AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Tudom, ez így valóban nagyon ki van matekozva, csak arról jutott eszembe, ahogy most lepontoztam magamban pár atomklasszikus kedvencet. És hoppá, kiderült ám, hogy nem mindegyik dal egyformán csúcs szuper alapvetés, sőt, biztos van olyan lemez, amelyik úgy 10 pontos mérföldkő, hogy van rajta egy darab szám, amit áttekerek, a többitől azonban magamra ejakulálok. Ha kettő áttekerendő lenne - mondjuk a 10-ből -, akkor az talán már csak 9 pontos album. Na, befejeztem, ez tényleg nem mértan. :D
Minden szám 10-es, ez már ilyen körző-vonalzó-szögmérővel történő zenehallgatás :-))
Amúgy vannak ilyenek, GN'R: Appetite, Bad Religion: Against The Grain, Metallica: Ride, Master, Dream Theater: Images, Down: Nola, hogy csak hirtelen a másik topicba beírt meghatározó kedvencekből szemezzek. Ja, meg négyes-ötös Trouble is, ezt oda is beírhattam volna.
Ilyen lemez nincs. A helyes kérdés a következő: Melyik az a lemez, amelyiken a legtöbb tízpontos dal van? Ezt is iszonyú nehéz megválaszolni, de nem lehetetlen.
Na, akkor tudtok-e olyan überklasszikus, tízpontos albumokat mondani, ahol mindegyik szám egyaránt 10/10-es? Mert oké, hogy sok kedvenc lemezre lazán rábökjük, hogy 10-et ér, ám ha a dalokat egyenként értékeljük, be-becsúszhat egy kvázi gyengébb láncszem is, összességében attól az még egy 10 pontos anyag. (Vagy csak az a tűpontos 10-es album, ahol nincs egy 9-es dal sem?) Nekem most egy ilyen sem jut az eszembe, ha a legnagyobb kedvenceimet nézem, mindegyiken van legalább 1-1 afféle "kakukktojás", ami nem tízes. Olyat nem ér írni, mint az egyszámos Bell Witch, hehe. :)
Mountains - 10/10 Guyana (Cult Of The Damned) - 10/10 Thor (The Powerhead) - 10/10 The Oath - 9/10 Sign Of The Hammer - 8/10 All Men Play On Ten - 7/10 Thunderpick (instrumental) - 7/10 Animals - 5/10
Az a lényeg igazam volt-e. Goldilox hozzászólása minimum félreérthető volt, az első négy utániakról, mint lényegtelenekről beszélt. Amúgy sincs itt jövőm, holnaptól nem írok ide.
Na, látod, ez a baj. Ideírsz egy listát (ami akár érdekelne is pár embert), előtte azonban benyomsz egy agresszív, személyeskedő szösszenetet is. És aztán csodálkozol a reakciókon. Mire jó ez?
Látom nehezen megy az értelmezés, nem 4 lemez után engedtem el őket hanem kábé az utóbbi pár évben, mondjuk az utolsó 2 lemez már konkrétan nem jó, az egyre gyengébb koncertjeikről, a pedofil-ügyről már nem is beszélek. Ha neked ez bejön, rajongj értük.
Egyre nagyobb ostobaságokat lehet olvasni (elengedni 4 lemez után ???). Itt a sorrendem:
1. Kings Of Metal 10 2. Fighting The World 10 3. Warriors Of The World 10 4. Battle Hymns 10 5. Sign Of The Hammer 9 6. Gods Of War 9 7. Louder Than Hell 8 8. The Lord of Steel 8 9. The Triumph Of Steel 8 10. Hail To England 8 11. Into Glory Ride 8
Most is a Sign Of The Hammer-t hallgatom:-))) Elengedés alatt azt értem, hogy nem várok már tőlük semmit, nem ér csalódásként egy újabb gyenge lemez vagy bármilyen balfasz lépés. Van mit hallgatni. Manowar koncert sem nagyon érdekel 2020-ban, ellenben ha nem maradt volna el, Ross-t megnéztem volna a Rockmaratonon. Csodának érne fel ha kijönne egy 9-10 pontos Manowar album, ha a megfelelő helyeken ilyet olvasnék róla, természetesen meghallgatnám.
Hogy érted ezt az elengedést? Hogy a régi monolitokat sem hallgatod tőlük vagy csak nem követed az aktuális próbálkozásaikat, nem jársz el a koncertjeikre stb.? És mi van, ha Joey-t megint homlokon csókolja a múzsa, és leszállítanak egy minimum 8 pontos lemezt, annak sem adsz már egy esélyt?
Sajnos igaza van agymosottnak a Manowar-t illetően. Az első négy album hibátlan monolit, később is voltak jó dalaik, de vannak dolgok amiket el kell engedni, mára ők is ebbe a kategóriába tartoznak.
Amit nem értek, hogy Ross -t ahányszor láttam élőben olyan produkciót nyomott, hogy áll a padlón, de egy pöpec lemezt nem bír összehozni.
Tudom, hogy Chuck egyediségéhez kb. semmi sem fogható, de pl. a Witherfall nálam megközelíti azt a szintet minden tekintetben (énekben túl is szárnyalja, bár ez más közeg, ugye). Zeneileg nagyjából az utolsó 2 Death-album és nyilván a Control Denied vonalán mozognak, illetve van ott a Nevermore-ból is valamennyi.
Például ebben a számban is hallatszik a schuldineri hagyaték.
a hörgős zenék mind gagyik, de már a harmadik régi Death koncertfelvétel jelent meg, ezúttal 90ből a Spiritual Healing turnéról.
tényleg nem csúcsminőség ahogy szól, de ezen át is egyértelmű, Chuck iszonyú jó és kreatív gitáros volt. kb az ellenkezője annak, ami manapság a youtube-on metálgitározás néven nézettséget keres.
Nem is annyira dalszerzésileg értem, a fő dalszerző Joey volt mindig, noha Ross sokkal aktívabb volt, mint bármelyik utódja, szóval talán tudott volna segíteni. Inkább arra gondolok, hogy a banda imidzsének, kohéziójának, hitelességnek tett volna jót a dolog, mert így gyakorlatilag teljesen szétesett és lepukkant az egész, a saját rajongóikat sem érdeklik már. Persze Ross szerződésébe be kellett volna venni, hogy személyi edzőt bérel neki a banda, és kötelező leadnia 30 kg-t.
Én bárkinek az alábbi három Manowar dalt ajánlanám:
Dark Avenger - Ha Orson Wellesnek nem volt ciki a Manowar, akkor neked se legyen az! Jól mondja panda, 100% epic doom metal ez a szám is, aki szeret bármi ilyesmit, annak kötelező.
Shell Shock - Mielőtt önnön pózerségükbe teljesen belemerevedtek volna, nem csak a metalról és a pózerek legyilkolásáról énekelt a Manowar, voltak más témáik is, ez pl. a vietnami háborúról szól.
Pleasure Slave - Gender studies hallgatóknak különösen ajánlott szám a férfi-női szerepek helyes és igazságos felosztásáról.
Metal Fater = Látens Inszinuáció = rengeteg törölt nick
Semmi közöm hozzá."
Azé látom, képben vagy öcsi. Hja, nem.
Ezt a témát már itt egyszer vagy többször is kiveséztük, és elhiheted, hogy a középső tuti én vagyok, ám a másik kettő tutira nem. De leszarom, hogy mit hiszel/gondolsz.
Egyébként meg szerintem a rengeteg törölt nick közül minimum az összes Te vagy.
Csak nem emlékszel rá, mer' olyankor sokat sörözöl.
Into Glory Ride (1983) --- 9/10 Hail To England (1984) --- 9/10 Sign Of The Hammer (1984) --- 9/10
Kings Of Metal (1988) --- 8/10
Louder Than Hell (1996) --- 7/10
Warriors Of The World (2002) --- 6/10
Fighting The World (1987) --- 6/10
The Triumph Of Steel (1992) --- 6/10 Gods Of War (2007) --- 4/10 The Lord Of Steel (2012) --- 4/10
Ahogy a legtöbb zenekar, úgy a Manowar is kiadta magából a lényegi mondanivalóját az első 3-4 lemezén. Jellemző, hogy a teljes '90-es években két album kiadására voltak képesek, és emlékszem a Hammerben a saját szavaikkal rovatra, amikor a Louder than Hell albumot mutatták be, hogy minden második szerzeményről elmondták, hogy 82-84 között íródott régi téma, amit most elővettek és befejeztek. Paródia ez már elég régóta, de sokáig egy iszonyat profi produkció volt mögötte, ami valamennyire legitimálta a létezésüket, de az utolsó kettőn már nevetni sem lehet. Ez már nem kiégettség, ez már demencia. Még talán megmenthették volna a karrierjüket, ha Ross the Bosst visszaveszik a pedo-botrány után, de túl nagy volt az arcuk ennek a józan belátáshoz is, azt hitték, ők felette állnak az ilyen dolgoknak.
Na, a "kedvemért" hallgass meg 3 teljesen különböző Manowar-dalt, és ha nem tetszik, az sem baj, csak írd meg, miért nem - vagy miért igen. Persze nem muszáj azt sem. A linkeket is betettem, hogy azzal se kelljen szöszmötölnöd. ;)
Master Of The Wind - az egyik, ha nem A Legszebb Balladájuk, szerintem itt minden a helyén van, Eric pedig úgy énekel, mint egy Isten.
Secret Of Steel - könnyfakasztóan hibátlan Epic Doom Metal, a Tony Martin-os Sabbath mellett ők voltak ennek az úttörői. Rögvest meg is nézem az Arnold-féle Conan, a barbárt! :)
Hail And Kill - némi balladázás, de leginkább ökölrázós himnusz, mese nincs, gyalul - Prémiumkategóriás Manowar Esszencia.
Amúgy valószínűleg több metált hallgattam már életemben, mint legtöbben itt
Írt már ide korábban egy lemezboltos csóka, az lenyomott legalább 40 lemezt még az ébredés és a reggelije között, és a nap további részét se tétlenkedéssel töltötte ám.
"Megérkezett a gagyi zenék topikjának fő hangadója" - ezt te írtad. Én ezt nem tudom máshogy lefordítani, csak hogy a metál gagyi. De remélem, most keményen helyre teszel egy életre!
Soha nem zavarodtam bele, te hazudozol és csúsztatsz rendszeresen, ha rólam van szó. Soha nem a metált gagyiztam, hanem a metálnak az igénytelen műfajait. Az is hazugság, hogy a Freedom Call a legnagyobb kedvencem. Nagyon szeretem, de az első kettő a Manowar és a Black Sabbath. Amúgy valószínűleg több metált hallgattam már életemben, mint legtöbben itt, úgy, hogy hard rockot valamivel sűrűbben hallgatok.
És ezt tényleg teljesen komolyan gondolja, vagy csupán egy "médiahacknek" szánt, erőltetett trollkodás? Félek, az előbbi, mert elég régóta űzi a szakmát a topikban...
Naaa, a Manowart ne tessék bántani, az utolsó 2 középszerűbb lemezüket leszámítva mind 8-10 pontos albumuk van! :) Én mondjuk rettenetesen elfogult vagyok velük kapcsolatban, egészen kiskoromban ismertem meg őket, és most is ugyanolyan hősi pózba vágva hallgatom a lemezeiket, mint akkor, meg aztán a hülyeségeik is teljesen hidegen hagynak, amikor elindul egy Black Wind, Fire And Steel! :D
Nem is bírtam ki - Mano-toplista lepontozva:
Into Glory Ride (1983) --- 10/10 The Triumph Of Steel (1992) --- 10/10 Kings Of Metal (1988) --- 10/10 Hail To England (1984) --- 10/10 Sign Of The Hammer (1984) --- 9/10 Warriors Of The World (2002) --- 9/10 Fighting The World (1987) --- 9/10 Battle Hymns (1982) --- 8/10 Louder Than Hell (1996) --- 8/10 Gods Of War (2007) --- 7/10 The Lord Of Steel (2012) --- 5/10
(Ha a Gods Of Warból lecsípünk 20 percnyi locsogást-fecsegést, simán 8-9 pontos lenne!)
"Sajnos a metal topikokban hemzsegnek a hozzád hasonló undorító emberek. Itt különösen sok van, ezért nem írtam eddig ide."
"Nem vagyok nagy Metallica-rajongó, de teljesen egyetértek: a Kill 'Em All vagy a Ride The Lightning többet ér, mint az összes igénytelen, fos zene, amiket az utóbbi években az év végi listákra írtak ebben a topikban.
Zajmassza black metal módra, dögunalmas, semmitmondó doom, hörgős borzalmak, ezek azt hiszik, ilyen az igazi metal. És amikor a műfaj legnagyobbjai kerülnek szóba, mint például a Helloween vagy a Judas Priest, jönnek a hozzá nem értő, lenéző, becsmérlő hozzászólások.
Sok mindenről írtak már itt sokan listát, de nemrégen felvetődött, hogy rangsorolják a legjobb énekeseket, amire csak egy lista érkezett. Vajon miért? Azért, mert a többségnek teljesen mindegy, hogy énekelnek vagy hörögnek. Ennyit érnek itt a zenei értékek."
Attól a csávótól az volt a kedvencem, amikor egyszer kifejtette, hogy Hevisaurust hallgatni azért vállalhatóbb, mint rajzfilmeket nézni, mert a Hevisaurusban zenészek vannak, a rajzfilmekben viszont nincsenek színészek.
Az, hogy parszek csak felfuvalkodott hólyagként tudja előadni az ízlésnáciságát, egy dolog. Amit én nem értek, hogy Balázs legalább a jazz Olümpuszáról nézett le megvetően a metálosokra, de az mi már, hogy parszek hard rock rajongóként gagyizza a metált? Ez már majdnem olyan, mint a néger, aki rasszista, ezért saját magát is utálja :DD Ráadásul bele is kavarodik, hiszen a Freedom Call meg a Manowar azért a csúcsok csúcsa. A Manowar még azt is rendbe tette, amit az a kókler Rimszkij-Korszakov egykor elbaszott :DDDDD
Áhh, én ott csak read-only vagyok, meg az AOR/Hard Rock amúgy se az én világom. Mindazonáltal jókat szoktam röhörészni a 10 éves fiam által is alkalmazott érvelési technikákon, amik ott előkerülnek :)))
Parszekkel nekem is volt egy csörtém, amikor magyarázni kezdte, hogy a metal szar, főleg a hörgős zenék, meg persze az ő ízlése mindenek felett stb., de aztán hamar elült a dolog, és amúgy sem sűrűn járok a Hard Rock topikba.
A Sylle néven működő Metal Angel (Bártfay Laci, ha jól emlékszem) is tudott ám alkotni, itt a fórumon és a HRM-en is, emlékszem, valami svéd bandás metal fesztivált is beharangozott, amit még le sem szervezett, ráadásul akkora arccal, mintha ő maga lenne egyedül a Wacken fő-fő atyaúristene - persze semmi nem lett belőle. Pont a minap futottam bele pár elmés megjegyzésébe, olyanokat írt, hogy ő volt az első kis hazánkban, aki Judas Priest-számokat énekelt, és természetesen tökéletesen hozta a halfordi magasakat, aztán amikor megjelent egy-egy elmarasztaló beszámoló a koncerten látott-hallott teljesítményéről (a 2000-es évek közepe, Crazy Mama klub, asszem), mindenkit elküldött a jó kurva anyjába. A saját weboldalára felpakolt énekleckéi pedig messze földön híresek voltak akkoriban: DZSA!!!
miért nem csinálsz egy fikanicket? megnézed a régi hozzászólásait (8-10 éve is ugyanezt a vaskalapos, rendíthetetlen ízlésrendőrséget erőltette), kicseréled a hozzászólásaiban a freedom callt nevermore-ra, posztolod a végeredményt, és nézheted a hatást.
