Miroszláv (meghalt 949-ben) a középkori Horvát Királyság uralkodója volt a Trpimir-házból 945-től, amikor meghalt apja, I. Kresimir. Miroszláv Kresimir legidősebb fia volt. Uralkodása alatt Horvátországban polgárháború tört ki, amelyet öccse, Mihály Kresimir hívei robbantottak ki. A belső harcok közepette a horvát állam elveszítette Krk, Osor, Rab és Vergada szigeteket, illetve tengerparti városokat, amelyek visszakerültek bizánci uralom alá, Vis és Lastovo pedig Časlav Klonimirović szerb herceg uralma alá került. Časlav herceg kihasználta a horvát belvillongásokat, és 948-ra megszerezte Horvátország területeit a mai Boszniában is a Vrbas folyóig.
A korábban nagy erejű horvát flotta 30 hajóra apadt ebben az időben. Miroszláv gyalogsága és lovassága hatalmas vérveszteségeket szenvedett, és végül 949-ben Pribin bán megölte magát a királyt is. Öccse, Kresimir követte a trónon.
I. Trpimir 845 és 864 között volt a tengerparti horvátok fejedelme, aki székhelyéül Klissza városát jelölte ki. A Trpimir-háznak, mely a 9. és 10. században uralkodott, egyik fontos tagja volt. Sikerei között tartható számon, hogy megvédte a horvátokat a bizánci támadásoktól, és elhárította a bolgár kánok csapásait. Trpimir és csapatai gyakran harcoltak a frankok oldalán.
Pallas Nagy Lexikona:
Trpmir: (850-864), Mojszláv horvát bán utóda. Az ő uralkodása alatt (857) történt a nagy egyházszakadás: Horvátország a két küzdő egyház között feküdt s innét a küzdelemben nagy része volt. A dalmát városok a keleti császárság és a keleti egyház mellé állottak, Horvátország többi része Rómához hű maradt, noha T. soká ingadozott, hová csatlakozzék, végre Rómához szegődött. Minthogy a spalatói horvát primás is a szakadárokhoz állott, T. Ninben alapított püspökséget. I. Miklós pápa ezt nem ellenezte, hanem kivánta, hogy erre beleegyezését kérjék ki; maga T. az ügy rendezése végett fényes kisérettel Rómába indult, de útközben meghalt (864).
Branimir died in (892) was a Duke of Dalmatian Croatia, reigned 879–892. He was the recognized by Pope John VIII as the Duke of the Croats (Dux Chroatorum). Branimir was a member of the House of Domagoj. The name itself is an old Croatian name, and could be translated as "the one who protects peace". Branimir was brought to the throne of Croatia by the Anti-Byzantine coalition under the Roman Pope. In 879 Branimir had Zdeslav, a supporter of the Byzantine Empire, killed near Knin in a rebellion that he led. Approval from the Holy See was brought about by Branimir's own actions to bring the Croats further away from the influence of Byzantium and closer to Rome. Duke Branimir wrote to Pope John VIII affirming this split from Byzantine and commitment to the Roman Papacy. During the solemn divine service in St. Peter's church in Rome in 879, Pope John VIII gave his blessing to the duke and the whole Croatian people, about which he informed Branimir in his letters. Pope John VIII brought the very decision on May 21, 879, and confirmed it in his letter from June 7, 879. This was the first time that the Croatian state was officially recognized (at that time the international legitimacy was given by the Pope). In Branimir's time Venetians had to pay taxes to the Croatian state for their ships traveling along the Croatian coast. During Brainimir's reign, the Croatian Bishop of Nin recognized the supreme ecclesiastical authority of the Roman Bishop, unlike the Archbishop of Split, who recognized the supremacy of the Patriarch of Constantinople. Duke Branimir promoted the Croatian Bishop of Nin to the Archbishop of Split, after the Archbishop's death in the Patriarchate of Aquileia without knowledge of the Holy See, which worsened his relations with the Pope. Under the influence of Methodus' baptising missions in 882 who made a stop in Croatia on his way from Moravia to Constantinople, Branimir endorsed parallel usage of Latin and Slavic in the Ecclesiastical service, which was not like by the new Pope, Stephen V. Throughout his life, Duke Branimir worked on increasing Croatian independence. Branimir died in 892. He was succeeded by Trpimir's third son, Muncimir. An inscription found on a beam in a church near Benkovac holds an inscription of Branimir's name in Latin letters dating back to the 9th century (see picture.) Currently, Croatia's government presents the Order of Duke Branimir as one of its highest state honours.
