Talán úgy kell feltenni a kérdést, hogy az ír úr szakmai előmenetele, egyáltalán állása szempontjából mit jelent az ítélet. És erre szerintem mindenki tudja a választ.
Sziasztok! Szeretnék Kellemes Karácsonyt és sikerekben gazdad Boldog Újévet kívánni, magam és a Családom nevében! Továbbá szeretném, megköszönni, hogy megváltoztattátok a világnézetem, illetve, hogy talán megóvtatok engem egy hasonló tragédiától. Bevallom, sokat versenyeztem közúton. Igaz, hogy mindig olyan helyen és időben, hogy ne veszélyeztessek másokat.(Balesetem nem volt még és más sem szenvedett miattam balesetet.)Amikor a történeteteket leadta a Fókusz, nagyon megrendűltem. Nekem is van egy kisfiam, én nem biztos, hogy így reagáltam volna, ha velünk történik hasonló tragédia. Pár nappal a műsor után azt álmodtam, hogy versenyzés közben elém toltak egy babakocsit. Üvöltve ébredtem és nem is tudtam már vissza aludni. Szörnyű érzés volt. egy hét múlva eladtam az autóm, vettem egy Volvot. Azóta nem versenyzek. Tisztaszívemből remélem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki valamicskét változott, javult, tanult a történetetekből. Köszönöm mindenki figyelmét! Minden olvasónak Kellemes Karácsonyi ünnepeket és békés boldog újévet kívánok.
Vigyázzunk egymásra, és kívánom, hogy másokkal ne történjen hasonló eset!
Kedves MGPB, ismét könnyek szaladtak a szemünkbe, de most már nem csak a fájdalom és keserűség, hanem az öröm könnyei is... kívánjuk Nektek innen Gödöllőről négyen, hogy legyetek nagyon boldogok!
Most nézem a Fókuszt... csodálom a kitartást és hogy túlélték, fel tudták vmennyire dolgozni a történteket... kivéve a gázolót :-((( van igazság? Lesz?
:-(
Ne fordítsd ki a szavaimat, eszem ágában nem volt ezt sugallni. Amit fenntartok az az, hogy a gyógyszereken és az őrületen kívül igenis van még járható út. Például az, amin az öcsém és a sógornőm halad. (Haladt addig is, amíg Barnus meg nem született.)
Természetesen elismerem, hogy Téged (és minden rokont és barátot) nagyon közelről érintett a két kis ember halála, de egy anya azért mégis máshogy éli meg a saját gyermeke elvesztését.
A gyógyszerekről annyit, hogy azokat úgyis csak akkor kapja az ember, ha az orvos szerint szükséges. (És gyógyszereket szedni igenis jobb, mint megőrülni vagy öngyilkosnak lenni.) A neurózis és a depresszió ugyanis nagyon komoly betegség. Nem múlik el attól, hogy az ember elhatározza, hogy holnaptól „erős lesz”. És igenis van külső segítség. Nyilvánvaló, hogy az embernek magában kell megvívnia a saját harcát a továbbélésért, de ehhez a harchoz igenis lehet, sőt kell segítséget kérni és elfogadni bárkitől, aki segíteni tud és hajlandó. Ez a segítő lehet családtag, rokon, barát, orvos vagy vadidegen ember (mint mi).
Tudod, én csak nagyon félve mertem arra vetemedni, hogy megpróbáljak tanácsot adni Jucókának, mert bár Jucókához hasonlóan én is anyaként éltem meg a saját kislányom halálát, én (MGPB-hez hasonlóan) egy működő házasságban élek és gyermekem is született a tragédia óta, tehát csak sejteni tudom, hogy Jucóka milyen szörnyű helyzetben van.
Te azt sugallod, hogy aki nem tud megbirkózni egyedül egy egyébként is nehéz élethelyzetben az őt ért iszonyatos tragédiával, az gyenge, elhagyja magát. Gondolj arra, hogy a jószándékú tanácsaiddal nehogy még mélyebb kétségbeesésbe kergesd azt, akinek segíteni akarsz!
WV
Ui.: Mindenkinek kívánok kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.
Ugyanakkor viszont azt sem szabad hagyni, hogy elhatalmasodjon az emberen a "nekem nincs feladatom, rám nincsen szükség" hangulat. Szabad, sőt kell fájlalni az elveszett kis embereket, de FELADNI TILOS! Tessék példát venni MGPB-ről!Harmadnap bement a városba, hogy internet-előfizetést vegyen (nézzétek meg a legelső hozzászólását: azóta van internetje!!!), negyednap a Silvanusban találkoztam velük, éppen facsemetéket vettek (amit egy héttel előtte még nem terveztek!), azóta megcsinálták a kis kerti tavat, ami még Marci kívánsága volt - sorolhatnám estig. Tessék feladatokat keresni és azokat nagyon következetesen és szívósan végrehajtani! Ez ezerszer vagy milliószor többet ér bármilyen gyógyszernél. És mindig van, aki igémyli a szeretetet és igényli a törődést - ha nem is a szűk családban, de a szomszédban esetleg. NYISSÁTOK KI A SZEMETEKET!