Na de csak neked kéne topikot cserélni, miért nem teszed meg? Menj át, beszélgess vele, biztos épülsz-szépülsz majd tőle. A zenei ízlésed revolúciójáról, amit kaphatsz, már nem is beszélve.
Szerintem is fasza. Mondjuk néhány haver perverziónak tartja, de én a Game of Sins kivételével (máig nem értem, hogyan lehetett ennyire gyenge dalokat összehozni az amúgy elég jól működő recept nyomán) bírom ARP lemezeit, a legtöbb polcon is van.
Ugyanez a terv, még a For Funerals...-t is előszedem! Tegnap este lement a Tonight's Decision, azt a maga korában nem annyira kedveltem, de most újrahallgatva teljesen oké, csak egy-két szürkébb dal van rajta.
Nem tudom, a bostoni Juniust ismered-e, igaz, nem tisztán műfajbeliek, inkább amolyan dark wave-es post-rock/metal hibrid, azért csekkold le, hátha...
A stonerrel én is hasonlóképpen vagyok, de amúgy nálam teljesen stílusidegen ez a szarrá torzított gitárhangzás. Meg hát nem sok értelmezhető énekessel felálló bandát hallottam eddig, leginkább csak rossz Ozzy-kópiákat.
A heavy/power metal, illetve a cover rajongók figyelmébe ajánlanám a japán Galneryus gitárosának szólólemezét, amely tele van izgalmas dalokkal. Az album ugyan 2010-es, de én is csak most futottam bele, mivel a fenti banda egyébként sem adott még ki nyolcasnál rosszabb lemezt.
Sosem voltam die-hard Katatonia fan, így elvárásaim sem voltak az új lemezzel kapcsolatban. Talán pont ezért is mondhatom nyugodt szívvel, hogy nekem bizony tetszik.
az is lehet, hogy jobban lekötne, ha zeneileg elmozdultak volna a TGCD óta követett ösvényről. azt értékelem, hogy próbálnak új utakat keresni ezen a szűk mezsgyén, de eszembe jut a Brave utáni s-kanyar a Discouraged-hoz, aztán a szerpentin a Viva Emptinessig.
Hasonló. Tényleg gyönyörűen szól minden hangszer, fület kényeztető. Van hangulata, vannak rajta nagyon jó dalok, jót tett az a pár virtigli gitárszóló is a zenének.
Nálam alapvetően kétféle hallgatás létezik: a "na, most mit hallgassunk?" és a "most konkrétan EZT akarom meghallgatni". A Katatoniánál az az érdekes helyzet állt elő, hogy nem tetszik teljes mértékben, mégis minden alkalommal azért teszem be, mert konkrétan ezt akarom hallgatni. És miután újra hallottam, megint nem vagyok vele teljesen elégedett, mégis várom a következő alkalmat. Ebből egyébként lehet később erős szerelem, de az is lehet, hogy megmarad köztünk a tisztes távolságtartás. Egyelőre én is nagyon erős 10/7-nél járok.
Nekem amúgy a Viva Emptiness óta az előző lemezük tetszik magasan a legjobban (10/8), aztán ez az új jön, tehát csalódásnak semmiképpen sem nevezném.
ugyan remekül össze van rakva zeneileg, gyönyörűen szól, hangulat is ott van; ámde nekem egy erős 7esnél nem több jelenleg. Great Cold Distance óta a legjobbjuk szerintem, de nem köt le annyira és ez kicsit kényelmetlen.
elővettem a tavalyi Disillusiont és erre most nagyobb szükségem van, mint Blackheimékre. pedig objektív nézve a Katatonia erősebb, aztán mégsem ad annyit, mint a németek.
Na, többször is meghallgattam a Havok új lemezét, hogy elég korrekt legyek, és ne vádoljon senki elfogultsággal.
Post Truth Era - Fárasztó, uncsi. Fear Campaign - Kezd izgalmasnak tűnni. Betrayed by Technology - Van egy kis áthallás, de nem jöttem rá, hogy melyik banda. Aki rájön, küldök egy láda sört. Ritual ofthe Mind - Jó a csapatmunka, de ez kevésnek tűník. Interface with the Infinite - Na végre kérem szépen. Ez egy THRASH! Dab Tsog - Ez annyira unalmas volt, hogy elsőre ki is maradt. Phantom Force - Tízes skálán erős hetes. Cosmetic Surgery - Eggyel rosszabb osztályzat. Panpsychism - Már bocsánat, de ez kurva szar. Merchants of death - Ez a halál nem lett meggvéve. Don't Do It - Egy újabb búzaszem az ocsúban.
Összesítve, nem az év lemeze, olyan közepesre értékelném én, mint eccerű thrasher.
Ez egyébként tényleg így van. Még sárkányos-hazafias metálban sem ennyire fárasztóak a jól ismert toposzok. Évente talán 1-2 jó lemez van, meg mondjuk az ősrockos határterületekről is befut néhány.
A void, king, sleep, wizard, witch, bitch, craft, mojo, mammoth, smoke, master, lord szavakat és ezek különböző összetételeit zenekarnévként már nagyon régen be kéne tiltani stonerban.
Nekem ez a Void Of Sleep majdnem olyan, mintha jó lenne, de azért mégsem. Piperkőc stoner. És igen, a jó köcsög szokásom alapján természetesen tudok egy sokkal jobb és senki által nem ismert stonert a megfejtős-búgatós kategóriából: https://rivercult.bandcamp.com/album/chilling-effect
Jobban végiggondolva teljesen reménytelen. Megszervezik, mindent és mindenkit odaszállítanak, aztán aug. 14-én az illetékesek bejelentik, hogy még egy kicsit meghosszabbítják a tilalmat. Az sokkal jobban fájna a szervezőknek. Bölcsebb ezt most elengedni SZVSZ.
apple music tényleg onnan jött csak, hogy alapvetően home recording miatt almára rendezkedtem be. spotify vagy deezer is ugyanezt tudja, de ebben a környezetben meg az apple music adja magát. egyetlen fájdalmam a Carcass, szerencsére egyre több számuk kerül át ide is.
ah, bizony ezekre gondoltam! illetve ezekre is. ekkortájt kb fél évig nem gitározhatott Greg, szóval lenyomtak egy fél turnét a roadjával szólógitáron.
Patricia sajnos már nincs a srácokkal, visszatért a színpadokra. Sinistro nagy szerelmem, remek banda. kíváncsi vagyok, milyen lemezzel rukkolnak majd elő, voltak már instrumentálisan.
Látens kolléga, hogy tetszik az új Havok? Ez a Gillette-pengét rágcsáló, gégemetszett üvöltözés nagyon menő! (Egyelőre még csak a klipes dal ment le, de ha a többi is ilyen, a lemez bizony gyalulni fog!)
A Satyriconnál nem volt egy bizonyos lemez, ami váltás lett volna, több volt. Ahogy én látom, mindenkinél más a "namostmársellout" album. Ismerek olyat, aki már a Nemesis Divinát is utálja, a trve arcok pedig a Rebel Extravaganza imidzsváltását és a Panterás turnét nem bírják lenyelni. Én még a Volcanonál is rajongó voltam, bár már nem kritikátlan, azt már sok helyen untam, de utána jött a törés. Így utólag visszatekintve nincs éles töréspont, szerintem a Rebel picivel erősebb mint a Nemesis Divina, de úgy egyébként fokozatosnak mondható a lélekvesztés.
Fekete Zaj pont aug. 15. után lenne, de tartok tőle, hogy az is off lesz végül. Nem hiszem, hogy a külföldi fellépők olyan nagyon szívesen utazgatnak majd Európa-szerte. Én az őszi-téli fedett koncerteknek sem jósolok nagy jövőt, gyanítom, ez az év totál kárba vész.
Na, pont a technoszám, vagy mi következett negyediknek, azért el tudom képzelni, hogy ha ez tényleg egy morgós death metal zenekar volt, mekkora sokk érhette a rajongókat.
Annak idején a viva tvn is volt olyan koncertjük ahol szintin játszott a MacKintosh (közben az is leesett miért apple musicra fizetsz elő). Valamiért az rémlett, hogy be volt gipszelve a keze akkor, de most ezt nem látom. Ez is fenn van a youtubeon: https://youtu.be/2c5jJi4Q9bg
Épp az pörög. Az első három szám alapján az Amebix utolsó lemeze (Sonic Mass) jutott az eszembe, hasonló az énekhang és a riffelgetés, azt a lemezt pedig szeretem, úgyhogy a kezdet pozitív.
Satyriconnal nem vagyok teljesen otthon, de a Nemesis Divina kb. mérföldkő a már nem trágya hangzású black metalban. nekem a Mother North klipjétől nevetőgörcsöm támad mindig, kb Ancient light, de ez van.
nálam az elektronikus beütésű kislemezeikkel, no meg a Rebel Extravaganzával kezdődik a pályafutásuk. a Rebel máig az egyik legkönyörtelenebb extrém metal lemez, már megjelenésekor is tizes album. szerintem a Volcano is nagyon ügyes munka volt, ott is vannak jócskán kísérletek egyből Anja Garbarekkel. a Now, Diabolical eléggé Janus-arcú, ott van nagyon remek és sellout is.
sajnos azóta nekem egybefolynak, de a legutóbbi lemezen volt a To the Brethen in the Dark (? v,i hasonló című) tulajdonképp doom daluk, az csodás.
One Second hangzása szerintem ma is tanítanivaló, a svéd fazon Sank készítette az akkori Garmarna és Hedningarna lemezeket is. meg aki ás tecsőn talál olyan studio live felvételeket, ahol Greg MacKintosh szintizik.
Host nekem nagyon betalált akkortájt is, sőt az egyik legtöbbször ehhez a lemezükhöz nyúlok vissza. a DM hasonlítgatás butaság, mert nem a DMhez nyúltak vissza, hanem a gót/new wave színtérhez.
pl a legújabb Ghosts daluk is ugyanehhez nyúl vissza (amúgy nem egy nagy eresztés ez a dal sem, meg az előző is kb kiszámítható PL).
az előző másfél évben újramasterelve megjelentették a OneSecond-Host-BiN hármast. az elsőre semmi szükség nem volt, a Hosté szerintem jól sikerült, ha ez a változat jelent volna meg 99ben, kevesebb hőbörgést okozott volna. a Believe in Nothingot erősen újra is keverték, nekem tetszik is ez a változat, sikerült hozzátenni, újraértelmezni. de találkoztam ellenkező véleménnyel, akinek meg pont az akkori, kb indie megszólalás tetszett és abban igaza is van, hogy utólag telecasterre 5150es gaint kapcsolni barbarizmus.
nézd, szerintem sem világmegváltó, nem is volt különösebb visszhangja akkortájt sem. viszont egy rendesen megírt, remekül feljátszott, ma is jól szóló lemez, kurvajó dalokkal. öregedni is jól öregszik, a dalszövegek egyre aktuálisabbak, stb.
A fenséges NOLA szeptember 19-én lesz negyedszázados, aznap újra meg is fogom hallgatni! :)))
(Amikor megjelent, kazin vettem meg, a Far Beyond Driven után bő egy évvel fura is volt ez a fogósság, dallamosodás és koszos hangzás, de persze imádtam, mint a szart, na.)
Itt egy friss interjúcsokor a tagokkal - a jó Phil egy cseppet fáradt volt.
Az 1990-től, 2000-ig a listám igen csak eklektikus. A NAGY klasszikusokat most tényleg kihagytam.
Azért remélem, csak van benne egykét olyan lemez, amit újra hallgat valaki.
Tessék:
Machine Head - Burn My Eyes Foo Fighters - The Colour And The Shape Falconer-Chapters From A Vale Forlorn Nocturnal Rites – Tales of Mystery and Imagination Mr. Bungle - Mr. Bungle Paradise Lost - Draconian Times Iced Earth – The Dark Saga White Skull - Tales from the North At The Gates - Slaughter Of The Soul Rough Silk - Circle of Pain... ...or: The Secret Lies of Timekeeping Symphony X - The Divine Wings Of Tragedy Blind Guardian - Somewhere far Beyond Down - NOLA Kyuss - Welcome To Sky Valley Electric Wizard - Come My Fanatics… Monster Magnet - Powertrip Cradle of Filth - Dusk... and Her Embrace Neurosis - Through Silver In Blood Type O Negative - October Rust Life Of Agony - Ugly Angra - Holy Land Gamma Ray – Land of the Free Hammerfall – Glory to the Brave Viper - Evolution A.R.P. - Black Moon Pyramid Riff Raff - Recently Deceased Kamelot - The Fourth Legacy Paragon - World of Sin Mercury Rising - Upon Deaf Ears Danzig - Danzig II. Lucifuege
A Forráskód is egy jó kis sci-fi, már aki bírja az újra és újra az elejéről kezdődő időhurkokat.
Amúgy a kedves papának is volt jó néhány emlékezetes filmszerepe is. Például az Éhség, a Fantasztikus labirintus, A földre pottyant férfi, a Dzsigoló, A tökéletes trükk, Twin Peaks stb stb, de még Poncius Pilátus is volt a Jézus Krisztus utolsó megkísértése című Scorsese filmben.
Ez szép munka így lepontozni, még ha a fejedben meg is van a teljes diszkó, akkor is!
Gondolom, tudod, hogy Bowie fia filmrendező, a Hold pedig egy nagyon remek kis kamara-SF. A Forráskódot talán láttam anno, de marhára nem emlékszem rá, holott most direkt utánaolvastam. Azt azt követőket meg szidják, mint a bokrot...
1988-ban egy ilyen demókazettával kijönni...! (Tudom, tudom, a Hellhammer, a Bathory, de még a Mayhem is korábbiak valamivel.)
És a '87-es Unholy Black Slut szövege sem kismiska:
She drinks the cum of the dead Trails of slime where her cunt has bled Black eyes filled with fucking lust Slowly you flesh turns into crust
Fucking black, she lives for lust Stripping flesh from your bones Fucking black, want you death Sucking life from your veins Turning black, takes you soul Slave to this rotting corpse Forever back, dwell in Hell Lick the maggots from her slit
Face is covered with a veil of black Don't open it, you'll see your death Foul stench from her toothless mouth Goat semen spawned this Whore
Beelsebub's possessed whore Saliva dripping from her tongue Warts cover her pale flesh The necromancers bastard spawn
A Snakes valóban remekmű, de melyik újkori Rush nem az? :) Viszont egy olyan Kikezdhetetlen Monolittal lezárni egy megszakítások nélküli, közel 50 (!!!) évnyi életutat, mint a Clockwork Angels - na, azt csinálja utánuk valaki! Úgy, hogy kb. az első klasszis lemezük - a 2112 - 1976-ban jelent meg, aztán volt még minden évtizedben legalább két alapművük. És még súlyosabbá teszi a dolgot az a tény, hogy az a három ember 1974 óta volt együtt egészen 2018-ig. A mi életünkben nem lesz még egy ilyen banda, az a szitu.