Knez Mutimir ruled over Serbs from the second half of 9th century to his death in 891/892. He was the eldest son of Knez Vlastimir. Mutimir, together with his brothers Gojnik and Strojmir, defeated the Bulgar Army sent by Khan Boris I and led by his son, who was together with 18 boilades captured by the Serbs. Mutimir took the throne, leaving his younger brothers with smaller power and soon they rebelled against him, resulting in the younger brothers fleeing for Bulgaria, seeking refuge under Boris. The two sons of Mutimir were captured by Boris when the Khan was to get his son back, the sons of Boris and Mutimir reached a peaceful resolution, and Mutimir gifts to Boris was 2 slaves, 2 falcons, two dogs, and 80 furs.
Pallas Nagy Lexikona:
Mutimir: horvát fejedelem, Trpimir fejedelem fia, Branimir fejedelem halála után 892. jutott a trónra, és valószinüleg 912-ig uralkodott. Egy Bihácson 892 szept. 28. kelt, a spalatói egyház kiváltságait megerősítő oklevele maradt fenn időnkig, de más adatunk uralkodásáról nincsen.
II. Trpimir (meghalt 935-ben) Horvátország királya volt 928-tól haláláig. A Trpmir-házból származott, valószínűleg királyi elődje, I. Tomiszláv öccse és Muncimir(Mutimir) fia. Horvátország második királyi rangú uralkodója. Utána a dinasztia a horvát források szerint még 1091-ig uralkodott. II. Trpmir uralkodásáról nagyon keveste lehet tudni, de mivel a bizánci források keveset említik Horvátországot ebben az időben, és akkor is tisztelettel beszélnek róla, feltételezhető, hogy Trpimir jó viszonyban volt Bizánccal és a római pápával is. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár De Administrando Imperio c. munkája említi, hogy Trpimir idején Horvátországnak jelentős kereskedelmi flottája volt, és az egész Adriai-tengeren kereskedett.
Magasság: 9 cm (talán csak jelképes célokat szolgált)
Birmingham City Art Gallery
Fehér mázzal bevont parthus cserépkulacs Ardabilből, napjelképpel
Kr. u. I–III. század
Magasság: 14, 4 cm
Kōjirō Ishiguro-gyűjtemény, Tokió
(Shinji Fukai: Ceramics of Ancient Persia; Weatherhill, New York, 1981, 95. tábla)
Kék mázzal bevont parthus cserépkulacs Haft Tepéről
Kr. u. I–III. század
26, 7 x 14, 7 cm
Magángyűjtemény, Osaka
(Fukai i. m. 93. t.)
Kék mázzal bevont parthus cserépkulacs Haft Tepéről
Kr. u. I–III. század
Magasság: 12, 9 cm
Magángyűjtemény, Aichi
(Fukai i. m. 94. t.)