Még valamit. Tessék elhinni, egy ilyen veszteség a családban mindenkinek ugyanakkora sokk. Nincs olyan, hogy nekem jobban fáj, neked meg kevésbé - csak van, aki jobban mutatja kifelé és van, aki kevésbé. Ha valaki a családban elhagyja magát, az a többiek terheit növeli. Ezért kell mindenkinek erősnek lenni! Nagyonis el tudom képzelni, hogy valaki a látszatközönybe menekül ("hagyj engem békén, nem érdekel, tedd túl magad rajta, ahogy én"), mert egyszerűen már nem képes több terhet magára venni. Nem érzéketlen, pláne szó nincs arról, hogy ne fájna neki a dolog, csak a saját keresztjét éppen elég cipelnie.
Nincs külső segítség, mindenkinek magának kell úgy megerősödnie, hogy elbírja a terheket. És ebben gyógyszerek nem segítenek!
Hogy hogyan lehet tovább élni úgy, hogy az ember ne őrüljön bele: sehogy. Aki nem tud vakon hinni valamilyen vallás tanaiban az örök életről, feltámadásról, lélekvándorlásról és ilyesmikről, vagy nem tudja legalább hosszabb-rövidebb időre elhitetni magával, hogy hisz ezek valamelyikében, az valamennyire biztos hogy beleőrül a gyermeke halálába. Szerintem butaság az , hogy „az idő majd megoldja” meg „ne sajnáld magad!” és „tanulj a Téged ért veszteségből, fejlődj tőle !” vagy hogy „pótolja őt a többi gyereked, foglalkozz velük!”
Nekünk (a férjemnek és nekem) egyetlen dolog „vált be”, egyetlen dolog van, ami talán élhetővé teszi az életünket azóta, hogy a kislányunkat egy „orvos” (Sápi Erzsébet, Kardiológiai Intézet) már több mint hat éve szó szerint örökre „elaltatta”: az, hogy Tamarka (a meghalt kislányunk) azóta is állandóan jelen van az életünkben. Állandóan beszélünk róla, naponta ezerszer elhangzik nálunk, hogy „Tamarka ezt így szerette, így csinálta, ilyen vagy olyan lenne most”. Anélkül, hogy múzeumot csináltunk volna, állandóan körülvesznek minket az ő tárgyai, fényképei. Olvasd el a Nők Lapja múlt heti számában a Marci és Petra szüleiről szóló cikket! Abból az derül ki, hogy ők is valahogy így csinálják. Úgy élik a mindennapjaikat, hogy minden percükben ott van velük, ott van bennük a két meghalt gyermekük.
Úgy gondolom, hogy nagyon okosan teszed, hogy olyan beszélgetőtársakat keresel, akik megéltek valami hasonlót. Szerintem ez is segít.
Mi családterápiára is jártunk évekig. Talán az is segített valamennyit. Ha másban nem, abban, hogy megfelelő gyógyszereket kaptunk depresszió, neurózis és ilyesmi kezelésére. Arra azonban nagyon vigyázz, hogy mennyire szoksz rá a nyugtatókra és antidepresszánsokra!!!!! Nagyon nehéz leszokni róluk. Iszonyatosan nehéz. Gyakran nem is megy.
Én azt mondom: ne próbáld „túltenni magad” azon, ami a kislányoddal történt! Soha ne felejtsd el, hogy Neked három gyereked van annak ellenére, hogy az egyiket már nem ölelheted magadhoz!
Én felvállalom azt, hogy utánanézek a Közlekedéstudományi Egyesületen belül, hogy milyen programok vannak, törekvések, stb., és azt megosztom Veletek. Azért gondolom ezt, mert a KTE-ben a szakma teljes skálája képviselve van, és ne döngessünk nyitott kapukat, hamarabb bejutunk.
Javaslom keresd fel a Biztonságos közlekedésért című topicot is..ott is várjuk a hozzászólásod!
Meg persze mindenkiét, aki úgy gondolja tenni kellene valamit!
Minden tiszteletem a szülőké.
Nagyon szeretnék segíteni,nem tudom,hogy sikerül e.Azt hiszem már ha az ismeretségi körünkben felhívjuk az emberek figyelmét a még fokozottabban felelősségteljes vezetésre,akkor már egy kicsit segítettünk.Azonkívül úgy gondolom, hogy az autós iskolákban is sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni erre,mert ha azt mondom, hogy mostanság ez egyáltalán nem számít,akkor lehet, hogy nem is túlzok vele nagyon.Három gyermekem van,kettő már felnőtt, egy éve van jogosítványuk.Minden indulás előtt unos-untalan elmondom, hogy nagyon figyelmesen vezessenek, mert nem csak mi vagyunk az úton.De szerencsére ők átérezték, hogy milyen felelősségteljes dolog a vezetés.Pl.nem indulunk el addig, amíg nincs bekötve mindenkinek a biztonsági öve,ez sajnos még mindig nem természetes nagyon sok embernek.Ismételten csak az iskolák nagyon nagy felelősségét tudnám hangsúlyozni,mert ők nagyon sokat tudnának tenni azért,hogy milyen vezetők kerülnek ki a kezük alól.