Na, a kérdésfelvetésemben pont ilyesmire gondoltam, mint a Katatonia meg az Anathema esete, csak nem fejeztem ki jól magam. :) Hogy úgy váltanak egyik stílusból a másikba, hogy aztán meg is maradnak annál, nem kanyarodnak vissza, mint a Paradise Lost, a Helloween. Vagy akár a Moonspellt is mondhattam volna. Meg a Genesist: tábortüzes beat-rock --> szimfo/prog rock --> soft pop/rock (kivétel talán a We Can't Dance lemez utolsó előttiként). A Satyriconnal nem vagyok képben annyira, de talán náluk is volt ilyesmi, nem?
A One Second életképes lemez, bár én utálom és soha nem hallgatom. A Hoston van két jó dal, és nagyjából dögunalom a többi.
A Perdition City egy jól sikerült váltás volt. Bár az Ulvernek minden lemeze stílusváltás volt éveken át folyamatosan, szóval volt benne gyakorlatuk, aztán persze elbízták magukat. Semmi sem tart örökké. Még David Bowie is mellényúlt egy csomószor, de aztán újra csinált jó dolgokat, és végülis az Ulver utóbbi dolgai is megint egészen okésak egy évtizedes érdektelen szakasz után.
Ami fura, hogy a Katatonia Discouraged Ones-sza nagyon tetszik, onnantól kezdve viszont nem bírom őket meghallgatni sem. Pedig azt tekintik a vízválasztó lemeznek, de szerintem pont utána lett gagyi műanyag szar az egész. Valószínűleg engem jobban zavar a hangzás megváltozása, mint a zenei irány változása. Ez a széteffektezett, műsúlyos modern gitárhangzás számomra teljesen no-go.
És megint szent tehenezni fogok, de most csak 3 banda jut az eszembe, akiknek a pályafutásuk idővel nemhogy lejtmenetbe kapcsolt volna, hanem évtizedek múlva is meg tudták fejelni a korai klasszikusaikat, mi több, akár hattyúdalukként az egyik legjobb művüket tették le az asztalra. Ez utóbbi kategória jeles képviselője a Tankcsapda Rush. Illetve a másik kettő az MDB meg a Primordial. Tudom, uncsi ez már. :) Főleg, hogyha még a Nevermore-t is idecitálom, bár nekik a hattyúdaluk lett a leghaloványabb szerintem (igaz, nálam az is 7,5 pontos.)
Szerintem az Ulvernek a Ceasaros lemeze nagyon jó. Radiohead-nek is jók az új lemezei is.
Az Opeth meg a nagy számok törvénye alapján kénytelen volt már kihozni egy jó lemezt is, bár biztos van olyan banda, amelyiknek még nem sikerült ez a bravúr a mai napig sem :)))
Az Ulver átváltozós albuma, a William Blake hangulatos, más kérdés, hogy utána nyugodtan feloszolhattak volna :D (bocs, Engi). Az Opeth sokáig szar volt, most ez az utolsó betalált, de lehet, hogy ez csak valami fatális véletlen. A NIN nálam mindig is kuka volt, a Radiohead nagyjából az Amnesiac után kuka. Az Anathemánál talán az Eternity tekinthető a fordulatnak, az 10/10 természetesen. Nekem a Strange And Beautiful tetszik a Crimson Glorytól, de ezt már írtam.
Szerintem a "metál halála" kifejezést arra kell érteni, hogy eltűnt az MTV-ből. Az 1989-es top 20-ban volt Living Colour, Guns n'Roses (kétszer), Dep Leppard, Great White, Bon Jovi, White Lion. Ezek kívűl még rockzene Tom Petty, REM, U2, Billy Joel, Rolling Stones. 1995-re a hajmetál teljesen eltűnt, alternatív/grunge zenekarok maradtak a top 20-ban: Live, Hootie and the Blowfish, Alanis Morissette, Weezer, RHCP, Smashing Pumpkins. De az igazán nagy váltás nem is az évtizedfordulón volt, hanem később, mert '91-ben is a top 20-ban volt még Metallica, GNR (kétszer), Queensrÿche(!), Extreme (kétszer), Tesla, Scorpions.
Ulver, Opeth, NiN (ugye ez indusztriálból átment újabban prüttyögős-kaffogósra), Radiohead (itt a gitár tűnt el). Anathemából nem ismerem az újakat, de ott is egyre kevésbé szerepelt gitár, ha jól rémlik.
Érdekes, hogy milyen sok zenekar kezdett félni a gitárhangtól, ahogy múltak az évek. Bezzeg a lakodalmas bandákban akkor is van gitáros, ha egyébként nincs is gitár a zenében ::D
Nagy Arculatváltós Albumok Amelyek Jól Sültek El toplista?
Nekem most egy ilyen sem jut az eszembe, mert ami meg igen, az vagy erőlködés-szagú volt, vagy egy lassabb folyamat része, tehát a stílusváltás nem hirtelen, egyik lemezről a másikra történt. A Fates Warning meg a Rush is szépen letisztult egy idő után, de nem azonnal, hanem fokról fokra. A P. Lost húzott egy merészet a One Seconddal (na, meg a Hosttal), később azonban kihantolták a régi énjüket... A Crimson Glory meg a Helloween viszont trollkodott egy jó nagyot anno, bár azzal a stílusuk nem változott, mert aztán ők is visszakanyarodtak oda, ahonnan elindultak, mint a P. Lost.
Akkor most egy a topik szintjén nyilván felháborító vélemény: szerintem a Feel Sorry for the Fanatic nem nagy durranás. És a címe sem menti meg, hogy ez most így a nagy lázadás néven van eladva. Van néhány jobb pillanata, de attól, hogy alapmű legyen, fényévekre van, ahhoz nem elég jók a dalok, és erre az eredetiség sem lenne mentség, dehát a stílusváltás old school death metalból a Voivod és a Killing Joke felé nem eredetiség, hanem stílusváltás. Az új stílust nagyjából jó ízléssel interpretálják, de van az egészben egy rossz értelemben vett szárazság, egy rossz értelemben vett monotónia és egy rossz értelemben vett üresség. Egy igazi hétpontos lemez.
Én amúgy nem vagyok nagy híve ezeknek a metal banda stílust vált és kiakasztja a rajongóit albumoknak. Nem azért mert kiakaszt, mint metal rajongót - én pl. jobban szeretem a Voivodot és a Killing Joke-ot mint az old school death metalt - hanem mert ilyenkor azért gyakran lelepleződnek a képességbeli korlátoltságai a zenészeknek, bár vannak, akiknél működik a dolog ideig-óráig.
kilencvenes téma: nyilván orbitális ostobaság maga a felvetés is. ugyanannyira újító volt a metal, mint a nyolcvanas évek második felében, csak nem szégyellt túllépni a rock/metal zenék addig ismertebb keretein. úgy vélem, hogy a kilencvenesek erősebb lemezei még rendes stúdiókban, mai szemmel nézve is remek hangzással, értő emberekkel vették fel. és nem bonyolították túl. kevés hang, az a néhány hangszer remekül szól, a kompozíciók elsőre átláthatóak, zsigeriek, nincs túlgondolva. instant hatás, azonnal.
példák a nagyon nem grunge vidékekről:
Tiamat - Wildhoney
Samael - Passage (azóta sem sokan merték meglépni a gépdobot)
The Gathering - Mandylion
Fear Factory - Demanufacture (akkor még egyetlen hasonló lemez sem volt)
és hogy ne csak a krémet, hanem az elfeledett gyöngyszemeket nézzük:
Die Krupps - Odyssey of the Mind
Morgoth - Feel Sorry for the Fanatic (eleve a lemezcím)
Arcturus - The Sham Mirrors (lelkületében ez a kilencvenes évek)
és elképesztő hosszan lehetne folytatni a sort.
lehet, nem viseltek annyi fémszegecset és töltényövet meg farmerdzsekit, de iszonyú súlyos, ma is ható kiváló lemezek születtek akkor. ellentétben a mai dömpinggel.
úú, bizony!! Thor, az az egyik kedvenc számom tőlük, részint pont a szöveg miatt. azt hiszem, ekkor zártam Lazare-t a szívembe, zseniális csóka.
abban viszont igazad van, hogy nem korosodik jól ez a lemez, már túl bonyolult és az az igazság, már akkor sem szólt jól, amikor megjelent. szerintem a mai Arcturus és Borknagar ideális leosztás minden résztvevőnek.
Több lesz az. Rólam annyit biztos lehet tudni, akár innen a topikból, hogy '83-'84-ben már gitároztam egy amatőr bandában, még a moziban láthattam először a Volt egyszer egy Vadnyugatot ('82-ben játszották utoljára) és AC/DC-vel kezdtem hallgatni a rockzenét '80-'81 körül, szóval olyan sokkal nem vagyok lemaradva Látens olvtárs mögött. :)
Aranyos vagy, hogy szándékosan hagytál ki nagy klasszikusokat, közben meg benne "felejtettél" ugyanolyan nagy klasszikusokat - pl. Dio, Celtic Frost, M. Fate, Def Leppard, Van Halen, Rush, AC/DC, Morbid Angel... :D
Ezek közül amúgy csak 2 bandáról nem hallottam ez idáig (Dead End, Dirty Looks), a többi albumnak a zömét pedig egész jól ismerem - szóval nincs minden veszve, úgy érzem. :) (A Crimson Glory- és a Candlemass-lemezekért jár is a piros pont, szerintem egy ZiL platójára felférnénk összesen, akik Magyarországon a mai napig hallgatják e kettőt.)
Nálam nem titok, 1970-es születésű (ez már "iszapszemű" kategória?- idén leszek 50), akinek még voltak "bakelit" sercegő, recsegősre hallgatott albumai.
(Kíváncsi lennék, a topiklakók milyen korosztályból kerülnek ki, és mivel - tudtommal - nem hölgyek vannak itt, csak nem illetlenség rákérdezni. Van egy sejtésem, hogy az átlagéletkor pont 38,5-re jönne ki.) :)
Én előbb a 80-as évek beli listámat írnám le, annál is inkább, mer' asszem a topiklakók közül talán én vagyok itt az egyetlen a 60-hoz közel, aki még ebben a korszakban, kazettán és bakeliton hallgatta a metalt a TÉREN, miközben toltuk be a gyögyöző almabort, a Kocsis Irmát és a Durbints Sógort, hihihi.
Szóval az én 30-as listám 1980. és 90. között, nem sorrendben:
Flotsam and Jetsam - No Place for Disgrace
Celtic Frost - The Mega Therion
Fates Warning - Awaken the Guardian
Metal Church - The Dark
Dead End - Ghost of Romance
Crimson Glory - Transendence
Kiss - Creatures of the Night
Wargasm – Why Play Around
W.A.S.P. - W.A.S.P.
Mercyful Fate - Don't Break the Oat
Def Leppard - Hysteria
AC/DC - Back in Black
Candlemass - Epicus Doomicus Metallicus
Rush - Moving Pictures
Skid Row - Skid Row
Raven - Rock Until You Ddrop
Napalm Death - Scum
Dio - Holy Diver
Van Halen - 1984
Exciter - Violence and Force
Dokken - Tooth and Nail
Savatage - Hall of the Mountain King
Possessed - Seven Churches
Angel Witch - Angel Witch
Dirty Looks – Cool From The Wire
Morbid Angel - Altars of Madness
Quet Riot - Metal Health
Tesla - Mechanical Resonance
S.D.I. - Sign of the Wicked
King Diamond - Abigail
Természetesen szándékosan hagytam ki a nagy klasszikusokat, mint a Megadeth, Testament, Kreator, Metallica, Helloween, Iron Maiden, Accept, Black Sabbath, Venom, Barhory, Sepultura, Saxon, Overkill, Slayer, Anthrax, Annihilator, Exodus, Scorpions e cetera e cetera...
... mert ezek evidensek, és így akár egy 100-as listát is lehetett volna írni.
Még így is maradtak benne nyilvánvaló bandák és lemezek.
De talán van köztük egy-kettő, amelyet még eddig nem hallottatok, nem ismeritek.
Ráadásul a 04. 26-nál szebb dátumot úgyis keveset találna.
Remélem, nem sértem meg az érzéseidet, de ez a belinkelt dal millió fényévnyi messzeségben van a Primordial szintjétől. Ezeknek amúgy tényleg ez a nevük? Elképzelem, ahogy a rajongók próbálják ütemesen skandálni a koncerteken. Mire a végére érnek, le is megy egy dal. Manapság a zenekarok nem könnyítik meg az ember dolgát, pont a francia Bâ'a - nem is rossz - lemeze megy, azt a nevet vajon hogyan lehet lelkesen üvölteni? :/
Nickeken gúnyolódni szánalmas dolog amúgy, de nem tehetek róla, a lepacáról mindig az jut eszembe, hogy lepaca eszi a Le Big mac-et, kicsurog a kecsap, és máris ott az ingén a Le Paca.
Önbüntetésként le fog menni most 3x egymás után a November Rain!
Aki nálam jobban ismeri a Rate Your Musicot: ha egy új listát készítek, hogy a viharba' lehet ábécésorrendbe tenni album vagy előadó szerint? Köszi a segítséget előre is!
Ne is mondd, nekem is van olyan haverom, akinek szökőévente mutatok egy-egy újabb számot, és csak legyint rá, mert az neki már túl modern (értsd: 2000 után született). Nemrég pl. ajánlottam neki a Sorcerer friss klipjét, hiszen tudom, hogy szereti a Tony Martin-korszakos Sabbathot, ám csak legyintett rá, ha egyáltalán meghallgatta. Holott a Sorcerer semmivel sem rosszabb, de legalábbis a stílus megegyezik. Ugyanez a Luciferrel meg a Blues Pills-szel: a srác imádja a '60-as és '70-es években működő pop, rock és metal bandákat, ezekkel a maiakkal azonban nem tud mit kezdeni, mert nála a "könnyűzene", mint olyan, megszűnt létezni kb. 1998 környékén. Egy The Night Flight Orchestra-koncertre a világért sem menne el, de egy Totóra vagy KISS-re talán még igen, pedig hát a hangzásvilág, a műfaj és még a tipográfia is szinte tök ugyanaz. Ja, és nem egy 60-as fasziról beszélünk...
Nyilván idehaza máshogyan informálódott az ember a '80-as években, és ennek volt egy semmihez sem fogható - kicsit túlmisztifikált - bája. (Amúgy meg dehogy mondom azt, hogy régen minden jobb volt, mert a dolgok egy szelete manapság sokkal gördülékenyebben működik e téren.) Én is jobban megbecsültem a havertól/boltból átmásolt kazettán szereplő zenéket, mint a mostani FLAC-mappát a vinyón, nem beszélve arról, ha a saját pénzemen vettem meg az eredeti hanghordozót. Oké, a most megvásárolt CD-t, bakelitet, BluRay-t ugyanúgy becsben tartom, de abban az időben egy rühes TDK-kazettát is óvtam a széltől, saját kezűleg pingáltam rá a számcímeket (zenekari logót nem, ahhoz már lusta voltam), rengetegszer stopperrel mértem le a dalok hosszát, ha nem tudtam máshonnan lecsekkolni, meg ilyenek. És ez már a '90-esek eleje, nem is tudom, mi lett volna, ha a '80-asokban vagyok huszonéves...! (Ez elég nyuggeresre sikeredett, de ez van.) :)
Így van, a 90-es években tényleg volt egy válság, és nem csak a "média" generálta.
