Fókuszosok.
Különben miután megtörtént a baleset, azután is ugyanott ment át mindenki, ahol Laura, senki nem került el a zebrákhoz, annyira rossz helyen voltak! Nagyon fel vagyok háborodva, hogy mennyire kevés büntetést kapnak a gázolók. A két kisgyermek életéért 3 év? Mi az? És még harmadolják is! És most láttam a TV-ben, hogy magánúton akarnak luxusbörtönöket építeni! Inkább az éhező embereken, gyermekeken segítsenek, ők jobban megérdemlik a luxus körülményeket!!!!!
Megint új hozzászólásban folytatom.
Judit
Hát, kedves Nikolka, találkozunk megint!
Én egy időre eltüntem, átmentem más topicokba is, ugyanis most azzal foglalkozok inkább, hogy mi lehet a halál után, van-e reinkarnáció, mert úgy érzem, hogy kezdek bekattanni.
Hogy a többiek is tudják, miről van szó: Én egy édesanya vagyok, akinek a gyönyörű, 12,5 éves kislányát tavaly dec. 10-én elütötték. Pont a kis fejét verte be a járdaszegélybe, miután ráesett a motorháztetőre, és 5 métert repült, még aznap megműtötték, de sok értelme nem volt, másnap levették a gépekről, s mi felajánlottuk donornak, hogy legalább egy picit másokban is éljen tovább. Ennyi dióhéjban a történetünk. A balesetnél nem egyértelmű, hogy ki volt a hibás, ugyanis nagyon speciális az út, és az ott közlekedők helyzete. Ez Rákoshegyen történt, ahol ezt az útszakaszt "halálútnak" is nevezik, mert már több halálos baleset is történt ezen a szakaszon. Kb. 10 évig volt a lakosság a Főpolgármesteri Hivatallal és a helyi önkormányzattal levelezésben, egy közlekedési lámpa érdekében, de természetesen semmi nem történt. Ugyanis van két zebra, de ott senki nem jár, mivel kiesnek a gyalogosok útvonalából, s mindenki a két zebra között ment át, a két egymással szemben lévő buszmegálló között. 65 km sebességgel jött egy autós, és végig előzte az autókat, meg akarta előzni a megállóban álló buszt is, és az én kislányom ott akart átmenni. De jött az autós, de úgy, hogy már a zebrán is előzésben volt és a buszt is meg akarta előzni, de a kislány útjában volt. Az nagyon érdekes a balesetben, hogy a nyomozást vezető rendőrtiszt felháborodva azt mondta, hogy fékezés nélkül ütötte el a kislányomat, de a vádiratban már úgy szerepel, hogy 65-ről lefékezett 47-re. Ezt magyarázza meg nekem valaki! Tudomásom van róla, hogy nagyon jó anyagi körülmények között él, és hogy ki az ügyvédje. "Természetesen" tárgyalás nem volt, majd kb. tél végén, tavasszal számíthatunk rá. A gázoló nem jelentkezett, még nem is érdeklődött, hogy él-e még a kislány? A jogosítványát ez év áprilisában vették el, de őt elvitték vérvételre, azt nem értem, hogy az ír férfit miért nem vizsgálták meg?
Ezt a részt most befejezem, mert félek, nem fog kiférni még a mondandóm.
Judit
Igen, én is láttam tegnap, hogy bemondták a híradóba is az ítéletet..de ez csak egy a sok közül. Arról nem beszélve, hogy a pasas úgy kapott 7,5 évet, hogy ittasan vezetett és beleszáguldott a trabantba, ahol a két kisgyerek és a nagymamájuk meghalt, egyedül a nagypapa élte túl..
Nagymamájával gázolták el a kislányt
október 31. 9:59
[Havaria]
A nagymamájával együtt elgázoltak egy kislányt a Szabolcs megyei Dögén. A négyéves gyerek nyolc napon belül, a nyugdíjas asszony nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett. A keddi baleset idején mindketten az út szélén mentek, és a mögülük érkező autó vezetője túl későn vette őket észre. Az autót vezető negyvenéves nő fékezett ugyan, de már nem tudta elkerülni az ütközést. A figyelmetlen autós ellen eljárást indítottak.