Londonban le akartam fényképezni egy zebrát, ahol a kontinensről érkezettek kedvéért ki van írva, hogy "Look right". Nehéz volt, mert ha csak a zebra felé fordultam, megálltak az autók. :)
Egy hónapja jártam Gibraltáron, ugye az majdnem Anglia. Iszonyatos zsúfolt forgalom, de ha az ember a zebráknál csak közelít a járdaszegély felé, azonnal megállnak az autósok - kivétel nélkül mindenki!
Mar tobbszor is gondoltam, hogy hozzaszolok, de csak mostanra sikerult a gondolataimat normalisan osszeszednem. Szoval, en mar tobb mint 1 eve Belgiumban elek, ahol persze teljesen maskepp allnak ehhez a 'zebra-dologhoz'. Kivetel nelkul mindig, mindenhol megkapom itt az elsobbseget, biciklin ugyanugy. (Bar neha a biciklisek nem figyelnek a gyalogosra, de ezek inkabb aprobb dolgokban nyilvanulnak meg.) Kb 2 hete voltam otthon, nyugodtan mentem at a zebran, anyukam neha ugy rantott vissza, nem figyeltem a kozeledo autora! Bevallom, elszoktam tole! Persze az ember meg megtanulja az itteni odafigyelest, es mikor otthon alkalmazza, kap neha par keresetlen szot. Egyszer egy autos kiszallt a kocsijabol mogottunk kiabalni, hogy miert alltunk meg a zebranal, de olyan is volt mar, hogy a gyalogos rautott a motorhazra, mi-a-csudanak-alltal-meg felkialtassal az arcan. Sajnos, amig ilyen a hozzaallas, addig nem sokat lehet ezen segiteni. Megosztom veletek egy itteni nagyon szep elmenyemet: egy itteni aranylag nagy es osszetett keresztezodesnel picit eltevedtem bicajjal. Nem ertettem hol folytatodik a bicikliut, illetve arra sem jottem ra, melyik lampa kinek szol. Persze mint vegul kiderult, sikerult a pirosba belehajtanom, jott is egy auto. Nem volt veszelyes a helyzet, kozben lefekeztem, szoval az auto siman elmehetett volna, de a vezeto picit oldalasan megallt, hogy a mellette levo savban is fogja a forgalmat, es intett, hogy menjek el. (Mint mondom eleg nagy keresztezodes volt, es varnom kellett volna egy jo darabig, mig ujra zold a lampa...) A dolgot meg emelte, hogy a kocsibol max hangeron duborgott a zene, mindenfele dizajnos extraval volt ellatva, azaz tipikusan kinezetre az az auto volt, ami engem otthon mergesen ledudalt volna az utrol. De megallt, mert valoszinuleg o is fagyoskodott mar eveket biciklin, tudja, hogy nem kellemes a minuszban perceket a zold jelzesre varni...
Borzasztó ez a történet, és minden nagyrabecsülésem a szülőpáré, hogy ennyi erővel felvértezve ÉLNEK tovább. Nekem egy 14 hónapos kisfiam van és sajnos sokszor tapasztalom, hogy akár a zebrán, akár a nekem zöld jelzést mutató lámpás kereszteződésben sem biztonságos az átkelés. Jönnek iszonyatos nagy sebességgel és olykor még dudálnak is, hogy tegyük szabaddá az utat előttük. Sajnos itt nem a KRESZ nem-ismerete a probléma, hanem az oda nem figyelés egymásra, a nemtőrödömség. Hogy ezt a világ, s benne az ember elkorcsolulása okozza, nem tudom. Felmerült bennem ez a kérdés, hogy az "úriember", aki elgázolta a gyerekeket, vajon milyen férj és apa, ha a fölösleges sietségével a saját feleségét és leeendő gyermeküket is veszélybe sodorta! A kisfiam keresztapja is egy ún "brahis " vezető, várandósságom ideje alatt, és a kicsi megszületése után is sokat furikázott minket. Kb 4 hónapos terhes voltam, amikor a számtalan szépen elhangzott kérés után (menjünk lassabban, óvatosabban) félúton megállitottam az autót és kiszálltam, gyalog folytatva utamat. Akkor megértette a félelmemet, és sokkal nyugodtabban vezet, ha mi is ott vagyunk vele. Tanácstalan vagyok, mire lenne szükség ahhoz, hogy felfogják az emberek, az autóvezetők, hogy ha nem vagyunk egymásra tekintettel, akkor mindenki póruljárhat. Nekem van jogositványom, autónk is, de nem szivesen vezetek, főleg ha a gyerek is ott van mellettem.
Meg vagyok döbbenve. Biztosan emlékeztek a, szinte napra pontosan egy évvel ezelőtti rétsági balesetre, amelyben öten a helyszínen, egy nő hosszú kórházi haldoklás után halt meg. Az utóbbi egy régi ismerősöm édesanyja volt. A megdöbbentő az, hogy pár hete ismerősöm összetörte az új kocsiját: seggrészegen.
Ezek után nem tudom, mi kell a "tanuláshoz". :(