Azok a zenekarok, amelyek nem álltak le, azok elkezdtek "kísérletezni" stb., ami nem baj, persze.
Nem csak a Judas, Maiden, a többiek közül is többen. Még thrash vonalon is, Kreator pl., és lehetne sorolni.
Közben meg valóban jöttek fel új zenekarok is, az élet nem állt meg.
De aki a 80-as években volt tizenéves, azoknak a gyomra picit nehezebben vette be az újdonságokat.
Aki meg a 90-es években volt tizenéves, az vígan örülhetett az újdonságoknak és elkezdhetett járni koncertekre is, ha akart.
Szóval, szerintem ez leginkább talán generációs kérdés. Persze, nem csak az, mert biztosan olyan is van, aki egész életében "mindenevő" marad, de legalábbis nyitott az újdonságok, és újítások iránt (is).
Igazából minél mélyebbre ásik az ember az extrém zenék között, annál értékesebbnek tartja ezeket az éveket, míg ha valakinek herótja volt a black, doom, death metaltól, de ugyanúgy utálta a grunget meg a nu metalt, annak valóban szegényes évek lehettek ezek. A stadionrocknak, hair metalnak kvázi vége volt, a klasszik heavy metal sem nagyon ment többé. Az olyan zászlóshajók mint a Judas vagy a Maiden földbe álltak, sokan stílust váltottak. A régi bandák az iszonyat durva, évente-kétévente új albumot produkáló tempójukat évtizedenként 1-2 albumra redukálták, ja és ami durva, ezek a zenekarok a maguk 10-15 éves történetével ÖREG bandának számítottak, mert annyira gyorsan fejlődött a zene. Képzeljük el ezt manapság...
A képlet egyszerűen annyi, hogy a legtöbb metalt szerető ember nem szeret sokkal mélyebbre menni mondjuk a heavy metal klasszikusainál, vagy a thrash metal ismertebb bandáinál. Nekik meg tényleg nem adott sokat ez az évtized, bár nyilván vannak kivételek is, akik tökjó heavy vagy power metalt játszottak a 90-es években. A Savatage pl. kurvajó, vagy a Blind Guardian albumait is szeretem abból az évtizedből.
Igen ám, csak míg az MTV ugyanazt a 20 bandát cirkuláltatta (kivéve a Headbanger's Ballt talán), addig Laciék azért le-leástak a dolgok mélyére is. Még ha a címlapon akkoriban is a Kornt és társait nyomatták, de hát ez azóta sem változott. :D
Mert aki csak azt látta, hogy a média hirtelen nem az Anthrax-et meg a Jovit tolta, hanem a Pearl Jamet és a Green Day-t, az valóban így érezhette, aki azonban mondjuk már akkoriban is vette Az Újságot (és a kis öcsit, a Rockinformot, hogy a germán Rock Hardról ne is beszéljek), az szinte ugyanúgy megtalálta a maga Master Of The Rings és The Politics Of Ecstasy albumait. De ez megvolt a 2000-es évek elején is, amikor mindent uralt a háromcsíkos Adidas-mackó. :)
Ez tök szubjektív szerintem. Ha mindenképpen évtizedekre akarjuk bontani, akkor nekem (is) egyértelműen a '90-es évek a csúcs, nem is kevéssel. Viszont komoly változások voltak a '80-as évekhez képest, aki a '80-as évekbeli metalt szerette, annak simán lehetett az a metal halála.
Azért nem értem igazán mi volt ezzel a cél, mert 2016-ban kiadott egy szólóalbumot Time címmel, pont ugyanilyen monoton akusztik prüntyögéssel. Már amit hallottam belőle, mert szerintem nem ment végig...
Reggel meghallgattam a Paatost, hogy az egy mennyire jó lemez!! Meg az Age Of Silence-t is, bár azon picit fogott az idő (vagy nagyon elkanyarodott az ízlésem), de tetszik, listán a helye. Olyan dalszöveget szerintem egy metálzenekar sem írt, mint azon az A Song for D. Incorporatedé, Lazare teljesen dilinyós.
Korrekt, már csinálom is a 90-es lejátszási listámat. Korábbi évtizedekre csak félve merészkedek, mert a kritikustársadalom által kinyilatkoztatott megfellebbezhetetlen, klasszikus lemezek közül csak kevés tetszik.
Hát, nem tudom. Elsőre kibaszott öncélú prüntyögésnek tűnik, amit inkább Pelander-szóló címen kellett volna kiadni. Aztán majd lehet betalál, de nem nagyon érzek kedvet újrázni belóle.
A '90-es évek annyira NEM a metal halála volt, hogy szerintem több újító-formabontó zene jelent meg, mint a korábbi évtizedben. Most volt egy kis időm, összeszedtem egy csokorravaló, a nagyközönség részéről kevésbé (el)ismert '90-es metal albumot, amiket szeretek vagy fontosnak tartok abból a dekádból. Tehát semmi prog rock, avantgárd, pop-punk, grunge, és semmi Priest, Megadeth, Helloween, Death... (Nem mintha azokkal baj lenne, sőt!)
Abstrakt Algebra: Abstrakt Algebra
Anacrusis: Screams And Whispers
Angra: Holy Land
Apocrypha: Area 54
Armored Saint: Symbol Of Salvation
Balance Of Power: Ten More Tales Of Grand Illusion
Brainstorm: Unholy
Brimstone: Carving A Crimson Career
Candlemass: Chapter VI
Conception: Flow
Corrosion Of Conformity: Blind
Crows: The Dying Race
Danzig: 4
Destiny's End: Breathe Deep The Dark
Diabolical Masquerade: Nightwork
diSEMBOWELMENT: Transcendence Into The Peripheral
DoomSword: Resound The Horn
Eldritch: El niño
Estatic Fear: A Sombre Dance
Eternity X: The Edge
Forté: Stranger Than Fiction
Gordian Knot: Gordian Knot
Hades: The Dawn Of The Dying Sun
Hollow: Architect Of The Mind
Holy Mother: Toxic Rain
Labÿrinth: Return To Heaven Denied
Lefay: The Seventh Seal
Lethal: Programmed
Maudlin Of The Well: My Fruit Psychobells...
Metalium: Millennium Metal: Chapter One
Morgana Lefay: Maleficium
Morgion: Solinari
Mundanus Imperium: The Spectral Spheres Coronation
Én pl. szerettem anno az Isa-t a listádról, meg a Chimera sem egy hulladék lemez a Mayhemtől, és a Morgion is kellemes emlék, de annyira erős volt az az év, hogy ide nem fértek be, egy bővített negyvenesben lenne csak helyük. Akárcsak a Mastodon Leviathanjának, ami a legkorrektebb anyaguk, egy erős 8-as. De ellenben mondjuk az utóbbi évekkel, 2004-ben csak 10 és 9 pontos lemezek fértek fel a listára. A Xasthur még egy 8.5-össel is le tudott maradni.
Apropó, a 90-es évek tényleg a metál halála volt? Én később szálltam be, szóval ezek többnyire kimaradtak akkor, egy-két nagy név kivételével (Metallica, Maiden, Megadeth).
Nálam az évszázad legjobb éve volt. Alapművek születtek egy rakás különböző műfajban, persze főleg a black metal volt elemében, nyilván ezért is ennyire kiemelten kedves év számomra. Rengeteg lemezt egyébként utólag fedeztem fel ebből az évből, legalább a lista fele utólagos. Pl. a Spiritus Mortisról akkor még azt sem tudtam, hogy eszik, avagy isszák, de utólag visszahallgatva a munkásságukat, az is egy méregerős lemez, sőt, talán a legjobb tőlük. És csomó mindent még mindig nem hallottam abból az évből, pl. Esoteric.
1. The Ruins of Beverast - Unlock the Shrine 2. Deathspell Omega - Si Monumentum Requires, Circumspice 3. Spite Extreme Wing - Non Dvcor, Dvco 4. M8l8th - By the Wing of Black 5. Clandestine Blaze - Deliverers of Faith 6. Pagan Altar - The Lords of Hypocrisy 7. Spiritus Mortis - Spiritus Mortis 8. Inquistion - Magnificent Glorification of Lucifer 9. The Hidden Hand - Mother Teacher Destroyer 10. Arckanum / Svartsyn - Kaos svarta mar / Skinning the Lambs 11. Nuit Noire - Lunar Deflagration 12. Raate - Demo 1 13. Thy Catafalque - Tűnő idő tárlat 14. Asunder - A Clarion Call 15. Clutch - Blast Tyrant 16. War - Ex Tenebris Nasceris Ut Deleas 17. Nattefrost - Blood & Vomit 18. Velvet Cacoon - Genevieve 19. Motörhead - Inferno 20. Veil - Dolor
Az olaszok válasza a Primordialre!!!!! Oké, túloztam, ez a szép nevű brigád azért sokkal inkább egy Tesco-gazdaságos Primordial light, de egyáltalán nem rossz, amit csinálnak, még ha nekem kicsit esetlennek tűnnek is néha. Ők maguk a példaképeiknek nevezik még a Darkthrone-t, a Bathoryt meg a Candlemasst is. A friss, ropogós debütálás tegnap jelent meg, és ott van a jobb boltok polcain - egy hallgatózást megér szerintem.
Ugye, most milyen jó, hogy naprakész könyveléssel rendelkezem? Íme, az én 2004-es listám, annyi megjegyzéssel, hogy metál szempontjából az az év a COVID-19-nél is vészterheltebb volt. A popzenékkel együtt tökéletesen máshogy nézne ki, de azzal nem fárasztom a topiklakókat, ez így is inkább csak egy lájtos rock-, metálközeli lista, semmint valami tökös metáladag.
1. Sophia - People Are Like Seasons
2. Aeon Spoke - Above The Buried Cry
3. Enslaved - Isa
4. Thy Catafalque - Tűnő idő tárlat
5. Disillusion - Back To Times Of Splendor
6. Orphaned Land - Mabool
7. Litmus - You Are Here
8. White Willow - Storm Season
9. Paatos - Kallocain
10. Blackfield - s/t
11. Age Of Silence - Acceleration
12. Peccatum - Lost In Reverie
13. Monster Magnet - Monolithic Baby
14. Mayhem - Chimera
15. Morgion - Cloaked By Ages, Crowned In Earth
16. Neurosis - The Eye Of Every Storm
17. Marillion - Marbles
18. Harmaa - airut: aamujen
19. Sivert Høyem - Ladies And Gentlemen Of The Opposition
2007 az durva volt nekem is, csomó jó album jött ki, de abban az évben voltam a legtöbb koncerten is, pl. a Snake turnés Rush-on, amire ma is könnyes szemmel gondolok.
Végigment és van egyfajta hangulata az kétségtelen. Leginkább a Scooter Summer Wine feldolgozását juttatta eszembe, tök mindegy miért. A jammelős gitár helyenként nagyon állat és a vokál témáknak is van rendes húzása többnyire. Összességében nyilván kis semmiség, de jóleshet időnként.
Nem kell végighallgatnom, végighallgattam már az összeset. Voltak jól és kevésbé jól sikerült újításaik. A Jugulatoron nem az irányvonallal volt baj, nem is azzal, hogy úgy akartak szólni, mint a Machine Head, hanem azzal, hogy a dalok többsége unalmas. A Voivodnak ugyanabban az évben megjelenő, az akkor modern hatásokat szintén beépítő Phobosa pl hibátlan dalcsokor, ami kiállta az idő próbáját.
nem tisztem megvédeni a Priestet, de pont a Jugulator kapcsán döbbentem rá, hogy mennyire meg tudnak újulni. hallgasd végig a diszko pár elemét, pl Sad Wings, Unleashed, Turbo, Painkiller, Jugulator -> zeneileg mind tökéletes, de nagyon más irányok.
hangzásban a Jugulator nagyon nem viccelt, pedig akkortájt nem volt divat feltekerni a gaint.
Amorphis esetében hiába illik hozzájuk jobban Joutsen, mint korábban Koskinen, de kb a váltás óta mosódnak össze számomra a lemezeik. továbbra is tudnak jó dalokat írni, de a klasszikus lemezeikhez képest nem köt le egyáltalán, amit manapság készítenek.
ez egyáltalán nem von le az értékéből, csak már nem hozzám szól.
ui: Anathemával is ugyanerre a sorsra jutottam, remélem az őszi turnéjukból lesz valami.
read-only, harcoljon más a trollokkal :) a listákat külön szeretem olvasgatni, horzi oldala be van kedvencelve. kár, hogy egyre kevesebben írtok/írunk év végi összesítéseket. hogy araya is abbahagyta, az külön elkeserít :/
Egyébként baszott nagy feeling az egész lemez. Énekel rajta Kvohst a Hexvesselből, Ihsahn, Johanna a Luciferből, maga Nergal is egy dalt lengyelül, szaxofont recsegtet Jorgen Munkeby, jatszik még Nicke Anderson, aztán a Mastodon dobosa is, és így tovább, egész kis ug sztárparádé. Persze nem túl invenciózus zene, de nem kell mindig az okosság.
Jó, de rögtön utána a második dalban a világ egyik legnagyobb hangja énekel. És ha azt mondanák, hogy ez egy korai Madrugada-kislemez elfeledett B-oldala, simán elhinném.
A Toxic Rain az egyik utolsó volt azokból az albumokból, amiket Cselőtei lelkendezős kritikája alapján vettem meg (youtube kóstolás ugye még a fasorba se), aztán ennél is igen hamar rá kellett jönnöm, hogy mennyire két malomban őrölünk mi ízlés tekintetében. Aztán szépen leszoktam arról, hogy higgyek neki. :)
A P. Tree-t csípem ám, de szégyenszemre a teljes diszkográfiának kb. csak a felét ismerem. Pontosabban a korai lemezekről csupán egy-egy dalt. (Amúgy meg mekkora királyság volt már a PeCsás koncert! Minden, tényleg minden klappolt, és olyan hangzást élőben sem előtte, sem azóta nem tapasztaltam, mint ott akkor!)
Parsons kimaradt eddig, valamikor ezer éve hallgattam a Poe-s albumot, de már arra sem emlékszem. Pedig progger-körökben az általános műveltség része. Ha már lement egyben a Maiden-debüt, pótolom ezt is! ;)
És hol a fenében lófráltál az utóbbi években, miközben minden fegyverforgató rock/metalistára szüksége van a hazának a topikon ezekben a vészterhes időkben? :)
(gonoszkodás on:) Na mert ő gondolom már számtalanszor megtette, ahányszor olyan hangulatba került, hogy bepattant a kabrióba és irány a sivatag...
(dicsekvés on:) Nekem volt szerencsém tavaly ilyesmihez, csak kabrió nem volt. Meg ördökszekér se. Kaktuszra se nagyon emlékszem. Lepukkant benzinkút az talán akadt 1-2. Ja, és legfőkébb a dallamkovács bandák korongjai hiányoztak. :D
Jobb is, hogy nem a búsongásé most a főszerep. Ilyen szép tavaszi időhöz valami dallamkovács banda korongja dukál, amit csutkára tekert hangerőn döngetsz egy kabrióban, kaktuszok, ördögszekerek és lepukkant benzinkutak között átszelve a végtelen amerikai semmit.
A Dragonheart és a Metal nagy kedvenc a mai napig. Erről jutott eszembe még egy jó kis csapat, amelynek hibátlan a diszkográfiája, ez pedig a Sabbat. Sajnos már nincsenek, három lemez után vége.