Hódmezővásárhelyi kerámiakulacs 1861-ből, a közepében napjelképpel
Szántó Kovács János Területi Múzeum, Orosháza
Rovásfeliratos kazár kulacs Sarkelből
Néprajzi Lexikon:
Kulacs: Ólommázas cserépedény. Igen változatos formájú borosedény. Egyik változata lapos, korong alakú: tulajdonképpen két tál összeragasztása révén nyert forma. Lapja lehet lapos, domborodó vagy homorú. Keskeny oldala lapított, fülekkel ellátott, amelyekbe szíjat lehet fűzni. Szája kicsi, kerek, gyakran kupakkal ellátott. Hasonló formát ismerünk a mo.-i avar ásatási anyagból. Másik ismert változata a pereckulacs, amely körré formált tömlő. Oldalt szintén füllel ellátott. A közepén rozettával áttört kulacs a pereckulacs egy változata. A hordókulacs 3–10 kicsi, összeragasztott hordócskából áll, amelyeket csövekkel illesztenek egymásra és egymás mellé oly módon, hogy az építmény körvonalaiban háromszöget alkot. Ennek is van szája, lába és akasztója. Mindegyik formát egyedileg készítették, általában megrendelésre, és gyakran évszámmal, névvel látta el mestere. Első fennmaradt emlékei a 18–19. sz. fordulójáról valók (pl. Nagyszalonta, 1790; Hódmezővásárhely, 1813; Ják, 1824). – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).
„A szekszárdi 786 síros temető a Kárpát-medence egyik kiemelkedő lelőhelye, feltárását 1974–75-ben végezték. Az avar korban a temetők nagy részét a sírrablók feldúlták és kirabolták, sorsát ez a temető sem kerülhette el. A feltárás során koporsómaradványok csak ritkán kerültek elő, gyakori volt viszont az agyagedény melléklet. A temetőt az avar népesség valamikor a 7. század elején nyithatta, az utolsó temetkezések 8. század végiek. A gazdagabb harcosok közül néhányat a kedvenc hátaslovával együtt temettek el, de különálló lósírokkal is találkozhatunk. Ezekben gyakori mellékletek a vasból készített kengyelek és zablák. A harcosok leggyakoribb fegyverei közé tartoznak a kétélű kardok, a lándzsák, a csontmerevítős reflexíjak és a nyilak. A temető agyagedényei közül kiemelkednek a díszes kulacsok. A jómódú harcosok több esetben griffes-indás övveretekkel díszített fegyveröveket viseltek. A női és a gyermeksírok leggyakoribb mellékletei a fülbevalók, díszes gyöngyök, csont tűtartók, orsógombok. A temető elemzéséből az is kitűnik, hogy lakói jobbára mezőgazdasági tevékenységet folytathattak, a katonai feladatok ellátásából kisebb részt vállalhattak. A szekszárdi avarok temetője mellett a régészek feltárták az egykori faluhelyüket, településüket is, a feltárás dokumentációjának a közzététele sem várat már sokat magára.”
(Trugly Sándor: Folytatódik az avar leletanyag közzététele; in: Új Szó LIV. évf. 44. sz., 2001. febr. 22.)
Az igazi, valóban használt kulacsok a parthusoknál is feltehetően fából és bőrből készültek (akár csikóbőrből), mert azokat könnyebb volt hordozni. Ezek azonban elporladtak, és csak kisebb, votív megfelelőik maradtak az utókorra. Mindenesetre a fülek elhelyezkedése úgy a vásárhelyi, mint az ókori parthus kulacsoknál világosan jelzi, hogy övre vagy nyeregre függesztették őket.
Megpróbálkozhatunk tehát magunk is néhány etimológiával, a Rasztiszlávra, Jaroszlávra, Vladiszlávra vonatkozó magyarázatokhoz hasonlóan.
Jaromir 'erős avar'
Mojmir 'gazdag avar' (Baján kagánnak a nevéről írja Bóna István: "törökül: hatalmas, gazdag – egyszerre jelző és személynév", Bartha szerk. i. m. 319.)
Rasztmir 'erősödő, gyarapodó, feltörekvő avar' (Dudás Anikó: „A rastko a 'növekvő, növekedő' szó kicsinyítő képzős alakja, valójában a Rastimir, Rastislav becéző formája.”)
Adalbert Kuhn–August Schleicher szerk.: Beiträge zur vergleichenden Sprachforschung auf dem Gebiete der arischen, celtischen und slawischen Sprachen; II. köt., Dümmler, Berlin, 1861, 133–135. o.