Ebben a progos death metalban szerintem az Opeth mellett a norvég The Fall Of Every Season az egyik legizgalmasabb, bár ott a doom is ugyanolyan fontos szerepet játszik. Lehet, ismered őket. Vagyis őt, ugyanis ez egy egyemberes projekt, nekem nagy kedvencem. Tavaly ezt írtam róla ide a topikba:
A Before The Rainhez hasonlóan szép, elvágyódó, atmoszférikus muzsika, köcsögsznob megnevezéssel afféle "művészmetal" – a kései Swallow The Sun összeházasodik a korai Opeth-tel. Egyszemélyes "zenekar".
A nagy nosztalgiázásban beugrott az End Of Green neve is, de már rájuk sem igazán emlékeztem, csupán valami Sentenced- és Katatonia-szerű gótos búsongás rémlett, aztán kicsit felelevenítettem a dolgokat: nem is nagyon tévedtem, ráadásul egész kellemes muzsika ez. Azon viszont meglepődtem, hogy ilyen sok lemezük van, azt hittem, 3-4 album a '90-es években, és kész. De nem: 9 korong, és a mai napig aktívak! Ilyen az, amikor az ember egy darabig figyelemmel kísér egy zenekart, aztán szem elől veszíti, és jó pár év (évtized) múltán ismét észbe kap, hogy hoppá, ezek még léteznek?!
Vannak itt finomságok! Az Anthrax-szel tulajdonképpen egyetértek, bár a Fistful Of Metalért sosem voltam oda annyira (lehet, ezt is megint meg kéne hallgatni), és a Fates Warning életműve is valóban páratlan, legfeljebb a korai albumokat kell még felfrissítenem, mert azokat is ezer éve vettem elő, és csak arra emlékszem, hogy akkoriban nem fogtak meg úgy, mint a Ray Alder-félék. (Tinédzserként nekem befogadhatatlan volt, dallamtalan stb. Talán most...?)
A Holy Motherért külön jár a pacsi, a Toxic Rain hatalmas kedvenc (egy mai remixszel mekkorát szólna!), igaz, azt hiszem, mást nem is hallottam tőlük. :) A többi is van olyan jó? Tirelli azutáni bandáját, a Messiah's Kisst ismered? Úgy rémlik, azok is jó kis power metalt toltak, de szerintem 15 éve nem hallgattam a lemezeiket.
A Grave Digger pedig... elfogadom, hogy szereted őket, de a teljes diszkójuk rendben lenne? Még a legnagyobb rajongóik is úgy nyilatkoznak, hogy sok a futószalagon gyártott, szürke anyaguk, hasonlóan a Running Wildhoz. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a GD nem az én világom, szóval ne is vedd figyelembe, amit itt összehordok. :)
Köszi Neked is, mindig jó ilyen nézőpontokat olvasgatni!
Igen, van némi Opeth áthallás is benne, de a black metal legalább olyan hangsúlyosan jelen van. A kissé szárnyaszegett, agyongyötört volta ellenére, szép, felemelő zene. Akárcsak az Aquilus. Most hallgattam a High Priestess-t, amit ajánlottál. Pontosabban még tegnap este elkezdtem, csak most fejeztem be. Nem szerettem volna füstmérgezést kapni :)
Basszus, ez a King Witch melyik edinburgh-i pince mélyén bujkált eddig?? Brutál! A csaj meg tényleg Mlny Parsonz ikertestvére hangra, de néha még nála is durvábban tolja.
100 alkalommal biztosan végighallgattam azt a lemezt, mivel benne volt az első 10 kazettámban. Az intró zseniális, és végülis az egész nyitódal rendben van. Jó még róla a záró Cathedral Spires, a többi az sajnos székrekedés. Esetleg a Death Row meg a Bullet Train elment volna velük, és akkor lett volna egy tényleg erős 4 dalos EP belőle.
Újabb biztosíték kiverés: nekem meg pont a Jugulator a kedvencem, épp a töménysége, brutalitása, kvázi "dallamtalansága" miatt. De én nem vagyok mérvadó, hisz pár Priest-dalt leszámítva sosem voltam a rajongójuk.
Halványan dereng valami Opeth-jellegű zene, de tényleg rég lehetett. Vagy ők inkább a blackhez álltak közelebb? (Na, akkor ezt is betesszük az "Ismételt kapcsolatfelvétel" nevű fiókba, azt hiszem... ;))
És ha már Opeth... Az Anciients (így 2 i-vel) is nagyon remek banda, még a Ne Obliviscarisre is hajaznak valamelyest.
Black metalból azt hiszem, a Paysage d'Hiver a legstabilabb előadó. Érdekes, mert pont nemrég mondta egy a hatásait felsoroló cikkben, hogy azért kezdett zenélni, mert borzasztóan kiakasztotta, hogy a kedvencei 1-2 lemez után mind elbaszódtak, és neki kellett kézbe vennie a dolgokat.
Attól függ, hány lemez, vagy hány aktív évtized esetén számítunk be valakit a listába. Mondjuk minimum 5 lemez és minimum 15 aktív év érdekes lenne, de akkor pl. az Emperor meg a Psychotic Waltz eleve kiesett.
Ami ennek megfelelne nálam, arra mondjuk a Slayer, a Primordial, a High on Fire, a Saint Vitus és az Immolation neve ugrik be. A Voivod utolsó pár is hozza a hetest némi jóindulattal, szóval ők is beférnek, kifejezetten gyenge lemezük nem volt. A Priest viszont sajnos nálam a Painkiller és a Redeemer of Souls közötti időszakban nem érte el a 7 pontot. Jugulator erős hatos, Demolation - Nostradamus korszak egységesen 5/10.
Akkor neked az első lemez jelentette azt, amit nekem a második, hasonló okokból. Tetszik az elemzésed, magam is így gondolom, gyilkos, ahogy Di Anno az első két Maiden lemezen énekelt. Pár éve az Architect of Chaos lemezén is hozta a formát, nagyokat énekelt ott is.
A saját mércém szerint olyan zenekart sokat tudnék sorolni akiknek 7-esnél nincs rosszabb albuma. Akiknek 9-10 pont minden lemeze, az már nehezebb dió. Nálam ilyen a Mastodon például. Meg jópár kétlemezes banda ha az ér. De ez tényleg nagyon szubjektív.
Az is kérdés kinek mit ér a 7 pont, illetve, hogy az adott lemezt a zenekar többi lemezéhez próbálom mérni vagy egy teljesen független skálán. Mindjárt itt a Maiden vagy a Priest. Azért 7-esnél rosszabbat egyik lemezükre se bírnék adni, de az is igaz, hogy mondjuk a Turbo és a Painkiller vagy aZ x-Factor és a Number között nem csak 3 pont különbség van:-)
Hát a Killers-t, miután unokanővérem volt olyan jó, és átmásolta nekem egy nem a legjobb minőségű kazettára (ezt, és egy Kiss-t, amit azóta sem tudom, melyik lehetett, de tetszett az is) az év végéig hallgattam :) De akkor még simán lehetett, hiszen nem volt, közel sem volt ennyi zene és újdonsült hallgatnivaló, mint mostanság. Ma jó, ha kétszer-háromszor meg bírok hallgatni valamit, ami érdekes is a számomra, és csak azt hallgatom meg ennél többször, ami tényleg tetszik is. A legutóbbi ilyen az Intronaut lemeze volt idén, mely csapatot azt hiszem, Adamskij említette is, mint pozitívumot. És hát, bár tényleg nincsenek komolyabb elvárásaim nekem sem, de abban azért bízom, hogy pl a Katatonia is el fogja érni ezt a "sokat hallgatott" státuszt nálam, a MDB-dal egyetemben, amit ugyanakkor már most valószínűsíthetek, hiszen, túl egy hallgatáson a "Ghost of Orion"-ban már érzem ezt a potenciált. A Fall of Hearts három hallgatásig jutott négy éve, de kellemes volt, arra emlékszem.
Az Amorphis is azon kevés bandák egyike, akik szerintem még nemhogy egyetlen gyenge lemezt nem adtak ki sosem, de középszerűt/átlagosat sem, mindegyik 7-10 pontos. Nálam még ezek tartoznak bele az Elit Klubba:
- Type O
- My Dying Bride
- Rush
- Psychotic Waltz
- Tool
- Emperor
- Enslaved
- Nevermore (az utolsó kicsit gyengébb - magukhoz képest)
- Primordial (mondjuk a debüt nem annyira erős)
- Nile (határereset az utóbbi, kissé szürkébb, ám kétségkívül minőségi és szórakoztató albumok miatt)
- Cannibal Corpse (kb. mint a Nile-nál)
- Symphony X (szintén határeset az első lemez miatt)
- Conception (az újat még mindig nem hallottam)
- Ark (csak 2 lemez mindössze, hehe)
+ a The Gatheringet is szívesen idetenném, az első két albummal viszont sosem tudtam megbarátkozni
Persze ez is (mint szinte minden ilyesmi) elég szubjektív. Nálatok melyek ezek?
Jaaaa, ezt akkor sem találtam volna ki, ha pisztolyt szegezel a halántékomhoz. Amúgy ez egy klassz oldal, néha én is idetévedek, de azt hittem, valamelyik nickre vonatkozik a "mérges". :)
Mérges barátunk megint beletenyerelt egy jó kis lemezbe a Black Curse-től. Egészen művészi károgások vannak benne, a 3. szám elején olyan vérhányás van, hogy öröm hallgatni.
Köszi! Facebookon alig-alig vagyok, így ez a hír el sem jutott hozzám, bár nem tudom, máshol írtak-e róla. Mindenesetre örömteli, de még az első lemeznek a feltérképezése is sokáig fog tartani.
Mai "felfedezésem": régóta szemeztem az ausztrál Aquilus 2011-es, egyetlen stúdióalbumával, és ma végre időt szántam erre a 80 percnyi utazásra. No, hát ez valami csodálatos! Inkább mondanám (neo-)klasszikus zenének, mint metalnak, bár ez utóbbi is jelen van szép számmal, köszönhetően a folkos szimfo-blacknek. A Dimmu Borgir-féle teátrális színházhoz azonban semmi köze; Agalloch, Obsequiae, A Forest Of Stars, Empyrium, Opeth - ezek a bandák jutottak eszembe néha, miközben hallgattam. Gyönyörű, természetközeli fennköltség olcsó pátosz nélkül, giccsmentesen, ez bizony remekműnek tűnik így első blikkre. Egyelőre 9/10!
Amúgy simán jöhet bármi a metalon innen és Tool túl, ez nem a Hard Rock topik, ahol az egyik elvtárs kikéri magának, ha valaki nem odaillő zenéről diskurál. ;)
Én is így vagyok ezzel, sorra jegyzem fel a ajánlásokat, a friss csemegéket és persze a restanciákat mind a zenéket, mind a filmeket, sorozatokat, könyveket, képregényeket tekintve. Kicsit úgy érzem magam a klasszikus alapművek "felfedezésével", mint aki egy kóma után újra tanul járni, beszélni és írni-olvasni. ;)
Asztakurva, ez hangról hangra a Seventh Son, kemény...
A Cloven Hoof első lemezét szeretem, meg is van eredetiben, sokat hallgattam, tipikus brit metál volt a 80-as évek közepéről. Aztán a Dominator sem volt rossz, de már nem is annyira jó, aztán annyi. Pár éve láttam, hogy már megint léteznek, de annyira azért nem volt meghatározó zenekar, hogy komolyabban utánuk menjek. Most már kíváncsi lettem, meghallgatom majd az egész lemezt. Csak már én is kb. 20 címnél tartok, ami fel van írva, és még hozzá sem szagoltam.
Mindenesetre örömteli, hogy már több napja él a nicked, csak így tovább. Olyanokat meg bármikor ajánlhatsz, mint a King Witch, az igazi telitalálat volt, szerintem toplistás lesz az év végén, nagyon tetszik!
Köszönöm mindenkinek a szaxis ajánlásokat, mindegyikre rárepülök, és a Hypnosra is, hátha csak rosszkor helyen, rossz időben hallgattam meg. (Az rémlik, hogy a dobos játéka nagyon egysíkú, de lehet, ez sem igaz, tényleg alig emlékszem.)
Thor, megint kapok majd Tőled, de azt az Ihsahn-lemezt csak részleteiben ismerem, nem az egészet. Hagyjam el a termet? ;) (Mondjuk, élőben láttam az urat a Hajón.)
Latzi, a The Mars Voltával (meg a Coheeddel) sokat próbálkoztam, de mindig beléjük tört a bicskám, pedig érzem, hogy az én zeném, és hallom is az innovációt. Nekem a Thank You Scientist, a The Dear Hunter, a Rishloo vagy az Oceansize jobban tetszett arról a vonalról. Mindenesetre újra meghallgatom őket. (Van az úgy, hogy elsőre nem kap el egy adott zene, de jó pár év múlva meg a kedvencem lesz...)
Úgy kell neked, tudod, hány itteni Kenny G-rajongó lelkébe tapostál bele?? :((
Amúgy túl sokat nem tudok hozzátenni az előttem szólókhoz. Annyit, hogy Ihsahn csodálatos After lemeze nem lenne ugyanaz szaxofon nélkül, de gondolom, azt úgyis ismered. A Hypnos 69 Legacyjáról pedig csak annyit mondok, hogy monolit!
És ez még nem lenne baj, de ilyen nyilatkozataik vannak:
www.rockness.eu/Hirek/22541/
Dalszerzésnél mindig is az volt a célom, hogy felülmúljam a legutóbbi albumot, és ehhez nagyon mélyen munkába kellett vetnem magam" -
még több mélység, még több szín lelhető fel rajta. Vannak a lemezen igazán gonosz hagnzású nóták; szóval készüljetek fel egy végtelenül kalandos zenei darabra!".
Bazzeg, és még csak meg sem említi, hogy amúgy szeretik az Iron Maident IS... :-)
Ez például egy príma szaxis lemez: https://edisonboxrecords.bandcamp.com/album/the-eternal-rambler A már említett Hypnos 69 szintén alap, nem is értem, hogy nem jön be nálad, mikor még progos is. Talán mert ősrock? Deadheadsnek is vannak dolgai, aztán ott a Spidergawd, vagy a Mars Voltától az Amputechture, ami a kétezres évek talán legjobb progresszív lemeze, a hideg is kiráz még az említésétől is. A hetvenes évek eleji zenéknél meg tényleg se vége se hossza az If-től kezdve a Ten Wheel Drive-ig, ahol egy egész szaxi-szektor van. De hogy magyart is mondjak: a Korog is elnök-vezérigazgató.
A bevezető rész szimplán a 'Seveth Son...' legeleje, aztán jön egy kis maszatolás, majd a refrén megint a Sevent, csak a szöveg más. Persze, ehhez végig kell hallgatni...
Új Leander-dal. Hurrá. A srác X éve írt egy darab számot, és azóta ugyanazt adja ki újra meg újra meg újra. A hangzás, az ének, a harmóniák, a szöveg, a riffek mind-mind arra az egy, jól bejáratott sémára épülnek. Még a dalok hossza sem kúszik véletlenül 4 perc fölé. Ezt nevezem én ipari futószalag-termelésnek. (Az viszont itthon egyedülálló, hogy anno azzal a házi barkácsos YouTube-os jelenléttel milyen sikereket ért el.)
Azbesztmeg...! És ez egy kiadón átment? Vagy szerzői kiadás?
Legfeljebb majd lenyilatkozzák, mint a Kingdom Come gitárosa a Zeppelinről (tudom, tudom, csak egy fáradt poén volt a részéről), hogy "Iron Maiden? Az meg micsoda?" :D
A Diagonalért jár a megkésett pacsi, eddig nem ismertem őket, ám tegnap óta kétszer is lement az Arc! Ez nagyon nekem való, finom, intelligens, sőt elegáns muzsika, a szaxit meg amúgy is imádom (és ide jobban is passzol, mint a nyálas Kenny G-hez meg St. Martinhoz, hehe!). Szóval az albumot utólag oda lehet képzelni a 2019-es listámra... ;)
Ha van még a tarsolyotokban olyan rock/metal lemez, ami bátran nyúl a szaxofonhoz, akkor jöhetnek az ajánlások, nem sok effélét ismerek sajnos. Bár nagy hirtelen találtam egy ilyen listát.
Mint mondtam, az első Maidennek a zömét ismertem már korábbról, ez az alaplemez 8 számából 6-ot jelent, bár valóban úgy rémlett, ennél kevesebb lesz. Ám tegnap hallgattam végig egyben a teljes albumot, ilyet előtte sosem csináltam, egy rakás téma azonban visszaköszönt az emlékeimből. Ettől függetlenül nem érzem olyan ragadósnak a refréneket, mint mondjuk a The Number vagy a Powerslave egyes tételeinél, noha nem kizárt, hogy jóra tudnám hallgatni. De szerintem a 7/10 korántsem rossz érték, főleg, hogy nálam a 8 már a tényleg nagyon jót jelenti, a 9 a kimagaslót, 10 pontos album pedig szökőévente 1-2 születik (idén sem volt még ilyen). És hogy jobban érzékeltessem, számomra a 3 legnagyobb kedvenc Maiden is "csak" 9 pont.
Viszont - ha már pontozásfetisizmusba megyünk át, és miért is ne? - én úgy vagyok vele, hogy szeretem kihasználni a teljes tízes skálát, szóval egy középszürke, átlagos anyag nem ám hetes (mint a Hammernél, ugye), hanem pont a maximálisnak a fele, azaz 5-ös. És nyilván sok-sok olyat is hallottam már, ami jóval alatta van. Ilyen pl. az új Nightwish. De a Maidennek is van számomra gyenge eresztése, amelyekre 3-4 pontnál többet akkor sem adnék, ha emiatt boszorkányüldözés indulna ellenem a Hithű Trve Vasszűz Páholy részéről, akik nyomban máglyahalálra is ítélnének. :)
Lehet, hogy úgy értette, hogy elunja őket a szám végére. Nálam ez inkább a Killersnél áll fenn, nem tartom az összes számot olyan jónak, pedig a lemez tényleg százszor jobban szól mint az első, de assze az történt, hogy a Killers és a debüt számait egyidőben írták, és így az előbbire került néhány "futottak még" ötlet. Szerencsére azon is vannak bőven kiemelkedő számok, amiket ma is játszhatnának.
Az elsőn én nem nagyon találok hibát, de talán ez volt az első metalalbum amit életemben hallottam, így már képtelen lennék objektívan vizsgálni, de talán nem is kell. A Prowler tökegyszerű riffje úgy egy másodperc alatt megvett magának tizenévesen (szemben a 90-es évek végén, 2000-es évek elején a suliban népszerű bandákkal), DiAnno csak Bruce-hoz hasonlítva "nem olyan jó", igazából remekül énekel, és van is valami fenyegető, valami gengszteres szuggestivitás a hangjában. Nem akarom agyonelemezni, de szerintem az ő tökegyszerű de fogós énektémái, a pörgős, szintén nem bonyolult, de helyenként azért egész penge zene (Steve basszusjátéka...) együtt a mai napig is kegyetlenül élvezetes lemezt eredményez. Van ennél jobb, kifejlettebb, agyasabb Maiden album, de ez az egyik legszerethetbőbb. Nálam ez 10/10, de igazából az első 7 Maidenből hat az.
Az megint más kérdés, hogy mit nyújt ez a lemez valakinek, aki előbb hallotta a későbbi, kidolgozottabb lemezeket, és nyilván számtalan epigonbandát, nem is beszélve a heavy metal intenzívebb alkategóriáiról.
Minden tiszteletem mellett megjegyezném, én sem úgy gondoltam, hogy egy darab végighallgatás után mondjon bárki is végleges ítéletet. Az semmilyen lemeznél nem vehető komolyan. Tessék szépen az év végéig hallgatni, mint bármelyik új lemezt, és majd utána véleményt formálni. Ha pedig nem akarják többet hallani, az is egy vélemény.
A csalódás témához: én sem csalódtam eddig semmiben az idén, mert semmitől nem vártam semmit. Minden csalódásom pozitív. Írhatnám talán a Katatoniát, mert az előző lemezük teljesen váratlanul ütött be nálam, de még ennek ellenére se vártam az újtól semmit. Bár vannak rajta nagyon jó dalok, kicsit ez is amolyan "jól elvagyunk magunkkal és a világgal" lemez lett, mint pl. az utolsó Anathemák. Ez az állapot pedig sajnos a rockzene halála.
Nem az a típus vagyok, aki kigúvadt szemekkel, hörögve veti rá magát azonnal minden újonnan érkező thrash albumra, de a Testament nekem most pont nagyon kellemesen betalált. Az utóbbiak közül a Brotherhood nem annyira jött be, a Dark Roots viszont sokat ment, ez az új pillanatnyilag még annál is jobban tetszik.
Nem elég ragadósak és karakteresek, mondod, hosszú távon PDA énektémái. Én meg kérdem: honnan tudod, ha életedben most először hallgattad meg "tisztességesen" a lemezt? :) amit persze ilyen kijelentések után nehéz elhinni, komolyan venni :) Még akkor is, ha egyébként őszintének tűnik a véleményed :) Mert hát azok az énektémák, dallamok, a zenével együtt egyszer s mindenkorra beleégnek, beleragadnak a fülbe. Mondjuk más tizenévesen először hallani és más negyven felett, nem is ezt vitatom :) Hangzásügyileg egyetértünk. A Killers hangzása mai füllel nézve is atom.
Nekem a Killers sosem tudott beakadni, ami azért érdekes, mert az elsőt viszont kifejezetten szeretem. De a teteje nálam a Seventh Son, imádom azt a lemezt (a Can I Play kivételével). A Blaze-es albumok alatt meg teljesen lemaradtam, viszont a Dickinson szólók megint izgalmasak voltak.
A csalódás nálam eddig ebben az évben sajnos éppen a thrash vonalon súlyosodott ki. Talán én vagyok itt az egyetlen, aki még hisz a feltámadásban, ennek igazolására meghallgattam saccperkábé 50 albumot. A teljesség igénye nélkül: Hazzerd, Assassin, Exa, Cruser, Hybridized, Lost Society, Underking, Angelwarrior Ace, Holycide, Bonded, Abduction, Crashkill, Graveyard Thrash, M.A.D., sőt! a magyar Beyond, és persze a nagy klasszikusokat is, Annihilator, Hammerlord, Testament, Warbringer és a többi.
De a Hazzerd, az Annihilator, valamint az Exa, a Warbringer és a Testement kivételével eddig az ÖSSZES lemez kuka.
A másik nagy csalódás a Byff Biford szólólemeze. Ezt miért és minek? Kaotikus lemezt már hallottam néhányat, de éppen Tőle nem ilyet vártam. A lemez közreműködésében az Opeth gitárosa jó ötletnek tűnt, mivel ez elvileg egy olyan lemez akart lenni, ahol Byff kilép a Saxon zenei világából, és megpróbál valami mást mutatni magából, de akkor minek kellett Nibs Carter? Ez így legfeljebb egy fél(re)siker(ült) lemez.
A harmadik nagy csalódásom a Nightwish. Ez annyira szar lett, hogy ki kell pucolnom a lelkemből a szimfonikus metal sarkot, és a helyét betöltve egyre inkább úgy hiszem, komolyabban rá kell cuppannom a heavy/power/speed/thrash mellett a progresszív vonalra.
Engem a Killers még általános iskolás koromban elkapott, elsőként a Maiden életműből, úgy '90 körül. Akkor már ugye a Fear Of The Dark is készülőben volt, de még nem jelent meg. Csak miután ez a klasszikus kijött, rá úgy pár évre kezdtem el a köztes időszak lemezeivel is foglalkozni. A Killers után valahogy úgy voltam a későbbi lemezekkel, mint amikor valaki a főétellel jóllakottan, már rá sem bír nézni a desszertekre. Idővel aztán végigkóstolja, felfalja persze az egészet és a tíz ujját is megnyalja utána. Dickinson szólólemezeivel kapcsolatban teljesen megértelek. Vannak olyan jók, legalább olyan jók, mint a nélküle készült Maiden lemezek.
Nos, tisztességgel meghallgattatott a Maiden-debüt az első számtól az utolsóig. 16/44-es, átlagosan 900-1000 körüli bitrátájú FLAC-ben, hadd szóljon! A bónuszokkal duzzasztott 12 dalból legalább 6-7-et hallottam már korábban többször is, de az most meglepett, milyen jól szól az anyag, pontosabban sokkal jobban tetszik a hangzás, mint az utolsó kb. 20 év albumai azzal a tompa, erőtlen megszólalással (főképp a dobokat és gitárokat tekintve). Di’Anno stílusa valóban hajaz Gillanére, bár azért a képzettségbeli különbség egyértelmű, mi több, az énektémái hosszú távon számomra nem elég ragadósak és karakteresek, ellenben Gillan bácsiéval. (Amúgy Dickinsonnak is volt rengeteg színtelen, szagtalan témája...) És úgy összességében is van némi Purple-íze a számoknak, ami nyilván nem véletlen. Ettől függetlenül az egyes Maident nem érzem olyan izgalmasnak, kiforrottnak – talán nem is baj, valahol ez a „sáros munkavédelmi bakanccsal berúgom a kocsmaajtót” attitűdű, odabaszós nyersesség adja a báját. (És ez erősen szubjektív is, ráadásul nem ugyanazon a vonalon mozgott a két banda.)
Épp a kevésbé közkedvelt dalok jönnek be (Transylvania, Charlotte, Sanctuary), holott azt gondoltam, nekem is a Remember Tomorrow vagy a Phantom lesz a befutó. De a Prowler és a Running Free is nagyon adja! Viszont az Iron Maiden című sosem volt a favoritom, és most sem vált azzá, leginkább a refrénnel nem tudok mit kezdeni, talán az enyhén nyegle, punkos megoldások okán, a fene tudja. Kicsit olyan ez nekem, mint a Manowar névadója, amely fogós, ökölrázóan slágeres is, és persze maga a nagybetűs Metal, mégsem érzem benne azt a pluszt, azt a katarzist, amit egy ilyen emblematikus himnusztól várnék. Valószínűleg más lenne a gyerek fekvése, ha 1980-ban ismerkedem meg Harrisékkel, akkor talán most ódákat zengenék, de hát ez úgy esett, hogy a No Prayer volt a belépő ’90-ben (akkor sem fogott meg, most sem), aztán jött szép sorjában a többi. És a Number/Powerslave kettős került a trónra, majd a Seventh Son... Nagyjából tehát ennyi az első Maiden, legyen ez 7 pont (ami azonban nem egyenlő a Hammer-féle hetessel). Na, meg is lett egy kisebbfajta, hevenyészett „lemezkritika”. ;)
Ok, értem. Nos én a Killers-t simogattam hasonlóképpen és nyilván nem az egyes tagok külön külön nagyszerűsége hatott meg akkor, hanem az egész reveláció úgy ahogy volt.
Bárd a szabad európán azt mondta mikor bemutatta a Killers számait, hogy ez a fiatal angol csapat nyilvánvalóan túltengő agresszivitásban szenved, de én csak valami olyasmit láttam magam előtt, hogy hirtelen irdatlan fémtestű űrhajók bukkannak fel a semmiből és az egekben háborúznak elképesztően ellenállhatatlanul. Teljesen kész voltam tőle, hát még mikor a covert, meg a dizájn is meg pillanthattam.
Gyerekként nem feltétlenül azon múlik a dolog, hogy milyen a dobos. Sőt, tudatosan nem is hiszem, hogy ezt bármelyik gyerek figyelné. Megjegyzem, mit dobol már McBrain a Where Eagles Dare-ben...? Amúgy az Eagles-Revelations lemezindítás nálam elsőre mindent eldöntött, aztán ugyebár ott van az Icarus meg a Trooper, és még az olyan kevésbé emlegetett dalok, mint a Sun and Steel, vagy a Quest for Fire is hatalmas himnuszok. Volt, hogy csak elővettem a borítót (gatefold vinyl), és percekig nyitogattam, nézegettem, simogattam. Fél év folyamatos hallgatás után meg már az öklömet rázva énekeltem az angol szövegeket, pedig egy kukkot sem értettem belőlük, és közben folyamatosan borzongtam a dallamok hallatán. A Piece Of Mind szerelem volt első hallásra, és örökké tart, ilyen egyszerű.
Igen, ő volt a másik kulcsfigura a legendás időkben. És ez a Number-en is igencsak hallatszik még.
Érdekes, hogy Thor pont a Piece of Mind-ot említi csúcsnak, mikor Nicko belépett....mert McBrain egy végtelenül profi, óramű pontos dobos, aki ráadásul egy eszementen cool arc is, de Burr bravúr dobolása után hát, na...mégiscsak egy másik kávéház.
Nem tudom pontosan mennyit tett meg Harris mester Burr kijózanítása érdekében, lehet ha kicsit türelmesebb lett volna, talán belefér még pár csodás lemez.
Amellett, hogy imádom az első két Maiden-t és Paul hangját is, azt mondom, hogy Di'Anno utódja azonnal sokkal magasabb szintre emelte a bandát, míg Burr leváltása nem volt ugyanilyen minőségi csere. Nálam a Number-es a legjobb felállás.
Könnyű ezt így 30+ évvel később kijelenteni, de egy masszív alkoholistával hosszú távon lehetetlen dolgozni. Di'Anno-nak se kellett volna sűrűn emelgetni az üveget, lehetett volna benne még pár album velük.
Én 1984-ben hallgattam először a Show No Mercyt és a Kill 'em Allt is, ámulat volt, a két alapcsapattól azóta is ez a két lemez az, amit a legszívesebben, bármikor!, meghallgatok, az utolsó hangig zsenik. A Maident a Numberrel ismertem meg, de az első kettőt valamiért kicsit jobban szeretem. Maident csak a Seventhig tudok igazán jó szívvel hallgatni. A Virtual XI-től egy albumukat sem hallgattam végig, pár szám után mindig elegem lett. Így megy ez.
Hát, az RT egy fasza riffelős, gitározós metálbrigádból fasza americana rockzenekar lett pár lemez alatt. A King Witch meg egy fasza riffelős, gitározós metálbrigád. És az énekesnő hangja is hasonlóan erős.
Nekem a Killers meg a Piece volt a nagy kedvenc, az első lemez kimaradt. Úgy emlékszem, csak valamikor a '90-esek évek közepén pótoltam, de hamar a megérdemelt helyére került az élbolyba.