Slavische Personennamen mit -slav und -mir c. szösszenetében (Prága, 1858. nov.) Ignaz Petters a Ricimir, Ricmar, Ricimirus, Ricimêrus, Richimeres, Waldomar, Vladimir mellett az Agomar, Acmir, Acmer, Aldemar, Altimir, Ansmar, Ansimir, Theodemar, Theodemer, Theodemir, Jaromir, Lutomir, Litomir, Lutomirici, Litoměřice, Leitmeritz, Liutmâr, Držimir, Slavimir és Nedamir személyneveket vizsgálja. A Thietmar említette Jaromirról például megállapítja, hogy az a ’szilárd, tartós’ jelentésű jarŭ és a ’béke’ jelentésű mir szavak összekapcsolásából keletkezhetett. A magunk részéről csak annyit jegyzünk meg, hogy az ismert mozgalmi dal refrénje meglehetősen furcsán cseng egy középkori szláv vezér neveként. Ettől függetlenül Petters dolgozatának tanulmányozása igen nagy haszonnal járt a számunkra, mert kiderült belőle, hogy a Vladiszlávot ezek a derék szlavónusok például a Vladimir mintájára képezték. Hozzátehetjük: ugyanez lehetett a helyzet a Jaromirrel és a Jaroszlávval.
Vagyis jóval nagyobb a valószínűsége annak, hogy a középkori Európa személyneveinek -mir utótagja ugyanúgy etnikai tartalmú, mint a -szláv utótagok. Ebben az esetben viszont kénytelenek vagyunk arra gondolni, hogy a -mir utótag a nevet viselő személyiség avar voltára vagy az avarsággal fennálló kapcsolatára – például vazallusi státusára – utal! Vö. az m–b hangátmenet jelenségével.
(Adalbert Kuhn–August Schleicher szerk.: Beiträge zur vergleichenden Sprachforschung auf dem Gebiete der arischen, celtischen und slawischen Sprachen; II. köt., Dümmler, Berlin, 1861)
the name Waldemar/Woldemar is of Old High German origin and means: Waltan 'to rule' and -mari 'famous'. The Russian name Vladimir is possibly a direct translation. Vladi (vladenyi 'influence, power') like in Vladikavkas or Vladivostok, meaning ruler of the Caucasus or the east. Mir is possibly just taken from German mar, which was also rendered as mir occationally in German. E.g. in Gelimir, Vidimir etc. Alternatively, it may have adopted a slavic meaning for mir 'peace' and 'world'.
"Ricimir can be read as Recimir (reci = to speak; mir = peace; or: the one who speaks of peace). Or it could be an archaic version of Rastimir (rasti = to grow). The short form of this name is Rastko which was also the personal name of the Serb patron St. Sava before he entered the cloister." (i. m. 33.)
"Valamir can be read as the contemporary Serb personal name, Velimir (veli(ki) = great; mir = peace)" (i. m. 31.)
"Vidimir: vidi = to see; mir = peace. The name Vittamar also has a cognate in the modern Serb personal name Vitomir." (i. m. 188.)
Annak ellenére, hogy a 61. olalon leszögezi: "the Amal brothers Valamir, Thudimir and Vidimir ... around 450 AD were the leaders of the »Hunnic« Ostrogoths."
Herwig Wolfram eszement módon a szerb nyelvből próbálja magyarázni: Visimir (visiti = to hang or to float over; mir = peace) is clearly a Serb personal name belonging to a Vandal ruler. (History of the Goths; München, 1979, 62. o.)
The personal name Vladimir in many respects functions as the quintessential Slavic name and is often cited routinely in scholarly studies. It is typical of old Slavic dithematic names and possesses an impressive etymology (often interpreted as `lord of the world', `rule the world,' etc.) Moreover, the name gained status as the result of two talented bearers: St. Vladimir, who made Christianity the state religion of Kievan Rus', and his descendent Vladimir Monomakh. Yet this name, and/or its constituent elements, has been a source of controversy, for some would argue that there is nothing `Slavic' about it at all. It is this topic, the Slavic nature of Vladimir, which this article will examine in detail.