Évről évre nő a tendencia. Annyiból osztom a véleményed, hogy itthonról dolgozva több időt töltök keresgéléssel, milyen újdonság jött ki, és ebben a helyzetben nem csak a többé-kevésbé bejáratott nevek lemezeire van időm, hanem noname, vagy legalábbis általam nem ismert csapatok anyagait is meghallgatom.
Nem sikerült eljutnom az utolsó számig (munka, vásárlás stb), de amit hallottam, az alapján zeneileg változatosabb a Killers, mint sok későbbi lemez. Az énekes tényleg nyersebb (néhol Ian Gillan-ra emlékeztet), és a zene is picit lendületesebbnek tűnik, mint a későbbi monumentálisabb dolgaik. Mintha szóló is több lenne a számokban. A haranggörbével kapcsolatban: simán jobbnak tűnik, mint az utolsó Maiden-ek, mondjuk azokba nem is fektettem túl sok energiát.
Ha már klasszikus lemezekről van szó: a Slayertől csak tavaly hallottam először a Show no mercy-t, és sokkal jobban tetszett, mint a többi lemez nagy része. Szerintem pl. a South of Heaven unalmas, egyetértek Kerry King-gel.
De mihez képest korai és későbbi? Pl. a Maidennél? Meg úgy egyáltalán, mindenki máskor kapcsolódik be egy-egy történetbe.
Azt én is észrevettem, hogy a legelsőnek megismert lemez sokszor a kedvenc is lesz, de azért fel lehet állítani (szubjektív) sorrendet attól függetlenül is, hogy hogyan ismertél meg egy diszkográfiát. Pl. a Maidennél nálam úgy néz ki, hogy a Killers volt a legelső, de messze nem az a kedvencem, hanem a Piece Of Mind. Ne kérdezd, miért, passz. A Book Of Souls pedig hiába a legutolsó, nálam bőven olyan alapvetések előtt áll, mint a Somewhere, vagy a Seventh Son, sőt a Powerslave.
Amúgy valami brutális sok lemez jött ki eddig idén. Vagy ez csak optikai csalódás amiatt, hogy itthon tolom 1 hónapja és több időm van zenét hallgatni?
Meg fog lepődni a mameluk társaság, főleg, akik időrendben ismerkedtek meg a lemezekkel és ezért részrehajlóak a régi lemezekkel. Én szinte sose lineárisan haladtam, és érdekes módon azt tapasztaltam, hogy a lemezek tetszési indexe nálam haranggörbét követ: a korai lemezek még nem jó, a későbbiek meg már nem annyira jók többnyire.
Persze most majd mindjárt jól elmagyarázzátok, hogy igenis az egyes kiadatlan/split/bootleg EP a legjobb mindenből :DD
Más: ki szokott doku sorozatokat nézni? Nézzétek meg a Fyre fesztiválról szóló Netflix cuccost, hát ilyen egészséges káröröm ritkán tör rá az emberre :)))
A hang ugyanaz, a zene is hasonló, a hangulat is megközelítőleg ugyanolyan ünnepélyes, emelkedett, szép. Persze két hallgatás nem hallgatás, de csalódásról semmiképpen sem beszélhetek, még ha nyilván nem is lehet teljesen ugyanaz a feeling, ami volt húsz éve.
VÉGRE!!! Szerintem már itt is többször írtam, mindig is nagyon kíváncsi voltam, hogy egy ember, aki most hall életében először egy igazán klasszikus régi lemezt, vajon mit szól hozzá, jelent-e majd valamit a számára. Te vagy a kísérleti alany, tényleg számolj be a Killersről!!
Fú, erre rárepülök, a SM életem egyik meghatározó csodája, kár, hogy kicsit hányatott a sorsuk. Tudom, egyszer (-kétszer) itt már téma volt, de akkor végül is befejezte Clayton a Legend-sorozatot, vagy még mindig lóg a levegőben? Immáron 23 éve... (Most látom, hogy a Legend III/I a 100%-ból mindössze 20%-ot kapott a Metal Archives-on!)
Mondjuk, bíztam benne, hogy én vagyok az egyetlen ember ezen a sárgolyón, aki még teljes egészében nem hallotta végig az első 2 Maident, de az előtt végképp fejet hajtok, hogy Te még egy számot sem ismersz róla Di'Anno énekével! Ez valóban szürreális, mintha hibernáltak volna Téged 1978-ban, és most kelnél életre. :)
Akkor coming out: Nekem is első kedvenceim egyike a Maiden, de Dickinson előtti számokat én még sose hallottam (tényleg!), max koncerten, már az ő énekével. De ha ennyien mondjátok, akkor gyorsan meghallgatom a Killers-t. Amúgy a Seventh Son és a Piece of mind a kedvencem tőlük, és a Seventh Son utáni albumoknál sokkal többre tartom Dickinson egyes szólólemezeit.
Igazából csak azoknak tudom ajánlani, akik szerették a Saviour Machine-t, de nekik egyértelműen. Devon Graves és teljes családja is dalolgat a háttérben, de ennek nincs különösebb jelentősége.
Találtam egy egészen tetszetős, friss heavy-doom csemegét: a gitárhangzás az ős-Sabbathra hajaz, az énekesnő nem csinos, de nagyon jól bánik a hangjával:
Elvárások nélkül állsz hozzá, akkor talán olyan nagy arcul csapás nem érhet a Conception kapcsán sem. A Nightwishért egy időben nagyon oda voltam. Olyan megható volt, még pityeregtem is egyes dalaikon. Ma már inkább sírni való, mivé lett, hová tűnt ez a hajdanán csodás, káprázatos jelenség, amikor elvileg, vannak még, de minek. Holopainen géniuszát úgy tűnik, már végleg kioltani látszik ama bizonyos evolucionista tudományba, biológiába vetett, szerintem vakhit, amiről az interjúkban előszeretettel beszél és ami sajnos meglehetősen semmitmondó dalokban, lemezekben köszön és tükröződik vissza, úgy, ahogy mondod, a ONCE óta. Mintha Tarjával a zenekar lelke is távozott volna a zenekarból, vagy nem tudom, de kétségtelen, valami ott és akkor eltört és megszakadt. Azért meg fogom hallgatni a lemezt, csak azért is.
Oké, csak amit arról írtál, azért hallgattam meg a Mare Cognitum-ot. De akkor szeretném Silencernek is megköszönni, hogy ajánlotta őket! Meg úgy általában mindenkinek a topicban, tök jó zenéket ajánlgattok. Köszi! ASSASSIN. Érdekes, hogy az ismeretségi körömben is az Interstellar Experience a kedvence mindenkinek. Pedig az első Assassin szerintem a jobb:) Ez az új sem rossz amúgy, év végén rajta is lesz a listámon. Most is ez megy. IRON MAIDEN. Legjobb dal: Ghost of Navigator. Persze most csak úgy a hasamra ütöttem :) De kétségtelenül nagy dal ez is. A Book of Souls pedig a legjobb Maiden lemezek egyike. De még a Blaze Bailey-vel készült lemezek is klasszak. Amúgy nekem a Killers az abszolút kedvenc, meg a Hetedik Fiú Hetedik Fia. De mondom, minden Maiden lemez első osztályú. Kivételes pályafutás az övék. A Grifttel kapcsolatban igazad van. Ma is hallgattam, és ugyanez volt a benyomásom: nem áll össze. Lehet, hogy el is sikkad az év végére s nem fog ráférni a 100-as listára, de még majd elválik :)
Engem nagy pofoncsapás idén még nem ért, bár félek, hogy az új Conception lesz az első komolyabb csalódás, de egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy elindítsam. (A P. Waltztól is tartottam egy kicsit, aztán igencsak hamar helyreállt a lelki békém.)
A Nightwisht csak azért nem nevezném csalódásnak, mert kb. a Once óta hidegen hagynak, és előtte sem voltam feltétlen hívük, ám a friss termékük számomra a hallgathatatlan kategória jeles képviselője. 2020 Hallgathatatlanok Csarnokában egyelőre még csak ők vannak, de felkészül az új Ossian is! Az előzetes számok alapján simán bekerülhetnek. :)
Arra gondoltam, hogy mivel most rákényszerülünk több lemez hallgatására, talán már mindenki belefutott néhány oly nagyon várt albumba, de csalódást okozott.
Nem lehet tudni, hogy nácik-e avagy sem. Ellene szól, hogy ez a rózsaszín pszichedelikus imidzs az elég sok humorral annyira nem trú nemzetiszocialista kiállás, másfelől ki az a hülye, aki azzal tenné tönkre a vitathatatlanul ígéretes zenei karrierjét, hogy poénből nácinak adja ki magát? Harmadrészt viszont, ez elég sok port kavar fel az ellentmondásossággal, szóval mégis jó ötlet, akár nácik, akár nem, negyedrészt viszont egy igazi posztmodern náci számára az elsődleges része a szerepnek, hogy elkezdi döngetni a mellét, hogy ő nem náci, mert a náci az csak a harmadik birodalom, ő pedig nem is német, szóval kikéri magának. Viszont gondoljunk bele az Opus Dei borítójába, és abba, hogy vajon hogyan fogadná a mai világ a Laibach felbukkanását.
A Sinmarával nem jutottam odáig, hogy el tudjam mondani, mi a baj vele, kétszer lement, valahogy fárasztott kicsit, abbahagytam. Majd valamikor adok neki még egy hallgatást, hátha. Fejhallgató ugyebár, ki tudja mi lesz. A Teitanblood tavalyi lemezét is fülhallgatóval tudtam elkezdeni értékelni.
Becsülettel végighallgattam. Talán csak egyszer vagy kétszer éreztem, hogy lekapcsolom, de aztán végigment. A hangzás elég vékony, gondolom, a cseh underground sem állt jobban pénzzel a magyarnál a 90-es évek közepén. Szerintem ez inkább talán prog. lehetne, biztos a metál szcénából érkeztek, azért erőltettek bele pár krahácsolást, teljesen feleslegesen. Persze prognak meg nem elég ötletes. Vannak azért jó pillanatai, tetszik a fuvolázgatás, és hát igen, eléggé túlvállalták magukat, ahogy varsi is írta, sokfelé tartanak, de valahogy sehová sem érkeznek meg. Kb. ennyi a benyomásom elsőre, de most nem gondolom, hogy feltétlenül kellene lennie második alkalomnak, annyit nem érzek benne, aztán ki tudja.
Egyébként utána hagytam pörögni a youtube-ot, és miközben ezt a hsz.-t írtam, kiköpte a következő zenét, na mondom, de jó, mi ez, akkor látom, hogy a Frost klipje, amit pár napja ajánlgattál, csak közben elfelejtettem meghallgatni. A Sors nem enged ilyen kihagyásokat, úgy látszik!
Az se rossz eddig, nekem szimpatikus ez az értelmetlenségig túlvállalt, naivan avantgárd irány a 90-es évek extrém metáljában. Akkor már berakom az ukrán Brainstormot, ami talán ennek a kategóriának a csúcsa, és kicsit eszembe is jutott erről.
Sokan már kiátkoznák a koncertprogramból a Fear Of The Darkot, pedig azt a dalt anno nagyon pöpecül megírták! Sőt, nekem szinte a teljes lemez is tetszik, még ha nem is egy Powerslave vagy Seventh Son... Nem is igazán értem, miért tartják gyengének. Mekkora dal már pl. az Afraid...! És most ismét kicsapom a biztosítékot, de én hiába próbálkoztam sokszor a Somewhere-rel, valahogy a mai napig unalmasnak, vontatottnak érzem. Mondjuk, gyorsan hozzáteszem, hogy nem vagyok egy elvetemült Maiden-rajongó, lehet, ez a titok nyitja. (De ha Thor még egyszer megemlíti, hogy eretnek vagyok, mert ez idáig egyben sosem hallottam az első két lemezt, tényleg annyira elszégyellem magam, hogy hússzor végig fogom pörgetni! :D)
Úgy fest, ez az Ulcerate hamarosan hivatkozási pont lesz a kemény zenék világában, mindenhol csak méltatásba futok bele. És egyet is értek, kiváló anyag!
Szubjektív, de részemről Running Free és Killers hiányzik. Igazából a Seventh Son... mellett a két DiAnno-s korong a legnagyobb kedvencem a Maiden életművet tekintve, minden más csak ezek után.
A nagy kukabúvárkodásban ráakadtam a cseh Agnus Dei 1997-es, a mai napig egyetlen albumára, és kicsit bajban vagyok vele kapcsolatban: van, hogy nagyon tetszik, amit művelnek, ám néha taszít is, annyira csapongó, kiforratlan (?) az egész. Viszont ilyen különös zenét nem sokat hallottam, körülírni sem könnyű, hát még skatulyák közé szorítani! De azért megpróbálom: olyasmi, mintha a korai Anathema a doom metal mellett progos-folkos és avantgárd dolgokkal is kacérkodna (mi több, néha árnyalatnyi funky-jazzel is!). De ha ez még nem volna elég, a zenéjükbe belepakoltak sok-sok hegedűt, csellót, fuvolát, akusztikus gitárokat. Ettől és a folytonos váltásoktól eléggé csapongó, hebrencs a muzsika, mégis van benne valami szerethető egzotikum, igaz, kellő nyitottság sem árt. Cseh és angol nyelvűek a dalok, és az eklektikusság jegyében többféle éneket is kapunk: tiszta férfi és női ének, illetve némi hörgicsélés is, ezek is a The Silent Enigma- és Eternity-korabeli Anathemát juttatják eszembe. De lehet, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetnék. (Thor?)
Angol kritikát nem találtam róluk, csak egy cseh nyelvű méltatást, a végén egy szép kövér tízessel. Hogy maga a zene szép-e, abban én sem vagyok biztos, de hogy egyedülálló(an fura), az tuti! Kíváncsi vagyok, kinek hogy tetszik, simán elfogadom azt is, hogy ez egy kaotikus szar. :)
A Hallowed a kedvencem tőlük, ellenben a Run to the Hillst én sem szeretem túlzottan, talán mert agyonjátszott, talán eleve kicsit úgy van megírva, hogy "sláger" legyen. Can I Play With Madness detto.
A Book of Souls, bár az alábbiak nélkül is egy korrekt album lenne, nálam végképp helyet nyert a valhallában a nyitó- és a zárószámnak köszönhetően, rengeteget hallgattam ezeket a lemez megjelenését követő 2 évben, na nem mintha manapság nem venném elő szívesen. Eléggé meg is lepett anno, mert a Matter és a Frontier után lemondtam kicsit arról, hogy a Maiden még nekem tetsző számokat fog írni.
Ha kedvenc számokat kellene mondanom tőlük, azok javarészt az ilyen 8-10 perces epicek közül kerülnének ki, Phantom, Powerslave, Rime, Hallowed, Alexander, Caught Somewhere, Dance of Death, Paschendale. De nagy kedvenc az egyszerűbb vonalról is akad, mint a Prowler, Purgatory, Aces High, Rainmaker, kár, hogy ahogy idősödtek, elfelejtettek ilyen számokat írni.
Nálam a Wicker Man simán és magabiztosan listás lenne, de a The Talisman is esélyes az egyébként eléggé gyenge Final Frontierről. Az a baj, hogy sokkal a régi lemezekről szinte minden második dal atom, és sokkal változatosabbak is voltak, mint mostanában.
Hát, azt a monolitot én nem tudtam megmászni. Igazából már a túra elején visszafordultam :DD
Most így véletlenül elcsíptem a youtube-on egy random Maiden koncertrészletet és azt hittem kifolyik a szemem. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi szükség van másodpercenként 3-4 vágásra. Semmi hangulata nincs az egésznek: rohangálnak összevissza, egy közeli a közönségről, a dobos kacsint a kamerába, nagytotál, hátsó kamera, és még nem telt el egy másodperc.