In order to set the stage properly, we must first take note of the tendency of Slavic studies in the West to treat the ancient (and not so ancient) Slavs as the great synthesizers of history. That is to say, in Western scholarship the Slavs are generally viewed as devoid of any culture of their own and thus consistently borrowing from their neighbors. (1) While certain exceptions do indeed exist, one cannot help noticing this disconcerting tendency of Western scholarship. Whatever the particular field of study, almost invariably Western scholars seek the sources for a phenomenon in Slavic culture from an outside, non-Slavic source. While one could hardly argue that the ancient Slavs lived in splendid isolation, hermetically sealed from their neighbors, the acute, one-sided nature of Western analyses is readily apparent to even the casual observer. Indeed, it is not too extreme to argue that Western scholarship is obsessed with reducing everything in Slavic culture to a foreign importation, with Germanic and Iranian the two favorite candidates as sources. In the field of linguistics, this obsession has been paramount. (2) Zbigniew Golab recently had to remind his readers that the idea of linguistic exchange implies the notion of reciprocity of lexical borrowing. (3) In summing up the state of scholarship into the area of Slavic-Iranian contacts, Golab states:
In all the essays on the prehistorical relations (contacts) between Proto-Slavic and the North Iranian languages (Scytho-Sarmatian) so far published the point of view represented by their authors has always been one-sided: only possible Slavic borrowings from Iranian have been considered, i.e., the Proto-Slavs have been treated exclusively as the receivers in what was undoubtedly a regular reciprocal relationship. After all, the cultural levels of the Proto-Slavs and the Pontic Iranians were not so radically different (??? – úgy látszik, ez a Golab igencsak hadilábon áll a régészeti forrásokkal) as to justify only one-way influence and borrowing, from the Scythians and Sarmatians to the Slavs, but not vice versa. (4)
Bocsánat, természetesen Alsó- és Középső-Dnyeper... (Csak ész nélkül fordítottam az orosz honlap képaláírását: Карта протобулгарских находок на среднем и нижнем Дону VII-VIII вв.)
"... úgy látszik, hogy kisebb avar csoportok hátramaradhattak a Kaukázusban, mint ez a nomád népek vándorlásánál gyakran megesik. Talán az ő emléküket őrzi a dagesztáni avarok népe. A dagesztáni avarok ma egy tipikus kelet-kaukázusi nyelvet beszélnek, amely Dagesztánban afféle lingua francaként használatos. Az avarok nevüket adhatták a kaukázusi népnek, megszervezték őket, s nyelvileg beléjük olvadtak. A 9–10. századi arab geográfusok sokszor említik a kaukázusi avarokat, akiknek uralkodóját a ’hegy uralkodó’-jának (hákán al-dzsabal) vagy ’a trón urá’-nak (száhib asz-szarír) nevezik. De nem hallgathatjuk el azt a véleményt sem, amely a kaukázusi avarok avar nevét azzal magyarázza, hogy egy kaukázusi auhar nevű népet utólag tévesen azonosítottak az avarokkal, s így e népnek semmi köze sem lenne az egykori avarokhoz."
Parthus ivókulacs Ninuából
Fehér mázzal bevont parthus cserépkulacs Ardabilből, napjelképpel
Kék mázzal bevont parthus cserépkulacs Haft Tepéről
Kék mázzal bevont parthus cserépkulacs Haft Tepéről
Hódmezővásárhelyi kerámiakulacs 1861-ből, a közepében napjelképpel
Rovásfeliratos kazár kulacs Sarkelből
V–VII. századi bolgár kardok Voznyeszenkából (Grincsenko nyomán)
Óbolgár lelőhelyek az Alsó- és Középső-Donnál a VII–VIII. századból
Arany díszkard Malaja Perescsepinából
VI–VII. századi bolgár kardok a Fekete-tenger északi partvidékéről
Dagesztáni avar nő fotója 1883-ból