Szerintem a The Book Of Souls hatalmas monolit, na de miket hagynék ki a régi dalok közül? Nehéz 20-at összerakni. Csak a Panda által negligált első kettőről összejönne 7-8.
Nyilván nem véletlen. Mondjuk nálam befért volna 1-2 jóféle Blaze-es nóta is, például a Futureal, vagy a Como Estas Amigos, azzal fasza kis szólóval. A nagy összeborulás utáni lemezeknek tényleg nincs semmi keresnivalójuk egy ilyen listán.
Hú, ne nekem köszönd, az teljességgel Sili érdeme! Szerintem is lenyűgöző, már most, áprilisban nehezen tudom elképzelni, hogy nem lesz top3-as az év végén.
A Grifttől a Syner nagyon tetszik, de a többi nem áll össze nálam, ez az új sem.
Én az Assassintől az Interstellar Experience-t imádom, az a mai napig etalon hangzásban is, dalokban is, rettenetes energiabomba! Gondolom, ahhoz sincs sok köze a mostaninak.
A név alapján azt hittem, valami NSBM cucc. A borítóikra tett náci szimbólumok sem túl vonzók. De azért meghallgatom, a Hällas elég jó hívószó.
Más. A tavalyi Sinmarával mi volt a bajod? Az EP és a Misthyrminggel közös split után most azt rágcsálom, és teljesen jónak tűnik, sőt, annál is többnek.
Ami viszont nagyon beütött, és tényleg egyértelműen a tavalyi listámon lett volna a helye, ha hamarabb megismerem, az a Kostnatení. Bámulatos, milyen témáik vannak, és a durva disszonancia mellett is nagyon zenei, ami nálam a legfontosabb. Hatalmas és különleges zene.
Köszönet a Spectral Lore/Mare Cognitum ajánlást! Lenyűgöző !
Az új Hexvessel is érdekel, csak még nem volt hozzá szerencsém. A When We Are Death-t nagyon szeretem tőlük, illetve az Iron Marsh Ep-t is, az All Tree-ben már nem éreztem azt a mágiát, ami az előbbieket jellemezte. De ez egy olyan znkr, akiket figyelemmel követnék akkor is, ha nem igazán találnának már meg maguknak többet.
Még az új MDB sem hallgattam meg, de, már be van készítve a lejátszóba.
Ami ment és tetszett, s ha csak 5-öt kell mondani, akkor a következőket mondanám:
Assassin - Bestia Immundis (hihetetlen, hogy ez a zenekar ugyanaz a zenekar, akik a "The Upcoming Terror"-t 33 évvel ezelőtt elkövették... s mely lemezt (kazettát) egyébként szanaszét hallgattam)
Conception - State of Deception (a PW-hez, azaz a Psychotic Waltz-hoz hasonlóan, ez is nagyon erős visszatérés)
God Dethroned - Illuminati ( ahogy ez is, igaz, csak itt nem teltek el évtizedek az előző album óta)
Grift - Budet ( Ezt Te is szereted, úgy tudom :) )
Ulcerate - Stare Into Death... (aki a professzionális death metal-t a mai tálalásban (is) szereti, annak ez a csapat méltán az élbolyban van)
Előbbi sztárolását én sem értettem soha, kb az egyik legegyszerűbb, leguncsibb Maiden szám mind közül. Mondjuk szerencsére igen kevés ilyen létezik tőlük.
Nem rossz lityó, de nekem a Run to the Hills meg a Hallowed be thy Name sose tetszett igazán. Előbbi szerintem kifejezetten egy gyengébb Maiden szerzemény.
Az én listám kicsit másképp nézne ki, bár persze a fele az nálam is rajta lenne. Ilyenek, hogy The Evil that Man Do meg nem.
Más, a Black Magick SS-sel nem próbálkozol? Szerintem eléggé sok stílusbéli rokonságot mutat fel a Hällasszal, csak jobbak a dalok és nem képzelik magukat az új Blackmore-éknak.
Ez aztán fenséges, mint az Emperor zenéje! Bár nekem egy kissé parasztvakítás-szaga van így első blikkre. De ha a Clutch-box grandiózus, akkor ez maga a Mount Everest! :)
Ez a fadobozos csecsebecse is szimpatikus - tárgyfetisizmus rulez!
Az szép! A Clutch pár napja a boltok polcaira (?) került grandiózus csomagja nem kevesebb, mint 111.000 Ft-ot kóstál.
"Napjaink legmeghatározóbb stoner/blues zenekarának grandiózus boxsetje, amely mindegyik Weathermaker Musicnál megjelent kiadványukat tartalmazza vinyl formátumban. A doboz mágneszáras, ezüstnyomattal. Európában mindössze 200 db kerül belőle forgalomba."
A box tartalma:
01. Lemezjátszó Slipmat 02. Full Fathom Five 2LP 03. Live At The Googolplex PIC LP 04. Jam Room PIC LP 05. Pitchfork & Lost Needles PIC LP 06. La Curandera LP 07. Strange Cousins From The West 2LP 08. Blast Tyrant 2LP 09. Robot Hive / Exodus 2LP 10. From Beale Street To Oblivion 2LP 11. Earth Rocker LP 12. Psychic Warfare LP 13. Book Of Bad Decisions 2LP 14. Aláírt 12x12 képnyomat
Nem mintha averzióm lenne a Beatlesszel kapcsolatban, egyszerűen csak kívül esik az érdeklődési területemen, ami szerintem így is az átlagosnál jóval nagyobb, ami miatt többféle lemezt "kell" végigrágnom, mint másoknak. Ez nem melldöngetés, sem panasz, csak tény. Itt van például a Strokes, kétszer végigment háttérben, de annyira ingerszegénynek tűnt, hogy félreraktam. A Fiona Apple-ért csodállak, attól az énekstílustól én megőrülök, azt tuti nem akarom többet hallani, de a Strokesot akkor azért megpróbálom még.
Amúgy megérte érdeklődni, írtatok pár lemezt, ami érdekesnek tűnik, úgyhogy jó arcok vagytok mind!
Én az a bizonyos "Beatles korosztály" vagyok, de a Love Me Do és az A Hard Day's Night, valamint a Yellow Subarine annyi alkalommal szól az akkori Petőfi Rádió összes könnyű zenei műsorában, hogy simán veri a Bódy Guszti-féle Aranyesőt, így nincs az az Isten, amiért én még egyszer Beatles-t hallgassak.
Az MC-vel való ismerkedésem még mindig várat magára, pedig - ha jól emlékszem - doomsterson nagyon ajánlgatta őket.
A Bell Witch-től a Four Phantomsszal barátkoztam annak idején, az tetszett is valamelyest, és miután a nép annyira el volt ájulva a '17-es Mirror Reapertől, annak is nekifeszültem, de bevallom férfiasan, nem volt idegzetem ahhoz, hogy 6 hétig hallgassak egy nyomorult dalt. :D (Holott a maratoni hosszúságú számokat, lemezeket kifejezetten csípem, pl. Yes - Tales..., bár ez meredek párhuzam, tudom.)
igazából a kései Beatlesekkel nem lehet tévedni nagyot, zeneileg mind nagyon erős. a Norwegian Wood vagy Strawberry Fields cseppet sem vesztett egyediségéből.
Igen, valamiért nagyon tetszik, lehet, hogy csak a nagyon jó hangzás miatt. Sajnos a közepén van egy 6 perces gyenge dal, de a többi meg mind jónak tűnik egyelőre.
Jaja, ha már így ráérünk mindkét életművet nagyon is érdemes lenne bepótolni sokaknak, akik valami felületes skatulya ítélet alapján mutatnak méla közönyt irányukban.
És akkor ígérem, hogy miután végeztem a sarokba szórt kukoricán való térdepeléssel, végigzúzom az első 2 Maident meg az Appatite-ot is, nincs kifogás, elvileg ráérünk! ;)
Melyik albummal kezdjem az ismerkedést? A She Love You-féle tinglitangliktól feláll a szőr a hátamon, de tudtommal van nekik kvázi "progresszívebb" oldaluk is.
Jobban tennétek, ha hallgatnátok Beatlest, senki másnak nincs annyi hibátlan lemeze, talán csak David Bowie-nak. Én sem szerettem amíg rendesen meg nem hallgattam, nálunk valamiért a korai komolytalan dalaik az ismertebbek.
Persze, a második szám is ilyen. Ennek hatására megnéztem az első albumukat is, az is elég jó volt.
Hát való igaz, ez is egy olyan szubműfaj amiben tudni kell szelektálni. A Drownban hallom azt az ötletességet amit a Mournful Congregation vagy a Bell Witch albumain, de az ilyen ritmustalan zúgásoknak nem vagyok a híve.
A Drownból még csak az első számot hallgattam meg (mentségemre legyen mondva, hogy az 21 perces), de az bizony nagy királyság! A funeral doom szerintem alapból nem egy olyan hű de sokszínű és izgalmas műfaj, itt azonban valóban emlékezetes témák garmadájával pakolták tele a számot. Remélem, a másik eposz is hasonlóan faszagányos! (És a borító is kedves a szemnek, végre nem egy photoshopos förmedvény.)
Na, a Sweven számomra annyira céltalannak és erőtlennek tűnt elsőre, hogy hagytam is. De ha azt mondod, korai Opeth, akkor azért még egyszer nekifutok :DD
Nekem nincs ennyire precíz listám. Teljes Beatles-lemezt szerintem még sosem hallottam, Stonestól is csak egy-kettőt, a Beggars nekem is megvolt, de gondolom, mint a legtöbb fémszívűnek, a Sympathy... miatt. A 2000-es évek óta viszont szerintem már egy csomó "alaplemez" kimaradt, Slipknot, Mastodon, ilyesmik. Rengeteg a fehér folt, de ezeket már nem is tervezem pótolni, szerintem nem nekem szólnak.
Na, ez az a feeling a Rememember-ben vagy a Killers Prodigal Son-jában Di'Anno-tól, amit Dickinson sajnos soha nem tudott megidézni később, akármilyen penge énekes is egyébiránt.
A Maiden első kettő tényleg fura kihagyás részedről, az elsőn még van egy csomó old school progos elem is ráadásul, pl a Remember Tomorrow, ami benne van a top 3 Maiden dalban. a (Hallowed Be Thy Name és Rime of the Ancient Mariner mellett)
Hát hogy ezek kikezdhetetlen klasszikusok volnának, az vitatható. Mármint lehet, hogy a világ szerint azok, de nem a topiklakók mindegyike szerint, azt lefogadom.
Volt erről jónéhány éve egy kis vita és találtunk is talán egy darab kikezdhetetlen klasszikust. Talán Slayer vagy Rush volt, már nem is emlékszem.
Bob Dylantől csak a Highway 61-et hallgattam végig, pedig neki biztos van vagy 50 kikezdhetetlen, kötelező alapműve.
Zappától soha semmit nem voltam képes végighallgatni.
Smashing Pumpkins - Siamese Dreams (ezt meg is hallgatom valamikor)
metal:
Pestilence - Consuming Impulse (ez egyszer majd sorra kerül)
Atheist - Unquestionable Presence (bár lehet régen (15-20 éve) hallgattam egyszer, de semmire nem emlékszem belőle, szerintem nem ment végig sem.)
Gojira - From Mars to Sirius (a ratyiyourmusic szerint ez is top 100-as alapmű, hát biztos, ezt speciel nem tervezem pótolni)
A felsorolásodból:
A Rolling Stonestől csak a Beggars Banquetet hallgattam végig, meg a Let it Bleedet. A The Whotól sem hallgattam végig a Tommyt, pedig azzal próbálkoztam.
Én érdekes / ironikus módon a leginkább a Sweven - The Eternal Resonance-ját hallgattam az utóbbi hetekben. Azért ironikus, mert sok helyen tiszta korai Opeth. Ezen kívül még a Black Magick SS új albuma is elég sokat pörgött.
Igazad van, nem voltam egyértelmű. Úgy értem, hogy ezeken az albumokon van olyan szám, amit még sosem hallottam, de egyébként úgy is nézhetjük, hogy egy szuszra nem hallgattam végig egyben az egész lemezt. Persze ez kicsit találgatás valahol, mert aztán nem kizárt, hogy '95-ben lement pl. a teljes Killers... Az azonban marhára meglepő lenne, ha valaki ezekből soha egy árva hangot nem hallott volna!
Amikor megláttam az emtívín a klipben kígyózva tekeregni azt a barmot… - "na ezek felhasználják a LedZep riffjeit és beleviszik ezt a nyegle glam-feelinget" - azonnal kukáztam a zenekart, aztán azóta "korszak-alkotók" lettek - a nyretlen kétéveseknek.
Na várjál, ezt hogy kell érteni? Hogy egyben még sose hallgattad ezeket végig? Vagy hogy az utolsó számokig el sem jutottál? Végülis a Jóisten az anyagyilkosnak is megbocsát... most én akadjak fent azon hogy valaki nem hallgatta végig a Bergtatt-ot, vagy a Rust in peace-t?
Nem is oly rég toltuk a Nagy Bevallások Listázását, Thor alábbi listaötletére valami hasonlót eszeltem ki (ha ilyen vótmá', akkor bocs, majd ráfogjuk a kezdődő alkoholizmusomra demenciámra). Szóval elő a farbával! Melyek azok a Közmegegyezéses, Kikezdhetetlen Klasszikusok, amiket még sosem hallgattatok végig? (Most semmit sem ciki bevallani!)
Nálam ez a Top 20:
- Arcade Fire: Funeral - Beatles, The: Abbey Road - Bowie, David: Ziggy… - Burzum: Filosofem - Dio: The Last In Line - Guns N' Roses: Appetite For Destruction - Iron Maiden: Iron Maiden + Killers - Jimi Hendrix Experience, The: Are You Experienced - Mayhem: De mysteriis dom Sathanas - Megadeth: Rust In Peace - Metallica: Kill 'Em All - Queen: A Night At The Opera - Rolling Stones: Sticky Fingers - Scorpions: Blackout - Slayer: Show No Mercy - Slipknot: Iowa - Ulver: Bergtatt - Velvet Underground & Nico, The: I - Voivod: Dimension Hatröss - Who, The: Tommy
Elkezdtem hallgatni az új Katatonia-t, de semmilyen hatással nem volt rá. És ez elég szomorú a korai lemezekhez képest. A Viva Emptinessen még voltak zseniális dalok, azóta nagyon beszürkültek. Ezt az újat sokan dícsérik, azért teszek még egy próbát.
Ismerkedni akarok még az új Sepuval. Asszem már a Benighted is kint van, ők nekem fontosak, listán ez is. Abysmal Dawn 24-én(?) érkezik. Ezt a Siena Roots-ot a spotyn már dobta a gép egy szám erejéig, ideje elmerülni akkor. Az új Black Dahliára nem tudtam rábukni, az Everblackjüket máig szeretem. Ja, itt a Pearl Jam is. A Spectral Lore nekem rágós, szerintem ők sem nekem játszanak. Van új talján Nero di Marte, már próbáltam, nem egyszerű. Jön a Havok. Lesz vagy van új Aborted EP. Hú, az új Nightwish-sel immár végleg kiszerettem az új korszakból.
